Fegyverbe

Valamilyen - előttem is - ismeretlen okból múlt nyáron írtam egy pár sort március 15-ikéről. Ezt most lemásoltam, és az utolsó mondat kivételével változtatás nélkül (fokozandó az ünnepi hangulatot) ideteszem:

Bátortalanul írom le azt, ami itt következik. Valószínűleg nem én vagyok az első, aki ezt leírja, csak még sehol nem olvastam ilyesmit vagy ha mégis, akkor elkerülte a figyelmemet vagy elfelejtettem.

A március 15-i "forradalmat" adottnak vettem, több helyen le is írtam, hogy az tényleg méltó az ünneplésre. Ezt most sem szándékozom visszavonni, csak azt szeretném nagyon halkan megkérdezni, mitől is lett volna forradalom, ami március 15-én Pesten történt. Attól, hogy sokan voltak? Vagy hogy a délelőtti események után mindenki hazament ebédelni? Azzal, hogy majd délután háromkor találkoznak. És akkor találkoztak is. És megint sokan voltak. Nem nagyon sokan, de jónéhány ezren. És fölmentek a Várba, és kiszabadították Táncsicsot. Nem volt nehéz, elengedték. Még csak pofon sem kellett vágni senkit. Aztán megint mindenki hazament. És este díszelőadást tartottak a Nemzeti Színházban, műsorváltozással. Itt sem kellett lökdösődni, mindenki tudomásul vette, Bajza József, a színház igazgatója maga írta rá a színlapra, hogy a meghirdetett előadás helyett Katona József Bánk bánja megy aznap (a meghirdetett darab a Két anya gyermeke, a plakát szerint Soulié Fridrik  írta, aki különben a kor divatos francia írója volt, rendes nevén Frédéric Soulié - lám, milyen naprakész műsorpolitikával vezette a színházat Bajza). Az előadás után nyilván tapssal ünnepelték a szerzőt (aki akkor már 18 éve meghalt, 39 éves korában, lényegében sikerélmény nélkül) és a színészeket, majd mindenki hazament és lefeküdt aludni. Másnap felébredtek és minden ment a maga útján, mint azelőtt. Majd' azt mondtam, mintha mi sem történt volna.

Dehát lényegében ez a helyzet, tényleg nem történt semmi olyan, ami legalább halványan emlékeztetne arra az eseménysorra, amit forradalomnak nevez a szakirodalom. A fogalom persze zavaros, ahány tudományág beszél róla, annyiféleképpen teszi, a legjelesebb személyiségek is különbözőket mondanak, de vannak azért közös ismérvek. Mint például az erőszak, ami egy új állam vagy legalább államforma létrehozatala érdekében nyilvánul meg, és ami célként írja le a szabadság elérését.

Namármost. Vegyük a 12 pontot. Se új államforma, se új állam, se szabadság - a radikális magyar ifjúság megmaradt a kívánságnál (követelés helyett), és tett egy szelíd kísérletet a feudális berendezkedés enyhítésére ("urbéri viszonyok megszüntetése"). Igaz, a kinyomtatását körüllengte az erőszak szelleme (Landerer azt mondta, sajnálja, de törvény tiltja, hogy a nyomdagépet átengedje, mire az elszánt és agresszív márciusi ifjak már készültek elhagyni a műhelyt, ám Landerer megállította őket, és közölte, hogy ha valaki ráteszi a kezét a gépre, miközben fennen hangoztatja, miszerint azt ő lefoglalja, akkor Landerer minden hősiessége ellenére is tehetetlenséget fog érezni ennyi robbanó arrogancia láttán, és átengedi a prést, használják, amire akarják), de a sajtó birtokba vétele talán a garázdaság tényállását is csak alulról súrolta.

Ami meg a szabadságot illeti, ezen a napon senki nem foglalkozott vele. A különben zseniális költő, aki szerintem a világirodalom legnagyobbjai közé tartozik, ezúttal írt egy gyújtó hangulatú verset, ami úgy zavaros, ahogy van az ősapákkal, akik szabadon éltek haltak, aztán mégis szolgaföldben nyugosznak, de még ez a költemény sem adja programba az új államformát, mint ahogyan a szabadságot is csak tagadó formában említi, amennyiben rabok tovább nem leszünk. Amúgy dehogynem, azóta is, pedig ha nem lennénk rabok, az önmagában még nem jelentené a szabadságot.

Széchenyi és Kossuth (utóbbinak voltak ám jó pillanatai is) 1830-tól kezdve a maguk eltérő stílusában megírt szövegeivel már elérték, hogy a hazai állapotok változzanak, aznap éppen azért érkeztek Bécsbe, hogy elfogadtassák a Batthyányi-kormány megalakulását. A magyar történelemkönyvek azt írják, Bécs engedett a magyar forradalom hírének nyomására, dehát nem lévén akkor még internet, a bécsi hatalom valószínűleg nem is értesült arról, mi történt Pesten, ha meg netán odaért volna addigra a hír, akkor a császári udvart arról is tájékoztatják, hogy odaát még egy durvább káromkodást sem lehetett hallani. Ezzel szemben a magyar reformkor ebben a pillanatban még egyöntetűen értelmes munkájának elég hathatós nyomatékot adtak az európai forradalmak, mindenekelőtt a február 22-i francia, aztán az egységes német állam megteremtését célzó berlini, a hasonló igényekkel jelentkező, március 14-i római, vele nagyjából egyidőben a hazai, azaz a bécsi, mindezekhez az óráról órára erősödő pánszlávizmus igencsak nyugtalanító eszméje. A bécsi hatalomnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a magyarokkal huzakodjon.

A különféle magyar nyelvű lexikonok és enciklopédiák "forradalom" meghatározásai jórészt az 1896-os Pallas Lexikon definícióját veszik át és variálják (tágabb értelemben minden erőszakos átalakítás, felforgatás a fizikai épp úgy mint a politikai és társadalmi életben; szorosabb értelemben az állam alkotmánynak erőszakos megváltoztatása). De amit ennek a bejegyzésnek az elején említettem, az a külföldi szakirodalomban is általánosnak nevezhető, például az Oxford Encyclopedia rövid és tömör (sudden, social and political change... by force - azaz hirtelen /gyors/ társadalmi és politikai változás... erőszak által), vagy a Larousse hasonlóképpen velős megállapítása (avec violence - azaz erőszakkal) ugyancsak az erőszakot említi, később beleszőve az alkotmányos vagy államforma változtatást.

Célom ezzel a bejegyzéssel nem a polgárpukkasztás volt, hanem éppen egy tétel bizonyításának első kísérlete: a szabadságharc erőltetése finoman szólva hiba volt. Amikor ezt az alapgondolatot először leírtam, még azt hittem, legfőképpen azért volt hiba, mert a forradalom már minden megoldhatót megoldott. Ennek az elméletnek van egy gyenge pontja: a forradalmak ritkán oldanak meg bármit is - de úgy véltem, ezúttal ez másképp történt.

Nem történt másképp. Az 1848-as forradalom és szabadságharc kezdete, azaz 1848. március 15. egy nem túlságosan nagy tömeg lelkes összejövetele lehetett, szép és dicsérendő célokkal, amiben ezt a tömeget senki és semmi nem akadályozta. A fontos dolgok máshol és máskor történtek. Mely fontos dolgokat éppúgy nem lehet a "forradalom" címszóval illetni, ahogy a pesti eseményeket sem.

Kellemes melldöngetést, boldog ünnepet kívánok.

A poliszról

Tetszett hallani a csúti hordóhasútól a szót, hogy aszongya féknyúz. Ezt eddig mindenhol, ahol olvastam róla, illedelmesen és szolgálatkészen úgy írták le, hogy fakenews. Hát lehet. De én nem tudom, mi az. Akkor sem, ha így van leírva. Ebben az országban él körülbelül 9 millió ember, aki nem tudja. Beül a hordóhasú, slampos, rosszízlésű, mindenhonnan menekülő magyar miniszterelnök a páncélozott autóba, és azt mondja, a féknyúznak nem nyilatkozik.

Csak a rend kedvéért, hogy tudjuk, miről van szó, mert lehet, tényleg arról, amit olyan szép angol helyesírással sokan leírtak, azt azért ideírom, hogy az angol fake (féknek ejtendő) szó azt jelenti: hamisítvány, utánzat, koholmány. A news (nyúz) pedig (nem etimologizálnék) azt jelenti: hír. Ha elhiszem a precíz leíróknak, hogy ezt az angol szót hallották az iszkoló dagadéktól, akkor ez könnyen megfejthető, ez így egybeírva azt jelenti: álhír. Van ilyen magyar szó. Azaz lehet magyarul is mondani. Annak, aki egyfolytában véresre tépi a száját a magyarkodásával, aki folyamatosan ócsárolja a nyugati életformát, annak nemcsak lehet, annak kötelező. Viszont ha magyarul mondja, akkor Mari néni számára is nyilvánvalóvá válik, hogy az ő bálványa, a világszép miniszterelnökúr hülyeségeket beszél, mert mit jelent az, hogy ő álhírnek nem nyilatkozik.

A következő kérdés az, érdekel-e minket, hogy a világszép miniszterelnökúr tisztázta-e magában ezeket a variációkat, vagy csak meg akarta csillogtatni (ezek szerint fals) angoltudását, azaz egyszerűen a parasztvakítás lehetett a célja. Esetleg annyira sürgős volt végre ráülni arra a zabszemre, hátha úgy jobban befér, mert már nagyon kellett szorítani a rémülettől, mely rémület okozója egy újságíró volt, aki nem képes megérteni, hogy nem kérdezünk.

Nem, azt hiszem, nem érdekel minket. Mármint az illető nyavalyás motivációja. Az nem érdekel.

Az viszont már érdekelne, egy ilyen zavaros fejű, bárdolatlan sejthalmaz miért tehette 8 évig azt, amit tett. Most, hogy lassan búcsúzunk tőle, mielőtt szerény motyójával, azaz mindenével, ami a rablott százmilliárdokból megmaradt neki belépne a fegyház kapuján, jó volna tudni, hogyan juthatott ennek az országnak a népe abba az önkívületi állapotba, amiben a túlcsordulásig teleszívta magát mindenféle olyan méreggel, ami az emberi szervezetet gyógyíthatatlanul legyengíti.

Van az a néhány mondat Madáchnál Az ember tragédiája Hetedik színében:

Mert egyént sosem
Hozandsz érvényre a kor ellenében:
A kor folyam, mely visz vagy elmerít,
Uszója, nem vezére, az egyén. -
Kiket nagyoknak mond a krónika,
Mindaz, ki hat, megérté századát,
De nem szülé az új fogalmakat.
Nem a kakas szavára kezd viradni,
De a kakas kiált, merthogy virad. -

mondja Lucifer Ádámnak mint Tankrédnak Konstantinápolyban.

Ha valaki utálja, hogy Marxra hivatkozom, annak említhetem Eleai Zénont is, aki a filozófia történetében először elemezte a tömeg és a mozgás viszonyát, de én most csak azt akarom (lehetőleg hosszas indoklás nélkül) állítani, hogy nem Hitlernek volt Németországa. Hogy nincs sztálini Szovjetunió és nem Mussolini határozta meg Itáliát, hanem pontosan fordítva. Ezek az országok, pontosabban ezeknek az országoknak a társadalmai termelték ki magukból az említett figurákat, és jó tudnunk, hogy a fentiekhez hasonlóan a csúti futballista is ennek a magyar társadalomnak a törvényszerű terméke. Tudom, ez közhely, én is sokszor leírtam már, hogy ne tessék másokra mutogatni, nem ők hívták a nyakunkra ezt a gazembernek is pitiáner zsebtolvajt, hanem mi választottuk magunknak. Mindannyian felelősek vagyunk azért, ami itt történt a legutóbbi nyolc évben. Ugyanúgy, ahogyan az előtte volt húsz év is miattunk volt olyan gyalázatos, ahelyett, hogy szép és küzdelmes lett volna, foglalatoskodván egy új, számunkra ismeretlen világ építésével. Az 1990. előtti évszázadokról most ne beszéljünk, abban sem a felelősségünk kisebb, csak a lehetséges tetteink változatai voltak (lettek volna) sokkal szerényebbek.

Olyan nem akadt az elmúlt 28 év alatt, aki megértette volna századát, ilyenformán hatni lett volna képes, csak ez a mocsár felszínén futkározó lény tűnt ki az elődei közül a gyávaságával - a kültelki vagányok között folyton összerezzenő, emeletekkel saját vágyai és lehetőségei fölött élő kisparaszt, aki széthintette a maga szervezetében kumulálódott gyűlöletet és rettegést, ennek a népnek az évezredes alapélményét.

Megint nem mondok semmi újat, csak emlékeztetek. Ebben a mi országunkban mindig túlnyomó többségben voltak a görög városállamokban már megismert metoikoszok és perioikoszok, azaz az idegenek és a városok körül lakók, a polgári jogok és mindenfajta kötöttség és felelősség nélkül élő, a saját maguk nevetséges "szabad" voltára büszke páriák és még ezeknél is sokkal nagyobb többségben a helóták, azaz a rabszolgák, a fent említett "szabadoknak" is alárendelt tömegek - de úgyszólván teljesen hiányzott  a polgár, a szabad, földdel és így polgárjoggal (és ennek megfelelő polgári öntudattal) bíró lakos.

Ez itt nem feudalizmus, ez itt nem az alattvalók országa, ez a helóták szérűje, ahonnan 2010-re eltűnt az a néhány szabad polgár is.

Tetszik sűrűn gyurcsányozni, öszödi beszédezni meg ilyesmiket összezagyválni. Én még mindig állítom, az egyetlen ember, akiben legalább a törekvés, a jószándék megvolt, azt Gyurcsány Ferencnek hívják. Az ő tragikai vétségéről azért nem szokás elemzéseket publikálni, mert még mindig nem értjük: az ő kormánya, az ő rendszere, az ő bocskorosai szabadították ránk a csúti rablót. Többszörös írásbeli bizonyítékom van rá, 2002-től sokszor szóltam, hogy nem sikerült elzavarni ezt a piócát, ez ott bömböl minden homokozóban, és követeli vissza a vödröket és lapátokat, mert minden az övé, és az évek során addig üvöltött, amíg nyilvánvaló lett: 2002-től is ő kormányzott. Megteremtette a helóták társadalmát, elhallgattatta az utolsó szabad polgárt is.

Most itt állunk és nézünk magunk elé. Tanácstalanul és tehetetlenül.

Pedig csak néhány szabad polgárra volna szükség. Vannak. Nem sokan, de vannak.

A rasszokról

Mondja Lázár úr, nem cigány maga? Csak azért kérdezem, mert gyanús nekem az arcbőrének a színe. Kirí a magyar főváros szép, ezeréves hagyományú fehéremberei közül. Nem is beszélve az Országház épületéről, a kimondottan fehérfajúak számára alkotandó törvények megszentelt templomáról. Visszatetsző az ön bőrszíne egy ilyen környezetben, amit kimondottan európai fehéremberek laktak eddig, Európában született, a keresztény hagyományok alapján nevelkedett kultúrnépek. Mondja Lázár úr, nem érzi úgy, hogy máshol volna a helye? Nem érzi magát kényelmetlenül ennyi fehérbőrű ember között?

Elgondolkodhatna Lázár úr azon, hogy a főnökével együtt, aki ugyancsak cigány lehet, mert csak azok képesek ennyire fenekedve gyűlölni a saját fajtájukat, szóval a cigány főnökével együtt jobb lenne maguknak Miskolcon, az ottani migránsok között, akiket tömegével telepítettek be annak idején. Akikről persze tudjuk, hogy valójában cigányok, csak a maga főnöke, Lázár úr, olyan elképesztően gyáva, hogy nem meri kimondani ezt a szót, ami persze valamennyire érthető, nyilván eszébe jut a saját származása, a cigányok a felmenői között meg nyilván maga, Lázár úr, maga mint cigány ugyancsak eszébe jut. Nem akarja megsérteni. Mert azt azért tudjuk, hogy hiába cigányok maguk mind a ketten, azért azt tudják, hogy az sértés, ilyet mondani, hogy valaki cigány. Igaz, Lázár úr? Maga is tudja, ugye, hogy Bécs X. kerülete azért olyan riasztó magának azzal a sok eltérő színű emberrel(?), mert az a látvány már önmagában sérti a finom fehérfajú ember szépérzékét. Csak azt nem értem, hogy akkor a magáét miért, hiszen maga is cigány, ugye Lázár úr.

Nem szívesen szólítom a nevén, mert bizonyos, erősen jellemhibás emberek nevét nem szoktam leírni, de most a jobb érthetőség kedvéért kivételt teszek: mondja Lázár János, mit szólna egy ilyen íráshoz? Mondjuk például felolvasva, bele egy videokamerába.

Megsértődne, mert maga nem is cigány? Mint a kollégája a 8. kerületben, aki felháborodott, mert buzinak nevezték, pedig a saját állítása szerint nem is buzi, úgyhogy megsértették. Pedig nem is azt mondták neki, hogy rohadt buzi, mint ahogy én most nem is büdös cigánynak neveztem, csak egyszerűen cigánynak.

Na? Mit szólna?

Nem vagyok szakértő, nem tudom megállapítani valakiről, hogy cigány-e. Csak azt tudom, mit érez egy cigány, amikor lecigányozzák. Két barátom volt életemben, mind a ketten meghaltak. Egyikük kiment előttem egy kapualjból, és hosszú géppisztoly sorozattal tisztította meg az utcát, hogy én a másik irányba el tudjak futni fegyvereket szerezni, másikuk belökött egy szobor mögé, mert hamarabb vette észre a kiforduló tankot, mint én - ő már nem tudott utánam jönni. Mind a ketten cigányok voltak. Nekem aztán már nem lett több barátom, Lázár úr. Tőlük tudom, mit érez egy cigány, amikor lecigányozzák, azért tudom, mert ott a 8. kerületben több proli élt, mint cigány, és azok gyűlölték a cigányokat. A prolik, érti, Lázár úr? A házban, ahol laktam, volt néhány régivágású úriember is, a Diamanték például meg a Filserék, jó a hallása, Lázár úr, utóbbiak nemcsak úriemberek voltak, hanem zsidók is, na ők nem gyűlölték a cigányokat. A prolikat sem. Ők senkit sem gyűlöltek. Egy bizonyos civilizációs szint felett ugyanis az ember nem gyűlöl. Bőrszín alapján kiváltképpen nem.

Szép öltönyt és vasalt inget húzni bárki tud, jó autót vezetni is, ezektől maga, Lázár úr még nem lesz úriember. Újvágású sem. Az úriemberség ugyanis más fogalom, mint amit maga, Lázár úr felfogni volna képes. Úriember például nem lop. Sem nagy, sem kis tételben, én már a maga látványos rablásait szemlélve is pontosan tudtam, hogy reménytelen eset, de ez a bőrszínnel való előállása így is meglepett.

Azt hittem, Lázár úr, hogy maga egy jobb sorsra érdemes cigány.

Zenekari próba

Csak félórát. Kérhetek annyit? Nem fogják sajnálni.

Időről időre, amikor már úgy érzem, megbolondulok attól, ami ebben az országban zajlik, elzárom azokat a csapokat, amiken beömlik hozzánk a politika hígfosa, és keresek valamit, ami segít elmenekülni.

Amit most mutatok, az a csoda születése. A Berlini Filharmonikusok hangversenytermébe meghívtak hat iskolai zenekart. Egyszerre. Simon Rattle (aki különben szerintem a legnagyobb élő karmester) tartott nekik egy próbát. Méghozzá egy meglehetősen nehéz (úgy is mondhatnám, nagyon nehéz) zenekari darabból, Grieg I. Peer Gynt szvitjének 4. tételéből, A hegyi király barlangjában (csarnokában) címűből.

Ha valaki még nem látott zenekari próbát, itt megértheti, mire jó a karmester, ha eddig azt hitte, odaáll valaki hadonászni a muzsikusok elé, akik nélküle is tudják, mit kell játszani, az láthatja, egy zenekari mű előadása már csak a parádé, a próbán születik az a hangzás, ami az esti koncerten elvarázsol (vagy nem).

Nem feltétlenül kell tudni sem németül, sem angolul, Rattle gesztusaiból is érthető a lényeg.

Még egy fontos részlet, amit talán nem mindenki vesz észre: a kürt (vadász vagy francia) szólam szélén ül egy felnőtt, akinek nem derogál együtt játszani a gyerekekkel - ő Sarah Willis, a berliniek másik csodája Rattle mellett, a Filharmonikusok egyik kürtöse, szólamvezető helyettese (lehet, már nem is csak helyettes, a napokban utánanézek). Nem írják sehol, ezért csak a sejtésemet teszem ide: valószínűleg ő szervezte ezt az eseményt, ahogyan ezen kívül is vannak programjai a különféle televíziós csatornákon, mesterkurzusai a világ minden táján, és egyáltalán, mondom, a világ csodája ez a nő.

Szánják rá az időt, istenbizony megéri.

Ézsaiás

Elolvastam Forgács Erzsébet esti búcsúcikkét a Kolozsvári Szalonnán. Megrázott és elgondolkodtatott. 

Elég sokat lapozgattam annak idején Ésaiás próféta könyvét, mert van egy alak a Názáretiben (azt én írtam), Peregrinus-nak hívják, őhozzá kellett az Ószövetség egyik legfélelmetesebb és legszebb része. Tudok is sorokat kívülről, de most a saját könyvemből idézek, Peregrinus mondja a 15 éves názáretinek: 

- Megvetéssel beszélsz a hatalmamról. Mert még nem tudod, de hamar meg fogod tanulni, hogy a világot a rettegés irányítja. Olvasd Ézsaiást, az Úr beszéde parancsra új meg új parancs, szabályra új meg új szabály, hogy járjanak és hátraessenek és összetöressenek és tőrbe jussanak. Mert a hazugságot választottuk oltalmunkul, és csalásba rejteztünk el. Sokan hiszik, hogy a hazugság és csalás mozgatja az embert, de én régen tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. Az embert az a rettegés mozgatja, amit a hazugság és a csalás miatt érez, akkor is, ha nem tudja, akkor is, ha nem akarja tudni.

Elővettem a Bibliát, mert az itt következő mondatot pontosan akarom leírni:

"Az Úr törvénybe megy népe véneivel és fejedelmivel: Hiszen ti lelegeltétek a szőlőt, szegénytől rablott marha van házaitokban"

Ha nem bánják, abba most nem nem mennék bele, mikor élt Ézsaiás próféta (bizonyos források szerint az időszámítás előtt 740 és 700 között), és hogyan kerülhetett a qumráni tekercsek közé az ő 6-700 évvel korábban írt könyve, mert akármikor keletkezett is ez az írás, mindenképpen dermesztő. Ideteszek még néhány sort a folytatásból:

"Mi dolog, hogy népemet összezúzzátok, és a szegények orczáját összetöritek? ezt mondja az Úr, a seregeknek Ura.
És szól az Úr: Mivel Sion leányai felfuvalkodtak, és felemelt nyakkal járnak, szemeikkel pillognak, és aprókat lépve járnak, és lábokkal nagy zengést bongást szereznek:
Megkopaszítja az Úr Sion leányainak fejtetőjét, és az ő szemérmöket megmezteleníti.
Ama napon eltávolítja az Úr az ő lábaik zengő ékességét, a napocskákat és holdacskákat, A fülönfüggőket, a karpereczeket és a fátyolokat,
A pártákat, a láblánczokat, az öveket, a jóillattartókat és az ereklyéket,
A gyűrűket és az orrpereczeket,
Az ünneplő ruhákat, a palástokat, a nagy kendőket és az erszényeket,
A tükröket, a gyolcsingeket, a főkötőket és a keczeléket:
És lesz a balzsamillat helyén büdösség, az öv helyén kötél, és a felfodrozott haj helyén kopaszság, a szép köpenynek helyén zsákruha, és a szépség helyén homlokra sütött bélyeg."

Nem magyarázok, jó? Csak tessék szíves lenni még legalább egyszer elolvasni ezt a 14 sort.

Ha megvan, hadd ajánljak még valakit, a világirodalom egyik legnagyobb zsenijét. Tudom, persze hogy tudom, nyilván ismerik Radnóti Miklós Töredékét, 1944. május közepén írta, de most nemcsak azért teszem ide, mert ő is Ézsaiást hívja. Hanem mert iszonyatosnak találom, hogy a jelen kornak ilyen pontos leírása lehet egy oly korban született vers, mikor az ember úgy elaljasult, ahogyan az a legsötétebb náci korszakban megtörtént, és amiről emberek milliárdjai hitték, hogy soha többé nem történhet meg.

Oly korban éltem én e földön,

mikor az ember úgy elaljasult,

hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,

s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,

befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,

mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,

az áruló, a rabló volt a hős, –

s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,

már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,

mikor ki szót emelt, az bujhatott,

s rághatta szégyenében ökleit, –

az ország megvadult s egy rémes végzeten

vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,

mikor gyermeknek átok volt az anyja,

s az asszony boldog volt, ha elvetélt,

az élő írigylé a férges síri holtat,

míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Oly korban éltem én e földön,

mikor a költő is csak hallgatott,

és várta, hogy talán megszólal ujra –

mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, –

a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

Tartottam némi önvizsgálatot, nem túlzok-e. Mint ahogyan azt megelőzőleg is mindig belegondoltam, igazam van-e, mikor ezt a hájas csúti trógert tömeggyilkosnak nevezem.

Nincs lelkiismeret furdalásom.

Az Úr szavai ennek az aljas műkereszténynek szólnak akkor is, ha ez a hízott tulok túlságosan ostoba ahhoz, hogy képes lenne felfogni azok értelmét, ha hallott volna valaha Ésaiás könyvéről.

Hiszen ti lelegeltétek a szőlőt, szegénytől rablott marha van házaitokban

Számtanból elégtelen

Nem akarok úgy tenni, mintha a hódmezővásárhelyi választás miatt mostantól megváltozott volna a véleményem a szélsőjobb hörgéseket valamelyest mérséklő bandáról. Még úgy sem akarok tenni, mintha most inkább a hallgatást választanám, mert lám, hiába beszéltem, mégis csak szükségünk van rájuk.

Arra nem térek ki, miért nem lehet szükség egy fasisztánál is undorítóbb, sunyi kis gazember elsöpréséhez egy másik hasonlóra. Inkább csak szeretnék segíteni a számolásban, mert abban sosem voltunk jók. Azaz vannak kiváló matematikusaink, de a politikus nevű istenverése valamiért nem akar elvégezni még egyszerű számtani műveleteket sem (lásd 1848, 1956).

Hódmezővásárhely után hihetetlenül megnőtt a magát legnagyobb ellenzéki pártnak tartó gyülevész népség arca. Bejelentették, hogy semmilyen párttal nem közösködnek. Vártam valamilyen törekvésre, ami a többi politikai csoportosulás részéről megkeresné az okot erre az előkelő különállásra, de vagy nem vettem észre, hogy megjelent, vagy tényleg nem tartják fontosnak. Pedig az.

Nekem feltűnt az a statisztika, ami a hódmezővásárhelyi választások után százalékos megosztásban közölte, mely párt milyen arányban vett részt a különben függetlenként induló polgármester megválasztásában. Azt szerettem volna kérdezni már akkor is, hogy honnan tetszik tudni. Mármint azt, hogy a szavazatokban hány százalék volt az egyik párt és hány a másik. Valaki ott állt az urna mellett és megkérdezett minden egyes szavazót, hogy melyik párt nevében dobja be a cetlijét? Mert másképp nem nagyon lehet százalékos megoszlást számolni. Mert én azt is el tudom képzelni, hogy a leadott szavazatok között egyetlen egy sem volt, amit valamelyik pártnak a híve adott le. Hogy az új polgármesterre szavazók kizárólag azok köréből kerültek ki, akik úgy különben nem tudnak vagy nem akarnak pártot választani. Jó, elhiszem, bizonyára készült kifejezetten Hódmezővásárhelyen egy közvéleménykutatás, ami az ottani pártpreferenciákat mérte fel, nem olvastam ilyet, de lehet, csak az én figyelmemet kerülte el, de vegyük azt, hogy abban a dél-alföldi városban úgy áll a helyzet, ahogyan az látható volt a grafikonokon. És? Abból miért következnék, hogy az új polgármester győzelmében a jelzett szélsőjobboldali bagázs szavazói vitték volna a prímet? (Az új polgármester világnézetét illetően különben vannak furcsa érzéseim, dehát egyelőre maradjunk a boldogságnál, amíg ez a jelenleg regnáló fasiszta banda olyan baromian ostoba, hogy máris nekimegy a magát lényegében még mindig fideszesnek tartó(!) embernek, ahelyett, hogy a keblére ölelné - mennyivel több kárt tudna okozni azzal, dehát miért én adjak ötleteket -, addig nem szép dolog az ünneprontás.)

Dehát nem is ez a lényeg, hanem ennek a fasisztoid hordának a fennen hangoztatott távolságtartása. Mondanék valamit az egész és a részek összességéről szóló számtani alapműveletről. Ha 106 rész összességében az egyik konglomerátum aránya X százalék, az nem azt jelenti, hogy ez az arány mind a 106 részben X. Átlagszámításnak hívják azt a műveletet, aminek az eredményeként megjelenik az X. Ettől még lehet jónéhány olyan rész a 106-ból, ahol ennek a bizonyos konglomerátumnak az aránya 0 (nulla) százalék.

Namármost. Ha a jelzett szélsőjobboldali, újabban bülbülszavú bagázsban csak egyvalaki tud számolni, az rájöhetett arra, hogy egyrészt a franc se tudja, hányan szavaztak ennek a pártnak nevezett csürhének a nevében Hódmezővásárhelyen, másrészt azt végképp senki nem tudja, hogy akár az ország jelenlegi mentális állapotában, azaz ma hányan szavaznának az egyes körzetekben a kis kutyusokat simogató, különben változatlanul fasisztoid bandára. Azt ugyanis egy negyedik általánosba járó közepes tanuló is tudja, hogy nem is olyan szélsőséges esetben alig néhány körzetben maradnának állva, ha közösködnének és a legesélyesebb javára vissza kellene lépni, mégegyszer mondom, ma. Ez április 8-ig még módosulhat. Úgy is, hogy egyetlen jelöltjük sem maradna.

Mi tehát az esély az országgyűlésbe való bekerülésre? Ha külön indulnak. Ezzel egyrészt alaposan megerősítik az "eszmékben" édestestvér kormánypártot (mely csőcselékkel ilyenformán komoly esély nyílna a koalíciós kormányzásra), másrészt jócskán gyengítik a két nácipárt ellen induló jelöltet.

Tetszik szorgalmazni az összefogást? Tetszik még mindig állítani, hogy nem kell finnyáskodni, nélkülük nem lehet elzavarni a csúti golyóállót?

Csak nélkülük lehet. Legalábbis a matematika szabályai szerint. Erkölcsi, úgynevezett emberi meggondolásokról most egy szót sem szóltam.

A sportszerűségről

Talán beismertem már, ha csak tehetem, nézem a sífutást és a biatlont a televízióban (hogy meglegyen a rendes napi bosszankodni valóm, ezt egyedül az Eurosport közvetíti, aminél gyalázatosabb, agresszívabb, ostobább, dilettánsabb csatorna nincs).

A téli olimpián is megnéztem mindent, amit lehetett, köztük megnéztem volna a nők 30 kilométeres versenyét is, ha nem egy és negyedórás késéssel kezdték volna a közvetítést (azaz körülbelül tíz perc volt a végéig). Így arra kellett hagyatkoznom, hogy a riporter elmesélte, mi történt egy Stadlober nevű osztrák lánnyal. Mondom, látni nem lehetett, de így is elég szomorúan hangzott: szegény eltévedt, így a második helyről visszaesett a nyolcadikra, végül kilencedik lett. Aztán egy éjjel 3-kor(!) kezdődő ismétlésben végre láthattam, mi történt. Stadlober a második helyen síelt (az első Marit Björgen behozhatatlan előnnyel vezetett), kezdett eltávolodni a mögötte menő két finntől. Aztán jött egy elágazás, nem tudom - mert a közvetítésből nem derült ki -, miért volt az ott, Stadlober elkanyarodott a balra vezető csapáson.

Most jön a lényeg. Mögötte 3-4 méterrel  a Pärmäkoski nevű finn, ő mögötte nem sokkal a másik finn. Mindketten befordultak jobbra, a helyes irányba. A pálya enyhén lejtett, nem lett volna különösebben megerőltető szólni, hogy ne arra, jobbra. Egy sportember (nem tudom, a tisztességest, az emberit miért hívják sportszerűnek, de most hagyjuk a fogalom értelmezést), azaz egy magára valamit adó síelő még le is lassított volna, hogy megvárja, amíg Teresa visszajön és eltávolodik annyira, amennyivel az eltévedése előtt vezetett. Mindjárt mondom, miért a keresztnevét írtam ide az osztrák lánynak, csak előbb teszek egy kis kitérőt.

Évekig néztem a bicikliversenyeket is, már régen nem nézem, megundorodtam a sportágat körülvevő népségtől. Volt ott egy Armstrong nevezetű, minden szempontból kiemelkedő képességű kerékpáros, az egyik a kevesek közül, aki belebukott a doppingolásba. Mint tudjuk, az úgynevezett élsportban kétféle versenyző van, az egyik, akit lebuktattak dopping miatt, a másik, akit még nem. Olyan, aki nem doppingol, nincs, a biciklisták között különösen lehetetlen feljutni a legjobbak közé, a kérdés csak az, a kokszolásnak melyik változatát használják. Armstrong hétszer nyerte meg a Tour de France-t, nem nagyon volt olyan sem a sportolók, sem a vezérkar körében, aki ne gyűlölte volna - ez szinte természetes, nem csak magyar tulajdonság a kiváló meggyilkolásának vágya. Az örök második, a korábbi NDK-ban államilag felpumpált kokszbajnok Jan Ullrich az egyik Touron hatalmasat bukott, hármasszaltóval zuhant bele egy bokros szakadékba. A mögötte messziről érkező Armstrong látta a balesetet, a lendület még néhány métert tovább vitte, ott lefékezett, visszafordult, letette a biciklijét, addigra Ullrich már mászott elő a csalitosból. Armstrong megtapogatta, kérdezte, jól van-e, megvárta, amíg Ullrich visszaül a biciklijére, azt is megvárta, amíg annyira eltávolodik tőle, amennyire a bukás előtt vezetett, aztán ő is felült, ment tovább. Végül egy hegyi szakaszon elköszönt, valamivel több, mint egy perccel végzett Ullrich előtt. A "bizottság" addig erőlködött, amíg sikerült Armstrongra rábizonyítani a doppingot, megfosztották minden addigi győzelmétől. Érdekesnek találom, hogy senki nem ugrott előbbre, azaz nem lett másik győztes, sem (az addig néhányszor már eltiltott) Ullrich, sem az utána következő többi, ami azért a "bizottságtól" eléggé nyílt beismerésnek tekinthető, miszerint persze a többiek is doppingolnak (mindenkinek volt korábban "ügye"), de egyik sem olyan kiváló, ennélfogva nem olyan gyűlöletes, mint Armstrong (akinek a rákellenes alapítványa azóta is működik, és az egyéb jótékonysági tevékenységeivel sem hagyott fel, különben egyedüliként a kerékpársportban). Úgyhogy 1999. és 2005. között az áll az eredménylistán az első helyezett neve helyett, hogy "érvénytelenítve". Jó, mi?

Na vissza a sífutáshoz. Azért írtam le az előbb Stadlober keresztnevét, mert a sífutás másképpen működik, mint a többi sportág. Ott van egy viszonylag csekély létszámú társaság, a legjobbak, akik egész évben mindenhol együtt vannak, nemcsak a versenyeken, együtt is edzenek, a norvégiai nagy nyári versenyen, a lysebotni fjord megmászásakor is együtt táboroznak - az amerikai Jessie Diggins például együtt edz a norvégokkal, ha nyer, a norvég lányok úgy örülnek vele, ahogyan egy közülük valónak szokás örülni.

Teresa Stadlober elkanyarodott balra. Krista Pärmäkoski oda sem nézett, csak még erőteljesebben kezdte hajtani magát, végül második lett. Ha nem téved el, Stadlober lett volna az olimpia ezüstérmese.

Végigolvastam minden tudósítást és kommentárt, sehol senki még a kérdést sem teszi fel, rendjén való-e, ami történt. Senki nem kérdezte meg Pärmäkoskit, sem az utána még mindig hallótávolságon belül érkező (végül hatodik) Niskanent, miért nem szóltak Stadlobernek. Az osztrák lány 25 éves. 18 éves kora óta ott van a legjobbak között, de még soha semmi jelentőset nem nyert, mindenféle érmet gyűjtött már, de olimpián még semmit. Erre a 30 kilométerre most nagyon készült. Az nyilvánvaló volt, hogy Björgent nem lehet legyőzni. De a többieket igen, éppen azzal a taktikával, aminek az eredményeképpen kezdett távolodni, mielőtt eltévedt volna. Ő volt a hibás? Persze. De.

Doppingolásért évekre eltiltanak egy sportolót. Kirívó szabálytalanságért is büntetés jár. Pärmäkoskit és Niskanent én legalább egy évre eltiltottam volna azért, amit tettek, pontosabban amit nem tettek.

Meg sem kérdezték őket. Egyelőre úgy fest a dolog, hogy a világon én vagyok az egyetlen, akinek az a véleménye, hogy az ilyesmit nem volna szabad következmények nélkül hagyni.

Azt tetszik kérdezni, nincs itt elég baj, miért nem azzal foglalkozom, ami az itthoni politikában történik?

Azzal foglalkoztam.