„Arra a felvetésre, hogy csütörtökön több tucatnyi médium tiltakozik a reklámadó ellen, Rogán Antal úgy reagált: mindenkinek megvan a joga a véleménynyilvánításhoz, de ezt nyomásgyakorlásnak, a politikai szereplők zsarolásának tartja, amire nem lesznek tekintettel.”
Na mit szólnak? Milyen okos kisfiúk vannak pártunkban és kormányunkban? Hogy azt mondja, nyomásgyakorlás. Hát nem egy fényes elme? A tiltakozás, a munka- és szolgáltatás beszüntetés nem az általa elfogadott és megszokott rajongásnak és magasztalásnak a megnyilvánulása, hanem az egyenesen nyomásgyakorlás, és mint ilyenre – mondotta és toppantott a cipőcskéjével, ami nyilvánvalóan egy nagynevű gyár terméke – nem lesznek tekintettel. Hógyisne, még mit nem! Még az arcocskája is piros lett a méregtől, ezek azt képzelik, hogy náluk maradhat olyan pénz, amiből a Rogán-család tovább bővítheti a kis otthonát? Amiből újabb holmikat vehet magának? Na ne! Nyomásgyakorlás. Hát nem tündéri, hogy észrevette? Ezek a tiltakozók meg munka- és szolgáltatás beszüntetők valószínűleg meg is ijedtek, hogy pártunk és kormányunk még meg is nevezi, mit tesznek, most nyilván a szájuk elé kapják a kezüket, és rémült tekintettel néznek körül: jesszusom, mit tettünk, csak nem nyomást gyakoroltunk, istenkém, hát azt azért nem akartuk.
Tudják, mi nagyon szomorú? Hogy bármennyire igyekeztem a torznál is torzabb képet rajzolni a hazai újságíró társadalomról, ott van a szánalmas valóság, mint minden karikatúra mögött.
Most talán viszonylag kevesen, viszonylag mérsékelten vannak megszeppenve, mert ha nehezen is, rájöttek, hogy ez a köztörvényes bűnözőkből álló elszánt szövetség a mindennapi kenyerüket akarja elvenni. A méltóságérzetüket, a szabadságuk illúzióját nem bánták, azt már régen odaadták, az általános mentalitásnak tekinthető jobbágyszellemen belül a magyar újságíró társadalom legnagyobb része zsellér módra hagyja megalázni magát évtizedek óta megszokottan, 24 éve különösen – én ezen fenn sem akadok, szinte természetesnek tekintem.
De ez a jelen tiltakozás meghökkentett. Jóideje tapasztalom, milyen mértékig hígult fel a szakma, mennyire nincs presztízse ennek a munkának, de szinte magától értetődőnek véltem, a rengeteg fölösleges és eladhatatlan sajtótermék nem lehet képes eltartani jó minőségű, tanult embereket, az úgynevezett bulvárújságírás meg tipikus esete az önmagában való ellentmondásnak, ez a hihetetlenül alantas termék, ami az emberi ösztönéletnek a leggusztustalanabb nyúlványain lóg, nyilvánvalóan nem foglalkoztathat újságírókat, akik legalább alapfokon képesek művelni a szakmájukat.
Nem vártam el, nem is várhattam el, hogy a magyar sajtó eljusson a felismerésnek az alapfokára, mely szerint minden korlátozás, amit a politikától hajlandó elfogadni és elszenvedni, a mindennapi kenyerét fenyegeti, nem is olyan áttételesen, hogy bonyolult összefüggések kibogozása után lehetne csak megérteni. Egy pillanatig nem csodálkoztam 1994-ben, hogy a Magyar Rádió meghunyászkodott egy Csúcs László nevezetű nulla előtt, hogy a politika kiszórhatott százhuszonvalahány embert, hogy egy Rapcsányi László nevű gerincbajnok azonnal kész volt Mester Ákos helyére állni, és elkészíteni a 168 óra című rádióműsort, és hogy 1610 mínusz 128 munkatársa ennek a valamikor viszonylag szép napokat látott intézménynek sunnyogva közlekedett tovább a Rádió folyosóin, és tette azt, amit az akkori politika megkövetelt.
Azért nem csodálkoztam, mert rájöttem, túlértékeltem a magyar újságíró társadalom felfogóképességét. Azt hittem, egy közepes tanulónak számító 12 éves gyerek már képes átlátni: a tájékoztatásipari munkások egyszerűen a hivataluk alapjellemzőinél fogva abban a helyzetben vannak, amelyből a lehető leghatásosabban befolyásolható egy ország politikája, csak a szemérmem tiltja kimondani: amely helyzetben meghatározói lehetnek a kiválasztásnak, ki lehet politikus és annak mi lehet a dolga.
Mondjam értetőbben? Normális országokban a politikus függ az újságíró jóindulatától és nem fordítva. Mondjam még érthetőbben, azaz durvábban? A két foglalkozás közül az újságíróé a nagyobb hatalom.
A dolog gyenge pontja, hogy Magyarországon újságírónak nevezheti magát rengeteg ócskalelkű, jellemtelen, faragatlan alak – mert nincs semmiféle követelményrendszer, ami lehetetlenné tenné ezeknek a beszivárgását. A szocializmusban még volt. Sokan hiszik, hogy az úgynevezett demokratikus ellenzék juttatta el az országot az úgynevezett rendszerváltásig, de vannak néhányan, akik még tudják, ez a kedves és igazán tiszteletreméltó társaság akkora súlyt sem képviselt, mint a légy a szekér rúdján. Ha nem lett volna a Magyar Rádióban sok olyan rádiós, aki merte kockáztatni a megélhetését, ha nincs a Televízióban egyebek között például Polgár Dénes köpenye, amiből kibújtak a 70-es, 80-as évek meghatározó alakjai, ha nincs a Magyar Nemzet Mátrai Betegh Bélával, Baróti Gézával és a többiekkel, horribile dictu, ha nincs a Film Színház Muzsika Demeter Imréje, a Filmvilág Hámos Györgye, akkor ez a váltás másképp zajlik. Végtelen keserűséggel jegyzem meg, volt honnan idáig süllyedni, eléggé reménytelen a szellemi sötétség itt a gödör mélyén.
Ne higgyék, hogy ez a sok félfasiszta (vagy egész) firkász mind igazi, meggyőződéses népnemzeti nyilas. Van például a törleszkedő fajta, az a gyáva hiénaféle, aki a zsigereiben érzi, hogy nem tudja megvédeni magát, de mert pökhendinek született, állandóan menekülnie kellene azok elől, akik megelégelik a megalázó viselkedést, ezért elmegy a pártlap pártkapcsolatok rovatát vezetni, ott lehet taposni és lehet nyalni, azaz élhet úgy, ahogyan szeret. Aztán a rendszerváltás után átmegy középnyilasi státuszba, ott lehet folytatni, amit a létezőben elkezdett. Ez egyszerűen csak egy nagyon silány élőlény, az a fajta, ami után muszáj kezet mosni akkor is, ha csak a nevét meghallod.
De van másféle is, elmondok egy történetet. 1981-ben érthetetlen módon „beiskoláztak” egy úgynevezett politikai tanfolyamra, ami azért volt furcsa, mert azt a Magyar Rádió vezető beosztásban lévő munkatársainak rendezték, én meg csak egy egyszerű főmunkatárs voltam, akinek nincs beosztottja. Igaz, elvileg főnöke sincs, az volt akkor a függetlenség elérhető maximuma. A tanfolyamon előadást tartott egy történész, aki egyebek között a Szovjetunió helyzetét elemezte, és a mondataiból az derült ki, semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy ebben a szép nagy országban a zsidók személyi igazolványába be van írva: ők zsidók. Rákérdeztem, nem volt hozzáfűznivalója.
Akkor begurultam. Talán nem veszítek sok olvasót, ha beismerem, volt idő, amikor kifejezetten filoszemitának (cionistának) tartottam magam, a Rádióból végleg azért távolítottak el, mert a műsoromban kinyilvánítottam az akkori vezetés iránti ellenszenvemet, mondván, bár egyik sem vagyok, kéretik engem zsidónak és cigánynak tekinteni, amíg itt ilyen kirekesztő, fajgyűlölő szemlélet legális lehet. Nem szoktam embereket megütni, csak ha rákényszerítenek, de még ma is mozdul a kezem, ha antiszemita vagy cigánygyalázó megnyilvánulást tapasztalok.
Egyszóval dühömben kirúgtam magam alól a széket, és fennhangon kértem számon a gyalázatos mentalitást, kinyilvánítva amúgy a Rádióban közismert ellenszenvemet mindenféle bolsevista eszmével kapcsolatban, külön kiemelve az ottani nyílt, és az itthoni sunyin elhallgatott antiszemitizmust. Jó kis ordítozás lett a dologból, jóval később kiderült, hogy az illető történész minden szavammal egyetértett, ő csak engem akart megóvni a besúgóktól. Nem tudta, hogy azt nem lehet. A szünetben odajött hozzám két hallgatótársam. Onnan tudtam meg, hogy ők zsidók, mert szorongatták a kezemet, és onnan tudtam meg, hogy a zsidóságukat titkolni igyekeznek, mert ezt idegesen körülnézve tették. Féltek mindentől és mindenkitől. Egyikük a Politikai Adások Főszerkesztőségének rovatvezető helyettese volt, a Levelezés és Szolgáltatások elnevezésűé, ő belesápadt abba, amit én tettem.
Az illető ma főszerkesztő, a talán legádázabb nyilas újság első embere, de volt korábban a Magyar Televíziónál is hírhedetten zsidóellenes szerkesztőség helyettes vezetője.
Amikor ezek az emberek a méltóságérzetüket, a szabadságuk illúzióját adták oda remegő kézzel, azért nem bánták, mert odáig nem terjedt az anticipációs képességük, hogy rájöjjenek, ezzel a mozdulattal adták oda a mindennapi kenyerüket. A lehetőségét is elvesztették annak az életnek, amiben nem kellene naponta rettegniük, amiben nem kellene eltűrniük csökött, selejtes, kontraszelektált senkik leereszkedő gőgjét.
Azért hökkentem meg a szinte egységesnek tekinthető felzúduláson, mert eszerint mégis van valami, ami a magyar újságíró társadalmat képes majdnem egységes fellépésre késztetni. Jó, tudom, ez a kezem feje effektus, ahhoz tényleg nagyon hülyének kell lenni, hogy valaki még ezt a rablási módszert se vegye észre. Dehát akkor is! Egy egész csomó újságíró rájött, hogy ő újságíró. Hátha észreveszik, hogy innen tovább lehet menni. Hogy most visszaszerezhetik a becsületüket. Jajistenem, hát ha sosem volt nekik olyanjuk, akkor most majd lesz. Igaz nem feltétlenül jár sok pénzzel, de fantasztikus érzés. Olyannak, akinek ez új. Akinek ez nem volt természetes. Szerintem hihetetlenül gyorsan hozzá lehet szokni.
És ha az 1610 rádiósból nem marad 1482 rossz lelkiismeretű munkatárs a Rádióban, ha rájönnek, hogy ők az erősebbek, hogy jellemtelen, vézna csontozatú, elpuhult, pocakot eresztett és gyáva kis köztörvényesek akarják rájuk kényszeríteni a pocsolyaszagú akaratukat, akkor innen most lehet tovább menni.
Meg lehet csinálni a rendszerváltást. Amit a föntebb említettek előkészítettek. És amit az utódok tönkretettek. Most lehet korrigálni.
Mert az igaz, az újságíró nem arra való, hogy politikai rendszert csináljon. Hanem arra, hogy nélküle ne lehessen.
Mert nem jó, ha az, ami van, az ő lelkén szárad.
