Úgy emlékeztem, ezt a zenét már föltettem ide, kerestem, nem találtam. Eszerint csak akartam. Kevés tökéletes dolog van a világon. Ez az. A szerzemény már maga a tökély, egy jiddis musical betétszáma, 1933-ban mutatták be New Yorkban a Sholom Secunda-Jacob Jacobs szerzőpáros darabját, Az ember élne, de nem hagyják volt a címe (aktuális volna most itthon műsorra tűzni). Minden jó muzsikus eljátszotta már (lehet, a rosszak is, azokat nem hallottam), a Berry (olykor Barry) Sisters elénekelte jiddisül is (nagyon jól), de én a közelmúltig azt hittem, a Keely Smith-Louis Prima házaspár felvétele (1959) mindörökre utolérhetetlen marad. Nem maradt. A Hot Sardines eljátszotta úgy, ahogy még soha senki. Az együttest tíz éve alapította New Yorkban egy Evan Palazzo nevű echte new yorki zongorista, és egy Franciaországban született, Elefántcsontpart és Kanada közbeiktatásával Amerikába származott énekesnő és zeneszerző, Elizabeth Bougerol.
A zene és a muzsikusok kiválósága mellé még valaki odatette ezt a klipet, úgy vágva, ahogyan azt tanítani nem lehet, olyan helyszínnel és ruhákkal, ami abszolút harmóniában van az előadással. Nézzék, hallgassák, nagy élmény.
Elgondolkodtam, kinek kell ez. Nincsenek ismereteim a lemezeladásokról, de tudnám, ha a Hot Sardines sokmilliós példányszámban menne. Magaskultúra. Jó, mi? Pedig tényleg az. Úgyhogy nem kell senkinek. Pedig még könnyebb is befogadni, mint akár Beethoven szimfóniáit.
Nem győzöm emlegetni Asimov zsenialitását. Ő 1942-ben megjövendölte a kereskedők uralmát (bár arra a förtelemre, ami lett ebből az uralomból, talán ő sem számított).
Évszázadok óta próbálják elemezni és magyarázni a Római Birodalom bukását. Össze vissza beszélnek mindenfélét, de még soha sehol nem olvastam, hogy valaki rájött volna a legnyilvánvalóbbra: a barbárok, ha kíváncsiak önmagukra, ha szemlélni akarják önmagukat, miként a majom a tükörben, hiába néztek körül igényeik kielégítésének céljából, nem kaptak mást, mint Boethius-t vagy Apollinaris-t, esetleg elmehettek Cassiodorus könyvmásoló műhelyébe - nem volt valóságsó, sem Blikk, sem semmi egyéb turkálás a vizigótok magánéletében. Ha megkapják, a Római Birodalom fennmarad, hamarosan összekeveredik a kereskedők piszkában dagonyázó barbárokkal, és mindenki jól érzi magát. Jön egy sárgahajú lókupec például a római szenátus fölött uralkodni, a kereskedők és pénzkölcsönzők egyik politikust a másik után ültetik a nép nyakára, és boldogan röfögnek, amíg a maradék népcsoportok is megsemmisülnek, amiknek a tagjai még tudtak írni olvasni.
Azt tetszik hinni, túlzok? Hová jutna ma Elvis Presley vagy Bill Haley? Pat Boone-ról vagy például Ricky Nelsonról nem is beszélve. A kiadóm igazgatója azt mondja, ha egy könyvben halvány jele van az értelemnek, nincs keresnivalója a piacon. Egy ideig számított (kereskedelmileg), ha valaki Nobel-díjat kapott (például a franciáknál a Goncourt-díj is jelentős társadalmi esemény volt), ez ma már senkit sem érdekel. A Nobel-díj odaítélése sokkal többször volt nevetséges és egyben megalázó, mint ahányszor még elviselhető lett volna, tavaly például Bob Dylan kapta, ami már tényleg elképesztő, de a 2015. évi meg az előtte odaítélt is egy röhej, miközben Philip Roth írja a kiváló és olykor zseniális könyveket. Ígérem, nem megyek bele a szokásos jajgatásba, változtatni úgysem tudok rajta (úgy működik a Nobel-díj bizottság, mintha a magyar kormány intézné), de annyit muszáj megjegyeznem, hogy az általam (és nemcsak általam) az egyetemes világirodalom csúcsának tartott Salinger szóba sem került, pedig életének 91 éve alatt lett volna idő korrigálni - az 1954 (a Zabhegyező megjelenése) és 2010 (az író halála) között (megszámoltam) díjazottak 64 százalékának a nevét sem hallottam, sem a díjazás előtt, sem azóta.
Dan Brown ma éhen halna, és a Harry Potterek is a könyvraktár mélyén porosodnának. Coelho(!) példányszámai világszerte zuhannak, pedig a szerzőt nem lehet azzal vádolni, hogy borzalmas közhelyeken kívül képes volna bármit leírni, viszont kétségkívül vannak összetett mondatai. A nyereségorientált (melyik nem az) könyvkiadók nem szívesen vagy egyáltalán nem fogadnak el olyan kéziratot, ami tartalmaz 6 szónál hosszabb mondatot. Ez nem vicc, könyvkiadó igazgatója mondta, általános és nem is hallgatólagos megállapodás az atlanti térségben. Tetszik emlékezni: Bob Dylan.
Na jó. Van viszont Hot Sardines, már tíz éve. És van Indigo Swing 1994. óta. Meg Martin Sexton, Koop, Kaleida, Marcio Faraco - csupa olyat írtam ide, akik nem számítanak ugyan a barbárság korában, de azért ismerhetők, a kereskedők eltűrik őket, hoznak némi aprópénzt. Van (tudom, nemrég meghalt, de akkor is van) Zara Hadid és Santiago Calatrava és Felix Candela:
(ha még nem látták volna, ez Valenciában van)
És van Oscar Alvarez Pardo, ha festőt akarunk, a már említett Philip Roth, azaz mint már említettem, az emberiség nem öngyilkos képződmény. Az újbarbárság korának is vége lesz egyszer. Nem tudom, hogyan és mikor.
Ha már szóba hoztam, ezt még hallgassák meg, ezt a brazilnak született franciát: