Idegenek Őcsényben

A sörhasú csúti futballista megdicsérte az őcsényi primitíveket. Jól tették, hogy kiutálták a menekülteket. Még meg is indokolta, miért tették jól. Azon kívül, hogy feljött a torkomig a keserű, nem látok semmi különöset, azonos szellemi színvonalon állók együtt dödögtek, valamelyest nevezhetnénk szomorúnak a tényt, mely szerint ebből a hónaljvakaró makogásból az egyik fél Magyarország miniszterelnöke, dehát már megszokhattuk.

Inkább ajánlanék megfontolásra némely történelmi és irodalmi ismereteket, amikkel nem szokás foglalkozni, úgy értem, még a legokosabb egyetemi emberek és akadémikusok, valamint legnagyobb költőink is félrenéznek - azt nem feltételezem, hogy nem tudják, mit írnak és beszélnek.

Induljunk ki egy idézetből:

TIBORC
                  A jó merániak
        Azt háború nélkül is megteszik; mert
        Hisz' a zsidók eleget fizetnek; a-
        Kiket tulajdonképpen tán nem is
        Lehetne embernyúzóknak nevezni,
        Nyúzásra bőr kivántatik, holott
        Azt a merániak magok lehúzták
        Már csontjainkról; így tehát ezek
        A húsba kénytelenek bemetszeni -
        Igaz, hogy a metéltetett sikolt; de
        Hisz' arra nem szükség hallgatni, csak
        Haszon lehessen. - S a nagyasszony -?
        (Keserű megvetéssel lódítja el a kezét.)
BÁNK (fejét az ablakfához nyomván).
        Oh!

TIBORC
        Ő cifra és márványos házakat
        Épittet; és mi - csaknem megfagyunk
        Kunyhónk sövényfalai közt -

Tetszik érteni? Nem? Magyarázzam meg?

Ez itt a 19. század elejének drámai versezetbe alkotott antiszemitizmusa és xenofóbiája jeles színi szerzőnk által néhány sunyi sorba sűrítve. Amit a jó merániak (erre a szóra mindjárt visszatérek) háború nélkül is megtesznek, az a fosztogatás, a zsidókat pedig azért nem lehet "tulajdonképpen tán"  embernyúzóknak nevezni, mert abban a merániak jobbak és gyorsabbak, ők már lenyúzták a bőrt, minél fogva a zsidóknak csak a hús marad, abba kell belemetszeniük, minek következtében a "metéltetett" sikolt ugyan, de az nem fontos, "csak haszon lehessen".

Kissé zavaros, ugye? Hogy a büdös zsidókat körülmetélik, az annyira undorító, minek törődnénk olyan lényegtelen apróságokkal, mint a hús (nem húsba vágnak) és bőr közötti különbség ? Lényeg az, hogy egyik nagyobb fosztogató, mint a másik, a szegény magyar nép tönkretétele a verseny alapja a vetélkedő idegenek, a merániak és a zsidók számára. A zsidók különben már akkor is magyarok voltak, a Bánk bán szerencsétlen, sors sújtotta Endre királya a valós történelemben II. Andrásként szükségesnek tartotta az Aranybullába belevetetni az első magyar zsidótörvényt: „Kamaraispánok, pénzváltók, só-tisztek és vámosok nemesek legyenek, zsidók és szerecsenek ne lehessenek”. A "jó merániak"-ról meg már a 19. század elején is lehetett tudni, hogy ilyen nép, sőt ilyen illetőség sincs. Gertrúd nevében kétségkívül ott van a Meran szó (Gertrud von Andechs-Meran), de az csak egy alig létező királyi adománybirtokra utal, ami a 12. században a bajor Andechs famíliáé volt - a szó a Meer (tenger) képzett formája, Isztria egy részét nevezték így, nem emlékszem pontosan, nincs időm most utánanézni, de azt hiszem, Gertrúd életében ez a föld már a Velencei Köztársaság tulajdonába ment át. A jó merániak bajorok voltak, és különben semmi rosszat nem tettek a magyaroknak, a szegény népet II. András és az ő nemesei sanyargatták. Azt nem tudom, András királyunknak is volt-e egy Finkelstein-szerű gusztustalan tanácsadója, vagy maga találta ki, hogy a saját aljasságait praktikus az idegenekre tolni, mindenesetre tény, hogy a nemi ösztön által vezérelt uralkodó elvette feleségül a kor egyik legszebb lányát, aztán Gertrúdot és kíséretét felhasználta  (az István óta már működő) idegengyűlölet felszítására. És nem utolsó sorban elindította a magyar történelem lejtmenetét a megyényi birtokok adományozásával, finom meleg mocsarat készítve a kiskirályoknak nevezett oligarchia előtekergődzésének - történt mindez bő 300 évvel Mohács, nemzeti nagylétünk nagy temetője előtt, mint már mondtam, Mohács nem eredő volt, hanem szomorú és szánalmas következmény, az ősbűn II. Andrásé.

Hát valami ilyesmi. A nagy magyar tragikus hős Bánk különben szlavón bán volt, a magyar király "hű jobbágya", nádor és udvarispán, nem voltam ott, bizonyítani nem tudom, de kicsi a valószínűsége, hogy egy Tiborc szerű paraszt a színe elé kerülhetett. Arra viszont kétségtelenül jó volt, hogy a magyar irodalomtörténet máig előadhatatlan, viszont legalább igazán kártékony drámájának címadó hőse legyen, aki példát mutat a magyarságnak, hogyan kell idegent gyűlölni és ölni, mert mi itt Szlavóniában, oppardon Magyarországon a legkiválóbbak és legokosabbak vagyunk, csak a nemlétező merániak elnyomnak minket.

Ennek a nagyromantikus (különben tényleg szép) magyar nyelven megírt, értékes költészetet felmutató, rendkívülien rossz és ártalmas drámának a március 15-i bemutatása a mi dicső forradalmunk évében, 1848-ban valószínűleg erősítette Kossuth Lajosban (bár ő az előadás estéjén éppen Bécsben volt, de a szellemiséget születése óta sajátjának tartotta) és a tőle semmiben sem különböző nemességben a bizonyos tudatot: a nemzetiségeket márpedig el kell söpörni. Azok csak ne ugráljanak itt a nagy magyar hazában, akármilyen sokan vannak is (majd háromszor annyian, mint a magyarok), örüljenek, hogy megtűrjük őket. Mi, a földkerekség legjobb, legokosabb és legszebb népe.

Ezen a nagyszerű és dicső eszmén aztán el is ment a 48-49-es forradalom és szabadságharc - lényegében már azelőtt, hogy elkezdődött volna.

Nem írtam le semmit, ami ne volna ismert. Mit gondolnak, a csúti futballista mennyit tud ebből?

Ugye. Akkor miért csodálkoznak annyi primitív aljasságon, amennyi az őcsényi pufogáshoz kellett?

Hagyjuk a fenébe az egészet

Valamit kifelejtettem a tegnapiból. Ha Gyurcsány nem tudja (márpedig úgy látszik, nem tudja), hogy őt csak a többiek tudják tisztára mosni (azért gondolom, hogy nem tudja, mert nem azt próbálja elérni), akkor miért erőlködik? Jó, értem én, azért tartottam őt jónak, mert politikusnak rossz. Kékszemű kisgyerek egy nagy piros rollival. Szereti a politikát. Szerelme reménytelen. Annyi minden van még a világon. Most már persze mindegy. Ha már úgy alakult, ahogyan leírtam, csöndben kellett volna maradnia. A nép már rég rájött volna, hogy nem egy ilyen szeretőnek kell kosarat adnia. Azt hiszem, már mindegy. Én sajnálom. Önző módon sajnálom, mert csak kihasználni akarnám. Mert el tudná söpörni a csúti csóvás tömeggyilkost. Na mindegy. Csak mondtam, a rend kedvéért.

Amúgy meg tényleg mindegy. Van egy axióma. Aki politikus akar lenni, az nagyon buta ember. Félreértés ne essék, nem a politikától butul el, eleve ostoba. Ezek irányítják a világot körülbelül tizenötezer éve.

Hónapokkal ezelőtt írtam a momentum nevű gyerekekről. Politikusok akartak lenni. De azt mégsem gondoltam, hogy ennyire ostobák.

Miben reménykedhetünk? Semmiben. Ha a hordóhasú slampos kezelése már hatástalan lesz és felugrik az asztalra kukorékolni, akkor jön egy másik gazember.

És tudják, mi a legborzalmasabb? Hogy ha a túloldalról valaki el tudná söpörni ezt a nyomorult hájtömeget, akkor is csak egy másik gazember jönne.

Politikus.

Megfelelés

Hektikusan alakul az olvasottságom. Érdekes, rádiós koromban ez nem érdekelt. Szecskő Tamás, a magyarországi közvéleménykutatás megalapítója időnként közölte velem a műsoraim általa mért hallgatottságát (az öccse a barátom volt), mikor azt mondtam, kösz, de nem érdekel, nevetett, hát persze, nyilván azért, mert rengetegen hallgatnak, jóval a rádiós átlag felett. Pedig tényleg nem érdekelt. Nem foglalkoztam vele, annyira nem, hogy nem is tudtam, miért nem foglalkoztat a kérdés.

Most kénytelen voltam belegondolni. Amióta a kiadóm azt mondta, világsiker lesz a Názáreti című könyvem, beleéltem magam - sok pénzt fogok keresni, és sokakat fogok elgondolkodtatni. Kicsit jobb lesz a világ.

Aztán nem lett világsiker a Názáreti. Egyelőre nem. Talán (nagyon valószínű) nem is fogom megérni, mire az lesz. De - tekintsenek akár önteltnek, nagyképűnek - az lesz. A jelenkornak nem sikerült megfelelnem, az újbarbárság nem igényel mást, mint nagy tükröket, amikben bámulhatja magát. De a könyvem könyv lesz, fontos, állandóan a köztudatban lévő, amíg lesz emberiség.

A kérdés, amit sosem tettem föl magamnak, most mégis kérdés lett: meg akarok-e felelni.

Amikor gimnáziumban tanítottam, meg akartam felelni a diákjaimnak? Meg sem fordult a fejemben. Nekik kellett megfelelniük nekem? Bizonyos szempontból igen. Nem úgy, ahogyan a porosz rendszerű magyar iskolarendszer gondolja, én nem feleltettem és nem írattam dolgozatot, nem is osztályoztam - megalázónak, felfuvalkodott ostobaságnak tartottam, hogy én minősítsek ilyenformán egy másik embert, három hónap után az igazgató el is távolított. Neki sem akartam megfelelni.

Vannak foglalkozások, amikben nem lehet benne a megfelelési kényszer, mert ha az egyáltalán megfordul a hivatását gyakorló fejében, meg is ette a fene az egészet. Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon taní-tani.

Akit az érdekel, amit én tudok, meghallgat. Elolvassa, amit írtam. A diákjaimmal az első órán közöltem, hogy aki unja, amit beszélek, nyugodtan kimehet, semmilyen következménye nem lesz, ha másik tanárral találkozik a folyosón, mondja azt, hogy üzenetet visz tőlem a tanáriba. Az újságot, amibe írtam, megvette vagy nem vette meg, aki elment az újságárus előtt. Ha megvette, ki is dobhatta. A rádiót bármikor kikapcsolhatta. Sosem gondoltam, hogy nekem fontos, hányan hallgatnak, olvasnak. Annak lehet fontos, aki elkezd hallgatni, olvasni, aztán marad velem.

Nem akarok megfelelni senkinek. Most már azt is tudom, miért.

Mert akkor nem csak a magam árulója lennék, azé is, akihez beszélek.

Posvány

Na tényleg, érjünk már egyszer a végére ennek a Gyurcsány-kérdésnek. Annyit tudok róla, mint bárki más, sosem találkoztam vele. Az intézkedéseit ismerem, a nyilvánosság előtti fellépéseit. Meg azt, hogy nyilvánosságra került az öszödi beszédének egy részlete, egy hamisított, végtelenül aljasul kivágott és szétmosott montázs. Engem akkor már régen eltávolítottak a Rádióból, de nemrég ért véget az Rádió elnökségre kiírt pályázat, amin a csupa fideszrajongóból álló nagykuratórium a fogát szíva azt az ítéletet adta tovább a kuratóriumi elnökségnek, hogy engem javasolnak, mert az összes többi jelölt együttvéve sem tud annyit a Rádióról, mint én. Aztán persze helyreállt a világ rendje, nem én lettem a Magyar Rádió elnöke, hanem a fideszjelölt, nem tudom, ha akkor már Gyurcsány a miniszterelnök, alakulhatott volna-e így a dolog, hagyja-e fideszkézre kerülni az akkor még elsőszámú választásnyerő eszközt - már mindegy. Egy bizonyos, volt némi esély, hogy 2006-ban én vagyok a rádióelnök. Akkor pedig a következőképpen alakulnak az események: megérkezik valahová a Rádióba a hangfelvétel (bármelyik portára vitték is, onnan már csak felelős beosztású ember engedheti be). Most megint naivista vagyok, természetes, hogy azt már várták az elnökségen, de engedjünk a korabeli elbeszélésnek, valaki leadta a portán. Így is, úgy is eljut a dolog az elnökhöz.

Aki akarta, tudta rólam, hogy undorodom a politikusoktól. Nem volt nehéz tudni, elmondtam sokszor, ki is rúgtak érte mindegyik kurzusban. Azt is lehetett tudni, hogy nincsenek pártpreferenciáim, legföljebb az undortáblázatomon vannak szintbeli különbségek. Ennélfogva biztosan lehetett volna számítani arra, hogy a hangfelvétel meghallgatása után bekéretem a Rádió két legjobb riporterét, előkerítem Gyurcsányt és a teljes hangfelvételt az öszödi mittudomén miről, aztán a rendes adásmenetet megszakítva eleresztem a rendszerváltás utáni legvagányabb politikai műsort.

Győrffy Miklósnak, Szénási Sándornak, Rangos Katinak, Szilágyi Jánosnak nélkülem is lett volna annyi esze, hogy ott és akkor rögtön kipréselje Gyurcsányból, ki lophatta el és vágatta meg a felvételt, de ha nem, én bizonyosan közbeavatkoztam volna. Egy jó riporternek sokféle módszere van arra, hogy neveket kapjon. Mi marad? Az például, hogy az azóta nyíltan fidesznyikké váló akkori legfőbb tisztségviselő vagy bejön vagy nem, egyik jobb, mint a másik, mert a helyzet csirájában fojtja meg a karaktergyilkosság lehetőségét. A sok kis ócska nyavalyás napvilágra kerül és eltakarodik, a többi kis ócska nyavalyás meg kénytelen beállni az egyetlen ember mögé, aki a magyar történelem ezer éve során először és máig egyedül ki merte mondani, hogy hazudtunk. Nem ő hazudott egyedül, hanem mindannyian, ők is, mi is. A többi, a legférgesebbjétől megszabadított ócska nyavalyás kénytelen lett volna véget vetni a hazudozásnak, nem egy politikailag megroggyantott ember kezdi rendbe tenni a gazdaságot a vizitdíjjal és az egyetemi tandíjjal meg egyebekkel, hanem egy normális, a párttársaival egyetértésben működő miniszterelnök. És akkor nem elsöprő fideszgyőzelem nincs, hanem semmilyen... És akkor majd jöttek volna más ócska kis nyomorultak, és megpróbálták volna tönkretenni az embert, aki véget akart vetni a sok évszázados, kóros hazudozásnak, melldöngetésnek, öncsalásnak. Mert annak természetesen nem lehet véget vetni... Jó, tudom, persze, hogy tudom.

Ez Gyurcsány tragikai vétsége. Az egyetlen emberé, aki ezt a tömeggyilkos gazembert, ezt a büdösbunkó parasztlumpenprolit el tudná takarítani. Dőljenek hátra, törődjenek bele, a primitív gyűlöletrakás marad, mert a színpadon játszó szereplők azt akarják játszani, hogy Gyurcsány a gazember.

Ha megkérdeznék őket egyenként és egyszerre, nyílt színen, ha valakinek egyszer volna annyi esze, hogy összehozza a jelen sokféle ócska nyomorultját, mondanák már meg, miért is Gyurcsány a gazember, mit tett, amiért a személye elfogadhatatlan, vajon mit mondanának?

Ha én kérdezhetnék, ha a régi, élőadásbeli gyakorlatomat még föl tudnám éleszteni, ami arról szólt, hogy nincs mellébeszélés, a valóságnak megfelelő választ akarom hallani, akkor mi lenne az?

A válasz nyilvánvaló: ki akart minket húzni a megszokott posványból, azt akarta, hogy nézzünk végre szembe magunkkal. Azt akarta, hogy hagyjuk abba a hazudozást.

Hááát. Ez tényleg megbocsáthatatlan.

Színi szabály

Kevés ember van, akivel kimennék a sivatagba úgy, hogy nála van a vizeskulacs. Ha alaposan utánaszámolok, összesen kettő (persze a két fiamon és a mamájukon kívül). Az egyik egy lovasember, úgy is mondhatnám, a lovasember, az egyetlen, akit lovas szakkérdésekben feltétel nélkül elfogadok, és akit emberes szakkérdésekben azért nem fogadok el, mert túl jó ember ahhoz, hogy emberekről érdemes legyen beszélni vele. A másik egy közgazdász, az örökös szürke eminenciás, belőle van a legkevesebb, az őféle ember az, aki működteti ezt az országot mindig, amikor szét akar hullani, mint például most. Őt bízták meg a pártállami vagyon szétosztásával 1990-ben.

A lovasemberhez hasonlóan ő is hajlamos a jót hinni mindenkiről, elég nehezen jut el oda, hogy feladja az általános bizodalmát. Pedig ő is hihetetlenül okos ember, tudja, hogy az esetek nagy százalékában méltatlanra pazarolja a jóindulatát, de nem zavarja - azt mondja, neki nem fáj a mások elfogadása. Csalódni nem szokott. Kivéve egyszer. Pedig én idejében szóltam neki.

Felhívott, be tudok-e menni hozzá. Persze.

Ez a helyes, nagyszájú gyerek eladta a Tisztiházat - mondta elkeseredetten. Tudom, te szóltál még tavaly júniusban, hogy nem nagyszájú és főképp nem helyes, de én azt hittem, tévedsz. Eladta a Tisztiházat és ellopta a pénzt.

Természetesen minden papír hozzá érkezett. Természetesen tudta, hová lett a pénz. Természetesen sokkal több pénzt lopott el a fiatal demokrata, mint amennyiről a későbbi újsághírek tudósítottak, de Jenő elől nem lehetett eldugni semmit, még az akkor már kidolgozott módszerekkel sem. Rimánkodtam, hogy csináljon ügyet a dologból, nem csinált. Ő még soha nem jelentett föl senkit, nem fogja most elkezdeni.

Talán ha tudta volna, hogy egy tömeggyilkos gazembert hagy futni, változtatott volna a gyakorlatán. Mostanában mind gyakrabban jut eszembe az eset. Mielőtt valaki azt hiszi, hogy én olyan okosnak képzelem magam, aki akkor mindent tudott, sietek jelenteni: erre én sem gondoltam. Erre nem lehet gondolni.

Vannak ócska, érzéketlen bűnözők, a politikusok például. Vagy a maffiafőnökök, a bármire megvehető bérgyilkosok - olyan helyen nőttem föl, ahol tenyésztek ezek a homo erectus-ok.

De ez a nyomorult bitang, ez az ízléstelen szervesanyaghalmaz a vasalatlan rongyaiban, ez semmilyen karaktervázba nem fér bele. Gyűlöletbe kevert riadalom süt elő a vigyora mögül is, gyűlöletből fakad minden tette, én ilyen undorító kitüremkedést (felelősségem tudatában mondom) még nem láttam, sőt ahogy mondtam, elképzelni sem voltam képes. Az ilyenekért szoktak rajongani a tömegek, aztán az ilyeneket söprik el, kit hogyan, de semmiképpen sem finoman. „Önszégyenét meg nem bocsátja a nép” – mondja Ádám az Athéni színben (Madách: Az ember tragédiája).

Attól tartok, erre a meg nem bocsátásra még várni kell.

Van egy dramaturgiai, színi alapszabály: egy figura sosem maga játssza el a saját jellemvonásait, hanem a többiek. III. Richárd hiába mondaná magáról: "Úgy döntöttem, hogy gazember leszek" , ha a színpadon lévő többi alak nem játszaná el, hogy Richárd gazember.

Volna egy, egyetlen egy ember, aki ezt a mai gazembert (aljasságban hol volt ettől Richárd?) el tudná törölni a föld színéről, az egyetlen, akitől nem fél, hanem retteg a formátlanra dagadt falusi futballista. A baj csak az, hogy a "sajátjai", az (elvileg) ő oldalán állók pontosan annyira rettegtek tőle, ezért eljátszották, hogy pusztítani való, hogy ő az elsőszámú közellenség. Most bajban van a sok kis senki, élükön a szegedi tejbetökkel, aki ki is nyilvánítja a falusi futballistáéhoz hasonló rettegését: ő nem áll szóba Gyurcsánnyal. Ami persze természetes, ez a puha gerincre tapasztott hájtömeg kicsit sem félelmetes, a szegedi megélhetésit nem zavarja, az ő bőrfotelos köznapjaiban nem lesz változás. Az ország és annak a népe... jaj ne, ugyan már, kit érdekel. Gyurcsány viszont nyilván kibillentené a finom, nyálas langymelegből, megmondta 2006-ban, hogy azt fogja tenni, huhh, de nehéz volt kicsinálni, még szerencse, hogy mindenki összefogott ellene. Most hálálják meg a fidesznek.

Lényegében elintézték, hogy a nyomorult tömeggyilkos még sokáig pusztíthassa ezt a szerencsétlen országot. Annyira jelentéktelenek és jellegtelenek, hogy még lúdnak is kevesek, akárhányan volnának is, egy egeret sem bírnának legyőzni.

A baj csak az, hogy ezt ők főzték, de mi esszük meg.

Kurucok és honvédek

A napokban több eszmefuttatás szól arról, hogy a magyarok azt jobban szeretik, ha hazudnak nekik, ha a hazugságba belehalnak is, mintha az igazságot hallanák, ami fájdalmas ugyan egy ideig, de aztán elmúlik, és minden rendben lesz.

Egy Sebastian Franck nevű, Bavariában, azaz a mai Bajor Szabadállamban 1499-ben született  német (úgynevezett) szabadgondolkodó írta le a mondatot: mundus vult decipi, ergo decipiatur, azaz a világ azt akarja, hogy becsapják, úgyhogy be is csapják.

Nem magyar szokás. A kollektív butaságnak és a dühítő öncsalásnak az a mértéke, ami erre és csakis erre a népre jellemző kisebb mértékben 1711., nagyban és ijesztően elterjedve 1849. óta, az persze valóban kirí a nemzetközi átlagból, de a mundus vult decipi mindig érvényes megállapítás volt és az ma is. Hogy csak egyetlen példát mondjak, a világnak az atlanti térségbeli része kis híján kétezer éve hagyja magát becsapni a kereszténység ájtatos szövegével. Nem kis részben azért, mert a kereszténység felsőbbrendűnek képzeli magát, ezért a büdös bunkó "keresztény" is azt képzeli, ő többet ér, mint egy nem keresztény. Teszi ezt azzal az aljas feltételezéssel, hogy Jézusnak ehhez lehet bármi köze. Azzal senki sem foglalkozik, hogy amit a papok ígérnek, az a legaljasabb szemfényvesztés, mert bizonyosan nem kérhető számon.

Van még sok ehhez hasonló, de a győztes kuruc és a szabadságszerető, valamint legalább annyira győztes 48-as honvéd romantikájához hasonlóan hazug és kártékony önámítás sehol nincs az atlanti térségben.

Volt egy riport tegnap Sváby András műsorában, szóba került a "nemzeti" szó szétterjedése ennek a nyomorult gazembernek az uralkodása alatt. Az én nemzedékemnek még kell emlékeznie a Ruházati Bolt Nemzeti Vállalatra, egyáltalán a bármilyen boltok, gyárak neve után álló "nv"-re. Rákosi korában minden nemzeti vállalat volt, része az általános nemzeti büszkeségnek. Minden autoriter barom a nacionalizmussal operál, az majdnem olyan szent és sérthetetlen a primitív nép számára, mint a mennyország ígérete.

Tessék csak alaposabban megfigyelni, a gönci hordó formájú, gyűrött falusi futballista is arra játszik. A kuruc magyarra és a 48-as honvéd magyarra. Ebből kirángatni hihetetlenül ostoba és tanulatlan hazánkfiait csak akkor lehetne, ha az iskolában egyszer végre a valóságnak megfelelő történelmi ismereteket közölnék vele. Például Rákócziról és Kossuthról, a két legendás nagy magyar hősről, akik "átadták a hatalmat", az egyik Károlyi Sándornak, a másik Görgey Artúrnak, majd menekülőre vették a figurát - soha senkinek semmilyen módon nem kellett elszámolniuk a tetteikkel. A magyar történelem két legnagyobb alakja. És így tovább.

A hazudozás 170 éve változatlan, az elemi iskola első osztályában kezdődik.

A hízott falusi futballistához hasonló nyomorult férgeknek csak erre a hazugságáradatra kell ráfeküdniük és vitetni magukat. A többi jön magától, csak az arcátlanság mértéke változó.

Mundus vult decipi, ergo decipiatur.

Menjenek

Mielőtt félreértenék a tegnapi bejegyzésemet: a párhuzamosság csak a menésben van. A szovjet csapatok büntetlenül távozhattak Magyarországról, hazai csatlósaik is megúszták (igaz, köztörvényesnek sehol nem voltak ehhez a mostani hordához képest). A rablógyilkos pöfeteg szotyolaköpködőnek és jellemtelen bandájának mennie kell, de nem el az országból, hanem tényleges életfogytiglan a börtönbe. Méghozzá olyanba, ami mellett vannak földek. Nem termő, egyszerű parlagra gondolok. A börtönfoglalkozás azokon a földeken hajtandó végre. Kapálás napi tíz órában. Télen nyáron. Életfogytig. Kegyelem kizárt, éppen úgy, ahogyan ez a gazember sem kegyelmezett a nyomorba taszított millióknak.

Csak mert vajszívem van.

P.S.: Ennek az eljárásnak kétségtelenül van egy gyenge pontja. Ahhoz, hogy valaki elítéltesse ezt a dagadékot és undorító seggnyalóit, nem elegendő a tiszta múlt. A jövőképnek is tisztának kellene lennie. Úgy értem, azzal a bizonyossággal kell átvenni a szolgálatot (nem a hatalmat), hogy nem folytatódhat az elmúlt 27 év "kormányzati gyakorlata". A kéz kezet mos azért vált eddig mindig törvényszerűvé, mert az előző bűnbandát mindig olyan követte, amelyik tartott attól, hogy ugyanazt fogja tenni. Eleinte tartott. Később már büszke volt rá.

Menjek?

Azt olvasom, hogy fusson, ki merre lát. Az értelmesebbjétől még azt is, hogy kellene, de nincs hová.

1987-ben a Magyar Televízió produkciójában forgott egy film, Almási volt a címe, én írtam. Az Ausztriában játszódó jelenetek szükségessé tették, hogy a film rendezője odautazzon úgynevezett terepszemlére, azaz kiválasztani a megfelelő helyszíneket. A rendező engem választott útitársnak, sofőrnek, tolmácsnak (ő elég jól beszél ugyan németül, de arrafelé vidéken azzal nem sokra megy az ember, kellett valaki, aki "osztrákul" tud).

Napokat töltöttünk el Ausztriában, és bár hajdan, operatőr koromban dolgoztunk néhányszor együtt, igazán akkor, '87 tavaszán ismertük meg egymást. Fazekas Lajos akkor még ismertebb volt, mint most (kicsit később ő rendezte például a Kisváros című végtelenített sorozatot), azt is tudni lehetett róla, hogy nincs nála jobb szakember, operatőrnek is kiváló, amit ő nem tud a filmről, az nem létezik (Várkonyi Zoltán nagy történelmi filmjeinek is Fazekas rendezte a "húzósabb" jeleneteit, azaz az akciókat, tömegmozgásokat). Nem került szóba (mint később kiderült, mindketten fogadalmi szinten hallgattunk róla), de tudtuk egymásról, hogy 1956-ban nem a hivatalos oldalon álltunk, és egyikünk sem lelkes híve a létező szocializmusnak.

Mindezek ismeretében azt hiszem, logikus volt a kérdés, amit valamelyik országúton autózva tettem föl Lajosnak: miért nem mész el Magyarországról? Rám nézett kissé csodálkozva, és visszakérdezett: én? Menjenek ők.

Azok akkor, három év múlva elmentek.

Most én kérdezek vissza. Én fussak, amerre látok? Menjenek ők.

Magaskultúra

Úgy emlékeztem, ezt a zenét már föltettem ide, kerestem, nem találtam. Eszerint csak akartam. Kevés tökéletes dolog van a világon. Ez az. A szerzemény már maga a tökély, egy jiddis musical betétszáma, 1933-ban mutatták be New Yorkban a Sholom Secunda-Jacob Jacobs szerzőpáros darabját, Az ember élne, de nem hagyják volt a címe (aktuális volna most itthon műsorra tűzni). Minden jó muzsikus eljátszotta már (lehet, a rosszak is, azokat nem hallottam), a Berry (olykor Barry) Sisters elénekelte jiddisül is (nagyon jól), de én a közelmúltig azt hittem, a Keely Smith-Louis Prima házaspár felvétele (1959) mindörökre utolérhetetlen marad. Nem maradt. A Hot Sardines eljátszotta úgy, ahogy még soha senki. Az együttest tíz éve alapította New Yorkban egy Evan Palazzo nevű echte new yorki zongorista, és egy Franciaországban született, Elefántcsontpart és Kanada közbeiktatásával Amerikába származott énekesnő és zeneszerző, Elizabeth Bougerol.

A zene és a muzsikusok kiválósága mellé még valaki odatette ezt a klipet, úgy vágva, ahogyan azt tanítani nem lehet, olyan helyszínnel és ruhákkal, ami abszolút harmóniában van az előadással. Nézzék, hallgassák, nagy élmény.

Elgondolkodtam, kinek kell ez. Nincsenek ismereteim a lemezeladásokról, de tudnám, ha a Hot Sardines sokmilliós példányszámban menne. Magaskultúra. Jó, mi? Pedig tényleg az. Úgyhogy nem kell senkinek. Pedig még könnyebb is befogadni, mint akár Beethoven szimfóniáit.

Nem győzöm emlegetni Asimov zsenialitását. Ő 1942-ben megjövendölte a kereskedők uralmát (bár arra a förtelemre, ami lett ebből az uralomból, talán ő sem számított).

Évszázadok óta próbálják elemezni és magyarázni a Római Birodalom bukását. Össze vissza beszélnek mindenfélét, de még soha sehol nem olvastam, hogy valaki rájött volna a legnyilvánvalóbbra: a barbárok, ha kíváncsiak önmagukra, ha szemlélni akarják önmagukat, miként a majom a tükörben, hiába néztek körül igényeik kielégítésének céljából, nem kaptak mást, mint Boethius-t vagy Apollinaris-t, esetleg elmehettek Cassiodorus könyvmásoló műhelyébe - nem volt valóságsó, sem Blikk, sem semmi egyéb turkálás a vizigótok magánéletében. Ha megkapják, a Római Birodalom fennmarad, hamarosan összekeveredik a kereskedők piszkában dagonyázó barbárokkal, és mindenki jól érzi magát. Jön egy sárgahajú lókupec például a római szenátus fölött uralkodni, a kereskedők és pénzkölcsönzők egyik politikust a másik után ültetik a nép nyakára, és boldogan röfögnek, amíg a maradék népcsoportok is megsemmisülnek, amiknek a tagjai még tudtak írni olvasni.

Azt tetszik hinni, túlzok? Hová jutna ma Elvis Presley vagy Bill Haley? Pat Boone-ról vagy például Ricky Nelsonról nem is beszélve. A kiadóm igazgatója azt mondja, ha egy könyvben halvány jele van az értelemnek, nincs keresnivalója a piacon. Egy ideig számított (kereskedelmileg), ha valaki Nobel-díjat kapott (például a franciáknál a Goncourt-díj is jelentős társadalmi esemény volt), ez ma már senkit sem érdekel. A Nobel-díj odaítélése sokkal többször volt nevetséges és egyben megalázó, mint ahányszor még elviselhető lett volna, tavaly például Bob Dylan kapta, ami már tényleg elképesztő, de a 2015. évi meg az előtte odaítélt is egy röhej, miközben Philip Roth írja a kiváló és olykor zseniális könyveket. Ígérem, nem megyek bele a szokásos jajgatásba, változtatni úgysem tudok rajta (úgy működik a Nobel-díj bizottság, mintha a magyar kormány intézné), de annyit muszáj megjegyeznem, hogy az általam (és nemcsak általam) az egyetemes világirodalom csúcsának tartott Salinger szóba sem került, pedig életének 91 éve alatt lett volna idő korrigálni - az 1954 (a Zabhegyező megjelenése) és 2010 (az író halála) között (megszámoltam) díjazottak 64 százalékának a nevét sem hallottam, sem a díjazás előtt, sem azóta.

Dan Brown ma éhen halna, és a Harry Potterek is a könyvraktár mélyén porosodnának. Coelho(!) példányszámai világszerte zuhannak, pedig a szerzőt nem lehet azzal vádolni, hogy borzalmas közhelyeken kívül képes volna bármit leírni, viszont kétségkívül vannak összetett mondatai. A nyereségorientált (melyik nem az) könyvkiadók nem szívesen vagy egyáltalán nem fogadnak el olyan kéziratot, ami tartalmaz 6 szónál hosszabb mondatot. Ez nem vicc, könyvkiadó igazgatója mondta, általános és nem is hallgatólagos megállapodás az atlanti térségben. Tetszik emlékezni: Bob Dylan.

Na jó. Van viszont Hot Sardines, már tíz éve. És van Indigo Swing 1994. óta. Meg Martin Sexton, Koop, Kaleida, Marcio Faraco - csupa olyat írtam ide, akik nem számítanak ugyan a barbárság korában, de azért ismerhetők, a kereskedők eltűrik őket, hoznak némi aprópénzt. Van (tudom, nemrég meghalt, de akkor is van) Zara Hadid és Santiago Calatrava és Felix Candela:

(ha még nem látták volna, ez Valenciában van)

És van Oscar Alvarez Pardo, ha festőt akarunk, a már említett Philip Roth, azaz mint már említettem, az emberiség nem öngyilkos képződmény. Az újbarbárság korának is vége lesz egyszer. Nem tudom, hogyan és mikor.

Ha már szóba hoztam, ezt még hallgassák meg, ezt a brazilnak született franciát:

Isten előtt az első

A pallosjog garanciája óta eltelt 17 év. Nagyot fordult a világ.

„…Az elárult haza védelmére egyenként és összesen fegyvert fogjon, annak okáért nevezett Rózsa Sándornak, az örökkévaló Isten és az országnak Honvédelmi Bizottmánya nevében, ezennel a jelen levelem előtt folytatott bűnös életéért a földi igazság részéről is bocsánatot adok és rendelek, oly föltétel alatt mindazáltal, hogy a törvényhez és erkölcsiséghez állhatatosan megtérjen, és fogadása szerint 150 fegyveres lovassal magát a seregvezér rendelkezése alá adja, és bocsássa ki őket rögtön Csepel szigetén, onnan pedig a Dunán átszállítani és a Hunyadi-csapat parancsnokának vezérlete alá utasítani köteleztetik.

Így hozván magával a töredelmes bűnbánó iránti keresztény szeretet és a vidéki nép nyugalmának biztosítása.

Jelen bűnbocsátó levelemet a fent kitett kötelesség teljesítésének feltétele mellett az országnak minden hatósága, bírói és ítélőszékei erősnek és érvényesnek elfogadni köteleztetvén.”

Vitézlő Kossuth Lajos táblabíróból isten földi helytartója lett, aki ítélhet elevenek és holtak felett, ami természetes és nyilvánvaló, ha megbocsáthat és ezt a megbocsátást mindenki számára kötelezővé teheti. És még itt is csak 46 éves. Szép karrier egy vidéki fiskálistól. Minden hülye hatalommániás hüllőagyú politikus ilyesmire vágyik, de csak kevesek jutnak el idáig. Megbocsátani, mi? Hát nem gyönyörű?

Erről eszembe jutott egy másik mondat, egy különben jó, sőt majdnem kiváló történésztől való:

„…én azt szoktam mondani, Kossuth volt a jó értelemben vett populista politikus első példánya nálunk.”

A történész, 48 kutatója  ezt 2012-ben mondta, amikor már Magyarországon is nyilvánvaló volt, hogy a populistát nem lehet jó értelemben venni. Úgyhogy a mondat helyesen így hangzik: Kossuth volt a populista politikus első példánya nálunk. És így nemcsak a mondat helyes, a megállapítás is pontos. Úgy értem, minden a populizmussal kezdődik. Talán vannak, akik itt meg tudnak állni. Hogy "csak" a szájukat tépik. Dehát mint tudjuk, innen egyenes út vezet a tömeggyilkos gazemberséghez.

Pallosjog

Ideteszek egy jegyzőkönyvi részletet az 1831. évi augusztus 20-án tartott megyei kisgyűlésről. A szövegben olvasható "lázadás" az 1830-31-es koleralázadásra utal (különféle történeti munkákban lehet utánanézni, felületes ismeretek szerzésére a Wikipédia szócikke is elég).

"Vitézlő Kossuth Lajos táblabíró s a terebesi uradalom rendszerint való fiscálisa előterjesztette, hogy a mostani lázadásban résztvevő terebesi uradalombeli jobbágyokra* nézve nem kívánnya ugyan, hogy azok a többiekkel egyetembe a tekintetes vármegye törvényszéke által ott is, ahol a nyomban büntető hatalomnak helye nem lenne, ezen rendkívül esetbe ne ítéltessenek, – az uradalomnak vértbírállásbeli büntető hatalmát azonban feltartani kívánván, ez iránt tett észrevételét minden más esetekre nézve itten beiktattani kívánnya.

Mellyre is közönségesen elösmertetvén, hogy ezen rendkívül való eset által a törvényes földesúri büntető hatalom nem csonkíttatik, ennek erősítésére a közben tett eszrevétel és feltartás a jegyzőkönyvbe a kivánt biztosság végett béiktattatik."

Vitézlő Kossuth Lajos táblabíró akkor 29 éves volt. Már nem gyerek, de még nem is igazán felnőtt. Nem tudom, lehet-e ez mentség. Vagy esetleg az, hogy a jogász nem dönt erkölcsi alapon. Nem tudom. Pedig most már ott tartok, hogy mentségeket keresek Kossuth tetteire. Hát ez nem az.

És eljövend a kukorékolás

Egy hírportálról másolom:

"Orbán szerint önbizalom nélkül nincsen siker, az ő kormánya pedig olyan, amelyik nem csak jön és elkoboz, segít is, így járulva hozzá a vállalkozók önbizalmához. Szerinte a magyar emberek értenek a gyógyszeriparhoz, a Béres ennek a legjobb példája.

Könnyen lehet, hogy ez a magyarok nyíltszívű, segítőkész voltából fakad."

Tessék szíves lenni segíteni nekem, mert én ezt nem értem. Más kormányok csak jönnek és elkoboznak? És kész? Ilyenek a kormányok? A világ többi részén? Csak a magyar kormány nem? Ami különben abban azonos a világ összes többi kormányával, hogy jön és elkoboz. Viszont a magyarországi kormány nem csak jön és elkoboz. Segít a magyarországi kormány, és ebben aztán abszolúte különbözik a világ többi kormányától.

Helyes a levezetésem? Remélem.

De ez még nem jelenti azt, hogy értem a fentieket. Mert ez azért mégis csak arról szól, hogy a magyarországi kormány jön és elkoboz. És ebben a pillanatban nem érdekel, hogy ezt nagy és gyümölcsöző harmóniában teszi a világ összes többi kormányával.

Engem egy dolog érdekel: ez a primitív gazember vagy annyira ostoba, hogy nem veszi észre, mit állított ezzel a mondattal, vagy nem is érdekli, miféle visszhangot vált ki a nyílt beismerés, miszerint az ő kormánya jön és elkoboz.

Legfőképpen azért nem értem ezt itt, mert én úgy tudom, általában a kormányoknak nem feladatuk, hogy jöjjenek és elkobozzanak. Úgy tudom, még az sem feladatuk, hogy különféle szervezeteket jövésre és elkobzásra utasítsanak, de lehet, ezt is rosszul tudom.

Azt mindenesetre valószínűsíteni merem, hogy az általam bizonytalan időpontra tett esemény, melynek során a magyarországi kormány minisztereinek elnöke felugrik az asztalra és kukorékolni kezd, most már találgatás tárgyát képezheti mint közeljövő dátum.

(A nyíltszívű, segítőkész magyarok jelzős szerkezetet már nem jelzi az én készülékem. Csak némi émelygést érzek, de ez rendes és általános.)

A hazáról

Tegnapelőtt föltettem ide egy részletet Vörösmarty Országháza című verséből. Annyira leköt a könyvem írása, hogy már csőlátásom van tőle - legföljebb ennyi a mentségem, amiért nem vettem észre ennek a versnek a dermesztő aktualitását.

A hazának nincsen háza,
Mert fiainak
Nem hazája;
Büszke fajnak
Küzdő pálya,
Melyen az magát rongálja,
Kincsnek, vérnek rosz gazdája.
És oh szégyen! roszra, jóra
Még szavazni jár dobszóra.
Ura s rabja millióknak
Kik gyülölnek és dacolnak;
Zsarnok, szolga egy személyben
Ki magával sincs békében.

Ugye ne elemezzem? Ugye tetszik érteni?

Most fejét szenny s gyász takarja.
Földön futva,
Bujdokolva,
Mint hivatlan vendég száll be
A szegény s kaján telekbe,
Hol nevét rút ferditésben
Ismerik csak átokképen.
Neve: szolgálj és ne láss bért.
Neve: adj pénzt és ne tudd mért.
Neve: halj meg más javáért.
Neve szégyen, neve átok:
Ezzé lett magyar hazátok.

Az utolsó öt sort olvasva csak az jut eszembe, hogy lehet valaki Nostradamus-nál is félelmetesebb látója a jövőnek. A szájnyalogató, hordóhasú, tömeggyilkos elmebeteg az a szégyen és átok, amit eltávolítani soha többé nem lehet a nemzet testéről, ezt a szennyeződést örökké látni fogjuk, ha végignézünk a magyar történelmen. Felelősségem teljes tudatában állítom, ehhez a primitív gazemberhez fogható gyalázat nem volt soha és nem is lesz. Mondtam a minap, ez leírhatatlan és nincs fantázia, amiben hasonló förtelem megjelenni volna képes.

Vörösmarty

Vörösmartynak olykor nem volt igaza. Gyönyörűen nem volt igaza. Gimnáziumi magyar tanárom, Tímár György (a sok kiváló között talán a legkiválóbb tanárom) kérdezte, mikor A merengőhöz című verset olvasta fel nekünk, hogy egyet értünk-e azzal: 

Ábrándozás az élet megrontója,

Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;...

Elképedtünk. Lehet ilyet akár kérdezni is? Persze, hogy lehet. Kell! Mindig mindenről kérdezni kell, különben sosem fogjuk érteni sem a világot, sem egymást. Tímár tanár úrnak köszönöm a legtöbbet, amit embertől kaptam: a kételkedés jogát és szükségét.

Jó vers A merengőhöz? Tovább megyek, mondta Tímár tanár úr, nagy vers? Persze hogy az. Vörösmartynak nem kellett nagy csokor rózsa, van, akinek kell. Lehet boldog a gazdag ember? Valószínűleg, mondta a tanár úr. Nem volt benne személyes tapasztalata. De hogy az ábrándozó esetleg kancsalúl, festett egekbe néz, az bizonyos, akár megrontja ezzel az életét, akár nem, a kép gyönyörű. És a legborzalmasabb az, hogy olykor igaz.

Ez az olykor igaz jut eszembe mostanában, miért írta Vörösmarty 1846-ban az Országháza című verset? Hiszen állítólag jó véleménnyel volt Kossuthról. Bár nem mindenben értett vele egyet. Széchenyiről jobb véleménnyel volt. Mikor később képviselő lett, leginkább hallgatott. Miért?

A hazának nincsen háza,
Mert fiainak
Nem hazája;
Büszke fajnak
Küzdő pálya,
Melyen az magát rongálja,
Kincsnek, vérnek rosz gazdája.
És oh szégyen! roszra, jóra
Még szavazni jár dobszóra.
Ura s rabja millióknak
Kik gyülölnek és dacolnak;
Zsarnok, szolga egy személyben
Ki magával sincs békében.

Ebben az évben élesedett a Széchenyi-Kossuth ellentét. Széchenyi veszélyesnek találta Kossuth forradalmi hevületét...

Nem is tudom. Ez a Vörösmarty-vers csak gyönyörű és nagy, de megint nincs igaza?

A mélység bűze

Aki nem egészséges, az beteg? Megpróbáltak már válaszolni erre a kérdésre? Például aki náthás, az beteg? Á, hát az csak egy nátha. Jó, akkor fölteszem a kérdést úgy, hogy aki náthás, az egészséges? Hát azt azért nem. Akkor? Hát jó, akkor egy kicsit beteg. Rendben. Akkor aki nem egészséges...

Na ugye. Persze hogy vannak fokozatok. Mint ahogyan az okos-buta ellentétpár esetén is vannak. Ha elfogadjuk az állítást: aki nem okos, az buta. Viszont ha ezt elfogadjuk, akkor arra a kérdésre is kell tudnunk a választ, hogy egy okos ember csinálhat-e butaságot, és egy buta ember képes lehet-e okos cselekedetekre vagy mondatokra.

Meg kellene határozni, mit jelentenek a fogalmak. Ki okos? Igaz-e például az iménti állítás fordítottja is, miszerint aki nem buta, az okos? Aztán: a művelt, olvasott ember okos-e? Vagy lehet buta, aki végig tanulta az életét, otthonosan mozog legalább egy, esetleg több diszciplínában? Az okosság fogalma azonos az intelligenciával?

Sok lesz a kérdés, hadd válaszoljak gyorsan, sorrendben, ahogyan én gondolom: aki nem buta, még nem bizonyos, hogy akkor okos - a műveltségnek kevés köze van az okossághoz, ennélfogva természetesen lehet buta egy széles műveltségű ember is (ritka, de van ilyen) - intelligens ember lehet tanulatlan is, az okosságnak alapfeltétele az intelligencia, de nem elegendő a fogalom teljes terjedelmét tekintve.

Ezek itt állítások. Tudom, indokolnom kellene őket, kifejteni, magyarázni, de erre itt nincs sem hely, sem idő, az állításaim könnyebb kezelhetősége végett írtam a fentieket, nem filozófiai alapvetésül. Ismerőseim közül többen a szememre hányták, hogy túl szigorúan kezelem az emberiséget, butának tartok olyanokat is, akik pedig nyilvánvalóan nem azok, vegyük csak példának a magyarországi miniszterelnököt, hogyan képes megtartani a hatalmát... meg ilyenek.

Egy gazember nem lehet okos, hogy miért nem, azt már többször leírtam röviden (a Názáreti című könyvemben hosszan is), egy okos ember például nem tesz rosszat másoknak, hogy miért nem, azt most nem írom le, hosszú. Ha van kedvük, gondolják végig, vitatkozni sajnos nem tudunk, pedig érdekes lenne. A szóban forgó emlős ráadásul nemcsak a gazemberségéből kifolyólag buta és sötét, hanem sok más tulajdonsága is lehetetlenné teszi, hogy másképp kezeljük, mint ahogyan egy iszonyatosan buta alakot szoktunk - én például sajnálom az ilyet, valamint a megnyilvánulásainak gyakorisága és kivédhetetlensége függvényében undorodom tőle.

Ahogyan a betegségnek vannak fokozatai, a butaság is lehet az elviselhetőségtől indulva egyre mélyebb és sötétebb. Egy pillanatig eltűnődtem azon, hogyan tarthat egy párt nevezetű konglomerátum olyan mélységesen sötét butaságban élő alakot, amilyen a debreceni motoros, akit a második jelzőrendszer használata is megoldhatatlan feladat elé állít, de rájöttem, nincs ebben semmi különös. Fokozati kérdés, nem rí ki a többi közül. Említésre sem méltó. 

A létezett szocializmus állampártjában (főképp a Kádár-korszakéban, Rákosinál nem annyira) voltak szép számmal buta emberek - úgy értem, nagyon ostobák, mert természetesen kivétel nélkül mindegyik buta volt. De az a förtelmes, üvöltő jellemtelenséggel súlyosbított butaság, ami most tenyészik az állampártban, az a magyar történelemben eddig példa nélkül álló mélységekben fortyog. Furcsa lesz, amikor az eléggé alul nem értékelhető csőcselék, amilyen a mi hazánkfiaihoz hasonlítva talán nincs az egész Földön, egyszer csak rájön, hogy mennyivel okosabb, mint a kormánya.
Lehet, ez már múlt idő. Szerintem már tudják.

Ismétlés a tudás anyja

Mostanában mind több helyen olvasom, hogyan butul el a falusi futballista, hogyan mutat egyre rosszabb formát meg ilyeneket írnak.

Április régen volt, az is nagyon valószínű, hogy olvassák ezt a blogot újonnan érkezők is, akik nem mennek vissza hónapokat.

Ideteszem változatlan formában egy akkori bejegyzésemet. Amíg ez a hízott, slampos, primitív furkó itt szennyezi a levegőt, ennek az írásnak mindig lesz aktualitása.

Na jó. Veselkedjünk neki. Nem szeretem, amit most fogok tenni, de kénytelen vagyok, mert úgy vélem, még mindig vannak, akik azt hiszik, túlzok, midőn azt állítom, hazánk első számú elöljárójáról nehezen dönthető el, melyik a legrosszabb tulajdonsága: a butaság, a jellemtelenség, az önimádat... és így tovább.

Fönt van az interneten egy Szárszón készült felvétel a 90-es évek elejéről. A futballista fiatal volt, szellemi erejének teljében. György Péter egyenes kérdéseket tett föl, és egyenes állításokat rakott össze. Fontos: akkor a többség egy liberális ifjút ismert, nem ezt a mai gerinctelen rablót, akkor a többségben még élénken élt a 89-es, szovjet csapatokat hazaküldő beszéd, még nagyon kevesen voltunk, akik undorodtunk attól a hőzöngéstől és már beleborzongtunk abba a (különben várható) jövőképbe, amikor ez a gyűlöletkupac teljhatalomra jut.

Nézzék, hallgassák meg, figyeljenek a válaszra. Meg a hallgatóságra. Hogy néhányan már gyanakszanak. Itt van, megmutatom, utána beszélünk.

Ugye nem várják, hogy részletes elemzést adjak? Talán elég néhány lényeges elem megemlítése.

A patkányeffektus: védekezés a sarokban látszatkitámadással. Senki nem bántotta, de már harcolni akar. Nem nevezi meg az ellenfelet, nem választ fegyvert, nem mondja, hogy hol és mikor, csak a harc szükségességéről beszél, és támad. Úgy általában. Nyer már itt is, mint azóta mindig, minthogy nincs ellenfél, aki legyőzhető volna. Ha ugyanis felbukkan egyetlen egy is, akiről gyanítható volna, hogy esetleg visszaszól, akkor hátra arc, menekülj.

Az elkenés: semmilyen kérdésre nem válaszol, mert azt mondja, nem volt kérdés. Ami mégis megkerülhetetlennek látszik (székház-ügy), arra ott van mindjárt a világtörténelem kezdete óta használt séma, a gyávák menedéke: mások is azt csinálják. Más pártok pénztárnokai is együtt ebédelnek. Nem azt mondja, ő miért tette, azt mondja, mások is. Nem ismerjük el, hogy hiba volt, bűnösek vagyunk, azt mondjuk, mások is.

Beszéljünk a kacsáról: mindegy, mi a téma, mindegy mit kérdeztek, a kacsáról tudok egysmást, arról fogok beszélni. Méghozzá úgy, hogy előbb megjegyzem, mennyire nincs semmi értelme annak, amiről mások akarnak beszélni, már csak azért sincs neki értelme, mert az, amiről mások akarnak beszélni, nem más, mint alaptalan és nemtelen támadás, és én nem vagyok hajlandó felvenni a kesztyűt, valamint a mások ingét sem.

Majd én megmondom, miről lesz szó: milyen lehetőségei vannak az értelmiségnek, ez fontos kérdés. Tessék szíves lenni egy pillanatra komolyan venni ezt a nyilvánvaló ostobaságot és tessék megpróbálni válaszolni. Na? Tetszett találni értelmes, nem közhelyekben és általánosságokban tartott mondatokat? Hát persze hogy nem.

És így tovább.

Még egyszer. Egy fiatal liberális beszélt, szellemi erejének teljében. Annyira borzasztó, hogy már akkor nyilvánvaló volt, amit néhányan megállapítottunk: az isten őrizze meg az országot ettől az alaktól.

Nem őrizte meg.

Analizálás

Az Index ma reggeli "vezércikke" egy elemzés, jó hosszú, alapos elemzés a magyarországi külügyminisztériumról, azon belül a súlyosan beszédhibás, macskanadrágba öltöztetett teremfocistáról és annak módszereiről.

Nagyon szépen kérem, ezt ne tessék. A moslékot nem elemezzük. Az olyan. Ha leírjuk az összetevőit, az eredeti ételeket, amiből lett, akkor is csak moslék marad. Egyék meg a disznók. Arra való.

Példázat

Néhány éve olvastam egy hírt egy emberről, aki infarktust kapott, a kiérkező mentők még éppen újra tudták éleszteni, elindultak vele a kórházba, egy villamos majdnem kettévágta a mentőautót, hívtak egy rohamkocsit, azt egy teherautó rálökte a már amúgy is haldokló mentőtisztre. Nem emlékszem, hogyan volt tovább, de úgy rémlik, a szívbeteg végül az úton meghalt.

Ez arról jutott eszembe, hogy most olvastam egy tudósítást. Ideteszek belőle:

Orbán úgy gondolja, hogy a „bevándorlóországok” jelentik ma a legnagyobb veszélyt az európai értékekre, hiszen veszélybe kerül a vallásszabadság, a férfi és nő egyenjogúsága és az antiszemitizmus elleni küzdelem is, mivel a Nyugat-Európába beáramolókról annyi biztosan elmondható, hogy „semmiképpen nem tekintenek szövetségesként az Ótestamentum népére”.

Megint elővett az a heves émelygés, amit akkor érzek, amikor valahogy beleszaladok ennek az iszonyatosan buta és kártékony kitüremkedésnek valamely megnyilvánulásába - ezt az émelygést még elviselhetetlenebbé teszi a tehetetlenség. Nem a falusi futballista eltávolításával kapcsolatos tehetetlenség, az sajnos nem az én dolgom, hanem annak a megfogalmazására tett meddő kísérleteim okozta düh, amitől most már a szó szoros értelmében fölmegy a vérnyomásom, pedig mindig alacsony volt.

De most megvan.

Ennek a felpumpált pacalnak az ostoba, primitív hőbörgései olyan hullámokban törnek ránk, ami elől nincs menekvés. Az infarktust már megkaptuk 1989. június 16-án, amikor ez a jellemtelen, gyáva alak "hazaküldte" a már kivont szovjet csapatokat. Azóta akadályozza a mentők elérését. Ha azok valahogy mégis kiérkeznek, félrelökdösi az orvost, közben folyamatosan beszél, hogy azt nem így kell, a betegnek előbb amputálni kell a karját, mert a vérveszteség tehermentesíti a szívet, de legjobb, ha közben a lábát is levágják, mert dohányfüst szaga érezhető, a beteg bagózott, előbb utóbb úgyis érszűkülete lesz és akkor úgy sincs más megoldás. Aztán a szívbeteget valahogy beteszik a mentőautóba, akkor ő villámgyorsan beül egy kamionba, a mentőt rátolja a vasúti sínre, majd telefonál, hogy a tűzoltókat egy tanyára küldjék, a rohamkocsira meg nincs már szükség, mert ő mindent megoldott... és így tovább.

Kifelé az EU-ból, vissza a középkorba, ami szemforgató lumpenparasztproli mentalitás, erkölcs és szokás előkaparható a múltjából, az ismeretségi köréből, azt mind ránk zúdítja, összezagyvál fogalmakat és ismereteket, rávarrja a förtelmes eszméit egy konyhai falvédőre, felakasztja a nyíllal átszúrt, vérző jézusszíve alá, a sparheiton bugyogó pejsli gőzét ereszti a már régen fuldokló iskolákra, és közben beszél, beszél, nyalogatja a szája szélét, nem tudja eldönteni, zsebre dugja a kezét vagy a kihízott zakóját gombolja a nadrágjából kilógó, gyűrött, poloskairtózöld inge fölé, kényszeredetten vigyorog, mert lazának és jókedvűnek akarna látszani, holott soha nem érezte jól magát, mert a bosszú vágyától táplált gyűlölet görcsben tartja a végtagjait, hiába próbálja vastag, lötyögő zsírba burkolni a túlzabált testét.

Ilyesmi.

Azt hittem, sikerült ezzel a mentőautós történettel közelebb hozni az undor szavakba öntését, de nem.

Még mindig messze vagyok a valóságtól. Sok förtelmes alak funkcionált már a magyar történelemben, akik mind azért voltak, hogy előkészítsék a terepet a leggusztustalanabb térfogatnak, ami mindenhonnan kiszorítja a belélegezhető levegőt, de erre nem lehetett számítani.

Erre nincsenek szavak.

Kemény munka

"...Azonban az, hogy a német Hertha BSC edzője, Dárdai Pál milyen luxusvillát épít fel a Balaton-parton... na az pont nem tartozik ránk. Kurvára nincs közünk ahhoz, mire költi a kemény munkával megszerzett euromillióit."

Ezt az általam igen kedvelt Kolozsvári Szalonna című portálról írtam ki ide. A cikk írója a 444 újságíróját, Szily Lászlót leckézteti.

"...Ugyanis Dárdai Pál válogatott focistaként, majd mellette 14 éven keresztül a Hertha BSC futballistájaként rúgta gólok tucatjait. Ha valaki, hát ő megdolgozott azért, amiből ma gazdálkodik. Két éve vette át egykori csapatát, hogy edzőként sikert sikerre halmozzon, amit klubja érthető módon honorált." (Átíráskor a helyesírási hibákat kijavítottam, a mondatkezdő azonbant /brrr/ úgy hagytam, valamint szemet hunytam egy mértani fogalom /pont/ nem helyénvaló használata fölött is.)

Dárdai a válogatottban 5 (öt) gólt rúgott 61 (hatvanegy) meccsen, a Herthában 14 év alatt 17 (tizenhét) gólt 297 (kétszázkilencvenhét) meccsen. A csapatot edzőként nem ő hozta fel a másodosztályból, azaz nem ő tette azzá a Herthát, ami lett belőle, a sikert sikerre halmozás meg úgy fest, hogy hetedikek (7.) lettek a bajnokságban, 33 (harminchárom) ponttal lemaradva az első helyezettől.

Ennyit a nagy magyar tódítások terén mutatott újabb melldöngetésről, ami különben a Kolozsvári Szalonnára nem jellemző, meg is lepett. Annyira, hogy utánanéztem a fenti adatoknak, valamint annak is, mi váltotta ki a különben jó szerző indulatát.

Szily László egy idézetből indult ki:

"Nekem kevés kell, hogy boldog legyek. Nem kell villa, se előkelő társaság, se csillogás, csak hogy körülöttem legyenek a szeretteim, és némi kényeztetés a testnek és léleknek. Úgy élek itt, mint egy boldog paraszt. Egész nap mezítláb szaladgálok, élvezem a tájat, bámulom a vizet, ücsörgök vagy a kertben dolgozom órákig. "

Ezt mondta Dárdai Pál. Szily nyilván ettől gurult be, midőn meglátta a "boldog paraszt" házát, azét a parasztét, akinek nem kell villa. Odatette az írásába illusztrációnak a képet, én is ideteszem.

A kék úszómedencés az. Az üdülőtulajdonos szomszédok szerint egy darabja szabadstrandul szolgáló közterületre épült, dehát ez már igazán nem fontos.

Egyik újságírót sem ismerem személyesen, mindkettőt kedvelem. A jelenséget nem bírom, ami a disputát kiváltotta. A "kemény munkával megszerzett euromilliók" dühítenek. Amire egy közepes képességű futballista teljesítményét taksálják még egy olyan értelmes országban is, amilyen Németország.

Tudom, persze, a futball kereskedelmi értéke más, mint azoké a munkahelyeké, ahol valóban keményen dolgoznak, létrehozva mérhető, a jövőt és a fejlődést fellendítő produktumot.

De nem győzöm a borsót a falra hányni, az a pénz, amit a futball elnevezésű cirkuszra elköltenek, valahonnan hiányzik. Abban a meredek lejtmenetben, amin az atlanti térség száguld lefelé a barbárság felé, szakadéknyi szakaszt képvisel a bűnös egyetértéssel szabályozatlanul hagyott futballpiac. Ahol dárdaik és dzsudzsákok szerezhetnek milliókat, és ahol 220 millió eurót kifizethetnek egy akármilyen kiváló játékosért.

Ahol egy magyar újságíró gondolkodás nélkül leírhatja, hogy rendben van a fent látható tuszkulánum, mert azt "kemény munkával" szerezték.

Jó volna végre felfogni, hogy az is a mi pénzünk. Amit a meccsjegyekből, tévés befizetésekből, reklámokból és mezekből meg mindenféle ízlésromboló vacakokból a klubok begyűjtenek, az mind a mi pénzünk. Ellentétben azzal a baromsággal, amit például itthon terjesztenek a "közpénz" és a nem közpénz közötti különbségről, jó volna megérteni, hogy a piac nem azonos a legalizált rablással.

Dehát ez már közgazdaság tudomány, nem értek hozzá, csak szívesen olvasok Kornait és hozzá hasonló zseniket.

Amit különben jószívvel ajánlok az általam kedvelt újságíróknak is.

Hiromi

Felhívtam már a figyelmüket Vang Judzsára (mind bizonyosabb vagyok benne, hogy ő már az evolúciónak az emberi faj után következő foka, nézzék meg a vele készült interjúkat), most egy másik lányt akarok bemutatni azoknak, akik még nem látták.

A jazznek voltak kiváló zongoristái, úgy értem technikai felkészültségüket illetően. Art Tatum, Oscar Peterson, Dave Brubeck például. Ha hallhatták volna Uehara Hiromit, talán sírva bezárkóznak, hogy éjjel nappal gyakoroljanak - bár nem hiszem, ők nyilván jobban tudták nálam, ez a japán lány nem utolérhető sem manuálisan, sem muzikálisan.

Csodálatos őrült zseni (hajlamosak vagyunk ennek a szónak az értékét devalválni, én most a szoros értelmében használom).

Előbb nézzék és hallgassák a Royal Albert Hallban készült felvételt. A Gershwin szerzeményt már mindenki eljátszotta, aki látott valaha zongorát, mást még lehet róla mondani, de jobbat a legjobbaknál már régen nem - így képzeltem mostanáig.
Lehet. Hiromi teszi az elképzelhetetlent, kicsit bőgőzik is a zongorán (csinálták már mások is, így senki):

Van még sok, de ezt a Pachelbel kánont muszáj még meghallgatniuk. Ha nincs kedvük utánanézni, annyit ideírok erről a közepesnél lényegesen jobb német zeneszerzőről, hogy a Bach-család (apa és fiai) az ő muzsikáján nőttek fel, úgy is mondhatnám, Bachéknak Pachelbel volt a mérce.

Figyeljék, mit csinál ez a lány a néhány hangból álló dallammal. Hogyan idéz 17. századi hangulatot egy fémvonalzó segítségével, hogyan lopódzik át a jazzbe, és hogyan dönget ki dübörgő basszust a finom,  vékony ujjaival:

Focisták és motorosok

Egyszer már kérdeztem - kerestem, de nem találom -, ki a fene hatalmazta fel ezt a rohadt vérszívó bandát, hogy "kihelyezett" ülést tartson különféle méregdrága üdülőhelyek még drágább szállodáiban. A mi pénzünkön. Hallott már valaki olyat, hogy a cselédek luxusszállodákban urizálnak? Kicserélik nézeteiket a szolgálat nehézségeiről?

Ez a gusztustalan hordóformájúra hízott dagadék annak idején a döngölt padlón futott köröket a konyhaasztal körül, ha nem frakkos pincér hozta a lazacot (céklát copyright Hyppolit)?

Hülyeségeket kérdezek, ugye? Ez ugyanis valóban nem tétel azon a listán, ahol az elrabolt összegek tartatnak számon. Csak azért mégis. Nyavalyás büdös bunkó ne éljen úgy, mintha tudna késsel villával zabálni! Huszadosztályú futballista a libalegelőről meg a Halál Angyalait majmoló motoros a piros bőrruhájában. Azt tetszik kérdezni, van valami bajom a focistákkal és a motorosokkal? Úgy általában. Igen, van. Úgy általában is, de egy bizonyos kulturális szint fölött mindenképpen. Sokatmondónak találom egy két lábon járó kedvteléseit. Azt értem, hogy egy ilyen egyszerű agyberendezésű egyén nem megy el még véletlenül sem mondjuk egy koncertre, mert az kínos, ha elalszik például, de akkor nem kellene ezt a focit meg motort... á, miket beszélek? Ebben az országban?

Kikapni jó

Azt ígértem, nem írok többé futballról. Poénkodhatnék, hogy nem is arról írok, mert a magyar csapat valami más játékot játszik, dehát tényleg nem a futballról írok, hanem az én végtelenül szánalmas országomról.

Három hírportált nézek rendszeresen, ebből az egyik az Index (a másik kettő a 444 és a 24.hu). Idemásolom, mit írtak (ráadásul ketten) a portugálok elleni meccsről:

Így ki lehet kapni

Nem ütött még 30 percet az óra, mikor teljesen megváltozott a meccs: Priskin lekönyökölte Pepét, a holland bíró egyből pirossal kiállította. Az ismétlésből nem lehetett ember a Fradi-stadionban, aki ne ismerte volna el, szándékos volt. A csatár biztosan nem akart ütni, ekkorát végképp nem, az egész valahogy túl jól sikerült, vitathatatlan, hogy a kiállítás jogos volt. Még akkor is, ha Pepét találta el - másnak valószínűleg nem is ment volna oda így Priskin, és nem is próbálta volna megtaposni, amint azt most tette. A védő szemöldöke felszakadt, de tudta folytatni gond nélkül...

Hogy milyen jók voltunk 10-en, azt bizonyítja, hogy a 93. percben egyenlíthettünk volna, legalábbis Fiola hat méterről fejelhetett, de csak a kapus kezébe. Más kérdés, les volt, nem adták volna meg, de a lelkesedés és a szervezettség szép helytállást eredményezett. Most nem lett 3-3, mint az Eb-n, de ha tizenegyen vagyunk végig, az iksz simán összejöhetett volna megint, sőt...

Satöbbi. Mondtam már, én nem egyenlíthettem volna ki, és az sem lehet, hogy tizenegyen vagyunk végig, mert a két fiammal és az ő családjukkal együtt is csak kilencen vagyunk... Hallgattam már német, olasz, francia, angol és spanyol meccsközvetítést, sőt portugált is (a brazil válogatott meccséről), de soha nem hallottam, hogy a sportriporter többes szám első személyben beszélt volna a pályán játszó csapatról - jó, portugálul nem tudok elég jól ahhoz, hogy mindent értenék. Akkor sem bírtam ezt a családias érzelmű ordítozást, amikor még nem undorodtam a magyar futballtól.

Hány stadionnyi milliárdot kell még elrabolni négymillió éhezőtől, mennyivel kell emelni az enbékettes futballisták így is milliós fizetését, hogy az újságírás legalább a tárgyilagosságig hátráljon ennek a baromian tehetségtelen, ostoba bagázsnak a megítélésében?

Hány háztömbkörüli primitív focista kell még a magyar kormányba, hány párszázas közönség a "bajnokik" nézőterére, hogy a véleményformálók (brrr!) megértsék, taknyon csúszás, amit tesznek a magyar futballal?

A csatár biztosan nem akart ütni, ekkorát végképp nem, az egész valahogy túl jól sikerült...

Hogy mi van? Túl jól sikerült, tetszett? Aki ilyet leír, az mit néz? Tényleg nem látja, hogy az a rosszarcú alak, akiről üvölt a gyűlölet, a rosszindulat, az agresszió, az legföljebb azt sajnálja, hogy ilyen kicsire sikerült? Pepe belefejelt a könyökébe - ezt is olvastam. Tetszik emlékezni Woody Allen mondatára: az egyiket az állammal öklön ütöttem, a másiknak a térdébe belevágtam az orromat...

Tetszett már látni Ronaldót játszani a Real Madridban? És azt össze tetszett hasonlítani azzal, amit itt produkált? Nehéz megérteni, amit mindenki ír és mond, aki valamit ért ehhez a játékhoz, hogy a futballt már régen klubokban játsszák magas szinten, a különféle válogatott meccsek azok a kötelező penzumok, amikhez illik jó pofát vágni (ez már a legutóbbi két világbajnokságra is jórészt érvényes). A minapi portugál válogatott meg az Európa-bajnokságot nyert is hiába nevezne be a Bajnokok Ligájába, a selejtezőkön sem jutna túl. Úgy sem, hogy abban a játéksorozatban Ronaldo a hazai válogatottban játszik. Félreértés ne essék, nem ítélem el ezeket a játékosokat, amiért a kereskedelmi értéküket a hazafiúi elé helyezik, inkább megértem. Nem, nem. Eszemben sincs azt állítani, hogy ezek olyan értelmesek volnának, vagy hogy az olvasottságuk, a felkészültségük vezérelné őket. Hogy Montesquieu-t tartják irányadónak, hogy elsősorban embernek érzik magukat és csak azután valamely nációhoz tartozónak. Egy fenét. Nem valószínű, hogy akár csak a legokosabbak közülük elgondolkoztak volna, mit tett eddig az emberiséggel a hazafiságnak becézett nacionalizmus, hány háborút robbantott ki, hány millióan haltak meg a zászlólengető melldöngetés következtében. Egyszerűen csak aszerint élnek, amit a körülöttük lévő világ diktál. A kereskedők igen kevés jótéteménye közül a legjobb és legnagyobb, hogy tevékenységük következtében a legfejlettebb országokban szép lassan ki fog múlni a vallás és a hazafiság.

Egy gyenge, félgőzzel és félszívvel sem játszó futballcsapat pontosan annyira verte meg a kalandozó magyarok erkölcsi és kulturális szintjén vagdalkozó itteni csürhét, amennyire kellett.

Kéretik abbahagyni a miniszterelnök zsigerileg és titokban mindig is vágyott seggnyalását, amit ilyen módon lehet gyakorolni, hátha így nem veszik észre.

Mert azt mégsem gondolhatom, hogy sportújságírók ennyire hülyék a szakmájukhoz.

Bűzbomba

Költséget és fáradságot nem kímélve megkerestem egy kis híján 17 évvel ezelőtti jegyzetemet a Jóreggelt Európa című rádióműsoromból (dolgozott a zenei osztályon egy Györe Éva nevű csodálatos ember - remélem, él még, régen nem tudok róla semmit - ő írta le az élőadásban szalagra rögzített szövegeimet, azoknak írásbeli nyoma alig maradt, minthogy néhány soros címszavak alapján mondtam el őket, Éva beszédsebességgel tudott gépelni). Azért kerestem meg, hogy mielőtt megtépem a köntösömet és hamut szórok a fejemre, mutathassak valami enyhítő körülményt, miszerint nem voltam mindig olyan ostoba, mint két nappal ezelőtt.

Pénteken idepiszkítottam a saját blogomba egy olyan nyomtatott gusztustalansággal, amihez képest egy meztelen csiga az ő váladékával az étvágygerjesztő italokkal vetekszik. Le is vehetném, de most minek tennék úgy, mintha mi sem történt volna, mikor történt: néhányszáz vagy néhányezer ember már elolvasta (de ha csak egy, akkor is), csináltam megint egy marhaságot, nem az elsőt és remélem, nem az utolsót.

Arról van szó, hogy a Szőcs Géza nevű hájgerincű szétfolyó leírt mindenféle betveket versformába szedve, és én azt közhírré tettem, mondom, mindegy, hány olvasó elé tárva ezt a rohadványt.

Megmutatom, mit mondtam 2001 januárjában a rádióműsoromban:

"Most tényleg, vegyük csak ezt az egy esetet, amilyen fogadtatást adtunk egy festett hajú táncoskomikusnak. (Ezen a festett hajún gondolkoztam, hogy mondjam-e, mert olcsó és tapintatlan dolog valakinek a külsejébe belekötni. Dehát az illető nem sánta és nem kopasz, hanem időről időre a gesztenyebarna és a bronzvörös legkülönbözőbb árnyalataiban pompázó hajjal jelenik meg a nyilvánosság előtt, amiből arra is lehet következtetni, hogy ezek az árnyalatok tetszenek bizonyos, kiismerhetetlen periódusokban a miniszter úrnak, meg arra is, hogy tehetségtelen a fodrásza. Ezek egyike sem testi hiba, hanem önálló döntés következménye, és mint súlyosbító körülmény megemlíthető az amúgy is érthetetlen tény mellett, miszerint egy kóros személyiségzavarral kombinált exhibicionista mit keres a magyar politikai kirakatban, ahol különben is csak kellő türelemmel viselhető el a választék.) Mert miről van szó? Egy teljesen jelentéktelen, jóval a parlamenti küszöb alatt álló párt sokféle negatív hajlammal sújtott elöljárója hazajön egy olyan kéjutazásról amelyet már régen különféle rendvédelmi szerveknek kellene vizsgálniuk, és hemzseg a repülőtér az én tiszteletreméltó kollégáimtól. Itt az előbb, még mielőtt elkezdtük ezt a műsort, azt mondtam a fiúknak, hogy ha én főszerkesztő volnék… aztán rájöttem, hogy az vagyok. Akkora példányszámban hallgatnak engem, amennyi olvasója egyetlen újságnak nincs, nekem miért nem jutott eszembe, hogy riportert küldjek a repülőtérre? Mert nem esemény. Sem hír-, sem szórakoztató értéke nincs. Jó, néhány újságíró jókat nevetett ennek a bárdolatlan, neveletlen, mindenféle emberi közlekedésre alkalmatlan, nagyképű alaknak a megnyilvánulásain, és talán ez is volt az adekvát reakció, de azért én nem küldök riportert valahová, hogy az jóízűeket röhögjön – meg azért sem, hogy úgy bánjanak vele, ahogy jobb érzésű smasszer sem szokott a gyerekgyilkossal. 

Mi csináltunk hatalmas operettantrét egy jelentéktelen figurának. Bocsánat, a jelentéktelent visszavonom. Az a kártevés ugyanis, amit a mezőgazdaságban kifejtett áldozatos tevékenységeinek következtében még mindig tűrünk, igen jelentékennyé teszi."

Erről van szó. Mi teszünk kárt a közéletben azzal, hogy az ilyesmit egyáltalán meglátjuk, aztán továbbadjuk. Nincs kedvem most különféle súlyokat gyártani, aztán azokat a mérleg serpenyőire vetni, megállapítandó, melyik a súlyosabb, inkább csak úgy érzésre közlöm: ha nem vesszük észre az ilyen nyálzó seggnyalókat, azzal hasznosabban cselekszünk, mint a belőle kidőlő takonyfolyam közzétételével. Tudniillik nélkülünk is ismerhető ennek az egész ostoba rablógyilkos bandának a teljes immorál készlete, aki eddig is hányingert érzett, már nem fog erősebben émelyegni, akinek meg tetszik az ilyesmi, az úgyis reménytelen.

Úgyhogy bocsánat mindazoktól, akiknek én okoztam közvetett rosszullétet, ígérem, ilyet többé nem teszek.

Nyálkacsík

Sokféle karakterbe képes vagyok belehelyezkedni, szélsőséges társadalmi helyzetekben éltem le az életemet, a budai és bécsi arisztokráciától a legsötétebb prolikörnyékig. Ha valami olyat látok, amit nem értek rögtön (ez elég ritkán fordul elő), megpróbálok a mélyére hatolni, megkeresni az ösztönöket és reflexeket, amik az ilyen élőlényt mozgatják. Többnyire sikerül, a legjellemtelenebb alakokat is átlátom.

Ma reggel olvastam valamit, amit képtelen vagyok a helyére tenni. Láttam sok gusztustalan csúszómászót kétlábon, amióta a csúti bunkó uralkodik jóformán csak olyat látok, bármerre nézek, de ilyet még soha. Egy Szőcs Géza elnevezésű, végtelenül undorító képződmény közzétette azokat a betűket, amik jöttek belőle, az alant látható sorrendben:

Forgószárny zúg: helikopter.

Abból lép ki Rogán Tóni.

Biztonságos aláírást

senki nem tud jobbat róni.

Kezében márkás telóval

rád köszön könnyed helóval.

 

És a miniszterelnök,

persze hogy ő is eljött.

És úgy néz ez az Orbán:

valahogy kobra-formán!

Valahogy furcsa csönd lesz,

s ez a csenevész

dal is elenyész.

Ugye nem bánják, ha ezt itt nem elemzem?