Hektikusan alakul az olvasottságom. Érdekes, rádiós koromban ez nem érdekelt. Szecskő Tamás, a magyarországi közvéleménykutatás megalapítója időnként közölte velem a műsoraim általa mért hallgatottságát (az öccse a barátom volt), mikor azt mondtam, kösz, de nem érdekel, nevetett, hát persze, nyilván azért, mert rengetegen hallgatnak, jóval a rádiós átlag felett. Pedig tényleg nem érdekelt. Nem foglalkoztam vele, annyira nem, hogy nem is tudtam, miért nem foglalkoztat a kérdés.
Most kénytelen voltam belegondolni. Amióta a kiadóm azt mondta, világsiker lesz a Názáreti című könyvem, beleéltem magam - sok pénzt fogok keresni, és sokakat fogok elgondolkodtatni. Kicsit jobb lesz a világ.
Aztán nem lett világsiker a Názáreti. Egyelőre nem. Talán (nagyon valószínű) nem is fogom megérni, mire az lesz. De - tekintsenek akár önteltnek, nagyképűnek - az lesz. A jelenkornak nem sikerült megfelelnem, az újbarbárság nem igényel mást, mint nagy tükröket, amikben bámulhatja magát. De a könyvem könyv lesz, fontos, állandóan a köztudatban lévő, amíg lesz emberiség.
A kérdés, amit sosem tettem föl magamnak, most mégis kérdés lett: meg akarok-e felelni.
Amikor gimnáziumban tanítottam, meg akartam felelni a diákjaimnak? Meg sem fordult a fejemben. Nekik kellett megfelelniük nekem? Bizonyos szempontból igen. Nem úgy, ahogyan a porosz rendszerű magyar iskolarendszer gondolja, én nem feleltettem és nem írattam dolgozatot, nem is osztályoztam - megalázónak, felfuvalkodott ostobaságnak tartottam, hogy én minősítsek ilyenformán egy másik embert, három hónap után az igazgató el is távolított. Neki sem akartam megfelelni.
Vannak foglalkozások, amikben nem lehet benne a megfelelési kényszer, mert ha az egyáltalán megfordul a hivatását gyakorló fejében, meg is ette a fene az egészet. Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon taní-tani.
Akit az érdekel, amit én tudok, meghallgat. Elolvassa, amit írtam. A diákjaimmal az első órán közöltem, hogy aki unja, amit beszélek, nyugodtan kimehet, semmilyen következménye nem lesz, ha másik tanárral találkozik a folyosón, mondja azt, hogy üzenetet visz tőlem a tanáriba. Az újságot, amibe írtam, megvette vagy nem vette meg, aki elment az újságárus előtt. Ha megvette, ki is dobhatta. A rádiót bármikor kikapcsolhatta. Sosem gondoltam, hogy nekem fontos, hányan hallgatnak, olvasnak. Annak lehet fontos, aki elkezd hallgatni, olvasni, aztán marad velem.
Nem akarok megfelelni senkinek. Most már azt is tudom, miért.
Mert akkor nem csak a magam árulója lennék, azé is, akihez beszélek.