Néhány éve olvastam egy hírt egy emberről, aki infarktust kapott, a kiérkező mentők még éppen újra tudták éleszteni, elindultak vele a kórházba, egy villamos majdnem kettévágta a mentőautót, hívtak egy rohamkocsit, azt egy teherautó rálökte a már amúgy is haldokló mentőtisztre. Nem emlékszem, hogyan volt tovább, de úgy rémlik, a szívbeteg végül az úton meghalt.
Ez arról jutott eszembe, hogy most olvastam egy tudósítást. Ideteszek belőle:
Orbán úgy gondolja, hogy a „bevándorlóországok” jelentik ma a legnagyobb veszélyt az európai értékekre, hiszen veszélybe kerül a vallásszabadság, a férfi és nő egyenjogúsága és az antiszemitizmus elleni küzdelem is, mivel a Nyugat-Európába beáramolókról annyi biztosan elmondható, hogy „semmiképpen nem tekintenek szövetségesként az Ótestamentum népére”.
Megint elővett az a heves émelygés, amit akkor érzek, amikor valahogy beleszaladok ennek az iszonyatosan buta és kártékony kitüremkedésnek valamely megnyilvánulásába - ezt az émelygést még elviselhetetlenebbé teszi a tehetetlenség. Nem a falusi futballista eltávolításával kapcsolatos tehetetlenség, az sajnos nem az én dolgom, hanem annak a megfogalmazására tett meddő kísérleteim okozta düh, amitől most már a szó szoros értelmében fölmegy a vérnyomásom, pedig mindig alacsony volt.
De most megvan.
Ennek a felpumpált pacalnak az ostoba, primitív hőbörgései olyan hullámokban törnek ránk, ami elől nincs menekvés. Az infarktust már megkaptuk 1989. június 16-án, amikor ez a jellemtelen, gyáva alak "hazaküldte" a már kivont szovjet csapatokat. Azóta akadályozza a mentők elérését. Ha azok valahogy mégis kiérkeznek, félrelökdösi az orvost, közben folyamatosan beszél, hogy azt nem így kell, a betegnek előbb amputálni kell a karját, mert a vérveszteség tehermentesíti a szívet, de legjobb, ha közben a lábát is levágják, mert dohányfüst szaga érezhető, a beteg bagózott, előbb utóbb úgyis érszűkülete lesz és akkor úgy sincs más megoldás. Aztán a szívbeteget valahogy beteszik a mentőautóba, akkor ő villámgyorsan beül egy kamionba, a mentőt rátolja a vasúti sínre, majd telefonál, hogy a tűzoltókat egy tanyára küldjék, a rohamkocsira meg nincs már szükség, mert ő mindent megoldott... és így tovább.
Kifelé az EU-ból, vissza a középkorba, ami szemforgató lumpenparasztproli mentalitás, erkölcs és szokás előkaparható a múltjából, az ismeretségi köréből, azt mind ránk zúdítja, összezagyvál fogalmakat és ismereteket, rávarrja a förtelmes eszméit egy konyhai falvédőre, felakasztja a nyíllal átszúrt, vérző jézusszíve alá, a sparheiton bugyogó pejsli gőzét ereszti a már régen fuldokló iskolákra, és közben beszél, beszél, nyalogatja a szája szélét, nem tudja eldönteni, zsebre dugja a kezét vagy a kihízott zakóját gombolja a nadrágjából kilógó, gyűrött, poloskairtózöld inge fölé, kényszeredetten vigyorog, mert lazának és jókedvűnek akarna látszani, holott soha nem érezte jól magát, mert a bosszú vágyától táplált gyűlölet görcsben tartja a végtagjait, hiába próbálja vastag, lötyögő zsírba burkolni a túlzabált testét.
Ilyesmi.
Azt hittem, sikerült ezzel a mentőautós történettel közelebb hozni az undor szavakba öntését, de nem.
Még mindig messze vagyok a valóságtól. Sok förtelmes alak funkcionált már a magyar történelemben, akik mind azért voltak, hogy előkészítsék a terepet a leggusztustalanabb térfogatnak, ami mindenhonnan kiszorítja a belélegezhető levegőt, de erre nem lehetett számítani.
Erre nincsenek szavak.