A kanadai Cambridge-ben láttam először olyan szerkezetet, ami néhány másodpercre elgondolkodtatott, de akkor még nem láttam a lényeget. Az akkori, 2005-ös naplómból teszek ide néhány sort:
„Vásárlás után fizetünk. A kocsit beállítja az ember egy számítógép mellé, a gép túloldalán egy acél forgózsámolyon körben műanyag zacskók sorakoznak, a legközelebbinek nyitva a szája. Valami műszer jelzi, ha már eleget raktál bele, akkor fordul a zsámoly, jön a következő tátott szájú zacskó. Az árut előzőleg végig húzod egy másik pokolgép előtt, ilyen nálunk is van, ez leolvassa a vonalkódot. Mikor végeztél, a masinát megeteted a hitelkártyáddal, az elviszi a pénzedet, aztán mehetsz. Azt nem pontosan értem, miért nyavalyognak a politikusok az egész világon növekvő munkanélküliséget tapasztalván, ha egyszer az ajkukat nyalogatják, amikor bekopog hozzájuk a feltaláló egy ilyen műpénztárosnővel.”
A kezdetek sokkal régebbiek, nem tudok
pontos dátumot. Azért nem tudok, mert nincs. A kanadai műpénztárosnő is csak
része egy folyamatnak. A személytelenség, az emberi kapcsolatok kiölésének legmélyét az internet „közösségi
oldalaival” értük el, de nyilván lesz ez még mélyebb is. A Kamaszok című
angol négyrészes sorozat karcolja az emberiség visszafejlődésének lényegi
elemeit, de az igazán fontos dolgokig nem jut el (nem is akar, nem is feladata,
így jó, ahogy van). Hogy ugyanis az internet különféle helyein bárkiről bármit
meg lehet tudni, pontosabban bárkinek az életében lehet vájkálni. Aminek
folyományaként bárkire rá lehet zúdítani bármilyen hazugsághalmazt, és az ebből
fakadó gyűlöletet, mely gyűlölet aztán járvány szerűen, villámgyorsan terjed
szét. Nincs ugyanis olyan ember, akit valamilyen emberfajta ne gyűlölne. És az
emberiségnek nincs is egyéb igénye, mint nézni önmagát sok-sok példányban,
igazolva látni a saját csököttségét a mások cselekedeteiben, és ezekkel az azonos
csordához tartozókkal együtt gyűlölni a más csordához tartozókat. Soha ilyen
széles nyilvánosságot, ilyen tömeges jóváhagyást nem kapott a primitív ember
ösztönélete, soha ilyen iszonyatos eszközt, ilyen tömegpusztító szerkezetet nem
kaptak azok, akiknek érdeke az emberiség minél sötétebb butaságban tartása,
hogy a csordaszellem legyen a természetes lét. Hogy az embernek rohamosan
csökkenjen az esélye az állatvilágból való kiemelkedésre. Mindez két
dimenzióban, fel-le, balra-jobbra egy lapos képernyőn, személyes, a másik
embert láthatóvá, megérinthetővé tevő kapcsolat nélkül. 2025-ben az ember
elektronikusan gyűlöl, ami nem volna olyan nagy baj, de úgy is szeret, azaz
mostanában „rajong”, mert egy-két évtizede ez az egyetlen pozitívnak hitt viszonyulási
forma. A „követők” rajonganak. Nemcsak megérinteni nem lehet azt, akiért
rajonganak, beszélni sem lehet vele. Mással sem. Elektronikusan sem. Gépről
szóló hang mondja, hogy „minden ügyintéző foglalt”. Az is marad végig a másfél
órán át, amíg valaki képes hallgatni a zajt-zörejt, ami zene címén a
hallgatóból árad.
Mindez valamikor a 20. század közepén úgy
kezdődött, hogy az ember látott valamit az utcán, hazarohant, megnézte, benne
van-e a tévéhíradóban, ha benne volt, az ember az eseményt megtörténtnek
tekintette. Ha nem volt benne, az esemény elvesztette a hitelét és a
jelentőségét. Ma egy fiú egy lánnyal nem
tud mit kezdeni, ha a lányt nem találja az instán. A közöttük lévő kapcsolat azáltal
nem válik valóságossá, hogy egymás mellett ülnek az osztályban, valamilyen
viszony akkor kezdődik, ha „ráírnak” egymásra (nem a homlokukra, hanem a
vatszapra), ha a buszon ülve a telefonjukkal (bocs, a telójukkal) csetelnek. És
legfőképpen, ha „elolvasták” a mások véleményét arról a lányról. Mely
vélemények mindenféle piktogramokkal jelennek meg. Minél többféle emoji van egy
lány (vagy fiú) alatt, annál érdekesebb. Hogy valójában milyen, az nem fontos, bonyolult
fogalmakat nemcsak az ábrák nem képesek üzenni, a befogadó nem is értené –
visszajelző személyiség híján így válik egyre szimplábbá és érdektelenebbé a
legszínesebb egyéniség is…
Az egymás közötti kapcsolatok megölésének
természetes következménye az érzelmi elszegényedés, azzal pedig együtt jár az
elbutulás, ha elfogadjuk azt az alaptételt, mely szerint az értelem fejlődése eo
ipso emocionális indíttatású. Egyszerűbben (és magyarul) szólva az a vágy, hogy
valaki okos akar lenni, mindenekelőtt érzelmi kérdés. Ám az a szintje és
minősége az érzelemnek, az az igény, ami kimerül abban, hogy megszagolja valaki
egy másik fajtárs hátsóját, ahogyan azt némely emlősállatok teszik, nem hozza
magával a motivációt A varázshegy elolvasására. Ennélfogva elég gyorsan
el fog pusztulni az ember kultúrája. A kezdeteken már túl vagyunk. A zene
évtizedekkel ezelőtt kiszenvedett, elmúlt századok zeneszerzőinek műveiből
élünk (már aki). Nemcsak zeneszerző nincs már, festő és szobrász sincs, és Bob
Dylan kapja az irodalmi Nobel-díjat. Föl tetszett háborodni Vészabó Noémi
Munkácsy-díján. Miért, kinek kellett volna adni? Van jelentős képzőművészünk,
csak én nem tudok róla? Vészabó Noémira „van igény”. Ki másra?
1916-ban egy zürichi színházban Tristan
Tzara a dadaisták bemutatkozó estjén kiment a színpadra és megborotválkozott. A
produkció a dadaista művészet lényegét mutatta be. A színházban körülbelül
ötvenen voltak. Ma a tiktokon valaki pofákat vág, milliók nézik. A zürichi
„előadást” kifütyülték, de többen tapsoltak is. A tiktokot lájkolják. Millióan.
Akinek nem tetszett a dadaizmus, még nézhette Matisse, Derain, Renoir, Degas,
Modigliani képeit. Akinek nem tetszik a tiktok, ma is nézheti Matisse, Derain,
Renoir, Degas, Modigliani képeit. Vagy Vészabó Noémit.
Ahhoz képest, ami a színházakban van
színielőadás helyett, Tzara borotválkozása maga volt a nemes művészet.
Faragatlan, műveletlen, ostoba, nagyképű, önmaguktól ájult rendezők gyalázzák
meg a világirodalom remekműveit, és alázzák meg a tehetetlen színészeket.
Esetleg (mint a színházművészet magasiskoláját) a közönség nézhet
párbeszédesített faliújságot, a napi politikának a word futószalagján gyártott,
drámai előadásként hirdetett performanszát…
A fész meg a többi gyilkos förtelem
egyedekre szaggatja szét a társaslénynek született emberiséget, az egyes
családtagok otthon félrevonulva kotorásznak mindenféle vadidegen emberek
magánügyeiben, amit azok éppen ezeknek a számukra vadidegen embereknek
teregetnek ki, és ha már rengeteg ilyen vadidegen „követőjük” van, akkor azt
mondják, hurrá. Ha még rengetegebb, akkor már úgy hívják őket, hogy „influenszer”,
attól kezdve bármit tehetnek, utánozni fogják őket a „követők”. Mint például azt
a korábbi ketrecharcost, akit a Kamaszokban is említenek, egy nő- és
fajgyűlölő bűnözőt, akit régen többszörös életfogytiglanra kellett volna
ítélni, mert nincs az a tömeggyilkos, aki nagyobb pusztítást tudna végezni az
ifjúságban, mint ez az alak. És ebből a fajtából rengeteg van. Ugye nem kell
mondanom, a trumpféle, putyinféle és a rajtuk fityegő orbánféle fertőzőgóc sem
létezne a fész meg a többi ehhez hasonló iszonyat nélkül…
Amíg Zuckerberg és a hozzá hasonlók
vagyonát el nem kobozzák, ezeket a figurákat életfogytiglan fegyházba nem
zárják, és az erről szóló bírósági ítélet egyben örökre el nem törli a „közösségi
médiát”, addig nehéz elképzelni, hogy az emberiség ezt is megússza. A
kereszténység és a demokrácia után ezt a harmadik tömeggyilkos pusztítást
szinte lehetetlen túlélni…
P.S.: Majd' elfelejtettem a "mesterséges intelligenciát". Az emberi birkaság legborzalmasabb holmiját. Ha ezt ki nem irtják nagyon rövid időn belül úgy, hogy soha többé vissza ne tudjon jönni (lehet, már most is késő), akkor a fajunknak adok még tíz-tizenöt évet. Nincs az a természeti katasztrófa vagy hidrogénbomba, ami alaposabban és gyorsabban tudná kipusztítani az embert...
