A nagyszívű

Begurultam (szoktam). Tamás Róbert idézett egy hozzászólást a Kolozsvári Szalonnán, aztán elmondta róla a maga véleményét. Ahhoz nincs is hozzátenni valóm, az fontos és a lényegről szól. Én inkább kérdéseket szeretnék föltenni. Mutatom az idézetet:

Van valami felemelő abban, amikor művelt és éles eszű emberek dobálódznak mások számára homályos jelentésű kifejezésekkel.
Ja nincs.

Most akkor tényleg ezzel lett STÍLUSOSAN helyretéve a galád?

Annyira könnyen tudunk valakiből legyőzendő ellenfelet kreálni.
Aztán le is győzzük. Vagy legalább megalázzuk.
Az már majdnem győzelem.

A írás amúgy valóban jó. Szépen felépített meg minden.
Talán lájkolnám is, ha mondjuk (politikai oldaltól függetlenül) valamelyik szóvivő, vagy frakcióvezető, vagy bármely szakmáját gyakorló politikus stílusában értékelhetetlen megnyilvánulását venné górcső alá. Talán ilyen (értékelhető) célpontot sem kéne sokáig keresni…

Nem vagyunk egyformák, no.

Hát bizony nem vagyunk egyformák. Nekem ugyanis az volna az első kérdésem (ha a hozzászóló megengedi, hogy kérdéseket tegyek föl, és nem tekinti nyegleségnek), hogy miért éppen az védendő, aki belegázolt egy másik emberbe? Elsőnek gázolni még szabad, sőt kívánatos, de aki gázolt, az már élvezi óvó és ölelő karjainkat, ő érinthetetlen, nehogy megijedjen szegényke, és esetleg legközelebb már ne legyen bátorsága belegázolni egy másik emberbe? Ironikusan említjük a "galád" melléknevet, jelezve rosszallásunkat? Miért gondolja a hozzászóló, hogy ebből a "galád"-ból, akit különben senki nem nevezett galádnak, csak a hozzászóló (nem véletlenül persze, merthogy valójában az, galád), egyszóval hogy ebből a másik embert megalázni igyekvő emberből valaki is "ellenfelet" akarna "kreálni"? Különösen "legyőzendő" ellenfelet. Harcolunk? Küzdünk? Aztán győzelmet aratunk? Csupa tusakodás az élet? Mint a csúti futballista, ellenséget látunk mindenhol?

Egy jelentéktelen kis piszkoskodóról van szó, aki megpróbálta felfújni magát, hogy jelentősnek látsszék - nem ellenség, még csak nem is ellenfél. Nagy valószínűséggel bomlasztani próbált, azért pufogott olyan proverbiummal, ami máshol, a helyén, azaz helyesen értelmezve valóban fontos, ott, ahol alkalmazta, egyszerűen csak idétlen volt. Ez volna ellenfél?

És ha a kifogásolt, "amúgy valóban jó írás" egy politikusnak szól vagy szóvivőnek vagy frakcióvezetőnek, akkor rendben van? Netán az ellenfél volna? Melyikük? Egyet tessék megjelölni ("politikai oldaltól függetlenül").

Miért tetszik gondolni, hogy az megalázás, ha valakinek felhívjuk a figyelmét a piszkoskodásaira? Ha valakivel közöljük, ahhoz még tanulnia kell, hogy intellektuálisan próbáljon letiporni egy olyan magasan lévő intellektust, ahová ő nem lát fel?

Miért tetszik gondolni, hogy egy ilyen arrogáns kis alak egyáltalán megérti a hozzászóló által "stílusos"-nak tartott írást?

És legfőképpen miért tetszik fölényeskedni? Mindenkivel, aki részt vett ebben az akcióban, messzire eltartva magától a figurákat, előkelően kimondva, miszerint "nem vagyunk egyformák, no", ami kevésbé finomhangoltan azt jelenti: ócska civakodó alakok vagytok hozzám képest, de lám, én most leereszkedtem hozzátok, hogy alkalmatok legyen okulni egy világos elme fényes mondatain.

Csak csöndesen ismétlem, a szövegértés nem olyan bonyolult dolog, kicsit tanulni kell hozzá. Akkor ez a fensőbbség, ez az ugyancsak elég szerény képességű nagyképűsködő hozzászóló is megérti majd, miről szól a kifogásolt írás.

Vagy nem. Akkor meg úgyis mindegy.

Mérés

Láttam egy képet, idetettem. Harmadszor írom le, amit először májusban rögzítettem. 2017. május 20-án.

"Eddig egymillió-ötszázhatvanezren küldték vissza a nemzeti konzultációs kérdőívet, ami minden eddiginél magasabb részvételt jelent, „ilyen még nem volt”. Ez sokkal több, mint amennyien a baloldalra szavaztak 2014-ben, és sokszorosa annak, amivel a Momentum „megfúrta az olimpiai pályázatot” – mondta a Miniszterelnöki Kabinetiroda parlamenti államtitkára pénteken Sopronban."

Ezt mondta egy parlamenti államtitkár, egy olyan párt katonája, amelyik párt évtizedek óta többet hazudik, mint ahányszor levegőt vesz, amelyiknek a kérdései is hazugságok, például ebben a bizonyos levelezésben.

De én most abból indulok ki, hogy ez igaz. Elvégeztem egy számítást, ideírom az eredményeket, azzal a megjegyzéssel, hogy természetesen tévedhetek a számokban, de nem nagyságrendileg. Azaz majdnem pontosak az adataim.

Ez a papírmennyiség nagyjából 32 tonna. Ha egymásra helyeznénk az összes levelet, az körülbelül 3150 méter magas tornyot képezne. Lévén ez képtelenség, el kell osztani, mondjuk 3 méter magas oszlopokra, ez 1050 ilyen oszlopot jelent. Préselve.

Ez a kétlábon álló jellemtelenséghalmaz azt állítja, hogy most 2 178 320 postai úton érkezett lapot tárolnak ott mögötte. Azaz sokkal többet, mint amennyivel a számításokat végeztem.

Lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy nagyságrendeket. Akkor legalább valaki mutassa be a helyes számítást. De addig? Marad az arcátlanság felsőfoka.

A stílusról

Tavaly augusztus 17-én idéztem egy franciát:
"Georges-Louis Leclerc de Buffon, a kiváló természettudós, az őslénytan "atyja" mondta (márpedig egy természettudóstól mindenkinél jobban elfogadok igazságokat), hogy a stílus maga az ember (le style est l' homme même)."

Olvasom, hogy eltartott ujjú, finomlelkű arszlánok ragadták fel az irodalmi szalon pennáját, mert felemelt orrocskájuk érzékeny idegvégződéseit irritálja a Kolozsvári Szalonna stílusa. Az egyik ilyen kényes ízlésű uracs egy magánhangzóra végződő szó birtokos személyragját (újabban ez jel, ki tudja, miért) j helyett ly-nal írta. Elütés ugyebár nem lehet, talán csak a fentebb styl jegyében született ez az érdekes szókép... De mindegy is.

Azt szeretném kérdezni a kellő tisztelettel, mit méltóztatik "stílusnak" nevezni, amiről azt méltóztatik gondolni, hogy ugyanis az maga volna az ember. Csak azért kérdezem, mert azt gyanítom, itt egyes szavak használatáról beszélnek, és azt jelölik stílus gyanánt. Ugye nem? Mert azért ez ennyire nem egyszerű. Georges-Louis Leclerc de Buffon megállapítását alaposan félre tetszik érteni, ha itt arról folyik a felháborodott disputa, meg lehet-e jeleníteni egy szövegben például a picsa alakú denotációt. Tételezzük fel, hogy a poézis szantálillatú budoárjában idejét múlató dendi erre haragosan mélyeszti ápolt kezeit selyemköntösének zsebébe, esetleg még toppant is kesztyűbőrből készült parafatalpú házicipőjének sarkával, és fejét dacosan felvetve azt mondja, nem.
Jó. Dehát ezáltal elmulasztjuk az olyan konnotációk megismerését, mint amilyen például az angol motherfucker, ami persze szó szerinti tükörfordításban egyszerűen anyabaszót jelent, de igencsak beszűkült, a szakmáját kontár módra ismerő tolmács nem ismeri ennek a lexémának az általában némi iróniával használt jelentését, az egyszerű jelzős szerkezetnek hihető epitheton ornanst, a hülye picsát. Aztán itt van még a dialektológia színes világa. Mily veszteség nem értesülni róla, hogy Fejér megye bizonyos részein, a Seregélyes-Bodajk vonaltól észak-keletre egy jó húsz kilométeres sávban a picsa nem az irodalmi nyelvben elterjedt értelmezés szerint használtatik, ezen a tájon egyszerűen valagot jelent. Picsán rúglak, ez a szófordulat mondjuk Pátkán még a 20. század közepén is használható volt férfiember esetében, minthogy egyszerűen annyit jelentett: valagba rúglak. Fájdalom, az idő múlásával a tájnyelv is fakul, néhány évvel ezelőtt Sukorón a saját fülemmel hallottam egy tíz év körüli kislánytól, hogy elmész te a faszba, ami 50-60 esztendővel ezelőtt nem fordulhatott volna elő, a kisebb gyerekek is tudták, hogy az ember a picsába küldi a másik embert, mert ennek az indulatkitörésnek a stílusértéke nyilvánvalóan a születés pillanatára utal, miszerint az ember a picsából jön, és igazán csak nagyon távoli, az egyszerű embertől nem elvárható képzettársítás nyomán juthatunk el addig a felismerésig, ami már a faszt jelöli meg, mint az emberi élet keletkezésének kiinduló pontját. Ahhoz meg már végképp a realitás talajáról elrugaszkodott fantáziát kell feltételeznünk, hogy a faszba küldött embernek előbb vissza kell változnia gecivé, mert különben a visszaküldés semmiképp sem lehet eredményes.
Dehát ezek tényleg csak részproblémák. Aki idézi a francia természettudós mondatát, bizonyára alaposan belegondol abba, milyen mértékben kell figyelembe vennünk Platón mimézis elméletét. Aztán a strukturalizmusnak az ókori görögökre támaszkodó, de attól el is térő meghatározását, nem beszélve az ezen jócskán módosító posztstrukturalizmusról. Ezután nyilván taglalja a különféle modus-okat, nevezetesen azokat a szempontokat, amelyek alapján belefogunk az elemzésbe: a beszédhelyzetből indulunk ki, azután törődünk a beszélő érzelmeivel, majd a magatartásformákkal, figyelünk a stílusárnyalatokra, a szövegtípusra, tekintetbe vesszük-e a beszédaktus-elméletet, azaz foglalkozunk-e a pragmatikai jelentéssel, explicitté fogadtuk-e a performatív igék jelentését. Ennek az elméletnek egy részproblémájára, a perlokúcióra mindjárt visszatérek, csak előbb érjünk a végére a modusoknak. A nyelvváltozatok elemzése van még hátra, a beszéd és írás szétválasztásának taglalása, valamint a téma és a stílus egysége.
Nagyjából megvagyunk. Fentiek a nyelvi stíluselemzés alapjai, ezek ismeretében lehet elkezdeni azt az analízist, aminek a végén - némi kockázattal - már kijelenthető: le style est l' homme même (a stílus maga az ember).
Csak azt akartam mondani, van valami lehangoló abban, amikor műveletlen és ostoba emberek dobálódznak számukra homályos jelentésű kifejezésekkel. Van persze megoldás az ilyen helyzetekre, meg kell kérni egy tanítót (még jobb egy tanító nénit, ő türelmesebb) szövegértési feladatok bemutatására, sokat lendít még felnőtt korban is a szellemi sötétségből való kikecmergésen.
Ha netán azt akarta mondani az átkozódó hozzászóló, hogy csúnya szavak vannak a szövegben, akkor azt így kellett volna közölni. Értenénk, mit is akar.
Ígértem még a perlokúció magyarázatát. Ez a terminus azokra a beszédhelyzetekre utal, amiben a beszédpartnerből félelmet, ijedtséget váltunk ki bizonyos stílusjegyek használatával.
A fent leírt esetben valami ilyesmi történhetett. Szövegértés helyett.

     

Tisztelettel

Vettem egy nagy levegőt és elolvastam a szégyentelen, jellemtelen, gátlástalan csúti dagadék levelét, amiben pénzt kér a híveitől. Ne haragudjanak rám, én erről semmit nem tudok mondani. Ha ugyanis az illetőt meghívnák ebédre a Buckingham-palotába, ott felugrana az asztal közepére, letolná a koszos gatyáját, és hatalmas szellentések közepette az abroszra nagydolgozna, az egy kis kellemetlenség, apró illetlenség volna ahhoz képest, amit most tesz ezzel a levéllel - ez az arcátlanságnak olyan mélysötétje, ahová én nem látok le, amitől megnémulok.

Van viszont a levél alján egy szó, amiről volt már egyszer mondanivalóm (Jóreggelt Európa 2013. november 8.), amiből most ideteszek egy részt, mert fontos lehet, eloszlathat esetleges kétségeket, bizonytalanságokat. Az van a levél alján, hogy Tisztelettel, aztán aláírás, funkció megjelölése, nem miniszterelnök, ez külön aljas különbségtétel, jogászok helyében utánanéznék, egy pártelnök kérhet-e pénzt, kivált egy olyan pártelnök, akiről mindenki tudja, hogy miniszterelnök, azaz lényegében a miniszterelnök kéri azt a pénzt, ami viszont nyilvánvalóan törvénybe ütköző, de jogi ügyekkel most inkább nem foglalkozom.

Ezt az álságos, ócska és hazug, végtelenül cinikus disznóságot taglalnám kicsit, ezt a "tiszteletet". 

Íme a több, mint négy évvel ezelőtti bejegyzés részlete:

Vegyük a korunkban legtöbbet emlegetett munkakört, a miniszterelnöki beosztást.

Tiszteletre méltó a miniszterelnöki hivatal? Tisztelendő dolog a miniszterelnökség vagy hogy érthetőbb legyen a kérdés: egy ember, aki miniszterelnök azért tisztelendő, mert az neki a hivatala, mert az van kiírva az ajtajára, hogy miniszterelnök?

Na jó, itt álljunk meg egy pillanatra. Egy kis szófejtés látszik szükségesnek a továbblépéshez.

A „tisztel – tisztelet” szavunk a „tiszt”-ből származik. Azaz aki tiszt, annak méltósága van, az tiszteletet érdemel. Ez a szavunk szláv eredetű (csasztyíti, csesztyity), értelemszerűen a szláv mentalitást, a szláv lelkületet hordozza. Szeretjük azt hinni, hogy a szlávság idegen tőlünk, nemcsak nyelvében, hanem természetében is, amiben van némi igazság (ha egyáltalán elfogadjuk a „szláv lélek”, „német precizitás”, „latin szerető”-szerű sztereotípiákat, dehát fogadjuk el az egyszerűség kedvéért, mint minden közhelynek, ezeknek a primitív jellemzéseknek is van némi alapjuk), de egyvalamiben nem különbözünk: az alázatnak, az alávetettségnek nemhogy az érzésében, az igényében. Kossuth apánk, Kádár apánk – mindig kell egy cáratyuska, akkor érzi magát biztonságban a magyar (amolyan igazi szláv, kézcsókos alázattal). Ha van egy apafigura (mindig van, most is, most csak igazán), aki mindent elintéz, és megmondja, hogyan legyen. Ebből az utóbbi mindig teljesül is, megmondja, mit, mikor és hogyan, az előbbi meg sosem teljesül, nem intéz el ugyanis semmit.

Ha nem volna evidencia, ha nem tudnánk sok évszázados tapasztalatból, hogy jobbágylelkűek lettünk valamikor a 16. század tájékán (1495-ből származik a "tisztelet" szóról az első hiteles nyelvemlékünk: „tiztélém”–Bécsi Krónika), és ez azóta csak rosszabbodott, akkor itt van rá a makacs bizonyíték. A tárgyak és foglalkozások körébe tartozó szavaink legnagyobb része török vagy szláv jövevény, megvan ennek a természetes magyarázata, de a fogalmak – zömmel későbbiek lévén – a németből, franciából, olaszból erednek, érdekes, hogy még a germán származékok is főként az ő latin eredetű szavaikból valók.

Mégis. Nem az offizier (német), officer (angol), ufficiale (olasz) – („tiszt”) szó honosodott meg a magyar nyelvben, vagyis nem a latinból származó, hivatal, hivatali eredetű (pedig milyen logikus) „tiszt”. Ezek a szavak világosan jelzik: a „tiszt” hivatalnok, olyan foglalkozás, mint a könyvelő vagy a bérelszámoló. Ennek viszont semmi köze nincs a verehren, respektieren (német; die Ehre – becsület, tisztesség), vagy az honour, respect (angol; honour – becsület, tisztesség), vagy az onorare, rispettare (olasz; onore – becsület, tisztesség) szavakhoz, mint látható, ezekben a nyelvekben a tiszteletet a becsületességből eredeztetik, respektálni (azaz értékelni, méltányolni) emberi (ha tetszik, humánus) tulajdonságokat tudnak és nem a tiszteket, vagyis nem a hivatalt.

Az atlanti térség országaiban, az úgynevezett fejlett demokráciákban (azt most hagyjuk, mi a véleményem a demokráciáról) semmiféle különös tisztelet nem övezi a hivatalt, légyen az akár a legmagasabb. De Gaulle-t tisztelték meg Churchillt, nem a hivatalát. És bár voltak számosan ezekben az országokban olyanok, akik miatt a hivatal elveszíthette volna a becsületét, ezeket az embereket elég gyorsan elzavarták, hogy a munkakör megtarthassa a szükséges méltóságát.

Mert mindenféle hivatalnak, tisztségnek van valamilyen, hagyományokból eredő respektusa, kell is, hogy legyen, azért találtak ki bizonyos funkciókat, mert szükség volt arra, hogy az embertömegek respektálják a rendőrkapitányt, a falusi jegyzőt meg a böllért. De ehhez a respektushoz értelemszerűen az is hozzá tartozik, hogy a disznó nem rohangál sebesülten az udvaron, veszélyeztetve a falu népének testi épségét, mert a böllér érti a dolgát, úgy szúr, ahogyan kell.

Ha ugyanis egymás után kétszer elvéti a szúrást a böllér, vége a respektusának. Egyelőre csak a személy megbecsültsége vész el, a hivatalé marad. Nem tudom megmondani, hány elhibázott disznóölés kell a hivatal tekintélyének elmúlásához, de nem sok.

Hol is tartottam? A miniszterelnökség mint hivatal tiszteleténél. Hogy ugyanis mi a fenét tisztelnék a hivatalon, ha az oda bejáró figura nem képes semmiféle teljesítményre? Ha kizárólag olyan cselekvések telnek tőle, amik megvetést, undort, felháborodást váltanak ki olyan emberekből, akik képesek a gondolkodás alapját képező tevékenységre: föl tudnak tenni értelmes, lényegre törő kérdéseket. Ha a környezete, a cáratyuskát ájultan vagy sunyin imádó hivatalnokok is csak hazudni, lopni, tódítani képesek, ha minden megnyilvánulásuk a gyengék megalázására és tönkretételére irányul, ha egy félfordulat után azonnal csattogni kezd a nyelvük, mert maguknál erősebbet látnak.

Ezekkel a magyar miniszterelnökökkel (kivel többé, kivel kevésbé) éppen az a baj, amit fentebb megpróbáltam levezetni: abból indulnak ki, hogy a tisztség a tiszteletreméltó. Hogy nekik semmi teendőjük, az a puszta tény, hogy bemennek egy ajtón, amire az van írva: miniszterelnök, ők már mindjárt tisztelnivalók lesznek. Ennélfogva belekezdhetnek mindenféle tevékenységbe, egyik marhaságot csinálhatják a másik után, pöffeszkedhetnek, lophatnak, sőt rabolhatnak és harácsolhatnak, összevissza beszélhetnek és vághatnak rémületes majompofákat (copyright W. S.), semmi nem számít, mert ők miniszterelnökök, a hivatalba pedig be van építve a tisztelet.

Nincs beépítve! Mondhatnám az ellenkezőjét sikerült elérnie már az első szabadon választottnak. És 20 évvel később elérkeztünk egy olyan mélypontra, amit a reménytelenség sötétsége vett körül (az erő, az egység, a nemzet, a munkaalapú társadalom például), ami bizonyos országokban már 200 évvel ezelőtt is szorongást váltott volna ki, és amiről 3 és fél éve azt hittük, annál nincs mélyebben.

Azóta süllyedünk. Gyorsuló tempóban. Lényegében egyetlen szó etimológiai fátuma miatt: a tiszt az, ami eo ipso tisztelendő.

Pedig volnának ismérvek, amik nagyjából képesek volnának meghatározni a hivatal jellemzőit, hogy ugyanis mi a teendője egy miniszterelnöknek. Elismerem, nehéz egy foglalkozás munkaköri leírását szavakba önteni, amely foglalkozásnak az égvilágon semmi értelme nincs, nehéz bármiféle tartalommal megtölteni egy tökéletesen üres fogalmat, dehát próbálkoznak vele itt-ott, némely helyen egész ügyesen tudják elfedni ennek az élősködő, kártékony, minden fejlődést akadályozó hivatalnak a fölöslegességét...

És így tovább, de most és itt ennyi elég.

Nem olyan egyszerű ám, amilyennek első pillantásra látszik, itt nemcsak egy cinikus vigyorról van szó (naná, majd tényleg tisztellek, hülye csóringer, persze), ebben van némi komolyan veendő motívum is, a parasztlumpen konvenciókhoz ragaszkodó, alattvalói mentalitása, aki nem csinál adósságot, akinek az asszonya sír, aki az udvaron keresi az oda kicsapott gyereket, aki a fehérvári huszárokról gajdol, köpködi a markából szájába vett szotyola héját, nadrágon kívül hordja az állig gombolt, gyűrött inget, aki tudja a szokást: ha pénzt kér, azt tisztelettel kell. Ami a tisztnek, a tisztségnek jár úgy különben. Pénze meg a tisztnek van, hát már a mondás is úgy tartja, fizet, mint a katonatiszt.

Azt hiszem, a cinikus vigyor volna a kisebb baj. Az jöhet az egyszerű striciből, a tolvajból meg bármiféle köztörvényes bűnözőből - azaz a politikusból.

Ez itt rosszabb. Ez a tanulatlan, neveletlen, rosszízlésű bunkó megnyilvánulása, ez a valódi, leplezetlen alap, amiből Magyarország miniszterelnöke lett. Amit mindenki megérdemel, aki pénzt ad neki. Egy kicsit mi is.

Lőtér

Munkára, harcra kész. MHK. Az ötvenes évek széles tömegeket mozgósító mozgalmi mozgalma. Munka és harc. Szovjet tőről fakadó kötelező. Futni kellett meg kislabdát dobni. Mindenkinek. Emhákázott az ország apraja-nagyja. Nem lehetett tunyulni, mert az ellenség nem aludt. Az imperialisták. De lőteret nem építtetett Rákosi Mátyás! És terrorelhárítási tervet sem kellett készíteniük az iskoláknak!

Mondom egy ideje, ilyen förtelmes korszaka nem volt a magyar történelemnek, ilyen elmebeteg briganti nem került még a kormányrúdhoz. Sok büdös tróger gyilkolta már ezt a népet, de eddig mindegyiket a világpolitika szennyáradata okádta ki magából. Magyarország lakossága soha, a honfoglalás óta soha nem volt annyira független, amilyen 1990. óta, soha nem fordult még elő, hogy társadalmi és gazdasági viszonyait nem külső körülmények kényszerítő hatására lehetett alakítania. Azaz önszántából termelte ki magából első miniszterelnökét, akinek sikerült néhány hónap alatt - most már látjuk - visszafordíthatatlanul tönkretennie az egész országot, és finom meleg akolt építenie kedvenc "politikusának", egy tomboló gazembernek, aki remélhetőleg annyira azért beszámítható, hogy a független orvosszakértők tetteiért felelősnek nyilvánítják, és nem egy elmegyógyintézetbe utalják, nyilvánvalóan életfogytig tartó büntetésének letöltésére.
A rendszerváltás első miniszterelnökének másik kreatúrája, a Torgyán nevű pojáca valamilyen rendezvényen (a fene emlékszik rá, mi volt az) eljuttatta odáig a hallgatóságát, hogy érezhetően kezdett kialakulni a lincshangulat, többen el is indultak felé. Akkor ez a bármilyen aljasságra kész, de alapjában véve kisstílű szélhámos elkezdett ordítani, hogy "komcsik haza", és ritmusra a levegőbe lökte a karját. Az előtte hullámzó csürhe megállt, és elkezdett vele együtt üvölteni, komcsik haza.
Akkor nem gondoltam, hogy ez a kép a maga primitív iszonyatával ennyire rögzülni fog bennem, hogy megrezzenek, amikor valamiről eszembe jut. Azt még kevésbé gondoltam, hogy jön még egy, az előbbinél is ostobább gonosztevő, aki folyamatosan élni fog ezzel a zsigerekre ható akcióval, és ez minden egyes alkalommal ki fogja váltani a horda várható reakcióját: az együtt hörgést egy meghatározhatatlan, félelmetes külső ellenség elüldözésére.
Lövöldözünk és tervet készítünk a meghatározhatatlan, de félelmetes külső ellenség távol tartására. Ugye tetszik tudni, mit jelent ez? Tanároknak és diákoknak az ősember szintjére való lerángatását.
Egy pillanatra bele kellett gondolnom, mi tennék, ha még tanítanék. Nyilvánvalóan azzal kezdeném, hogy írnék egy úgynevezett nyílt levelet ennek a nyavalyás csúti gonosztevőnek, egy példányt postáznék, egyet-egyet kifüggesztenék az iskola minden emeletén, egyet-egyet meg eljuttatnék a legnépszerűbb portálokhoz. Körülbelül a fentieket írnám le.
Természetesen tudom, hogy a következő lépés az eltávolításom volna. Mindig így volt, ahányszor ehhez hasonlókat műveltem, és mindig lehetett így, mert mindig egyedül voltam (kivéve 56-ban, de akkor jobb lett volna, ha egyedül vagyok).
Mi lenne, ha egyszer ennek az országnak a történetében nem várnánk meg, amíg a tömeg elindul a legádázabb hülye után, hogy "forradalmat" csináljon? Hogy stupid erőszakkal akarja elérni azt, amit már szinte felkínáltak neki.
Mi lenne, ha legalább a tanároknak és diákoknak lenne egyszer az életben annyi esze, hogy ezt a felháborító disznóságot, ezt az ellenségkereső harcrahívást egyszerűen visszaküldenék a csúti dagadt zsírosparasztnak - harcoljon egyedül. Álljon ki! Hogy ki ellen? Hát ez az.

Eck Gyuláról

Huszonegy éves voltam, amikor megismertem az első főszerkesztőmet, akiről akkor még nem tudtam, hogy így az életem vége felé is elsőnek fogom tartani, úgy értem, első minden valaha élt újságcsinálók között. Három éve dolgoztam operatőrként  a Televízióban, akkor még olyan kevesen voltunk, hogy előfordult, a boldog emlékezetű Mahrer Emil a Népstadionban (futballmeccs közvetítés közben) rászólt a fejhallgatómra, lefújás után beülni a Volgába, repesztés be a Szabadság térre, áll a Hazai tükör felvétele, mert nincs bent fényképész. Ami azt jelentette, hogy kiküldtek értem egy Volga típusú "produkciós" kocsit (gyorsulás nulláról hetvenre, azaz végsebességre 35-40 másodperc, féktáv padlóig nyomással 80-90 méter), és rohantam be a székházba világítani, komponálni miegymás.

A Hazai tükör című monstre műsor 5 percig tartott, egy ember ült egy aszalnál, és felolvasta, amit otthon megírt. Éppen ezért a szokásos világítás mellett (egy főfény, egy derítés, egy gégen) a szereplő személy kapott még egy szuffitát is az asztal elé a padlóra, hogy a kéziratra meredő arca ne boruljon teljes sötétségbe.

Egy ilyen felvétel alkalmával ismertem meg Eck Gyulát, aki akkor éppen a Képes Újság főszerkesztője volt (hetilap színes borítóval és belső színes két oldallal, példányszám 900 000 és 1 300 000 között, jól tetszik látni, tényleg annyi volt). Mikor bemutatkoztunk, megkérdezte, én vagyok-e az, aki időnként botrányos cikkeket ír a Köznevelésbe. Beismertem, hogy én vagyok az. Megkérdezte, fölkeresném-e  Gyulai Pál utcában, ott van az ő szerkesztősége, szeretné, ha írnék a lapjába. Addig egészen normálisnak látszott, gondoltam, mire hazaér, rájön, mit tett.
Nem jött rá, komolyan gondolta.
Attól kezdve a lapnál is kaptam munkát, Eck Gyula közben arra is vigyázott, hogy ne maradjak ki az egyetemről.
Ő mondta, hogy a céltábla nem lő vissza. Amit megírtam és megjelent, az attól a pillanattól köztulajdon, mindenki azt tesz vele, amit akar, nekem azzal nincs tovább dolgom.
Ezért nincs olvasói fórum vagy minek hívják ezen a blogon. Aki nagyon akar, úgyis megtalál (mint például most is), aki meg csak piszkoskodni akar, tegye, engem nem zavarna, ha olvasnám a gyalázkodást, akkor sem, én a főváros nyolcadik kerületében nőttem fel (ezt elegánsan úgy kell mondani, hogy ott szocializálódtam) cigányok és prolik között, az ahhoz idomult ingerküszöbömhöz képest ezek a "kommentek" nagyon alacsonyan vannak - dehát ezt egyszer már elmondtam, ha kicsit másképp is.
Most viszont többen szóltak, hogy olvassak hozzászólásokat a Kolozsvári Szalonnán.
Megtettem.
Válaszolok (nem lesz benne semmi visszalövés, csak információ).
A Kolozsvári Szalonna nem másodközöl. Az én blogom olyan kicsi hozzájuk képest, hogy tekinthetjük az itt megjelenteket alapanyagnak, amiből az ő szerkesztőik azt választanak, amit jónak látnak, mint írtam már (vagy Forgács Erzsébet írta), nekem megtiszteltetés, hogy méltónak találnak az ő sokkal nagyobb nyilvánosságukra, az meg természetes joguk, hogy az én, lényegében másféle közönségnek szánt - sokszor ráadásul nem túl jó - címeimet megváltoztassák. (Különben nem tudom, az én blogomat hányan olvassák, a közönségem létszámáról televíziós, lapszerkesztői és rádiós pályafutásom alatt is csak akkor szereztem tudomást, ha valaki megmondta. Én ugyanis mindig egy embernek csinálok lapot és készítek műsort. Az én felelősségem súlya nem változik, ha másfél milliós a publikum, mert az csak azt jelenti, hogy másfél milliószor egy emberhez beszélek. Soha ne képzelj magad elé tömeget, az a néptribunok szokása, az újságot mindig csak egy ember olvassa, a Szabad Nép félórák ideje elmúlt - ezt is Eck Gyula mondta.)
Nem tudok mindenki számára használható tanácsot adni arra nézvést, "miként lehet elsajátítani azt a képességet, hogy az arrogáns bunkóra visszapattanjon a saját ízlésficama" - ahogyan azt a Grimmtestvérek nevű hozzászóló kérdezi, mert minden eset más. Az alaphelyzet a csend és az enyhén ironikus mosoly. Hagyni kell visszahallania a saját hülyeségeit. Természetesen nem annak fogja megélni, de saját magából kiindulva ordítozásra, méltatlankodásra számít, kap helyette finom, szánakozó mosolyt. Esetleg annyit, hogy "még valami? Mert ha most nincs több, mennék a dolgomra", ilyesmi. De mondom, nincs két egyforma eset, csak a büdös bunkók egyformák. Talán még annyi, tessék nagy csodálattal nézni, és közölni, mennyit tetszett tanulni ebből az ő útmutatásából, milyen jó, hogy vannak ilyen okos emberek. De a legfontosabb, amit általánosságban mondhatok: sose tessék félni. Azt megérzik. Mint a kutyák (ebben az egyben hasonlítanak, különben persze nem érnek fel hozzájuk). Ha valaki nem fél, azzal nem tudnak mit kezdeni. Lábuk közé kapják a farkukat és eloldalognak.
Zoltán Károly Varga azt írta, nem vagyok egyedül. Sokszor csepülöm elkeseredésemben ezt az én szerencsétlen népemet, de közben azért reménykedem, hogy vannak ilyenek, mint Zoltán Károly Varga. Jó, hogy írt, megerősített.
Sir Szálhasogató a kérdőjel hiányát említi (egyéb, közönségnek szóló információit köszönöm), mert az eredetiben (mármint József Attila versében) kérdőjel van. Volna értelme annak is, hogy én ezt az idézetet jelentő módban használom címként meg még sokfélét találhatnék ki - egyszerűen elfelejtettem odatenni. Sirnek meg - ha elfogad tanácsot idegentől - azt akarom mondani, hasogassa továbbra is. Azok szoktak ugyanis szőrszálhasogatással vádolni másokat, akik úgy vélik, elég az, ha körülbelül úgy van. Amennyire nem bírom elviselni az óraműként pontos embereket, annyira idegesítenek a felületesek.
Amilyen például a jelzett esetben én voltam.
Mindezt most muszáj volt, két okból. Egyrészt fontos, hogy a Szalonna nem másodközöl. Másrészt fontos, hogy ismét leírhattam Eck Gyula nevét. Szeretném nem hagyni, hogy elfelejtődjön.
A céltábla különben ezentúl sem fog visszalőni.

Mért legyek én tisztességes

Ültem egy bevásárló terület parkolójában, néztem a gyérülő forgalmat.

Ismerős vágott át az épületek közötti téren, egy mögöttem álló autóhoz ment, kinyitotta a csomagtartót, berakta a vásárolt holmit, visszacsukta a fedelet, majd elment további beszerzéseket eszközölni. Az ismerős a legutóbbi divat szerint volt öltözve, a lehető legdrágább holmikba. Az autója egy Z rendszámos Mercedes, négy kerék meghajtású, tuningcég által tovább drágítva, nincs kedvem utána nézni, 45-50 milliónál bizonyosan nem kerül kevesebbe. Hamarosan jöttek vissza, most már ketten, a nő is ismerős volt, rajta is olyan ruhák, amik valószínűleg több pénzért vásárolhatók valahol külföldön, mint amennyit az autóm ér.

Az illető évtizedekig volt rádiós, nevezhetném akár a kollégámnak is, de ezt a státuszt azért nem osztogatom akárkinek. Ráadásul az illető úgynevezett rádiós újságíróként a Bródy-épületben tenyészett, az Aktuális szerkesztőség alapszervi párttitkáraként ügyelt a szocializmus szellemének érvényesítésére. Nem kedveltük egymást, mert én viszont erre a szellemre nem voltam megfelelően fogékony, s mint ilyen, átlag kéthavonta jelentem meg különféle szervek előtt, mely elvtársak a Rádióból való eltávolításomat szorgalmazták. Ez végül egyszer sem következett be, mert a Rádió akkori elnöke sosem járult hozzá, hogy felmondjanak nekem, de ez már egy másik történet.

A rendszerváltásnak keresztelt kutyakomédia másnapján a szóban forgó illető fölfedezte magában a keresztényt, valamint a demokrácia iránt való ellenállhatatlan vágyat, hamarosan képviselő lett az ország egyik legszebb épületében, amit annyiszor gyaláztak meg fennállása óta, mint semmi mást ezen a világon. A kereszténydemokraták közé ült be (már amikor sikerült eltalálnia a saját székét), és - gondolom - ennek a bagázsnak is ugyanolyan hű katonája lett, amilyen az elvtársaké volt. A parkolóban a vele együtt mutatkozó hölgy hasonló utat járt be.

Közhelyek kergetődztek az agyamban. Az én értékítéletem szerint az illető egy pocsolyagerincű, jellemtelen csúszómászó. Viszont ő jómódban élt a létező szocializmus idején, őt nem hívatták a pártirodába, hanem kérették, és egyáltalán soha semmi baja nem történt, élt, mint Alizka meseországban, rendszeresen kapott jutalmat és fizetésemelést, beutalót meg a fene tudja, mi mindent. Elsőrendű állampolgár volt, én meg még másodrendű sem. Néha még ordítoztak is velem, és mindig közölték, hogy én csak a népi demokrácia jóindulatából lehetek a munkahelyemen, mert a hozzám hasonlók már rég börtönben vannak. Azt csak kevesen tudták a Rádióban, hogy azon én már túl vagyok. Nem volt ez annyira szörnyű, mint amilyennek hangzik, az ember hozzászokik az ilyesmihez, nekem kiváltképpen sok helyen és hosszan volt alkalmam megtanulni, hogyan kell tűrni az ilyesmit, egy idő után még arra is rájöttem, miképpen tudom elérni, hogy az arrogáns bunkóra visszapattanjon a saját viselkedésficama, és ő érezze rosszul magát.

Dehát azért mégis csak ez a keresztény párttitkár érzi jól magát a világban, nem? Neki nincs semmi baja semmiféle hatósággal és szolgáltatóval, mely baj mindig a pénztelenségből származik, ő soha nem tapasztalta, milyen az, amikor néhány napig kenyérre sincs pénz - miért jobb neki, mint nekem? Attól, hogy hozzászoktam a még éppen polgárinak nevezhető lét legalsó polcán való ide-oda billegéshez, én is el tudom képzelni magam egy vadonatúj 50 milliós autóban (nem Mercedes-ben, de az most mindegy), és tudnék értékelni egy új télikabátot (ötéves koromban volt nekem olyan utoljára). Félreértés ne essék, nem központi problémám, mint ahogyan az sem, milyen jó volna olykor mondjuk egy beefsteaket enni a mediumnál valamivel kevésbé, a rare-nél valamivel jobban átsütve, de tudok róla, hogy így is lehet élni, és ma többször is felmerült bennem a kérdés, miért ennek az ájtatos demokratának zavartalan az élete évtizedek óta, és az enyém miért nem.

Nem szerettem a szocializmust, rendben van, és most már azt is tudom, az ország egyik leggazdagabb embereként sem tudtam volna úgy élni, ahogyan azt elvárták egy embertől például a Horthy-korszakban. Meg aztán az is tény, a hányinger környékez az úgynevezett jobboldaltól 27 éve, és alig valamivel kevesebb savanyút éreztem a többi párttól is, most meg már mindegyiktől egyformán émelygek. Meg aztán vannak mindenféle elképzeléseim emberi jogokról, valamint az emberhez valamennyire méltó életről, és ha ettől eltérő viselkedést tapasztalok, akkor bevágok magam mögött bármilyen ajtót, gyakoroltam ezt a mozdulatot elégszer, amíg végre sikerült megmaradnom a Rádióban, lévén annak évtizedekig egy emberszabású elnöke, Hárs Istvánnak hívták, isten nyugosztalja. Hogy aztán 1990. meghozza az újabb sorozatot az ajtók bevagdosásában. (Amikor '94-ben először távolítottak el, egy zenei szerkesztő kissé sápadtan a restelkedéstől odasúgta nekem, hogy ő alapjában véve velem ért egyet, de neki kussolnia kell, mert neki két gyereke van, és a feleségének alacsony a fizetése - mondtam, nekem három gyerekem van, a feleségem meg otthon velük, amiért nem adnak semmiféle fizetést, de azért ne izgassa magát, én vele értek egyet.)

Miért van az, hogy a demokráciában hívő szocialista keresztény párttitkárnak jobb az élete legalább negyven éve, mint az enyém? Mire megyek én az elveimmel? Vagy mi a francnak hívják azt a sok baromságot, amivel teletömtem a hülye fejemet sok évtizeddel ezelőtt. Az jó, hogy soha meg sem környékeztek, legyek besúgó, pedig a munkaköreimmel szinte kötelezően együtt járt az ilyesmi? Az jó, hogy három emberről tudok csak a Rádióban, akik különböző időkben részletes jelentéseket írtak rólam? És közben mióta élek, kinn van a tudják mim a tudják mimből.

Komolyan kérdezem, tényleg nem tudom, mire jó ez. Nem a szocialista keresztény az egyetlen, csak most róla jutott eszembe ez az egész szar, rengeteg ilyen van, negyven, ötven éve jól élnek, mi baj van azzal, hogy ócska alakok, ráadásul kizárólag egy szerintem emberi világfelfogás szemszögéből nézve, lehet, hogy ez fals és az a helyes.

Mi bajuk van abból, hogy mindenféle tárgyilagos emberi törvény felől nézve is törvénytelen, amit tesznek? Megszülettek, csontig benyaltak, és nem a tegnap leírt kórházi körülmények között fognak kimúlni. Méltató nekrológot is fognak írni azok, akik később születtek, de ugyanoda nyaltak be csontig, és talán nem is tudják, hogy más életmód is létezik. És ha tudnák, csúnya grimaszokat vágnának. És igazuk lenne.

Mire jó ez itt, az én köreimben? Ha én most elindítom azt az eljárás sorozatot, amivel a magyar történelem eddigi legundorítóbb tömeggyilkos gazemberét, ezt a hordóhasú ostoba csúti brigantit oda juttatom, ahová való (semmi kétségük ne legyen, ahhoz nem kell a magyar legfőbb ügyész), akkor mi lesz? Ezek a parkolóban sétálgató kitüremkedések fogják meghatározni az utána következő jövőt is.

Mi legyen?