Nehéz szülés

Olvastam egy cikket az egyik hírportálon. A képaláírás szerint a halgyík, amit a kép ábrázol, terhes.

Voltaképpen szerencsésnek érezhetjük magunkat, írhatták volna azt is, hogy áldott állapotban van. Esetleg hogy magzatot hordoz a szíve alatt. És még az sincs a cikkben, ki fogja levezetni a szülést meg hogy esetleg apás szülés lesz-e. Netán császárra lesz szükség.

Kétszáz szó már most is elég a bulvárnak. Kis idő és száz is sok lesz.

De ez itt, a terhes halgyíkkal az Index.

Mi jön még?

Alvilág

Van egy cikk a 168 órában a Dózsa György úti kábítószeres kétszeres gyilkosról, aki lényegében szabadlábon van, és aki - bár nyilván tudja, mire számíthatna a BTK alapján - hazajött a Seychelle-szigetekről. És aki furcsán magabiztos. Nem értettem, miért. Már értem.

"A Bács-Kiskun Megyei Főügyészség a csoportot bűnszervezetnek minősítette, amelynek „illegális tevékenysége felölelte – elsősorban Budapest területén – a kábítószer-kereskedelmet, a prostitúciós tevékenység ellenőrzését, továbbá a vendéglátóhelyektől, taxisoktól, esetenként gazdasági bűncselekményeket elkövető kívülálló személyektől védelmi pénzek szedését” – áll az úgynevezett maffiaper vádiratában.

Ennek a bűnszervezetnek a katonája és az ügy ötödrendű vádlottja volt a Dózsa György úti halálos baleset okozásával gyanúsított Molnár Richárd.

Az ítéletet 2006. április 13-án hirdették ki Kecskeméten: bűnszervezet tagjaként elkövetett emberölés előkészülete és folytatólagos fegyvercsempészet bűntettéért Radnai Lászlót 12 év, Mészáros Pétert 10 év, Csüllög Zsigmondot 5 év, Ferencsik Attilát 6 év, Molnár Richárdot 8 év kedvezmények nélküli fegyházra ítélték. A Szegedi Ítélőtábla az elsőfokú ítéletet 2006. október 6-án helybenhagyta.

Radnaiék köre jobban feküdt a Fidesz-kormányok idején. 2002-ben, az első Orbán-kormány mandátumának lejárta előtt néhány nappal a Radnai és Csüllög által alapított H-Build 2000 Rt. 175 millió forintot nyert egy mosonmagyaróvári gyógycentrum építésére. A szerződés ellenjegyzését és az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzését annak a Szász I. Attilának az ügyvédi irodája végezte, aki a Szárhegy dűlő–Sárazsadány–Tokajhegyalja Kft.-ben Orbán Viktor feleségének a tulajdonostársa, valamint a Tokaj Kereskedőház jogásza volt.

2012-ben aztán Radnai büntetését megszakították, aminek az volt az ára, hogy lényegében fel kellett mondania a baloldallal összekötött Portik Tamás tárgyalásán mindazt, amit korábban az ő fejére olvastak a kecskeméti maffiaperben. Portikot végül nagyrészt a Radnai-csoport vallomásai alapján ítélték el, így a Fidesz-kormány kijelenthette: hivatalosan is megoldotta a kilencvenes évek leszámolásainak és a jobboldali pártszékházak körüli robbantások rejtélyét, még ha az igazság ennél jóval bonyolultabb is."

Tetszik érteni? Ide nem jöhetnek idegenek, kerítéssel védjük meg a mi országunk népét, itt nem lesz mindenféle terroristának menedéke, itt közbiztonság van.

Tényleg az van. Nincsenek nagy bűnbandák, különösen afféle bűnszervezetek, az alvilág háza táján csend van és nyugalom.

Hát persze. Mert a legnagyobb bűnszervezet alkalmazásában állnak, az meg gondoskodik róla, hogy ennek semmiféle nyilvánossága ne legyen.

A legnagyobb bűnszervezetet pedig úgy hívják, Magyarország kormánya, élén a miniszterelnökkel. Ezt a szó szoros értelmében tessék érteni, mától nincs ebben semmi metonimikus névátvitel, ez az intézmény maga a szervezetten működő alvilág. 

Én naiv eddig azt hittem, ez egy egyszerű tömeggyilkos és gyakorló elmebeteg. Még egyszer:

A szerződés ellenjegyzését és az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzését annak a Szász I. Attilának az ügyvédi irodája végezte, aki a Szárhegy dűlő–Sárazsadány–Tokajhegyalja Kft.-ben Orbán Viktor feleségének a tulajdonostársa, valamint a Tokaj Kereskedőház jogásza volt.

Az egyik kapcsolat. Majdnem azt mondtam, most nagyon kell vigyázni, mert ez a Dózsa György úti egy terven kívüli ügy, ennek nyilvánossága van, így nehezebb lesz megvédeni ezt a brigantit.

Jajistenem. Miért lenne nehezebb?

Oszt jónapot. Mikor hangzott el ez a szép mondat? 2006-ban. "A jogászok meg megvédenek, oszt jónapot,"

Ha addig nem vettem észre, pedig nyilvánvaló volt, azóta már tudhattam volna: ez nem egyszerű "politikusi" szöveg, ez már az igazi alvilági figura.

Jó, tudjuk, sokezermilliárdot összerabolt már, Európa egyik leggazdagabb embere. A vagyontól lehet magabiztosnak lenni. De nem annyira, mint a világ egyik legnagyobb és legkiterjedtebb bűnszervezetének az oltalmában.

Ettől kezdve már csak az volna a kérdés, ki irányítja ezt a szervezetet, mert az ugye nyilvánvaló, hogy ez a meglehetősen buta és primitív falusi futballista ehhez kevés.

1963. november 22-én lett nyilvánvaló, hogy ezt sosem fogjuk megtudni. Ezek az alakok megismerhetetlenek. 54 év után tudja valaki, ki gyilkoltatta meg Kennedyt, az Egyesült Államok elnökét?

Na ugye.

Lábbeli

Jól tudom, hogy 1956 októberét mint forradalom és szabadságharcot "ünnepeljük"? (Persze, hogy jól tudom, a biztonság kedvéért most néztem utána.) Akkor pedig nekem például miért nem volt egyenruhám? Meg a barátaimnak sem nem volt. Miféle szabadságharc az, ahol az embernek nincs egyenruhája?

Csak azért kérdezem, mert 1848-49-ben (az is forradalom és szabadságharc volt, ennek utána sem kell néznem, ezt mindenki tudja) elég súlyos probléma volt ez az egyenruha kérdés. Na jó, hát akkor hadsereg vívta a szabadságharcot, hördül föl erre mindenki, aki járt Magyarországon iskolába, én is tanultam, azt kiáltotta az országgyűlés egy emberként, hogy megadjuk, és akkor ez a Kossuth Lajos azt mondotta, hogy leborul a nemzet nagysága előtt (úgy tudom, csak mondta, de végülis nem borult le). Igen, azt mondták ott az országgyűlésben, hogy megadják, ahogy most is mindent megadnak, mert ez a csúszómászókból álló bagázs úgy nagyjából éppen olyan, amilyenek azok voltak - ugyanúgy senki nem kérdezte meg a szerencsétlen parasztot, hogy ő is megadja-e.

"A felszerelés készítéséhez szükséges munkaerőt radikális intézkedésekkel igyekeztek biztosítani. Az OHB (Országos Honvédelmi Bizottmány) 1848. november 5-én kötelezte a két főváros és Óbuda, valamint hat nagyobb vidéki város vezetőit, hogy a kézművesek „azonnal s kizárólag csak az álladalom, illetőleg a hadsereg számára dolgozzanak, s aki ezen rendelet ellenére mégis, még mielőtt a reá kiszabott ruhát elkészítette volna, bármi munkával, kivéve a katonatisztek ruházatával, melly szinte a hadsereghez tartozik, foglalatoskodnék, az minden kímélet nélkül, rögtön börtönbe zárandó, s ott legalább fél évig fogva lészen tartandó, hol szinte köteles dolgozni”. Ugyanezen a napon utasítás ment Perczel Mór tábornoknak, a Délnyugat-Dunántúlon álló hadtest parancsnokának, hogy a katonáinak szükséges lábbelit a vargáktól szükség esetén katonai erővel szerezze meg, természetesen „illendő ár mellett”.

Természetesen. Úgy elképzelem, ahogy katonai erővel elveszik a susztertől a csizmát, aztán mikor már magához tért, és éppen törölgeti a fejsebéből folyó vért, megkérdezik tőle, mennyit kér. És akkor a suszter majd természetesen illendő árat fog kérni.

Na szóval ez a szabadságharc érdekelne engem. A forradalom után, midőn hazamentek ebédelni, este meg kultúrprogram volt, és azzal a forradalom elintézést nyert, az egy olyan szabadságharc volt, amiben a katonatisztek szabóhoz jártak csinos egyenruhát varratni? Valamint a hadsereg lábbelit kapott (ha sikerült a vargát otthon találni és jól fejbe kólintani)? Szóval az nem úgy volt, hogy az ország népe ki akarta vívni az ő szabadságát, minek érdekében kiegyenesített kaszával nekiment annak az ellenségnek, amelyik őt korlátozta a szabadságában? Hanem kötelező sorozás meg egyenruha?

Ezt most csak azért kérdezem, mert éppen adatokat keresek, hogy mennyibe került például egy lőkupakos puska, és abból hány kellett meg ilyesmi. Érdekes ám. Kezd kibontakozni előttem a kép, hogy volt már ennek az országnak egy stadionépítője, aki fegyverre, egyenruhára, hadtápra költötte azt a pénzt, aminek a töredékéből az áprilisi törvényekből elszabotált jobbágyfelszabadítást és a nemzetiségekkel való kiegyezést le lehetett volna vezényelni. És akkor nincs miért harcolni.

"A budai fegyvertárban műhelyt állított fel, innen mindjárt napi 30-35 puska került ki. A két üzem november végén már napi 120, december végén pedig már 230 új puskát szállított. A gyártás voltaképpen összeszerelést jelentett, mivel sem Pesten, sem Budán nem tudtak puskacsövet előállítani. A csöveket hegesztéssel készítették, 1848 őszén pl. Miskolcon, Kisgaramon, Besztercebányán és Korompán (Hronec, Banská Bystrica, Krompachy, mindhárom Szlovákia).
A fegyveralkatrészek készítésébe pedig bevonták a budai és a pesti kézműveseket, akiket emiatt mentesítettek a nemzetőri szolgálattól. Szuronyok és puskavesszők előállítására vidéki vállalkozókkal kötöttek szerződéseket. Meglepő módon nehézségek támadtak a puskák tusához szükséges faanyag előteremtésénél is.
Mennyi volt valójában a napi mintegy 230 puska? Havonta ez mintegy 6 000 db-ot jelenthetett, ugyanakkor az ellenség előtt álló hadtestek decemberben 13500-at igényeltek; a termelés tehát a szükségletnek jóformán a felét sem tudta fedezni.
Nem mutatott vigasztalóbb képet a lőszergyártás sem. Kossuth egyik, december 24-i leveléből tudjuk, hogy 900 munkás dolgozott a lőszerüzemekben, és szeptember végétől november végéig a csapatok 5,5 millió töltényt kaptak. Európa-szerte 50 csempész próbálkozott gyutacsszerzéssel, sikerült megtanulni a gyutacskészítést, és gépeket, meg „ügyes, de drága munkásokat” szerezni. Így azt remélhették, hogy január elejére napi 100 000 töltényt tudnak majd előállítani."

Hááát. Valahogy így mentek a dolgok.

Egy elnökről

És én itt az emberi élet értékéről beszélek. Ami nézetem szerint kortól és helytől függetlenül állandó. És akkor most, ma megnyilvánul egy embernek látszó kitüremkedés, az egyik legfelháborítóbb magyarországi intézménynek, a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájának az elnöke, és azt mondja az orosz-ukrán ellentét kapcsán: "...az, hogy háború van Kelet-Ukrajnában, a szakadárokat pedig az oroszok támogatják, csak annyit jelent, hogy háborúval is el lehet venni egy területet." Mondta, majd visszabujt Putyin seggébe.

Háborúval is el lehet venni egy területet. Ennyi az egész. Nagy ügy. Mit kell ebből ilyen szcénát csinálni? Ha esetleg valakinek nem tetszik, a mozgósítás után gondom lesz rá, hogy elsőnek kapja meg a behívót.

Úristen! Ez állítólag járt egyetemre! Állítólag legalábbis tud írni-olvasni.

Vagy egyszerűen arról van szó, hogy a pocsolyagerincű gazemberség nem képzettségfüggő? Hogy hiába próbálunk az oktatással elérni valamit az emberré válás folyamatában, a jellemtelenségen kifog minden tanítás?

Persze miért éppen a fiatalok között ne volna ilyen selejtdarabnak is elfuserált termék, itt ül a nyakunkon egy rakásra való belőle, miniszterelnökünk is nemrég ifjú volt és mint olyan, semmivel sem volt kevésbé undorító, mint amilyen most. Akkor mit akarunk?

Ez a kétlábú nyelvcsattogány csak azért nem lesz az elsők között, akik majd elindulnak engem meglincselni a Kossuth könyvem miatt, mert ahhoz azért gyáva, hogy nekem jöjjön. Talán 150-160 centis, vékony testalkatú lányokra rá mer támadni. Sötétben.

Dinasztiák

Van egy 800 oldalas könyv az íróasztalomon, Urbán Aladár írta, a címe: Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Batthyány az egyik legrégibb és leggazdagabb arisztokrata család sarja. És az első magyar miniszterelnök.

Nagyrabecsülésem. Van még Andrássy, Teleki meg Bethlen meg még annyi arisztokrata, aki politikusként vonult be a magyar történelembe. Nagyrabecsülésünk.

Na jó, nem. Részemről legalábbis nincs nagyrabecsülés. Tele van velük a történetírás, a dinasztiákkal, a címekkel, rangokkal, de semmi nincs róluk, amit teljesítménynek tekinthetnénk. Nem beszélek a nyilvánvalóan kártékony alakokról, Tiszáról, a zsidótörvényeket író és aláíró Telekiről, csak a "történelmi" arisztokrata családokról. Azon morfondírozok, mit tettek? Mert azt azért nem tudom teljesítménynek tekinteni, hogy valaki beleszületik egy famíliába, ami több-kevesebb évszázadra visszamenően egy rablógyilkostól eredezteti a származását. Ugye nem mondok újat? Az induló vagyon kivétel nélkül valamilyen súlyos bűncselekménysorozat, általában többszörös rablógyilkosság eredménye. Ami aztán öröklődik. És ha a főúr nem verte vagy verette agyon a jobbágyait, hanem csak hagyta őket robotolni a családi vagyon növesztésének céljából, akkor a kései leszármazottakat könnyes szemmel köszöntik a hajdani cselédek, midőn a történelmi nevek viselői megtérnek hazájukba.

Jó, persze sarkítok, talán vannak kivételek. Nekem most a Széchenyi családon kívül egy sem jut eszembe, de bizonyára vannak. Ferenc, István, Lajos, Zsigmond teljesítménye nem a vagyon függvénye, a pénz eszköz volt hozzá, de a létrehozott mű értéke nagyobb bármilyen felhalmozott kincsnél. A többi a történelem. Azaz a lom. Marakodások, csaták, háborúnak nevezett tömeggyilkosságok históriája. Amit hosszú évszázadokon át a "nagy" családok cselekedeteiről írtak.

Semmiféle tiszteletet nem érzek semmiféle politikus arisztokrata iránt, az első magyar miniszterelnököt nagyon sajnálom, felháborítónak tartom, amit vele műveltek, de a tetteit nem tudom értékelni. Pontosabban tudom, de abban alig van pozitívum. És nem hiszem, hogy ez nézőpont kérdése, amennyiben elfogadunk alaptételeket az emberélet megítéléséről. Most és bármikor és bárhol. Azt ugyanis nem hiszem, hogy ez történelmi korok szerint változó lehetne, mint ahogyan a földrajzi szélesség és hosszúság is csak a szokásokat és a mentalitást teszi változatossá, az ember fogalmának meghatározását nem.

Csak azt akarom mondani, hogy a miniszterelnökséget nem tartom rangnak. Azért nem tartom én, személy szerint enmagam annak, mert nem az. Úgy értem, egy objektív értékelés végeredménye minden esetben csak az lehet, hogy az emberi faj fejlődésének részleteit nézve ez a foglalkozás nagyjából nulla értékű. Semmit nem tett soha, és nem is fog tenni azért, hogy ez a faj elérje azt a fajra jellemző fejlettségi szintet, ami kívánatos volna.

Mondok példát. Egy iskolás gyerek semmit nem tanulhat Gömböstől, de még Bethlentől sem, nem épülhet Rákosi vagy Kádár produktumain, az emberré válás folyamán abból fog szellemi táplálékot nyerni, amit Áprily Lajos hozott létre. Horribile dictu Áprily Lajos nem a miniszterelnökök által vált a világirodalom egyik legnagyobb költőjévé, de a miniszterelnökök soha nem jutottak volna el a hivataluk küszöbéig sem, ha nincs Áprily. Tetszik érteni?

Azért éppen Áprilyt említem, mert tegnap olvastam egy interjút, Péterfy Gergely beszélt életről és irodalomról. Az ő dédapja volt Áprily Lajos. A nagyapja meg Jékely Zoltán. A nagymamája Jancsó Adrienne. A papája Péterfy László, a testvére Péterfy Bori.

Ez dinasztia, ez a valódi arisztokrácia. Vagy Thomas Mann és a bátyja, Heinrich. És Thomas Mann gyerekei, a Mephisto-t író Klaus, a történész Golo, a Tonio Krögerből remek filmet író Erika. Vagy a Coppola család, a zseniális filmrendező Francis, a zeneszerző apa Carmine, a színész testvér Thalia Shire, a színész-rendező lány Sofia, a színész unokaöcs Nicolas Cage...

Thomas Mannról még nem láttam 800 oldalas könyvet.

Az emberiség értékszemléletével van a baj. Azzal a hirdetett és megkérdőjelezhetetlen "alapigazsággal", hogy a bulvárra van vevő, Thomas Mannra meg nincs. Hogy az irodalom (az úgynevezett "magaskultúra") kereskedelmileg nem érték. Cristiano Ronaldot el lehet adni, Jékely Zoltánt nem.

Hát akkor pedig kész, ez van, az emberiség totális elbutulása meg van oldva, nincs mit tenni.

Azt akarom kérdezni, az én közeli és távolabbi ismerőseim, a családom tagjai miért nem vevők a bulvárra, és a hozzá hasonlókra, miért kezelik az őt megillető helyen Cristiano Ronaldot, és miért olvasnak könyvet, miért nem Blikket vagy Origót? Azt akarom kérdezni, az a természetes, hogy az emberiségnek ilyen arányban van szüksége a szemétre és az értékre? Akik a történelmet tanítják, nem Tisza István művén nőttek fel, hanem Adyén, írni olvasni nem a nagy görög és római hadvezérektől tanultak, hanem Platóntól és Vergilius-tól, az esztétikai érzéküket Giotto és Gulácsy fejlesztette - akkor miért?

Csak azt akarom mondani, hogy nem ez a természetes és ez nem örök érvényű. Ez az "értékszemlélet" évtizedeken át a stagnálást jelentette, a huszadik század második fele óta (nagyjából akkortól) pedig a visszafejlődést, az elbutulást, lényegében a faj öngyilkosságát.

Abban reménykedem, hogy az évezredek tanúsága szerint az emberiség nem öngyilkos képződmény. Hogy születik majd olyan gyerek, aki a baromfiszaros udvarból, a büdös bunkó apa erőszakos uralma alól nem azzal akar kitörni, hogy megmutatja, lesz ő még miniszterelnök.

A történelemről

Néhány napja szó volt Machiavelliről, egy politikai tanácsadó magasztalta az elméletet, miszerint a politika és a morál két külön világ. Akkor nem szóltam, hogy Machiavelli ezt sosem írta le, és A fejedelem lényegéből sem az következik, hogy ha így van, akkor az úgy jól van. Abból csak az következik, hogy olykor úgy kell lennie, ha valakinek a hatalom kell, és azt meg akarja tartani.

"Itt jegyzendő meg, hogy a jó szándék éppúgy gyűlöletet szíthat, mint a rossz; ezért említettem fentebb, hogy a fejedelem országának megtartása érdekében gyakorta arra kényszerül, hogy rossz legyen, mert ha az a közösség – a nép, vagy az urak, bármelyik legyen is –, amelyikre szükséged van, hogy hatalmad fenntarthasd, romlott, annak a jellemét kell követned, hogy eleget tehess neki. Márpedig ilyenformán a jámbor cselekedetek ellenségeid lesznek."

Egy "politikai tanácsadó", azaz az egyik legócskább emberfajta seggnyalója persze nem képes mással foglalkozni, mint a hatalom fenntartásával. Éppen ezért semmit nem ért Machiavelliből.

"...az emberek pedig inkább hisznek a szemüknek, mint tapasztalásuknak, mert látni mindenki képes, de kevesen tudnak tapasztalatot szerezni. Mindenki azt látja, milyennek mutatod magad, s csak kevesen értik, milyen vagy valójában; s ezek sem merészelnek a többség véleménye ellen szólni, akiket az állam tekintélye pártol. Az emberek cselekedeteiben, de különösen a fejedelmében, akivel szemben nincs helye a jogos számonkérésnek, a végcélt kell tekinteni. Győzzön tehát a fejedelem, és tartsa fenn hatalmát, s eszközeit tiszteletre méltónak fogják ítélni, és mindenki csak dicsérni fogja; mert a tömeg csak a látszat és az eredmények után megy..."

Hagyjuk a fenébe, egy csökött agyú nem lát mást, csak hogy most is mennyire igaz. Miért értene bármit Machiavelli szarkazmusából? Hogyan volna képes felfogni egy rendkívüli elme megnyilvánulásait, mikor ő csak használati tanácsokat lát, és baromira tetszik neki, hogy a politika és a morál két külön világ (el kellene olvasnom újra A fejedelem című zseniális könyvet, akkor biztosan állíthatnám, így csak azt mondhatom, úgy emlékszem, Machiavelli egyáltalán nem használja a "politika" szót).

Nem törődnék ezzel az egésszel, tényleg nem ér annyit sem, hogy próbáljak meggyőzni valakit, aki süket a politikán kívül mindenre, ha nem aggasztana valami, amire eddig nem gondoltam. Hogy ugyanis a politikai tanácsadó, ennélfogva a politikus is úgy véli, a politika mindenek felett álló, nem emberi dolog, afféle Ding an sich, ami persze csak a közönséges halandó számára megismerhetetlen, a politikus mindent tud róla, de csakis ő, nekünk semmi közünk hozzá. Az egészben az a legrosszabb, hogy a közönséges halandó is így tekint a politikára, a politikus egyirányú agyában ezért nem fordul meg a halvány gyanú sem, mely szerint neki nem hatalma van, ő szolgálatra szegődött.
Nekem már az is gyanús volt, amikor az egyik ilyen hájfejű kijelentette, a hála nem politikai kategória. És ez úgy megállt a levegőben, azóta is idézik mint axiomatikus igazságot. Ebből is, és még sokminden másból egyenesen következik, hogy van az ember a maga isteneivel, és fölöttük, istenen és emberen uralkodik a politikus. Aki nem ismeri a hála fogalmát, akire nem érvényes semmiféle erkölcsi szabály és akinek semmit sem számít az ember élete. Tetszik érteni? Ez a lényeg. Az ember a politika szemében nem érték, hanem eszköz. Amíg az emberélet nincs útjában a politikusnak, addig hivatkozik rá, amint az ő magasabbnak vélt eszméje csak emberéletek árán valósulhat meg, akkor az ember csak mint eselék vétetik számításba, akkor már csak egy százalékban kifejezett viszonyszám, ami a halottak és az életben maradottak arányát közli. És amit a történészek salakja (azaz a túlnyomó többsége) természetesnek tekint, adatnak használja a nagy folyamatok leírásában. Még az egyik legkiválóbb, bőven a salakból kiemelkedő is leírta: "Mégis nem lett volna-e jobb, ha a magyar fél 1848 szeptemberében vagy decemberében felhagy az ellenállással? A kérdés történelmietlen, hiszen az ellenállás mégoly csekély eszközeivel rendelkező államok is többnyire vállalják a fegyveres konfliktust, hacsak nem nehezedik rájuk nemzetközi nyomás az ellenkező érdekében."
Ha a kérdés történelmietlen, az azt jelenti, hogy nemcsak a politikus áll az ember felett, hanem a történelem is (ami persze bizonyos szempontból logikus következmény, minthogy a történelem a politika tükre - elég hervasztó belegondolni, milyen képet kapunk, ha egy torzalakot szemlélünk torzító tükörben). A történelmietlen kérdés eszerint emberi kérdés. Amire jó volna egy emberi válasz. Vagy nyugtázzuk jóérzéssel, hogy van  egy történész, aki képes legalább a kérdést föltenni? Nyilván azért, mert felmerült benne a halvány gyanú, nem lett volna-e jobb, ha a magyar fél 1848 szeptemberében vagy decemberében felhagy az ellenállással? Amire a történelmietlen válasz természetesen az, hogy dehogynem.
Ennek a (mégegyszer, a többi közül kiváló) történésznek a nem történelmietlen válasza az, hogy "vállalják a fegyveres konfliktust". Ugye tudják, mit jelent ez? Az ellenállás mégoly csekély eszközeivel "rendelkeznek" csak, azaz kisebb a hadseregük, gyengébbek a fegyvereik, de azért azt a gyengén felfegyverzett kisebb haderőt nekizavarják a túlerőnek. Nyilvánvaló a várható eredmény, meghal néhány ezer ember, de ha mondjuk néhány ezer plusz mondjuk még ezer embert feláldozunk, akkor lehet, hogy más eredmény születik - nem tudjuk, ezt még eddig nem próbáltuk, de majd most. Mert hátha.
Abban a (most már belátom, naiv) hitben húztam le sok évtizedet, hogy az ember élete legalábbis tényező. Jó, azt csak én gondolom, hogy a legfontosabb, de azért valamennyire szempont lehet, ha egy történelmi eseményt és a benne résztvevőket próbáljuk megismerni és értékelni. Hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eddig azért lehetett olyan a köztudatban, amit szentnek és sérthetetlennek vélünk, mert senki nem foglalkozott az esemény emberi oldalával.
Dehát persze, hogy nem foglalkozott vele senki. Hiszen az történelmietlen!

60 000

Tetszik látni ezt a nyilat itt lenn? Ez mutat rá a szegedi Kárász-ház erkélyére, ahonnan Kossuth utolsó beszédét mondta el 1849. július 12-én. Ez a szegedi Kárász-házról készült fénykép nem sokkal későbbi, valószínűsíthető (tudom, ez gyenge szó, ha bizonyítékot akarunk), hogy ugyanilyen volt az épület is, a környéke is a nevezetes napon. Ebben a házban kezdődik a könyvem.

Azt olvastam (több helyen is), hogy ez a beszéd 60 000 (hatvanezer) ember előtt hangzott el.

Tessék jól megnézni a képet. Hányan férnek el itt? Akik Kossuth Lajost hallgatják. Úgy tudom, sem kivetítő, sem megfelelő hangosítás nem volt, hiába, harcok dúltak az országban...

Aki hallani és látni akarta a nemzetvezetőt... bocsánat, kormányzót, annak azért valahol ott kellett lennie az épület előtt. (Erre a 60 000-re majd még visszatérek, egyelőre annyit jegyzek meg itt - és ez már nem valószínűség, ez tény, adat - hogy Szeged lakossága a jelzett évben 33-34 000 /harminchárom-harmincnégyezer/ volt.)

Na jó, nem tudom meghatározni a tömeg nagyságát (egy nullát egészen bizonyosan le lehet hagyni), dehát ne saccolgassunk, vegyük csak a kor leírását és a néplélek működését.

Előbb ideteszek három levélrészletet, elsősorban azért, hogy legyen valami dokumentummal alátámasztott anyagunk is az előirányzott következtetésre, annak a bizonyos erkélyről elmondott beszédnek nincs ugyanis írásbeli nyoma.

Az első Simonffy József alezredesnek szól, Pesten íródott július 5-én:

"Önnek az oláh lázadás kibékítése iránt Avram Iancu^* lázadásfőnökkel váltott levelezéseire a miniszteri tanács hozzájárultával válaszolom:

Hogy én, szívemből sajnálva azon elnyomatást, melyben hazámnak román ajkú népe századokon át szenvedett, politikai elvrokonaimmal egyetértőleg a közös jognak, közös szabadságnak reájuk is kiterjesztéséért egész életemen át küzdöttem, tudhatja mindenki.

Hogy a tavaly június elején^* megkezdett s folyvást tartó országgyűlésen mint követ, mint miniszter, mint kormányelnök minden honlakosnak, bármi nyelvű és vallású legyen, az ország státusegységével megegyezhető jogszerű kívánatait mindég és minden alkalommal pártoltam és gyámolítottam, Istenre és a nyilvánosságra hivatkozom.

Egy nézetet azonban sohasem tudtam megérteni, azt, hogy egy országban különböző politikai nemzetiségek létezhessenek.

Hogy nyelv és vallás semmi politikai jogok élvezetében különbséget ne tegyen, ez hitem és vallásom.

Hogy a nyelvét minden népség nemcsak a magánéletben, hanem egyházában, iskoláiban, községében ne csak szabadon használhassa, hanem annak a civilizáció érdekébeni kifejlesztését a státustól igénybe vehesse, ezt is hiszem és vallom.

De hogy egy országban több diplomatikai nyelv lehessen, ha azon ország egy test akar lenni, és nem szuverén kantonokra feloszlani, ezt nem érthetem."

A második Bemnek, Szegedről július 14-én.

"Bălcescu^* és Bolliac^* urak, a moldvai és havasalföldi hazafiak küldöttei azt az ajánlatot tették nekem a mellékelt iratban, hogy hatalmazzam fel őket egy román légió megalakítására, mely a mi zászlónk alatt harcolna közös ellenségeink ellen. Szívesen aláírtam ezt, mert egy ilyen légió megszervezését bölcs és politikailag nagyon hasznos intézkedésnek tekintem mind belföldi, mind külföldi vonatkozásban; lévén, hogy ez a legalkalmasabb eszköz arra, hogy leszereljük azokat a nemzeti előítéleteket, melyeket ellenségeink határainkon belül és azokon kívül olyan gondosan terjesztettek el, és ez lényegesen megkönnyítheti a mi félrevezetett oláh honfitársainknak lecsendesítését. De e terv gyors végrehajtását még kívánatosabbá teszi az a tény, hogy ha a politikai érdekek arra kényszerítenek bennünket, hogy hadseregünk egy részét az oláh határokon túlra vigyük, ez a behatolás – az oláh légióval az élen – nem lesz ellenséges megszállásnak tekinthető, az egész lakosság, mely felvilágosult honfitársait a mi zászlónk alatt fogja megpillantani, testvérekként, felszabadítókként fognak fogadni bennünket.

Elfogadtam tehát az ajánlatot, és aláírtam az iratot, mely szerint az említett Bălcescu^* és Bolliac^* urak fel vannak hatalmazva egy román légió megalakítására hasonló feltételek mellett, mint amilyenek a lengyel, olasz és egyéb^* légiók megalakításának alapjául szolgáltak; ami a mellékelt irat különleges feltételeit illeti: ezeket teljesen önre bízom, altábornagy úr. Ön van a helyszínen, és tökéletesen ismerve az országot a lehető legjobban meg fogja értetni magát ezekkel az urakkal.

Egyébként felkértem Boczkó^* kormánybiztos urat, hogy amennyiben rá tartozik, segítse ezeket az urakat, és gondoskodjék a szükségesekről, hogy tervük megvalósításához^* késedelem nélkül hozzáfoghassanak.

Fogadja altábornagy úr őszinte nagyrabecsülésem kifejezését."

A harmadik Görgeynek szól, július 24-én.

"Megértvén mellékes, de hitelt érdemlő kútfőkből, hogy tábornok úr az I., III. és VII. hadtesttel és Görgey Ármin^* és Beniczky^* csapataival Miskolcon innenre megérkezett.

Édes hazánk megszabadításának minden tekinteten felül álló érdeke a veszély nagyságánál fogva okvetlenül megkívánja, hogy a nemzet különböző hadseregeinek összevágó munkálata eszközöltessék.

E célt csak egymást a fennforgó körülményekről tájékoztató bizodalmas értekezés útján lehetvén elérni, tábornok urat ezennel szíves bizodalommal felszólítom, legyen szíves e levelet átadó futár által engem értesíteni, mely helyet tart jelen állomásához s munkába vett hadjáratához képest legalkalmasabbnak arra, hogy július 26-án estve vagy 27-én délben tábornok úrral én és az alulírt hadügyminiszter személyesen találkozhassunk, s a teendők iránt értekezhessünk.

Én s az alulírt hadügyminiszter holnap, 25-én éjszakára Cibakházára menendünk, s oda várjuk tábornok úrnak e levelet átadó futár általi értesítését.

Tudósítom egyszersmind tábornok urat, hogy ezen értekezés annál szükségesebb – minthogy Mészáros altábornagy a reáruházott fővezérségről lemondott^*. Az operációk egysége pedig semmi esetre sem tűrhet a haza kiszámíthatlan veszélye nélkül időveszteséget. Gyors válaszát Cibakházára kikérem^*."

Azt most hagyjuk, miért volt olyan sürgős Cibakházára menni (körülbelül 50 kilométer Szegedtől), a lényeg így is érthető.

Egy nyilvánvalóan elvesztett "szabadságharc" nyilvánvalóan utolsó napjaiban az a nép, amelyik az elmúlt egy évben többször és többféleképpen kinyilvánította kishitűségét, majd' azt mondtam, érdektelenségét a harc iránt (az 1 400 000 hadra foghatóból összeállított legnagyobb létszámú hadseregben 172 000-en voltak - azaz nem többen, mert még a katonának alkalmatlanok is jelentkeztek a hazáért harcolni, hanem a hadköteleseknek is csak a 12 százaléka -, pedig 48 szeptemberétől sorozást léptettek életbe, a kötelező katonaság alól a legváltozatosabb módokon bújt ki a magyar), az a nép vajon miért gyűlt volna össze a Kárász-ház előtt, meghallgatandó az akkor már nyilvánvalóan bukott kormányzót?

Hatvanezer ember hallgatta Kossuth Lajost.

Tódítás, melldöngetés, hazugság - ahová nyúlok.

Mit akarok én egy olyan könyvvel, ami a nyilvánvaló tényekről szól?

P.S.: Valami lényegeset már megint elfelejtettem. Itt följebb van egy levélrészlet, amit nem kis részben azért is idéztem, hogy alátegyek egy másikat. Ezt a föntit itt most megismétlem: Hogy a tavaly június elején^* megkezdett s folyvást tartó országgyűlésen mint követ, mint miniszter, mint kormányelnök minden honlakosnak, bármi nyelvű és vallású legyen, az ország státusegységével megegyezhető jogszerű kívánatait mindég és minden alkalommal pártoltam és gyámolítottam, Istenre és a nyilvánosságra hivatkozom.
Istenre és a nyilvánosságra hivatkozik. Teljes lelki nyugalommal és mellszélességgel, két okból: egyrészt mert csak épp annyira volt jellemtelen, amennyire egy vezető politikusnak szinte kötelező a totális amoralitás (gerinctelenség), másrészt mert úgy vélte, ki a fene emlékszik már arra, mit mondott (írt) néhány hónappal korábban, amikor március 5-én Hadik Gusztáv ezredesnek a szerbekkel kapcsolatos leiratára reagált:
„A rácok pacifikácionális ajánlatai most is olyanoknak bizonyodtak, minőknek azokat mindig tapasztalám, - ármányos cselvetés, és egyéb semmi operációink elhalogatására számított kísérlet, és egyéb semmi. - Ezeket le kell győzni, s diktálni józan politika alapján a béke feltételeit, nem alkudozni."
Ez azért érdekes, nem?

Bűn

Forgács Erzsébet írt ma a Kolozsvári Szalonna címűn, a győri megyéspüspök megnyilvánulásáról, miszerint a lombikbébi program bűn. Én nem tudom, van-e olyan ügy, amiben egy katolikus pap kompetens lehet (szerintem nincs), de az élet továbbvitelével kapcsolatban inkább nem kellene megnyilvánulnia, esetleg ajánlanám az inkvizíció és más emberiségellenes tevékenységekről való értekezést, arról azért sokat tudhat - dehát ezekről Forgács Erzsébet szépen és okosan ír, nem kellek bólogatónak. Csak egy mondatán álltam meg egy pillanatra, azt mondja, ő tiszteli bárki bármilyen hitét. Szerencsére hozzáteszi, "amennyiben van mit tisztelni", amit én úgy veszek, mintha azt mondaná: amennyiben tisztelhető (lehet, nem így gondolta, de az most mindegy is).

„Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem végéig harcolni fogok azért, hogy mondhasd.”

Valakik szerint ez meg Voltaire mondata. Olyanok szerint nem az, akik értenek is francia irodalomhoz, filozófiához, stíluselemzéshez. Én nem vagyok Voltaire-szakértő, engem a mondat önmagában érdekel, már régen tervezem, hogy egy kicsit beszélünk róla. Legfőképpen azért, mert úgy vélem, ennek a drámaira sűrített mondatnak a széles értelmezésére ment rá az 1990. utáni Magyarország élhető országgá való alakulása.

Fenti mondat a demokrácia, a liberalizmus és mindezeken belül a szólásszabadság fafejű, bigott és ellentmondást nem tűrő esszenciája. Amiben nincs benne az, hogy a szólásszabadság nem jelenti a szólás korlátlan szabadságát. Nincs "írói munkásság" és egyéb gyáva, ostoba hablatyolás, csak hogy ne kelljen állást foglalni valami ellen, ami egyértelműen kártékony. A szólásszabadság körülbelül annyira korlátozott, mint bármilyen más szabadság, azaz mindenféle szabadság addig terjed, amíg egy (vagy több) másik ember szabadságát nem sérti. Szerintem ez nem olyan bonyolult elmélet, hogy ne lehetne tisztán és világosan átültetni a gyakorlatba. Aki zsidózik, Tel Aviv- New York tengelyezik, az nem író, hanem egy egy ócskalelkű, gyűlölettől átitatott lény, akinek nincs keresnivalója a társadalomban, amíg rá nem jön, hogy nem teheti papírra az évtizedek alatt felgyűlt, áporodott szennyesét. Aki megbélyegez, bűnösnek nevez olyan vallásos nőket, akik adnak egy ilyen püspöki rangban fecsegő tróger szavára, az súlyosan megszegi az emberi együttélés szabályait, az nem védhető a szólásszabadság határtalan kiterjesztésével. Hogy az illető kifejezését használjam, az bűnös, ilyenformán büntetendő.

In principio erat verbum, ami szellemes, szép magyar fordításban úgy hangzik, hogy kezdetben volt az ige. Persze az ige maga a mozgalmasság, ha kicsit elrugaszkodunk az eredeti jelentéstől, Faust elmélkedését követve hamar és logikusan eljutunk odáig, hogy kezdetben volt a tett. A szavakba öntött fogalmi gondolkodás és kifejezés az ember kiváltsága az élővilágban, eggyel több adomány, eggyel több lehetőség a visszaélésre. A beszéd tudományos meghatározása: második jelzőrendszer, a test mozdulatai helyett a hangképző szervek mozgása. Ami bizonyos esetekben mozgalmasabb, hogy pontos legyek, mozgósítóbb tud lenni, mint bármely megnyilvánulása az első jelzőrendszernek, azaz a testbeszédnek…

Évtizedek óta morfondírozok azon a kérdésen: miért bántanak a szavak. Hogy miért simogatnak, azon nem gondolkozom, ritka jelenség, hagyom, hogy jólessék, megbecsülöm, elraktározom, jó lesz holnapra. Amikor majd valaki azt mondja, jónapot, mintha azt mondaná, dögölj meg.

Miért fáj egy megalázó mondat, miért ijeszt meg a gyűlölet, amivel pedig meg akarnak nyerni, hogy válasszam őket? Miért menekül az országlakók felénél is több az úgynevezett közéletből, miért gondolja úgy, hogy őt inkább ne képviselje senki?

Mert a második jelzőrendszerrel zsigeri jeleket közvetítenek nekem, kizárólag olyanokat, amiket nagyon könnyű az első jelzőrendszer primitív érzeményeire fordítanom. A bántó szavak és mondatok elől félrekapjuk a fejünket, mert ütést, rúgást, utálatot, éhséget és félelmet közvetítenek, hatalmat és uralkodást helyeznek kilátásba, marokra szorítják a szívet és a gyomrot. Az embernek eufemizált emlős kiszolgáltatottságát, a természeti lény védtelenségét és esendőségét vágják az arcunkba, utcán, villamoson, a falu főterén, a templomban, azt mondják szüntelenül, hogy kicsi vagy, szerencsétlen, húzd össze magad, jó lesz vigyázni.

Csak azt akartam mondani, tessék abbahagyni ennek a marhaságnak a hangoztatását, hogy csak mondja, én meg tisztelem a véleményét. Mi a fenét tisztelnék rajta? Ami tisztelhető, az nem szorul a baromi liberalizmus baromi szólásszabadság értelmezésének a védelmére. Azzal legföljebb vitába szállok, ha találok benne vitathatót.

De mit tiszteljek egy megyés püspök felháborító, törvénybe ütköző dödögésén?

Tudom, persze, hogy tudom, senki nem fogja beperelni, ennélfogva senki nem fogja megbüntetni. Mindaddig, amíg ez a természetes, addig pusztítani fog a Voltaire-nek tulajdonított hülye mondat.

P.S.: Az általam ismert legműveltebb ember felhívta a figyelmemet egy akkora hibára, amilyet eddigi életemben keveset csináltam: itt föntebb azt írtam, hogy Principium erat verbum, ami mint tudjuk, azt jelenti, az elv volt az ige. Holott persze tudom, hogy a Vulgata szövege így szól: in principio (azaz kezdetben). Legalább olvasnám el néha, amit írok. Mentségemre semmit nem tudok felhozni. Legkevésbé azt, hogy miért a Vulgatából idézek, ami (mint ugyancsak tudjuk) legalább egyszeres fordítása az eredeti arámi (héber) szövegnek, de én ráadásul azoknak hiszek, akik állítják, hogy Jeromos a Septuaginta szövegét használta a maga latin fordításának alapjául, ami már kétszeres átültetést jelent (a Septuagintát görögre fordították, állítólag 72 /septuaginta/ zsidó munkája, állítólag i. e. 300-ban, ami azért baj, mert számomra mértékadó bibliatudósok szerint az Ószövetség i. e. 150 körül, de leghamarabb 200-ban íródott, annak meg kicsi a valószínűsége, hogy a görög fordítás korábbi az eredetinél. Ám a legnagyobb baj az, hogy mindez teljesen érdektelen, mert az inkriminált idézet János evangéliumából való, ami viszont i. sz. 100 körül keletkezett koiné görög nyelven, ami már minimum a harmadik nyelv esetünkben, amivel Jeromosnak dolgoznia kellett. Csak azért mondom, hogy a hibámat tovább súlyosbítsam, ezeket ugyanis már "álmomból felébresztve is tudom", annyit foglalkoztam velük, mikor a Názáretit írtam.)
A másik, amit ez a félelmetes agyvelejű (különben a szélesebb családomhoz tartozó) ember elküldött nekem, az a Voltaire-nek tulajdonított eredeti mondat, amiről itt föntebb írtam, hogy akik értenek is francia irodalomhoz, filozófiához, stíluselemzéshez, azok szerint nem Voltaire (mellesleg ezek közül is ő az egyik).
Hátha érdekel valakit, ideteszem: "Je ne suis pas d'accord avec ce que vous dites, mais je me battrai jusqu'à la mort pour que vous puissiez le dire."

Szerepel még az üzenetben az is, hogy vannak, akik szerint ez a mondat jól tükrözi Voltaire gondolkodásmódját, stílusát. Ehhez már én is hozzá merek szólni (itt fent is megtettem, másképp): Voltaire annál sokkal okosabb volt, hogy leírjon (mondjon) egy ekkora marhaságot.

A forradalomról

Bátortalanul írom le azt, ami itt következik. Valószínűleg nem én vagyok az első, aki ezt leírja, csak még sehol nem olvastam ilyesmit vagy ha mégis, akkor elkerülte a figyelmemet vagy elfelejtettem.

A március 15-i "forradalmat" adottnak vettem, több helyen le is írtam, hogy az tényleg méltó az ünneplésre. Ezt most sem szándékozom visszavonni, csak azt szeretném nagyon halkan megkérdezni, mitől is lett volna forradalom, ami március 15-én Pesten történt. Attól, hogy sokan voltak? Vagy hogy a délelőtti események után mindenki hazament ebédelni? Azzal, hogy majd délután háromkor találkoznak. És akkor találkoztak is. És megint sokan voltak. És fölmentek a Várba, és kiszabadították Táncsicsot. Nem volt nehéz, elengedték. Még csak pofon sem kellett vágni senkit. Aztán megint mindenki hazament. És este díszelőadást tartottak a Nemzeti Színházban, műsorváltozással. Itt sem kellett lökdösődni, mindenki tudomásul vette, Bajza József, a színház igazgatója maga írta rá a színlapra, hogy a meghirdetett előadás helyett Katona József Bánk bánja megy aznap (a meghirdetett darab a Két anya gyermeke, a plakát szerint Soulié Fridrik  írta, aki különben a kor divatos francia írója volt, rendes nevén Frédéric Soulié - lám, milyen naprakész műsorpolitikával vezette a színházat Bajza). Az előadás után nyilván tapssal ünnepelték a szerzőt (aki akkor már 18 éve meghalt, 39 éves korában, lényegében sikerélmény nélkül) és a színészeket, majd mindenki hazament és lefeküdt aludni. Másnap felébredtek és minden ment a maga útján, mint azelőtt. Majd' azt mondtam, mintha mi sem történt volna.

Dehát lényegében ez a helyzet, tényleg nem történt semmi olyan, ami legalább halványan emlékeztetne arra az eseménysorra, amit forradalomnak nevez a szakirodalom. A fogalom persze zavaros, ahány tudományág beszél róla, annyiféleképpen teszi, a legjelesebb személyiségek is különbözőket mondanak, de vannak azért közös ismérvek. Mint például az erőszak, ami egy új állam vagy legalább államforma létrehozatala érdekében nyilvánul meg, és ami célként írja le a szabadság elérését.

Namármost. Vegyük a 12 pontot. Se új államforma, se új állam, se szabadság - a radikális magyar ifjúság megmaradt a kívánságnál (követelés helyett), és tett egy szelíd kísérletet a feudális berendezkedés enyhítésére ("urbéri viszonyok megszüntetése"). Igaz, a kinyomtatását körüllengte az erőszak szelleme (Landerer azt mondta, sajnálja, de törvény tiltja, hogy a nyomdagépet átengedje, mire az elszánt és agresszív márciusi ifjak már készültek elhagyni a műhelyt, ám Landerer megállította őket, és közölte, hogy ha valaki ráteszi a kezét a gépre, miközben fennen hangoztatja, miszerint azt ő lefoglalja, akkor Landerer minden hősiessége ellenére is tehetetlenséget fog érezni ennyi robbanó arrogancia láttán, és átengedi a prést, használják, amire akarják), de a sajtó birtokba vétele talán a garázdaság tényállását is csak alulról súrolta.

Ami meg a szabadságot illeti, ezen a napon senki nem foglalkozott vele. A különben zseniális költő, aki szerintem a világirodalom legnagyobbjai közé tartozik, ezúttal írt egy gyújtó hangulatú verset, ami úgy zavaros, ahogy van az ősapákkal, akik szabadon éltek haltak, aztán mégis szolgaföldben nyugosznak, de még ez a költemény sem adja programba az új államformát, mint ahogyan a szabadságot is csak tagadó formában említi, amennyiben rabok tovább nem leszünk. Amúgy dehogynem, azóta is, pedig ha nem lennénk rabok, az önmagában még nem jelentené a szabadságot.

Széchenyi és Kossuth (utóbbinak voltak ám jó pillanatai is) 1830-tól kezdve a maguk eltérő stílusában megírt szövegeivel már elérték, hogy a hazai állapotok változzanak, aznap éppen azért érkeztek Bécsbe, hogy elfogadtassák a Batthyányi-kormány megalakulását. A magyar történelemkönyvek azt írják, Bécs engedett a magyar forradalom hírének nyomására, dehát nem lévén akkor még internet, a bécsi hatalom valószínűleg nem is értesült arról, mi történt Pesten, ha meg netán odaért volna addigra a hír, akkor a császári udvart arról is tájékoztatják, hogy odaát még egy durvább káromkodást sem lehetett hallani. Ezzel szemben a magyar reformkor ebben a pillanatban még egyöntetűen értelmes munkájának elég hathatós nyomatékot adtak az európai forradalmak, mindenekelőtt a február 22-i francia, aztán az egységes német állam megteremtését célzó berlini, a hasonló igényekkel jelentkező, március 14-i római, vele nagyjából egyidőben a hazai, azaz a bécsi, mindezekhez az óráról órára erősödő pánszlávizmus igencsak nyugtalanító eszméje. A bécsi hatalomnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a magyarokkal huzakodjon.
A különféle magyar nyelvű lexikonok és enciklopédiák "forradalom" meghatározásai jórészt az 1896-os Pallas Lexikon definícióját veszik át és variálják (tágabb értelemben minden erőszakos átalakítás, felforgatás a fizikai épp úgy mint a politikai és társadalmi életben; szorosabb értelemben az állam alkotmánynak erőszakos megváltoztatása). De amit ennek a bejegyzésnek az elején említettem, az a külföldi szakirodalomban is általánosnak nevezhető, például az Oxford Encyclopedia rövid és tömör (sudden, social and political change... by force - azaz hirtelen /gyors/ társadalmi és politikai változás... erőszak által), vagy a Larousse hasonlóképpen velős megállapítása (avec violence - azaz erőszakkal) ugyancsak az erőszakot említi, később beleszőve az alkotmányos vagy államforma változtatást.
Célom ezzel a bejegyzéssel nem a polgárpukkasztás volt, hanem éppen egy tétel bizonyításának első kísérlete: a szabadságharc erőltetése finoman szólva hiba volt. Amikor ezt az alapgondolatot először leírtam, még azt hittem, legfőképpen azért volt hiba, mert a forradalom már minden megoldhatót megoldott. Ennek az elméletnek van egy gyenge pontja: a forradalmak ritkán oldanak meg bármit is - de úgy véltem, ezúttal ez másképp történt.
Nem történt másképp. Az 1848-as forradalom és szabadságharc kezdete, azaz 1848. március 15. egy nem túlságosan nagy tömeg lelkes összejövetele lehetett, szép és dicsérendő célokkal, amiben ezt a tömeget senki és semmi nem akadályozta. A fontos dolgok máshol és máskor történtek. Mely fontos dolgokat éppúgy nem lehet a "forradalom" címszóval illetni, ahogy a pesti eseményeket sem.
Kellemes melldöngetést, boldog ünnepet kívánok.

Lelkesedés vagy számolás?

Előre bocsánatot kérek mindenkitől, aki nehezen visel ekkora betűtengert, mint ami itt alant látható, de nem bírom megállni, hogy szó szerint ide ne írjam Szekfű Gyula Három nemzedék című alapművéből ezt a néhány bekezdést. Ha megunják, egyszerűen hagyják abba az olvasást, bár szerintem megunhatatlan. Összekötő szövegként Szekfű mondatait másoltam, a többi eredeti Széchenyi. Kommentárt nem igényel.

Nemzeti bűneinket, e századokon át buján burjánzókat, négy bokoraljban mutatja be Széchenyi. Az elsőhöz a hiúság és rokonai: önhittség, önáltatás, öncsalás tartoznak, a másodikba lelkesedés és szalmatűz, harmadikba közrestség, negyedikbe végül irigység és szülöttei, pártviszály és uralomvágy.
Széchenyi mindegyiknek részletes természetrajzát adja, melyből itt csak néhány részlettel szolgálunk 

„Nagy hiúság azon fatális nyavalya, melyben mi magyarok igen nagyon szenvedünk."
"Századokon keresztül a magyar hízelkedéshez szokott, amibül honosink nagyrészének önmaga túlbecsülése, gőgje s hiúsága támada; az igaz, egyenes szótul pedig elszokott, amibül megint soknak azon teljes meggyőződése vevé eredetét, hogy Hunniát, mint dicsőségtül ragyogót, s lakosit, mint magas helyen állókat a világ bámulja és irigyli."
„Mondjuk ki egyenesen, hány van, ki nem bízza magát el az egész magyar földön?"
„Inkább kívánom, sülyedjen vérünk rövid vonaglás után semmiségbe, hogysem utóbb is, mint eddig s mint ma, egy magamagát emésztő, hiúságtól szétboncolt, féregrágta, magán segíteni és se halni, se élni nem tudó nyomorék vázként undokítsa el a közemberiség nagy családját."
„Adót kell vetni mindazon ábrándra, ámításra, elfacsart ideára, misztifikációra, szemfényvesztésre s efféle tulajdonra, mellyel oly nagy száma a régi álmábul felébredt magyarnak megnemszünőleg csalja magát és csal mást."
„Mert nincs tagadás, hogy valahol több képzeleti tehetség, de egyszersmind több nyavalygó képzelet is létezzék, mint magát szünetnélküli álmokban hintázni szerető Hunniában."

A mi sokszor emlegetett színpompás keleti fantáziánkat tehát Széchenyi politikai dolgokban egyszerűen az ősi nemzeti vétek, a hiúság derivatumának tartja : hiúságunk kényszerít öncsalásra, arra, hogy a rideg való, az önszeretetünket megsemmisítéssel fenyegető reális világ elől az álmok langymeleg atmoszférájába meneküljünk. A magyar álmok így erkölcsileg épen nem közömbös jelenségnek bizonyulnak, mert szüleményei a hiúságnak, e súlyos beszámítás alá eső erkölcsi defektusnak. Ezért nincs Széchenyi szívében egy szikrányi elnézés, még kevésbé szimpátia a magyar álmok iránt. Másik vétkünk a közismert szalmatűz, a hirtelen fellobbanó lelkesedés, mely bizonyos erényekkel párosulhat ugyan, de hatása mégis káros lesz. Ez összefüggést Széchenyi világosan felismerte: 

„Hazafiság, lelkesedés, hű pajtásság, legfeljebb lovagiság, személyes bátorsággal párosulva, ime itt vannak tökéletes láncolatban mindazon tulajdonok, melyekbül általán véve össze van rakva nálunk nemcsak a jurista és juratus, de a magyar kéményseprőtül felfelé legtöbb mesterember s most született művész, fabrikáns, kereskedő, sőt legtöbb soi-disant magyar statusember és tudós is ; honnét aztán, ha a vitézséggel kezdett, bátorsággal folytatott, lelkesedéssel tőzsérlett és pajtássági lángésszel vezérlett intézvény előbb hal meg, mint csak jóformán még születve volna is, az nem egyéb, mint okszerinti eredmény, melyen senki se bámulhat."
„A magyarnak áltálján véve azt vetik szemére, hogy egyedül szalmatűzként lobban fel, cserfaként azonban soha nem ég. S nyúljunk kebleinkbe, nem úgy van-e? Bizony nem tagadhatjuk. Ámde mi oka ennek? Sokan, sőt tudtommal mindnyájan, kik errül ítélnek, azt hiszik, egyedül keleti gyorsabb vérünk, egyedül természetünkbe szőtt nyughatatlanságunk okozza ezt. Én azonban másutt keresem e tulajdonnak kútfejét, abban t. i. — és itt kérem figyelmezzünk — hogy eddigelé a magyarnak vezetői jobbára, sőt kirekesztőleg mindig a nemzet enthusiasmusára appelláltak, számítási tehetségét azonban soha nem iparkodtak kellőleg ébreszteni, rektifikálni és azt tervük alapjául használni, honnét aztán természet szerint többnél több láng és füst s ebből támadó hamu vevé okszerint eredetét, de annál kevesebb életmeleg fejledezett, mely igazi és tartós egészségre emelhette volna nemzeti testünket."

A harmadik vétek a közrestség, a negyedik az irigység, mindkettő túlnyomóan politikai jelentőségű tényező, mely társadalmi és állami életünkre századok folyamán döntő befolyást gyakorolt. 

„A közrestség nem engedi, hogy a nagyobb rész oly tárgyak körül felvilágosítaná magát, amihez egy-két hónap, egy-két értekezés nem elég, hanem esztendei szorgalmas előmunkálás kell; a nemtelen emberben mélyen fekvő hiúság pedig gátolja, hogy az igazságtalanok sokadalma ott keresse a számtalan hibák gyökerét, ahol azok valódi fészke van, t. i. saját szánakozásraméltó tudatlanságában s a legvilágosb okoknak sem enged gőgjében.''
„Mi magyarok tengünk hosszú századok óta, egy magában irigykedő, agyarkodó, már-már pusztulásra fajult méhraj.''
„Alig van köztünk ember, ki a másik megaláztatásán ne örülne."
"Agyarkodunk egymás ellen, mint tehetetlen sajtférgek. "
„Az emberi nemben lappang, sőt a magyarban éppen nem lappang, de vajmi ocsmányul kitűnik az irigység és a sültgalambra sóvárgó oly igen különös étvágy."

Az irigységből politikai és társadalmi téren pártviszály és uralomvágy, valamint más oldalról rakoncátlanság származik: 

„A magyar magát senkinek alávetni nem akarja, itt mindenik vezér, úr akar lenni. A magyar ember jó kedvében felrúgja a port és felkiált: itt a világ közepe!"

E kutya-macska-féle agyarkodó szokásunkból fejlődik ki 

"azon különös szesz, vagy minek is nevezzük, mely szerint mindegyik kolompos, vezér vagy egyedül saját erejére támaszkodó pártkalandor akar lenni, s ehhez képest nincs is a világnak tán oly legkisebb féket, rendszert nem tűrő, s ekkép oly kevéssé egy soron álló, összetartó, s ennélfogva, természetesen aránylag ahhoz, mi lehetne, oly gyenge, oly magán segíteni nem tudó népe, mint a magyar."

És így, az erkölcsi bajok keserű felismerése útján, nem pedig egyéni pesszimizmusból, ideges félelemből és aggályoskodásból érkezik el Széchenyi a nemzeti halál gondolatához: 

„Várjuk be nem a nagyszerű halált, hol ember millióinak szemében gyászkönny ül, hanem minden dísz, szánakozás és hálaérzet nélküli kitörültetésünket nemcsak a nagytermészet virányábul, de még legközelebb szomszédink tüsténti emlékezetébül is, minél többet és jobb sorsot önkénytül, irígységtül, egymás elleni agyarkodástul szétboncolt és jobbadán önzőkből álló népvegyület nem is érdemel."

Hiúság, fellobbanó szalmatűz, önáltatás, irigység és uralomvágy mind olyan bűnök, melyek az emberek társas együttlétét zavarják, a társadalmi érintkezés nyugalmát és biztonságát megmérgezik. A magyar közélet ezek hatása alatt Széchenyinek végtelen szomorú látvány, a kölcsönös gyűlölet visszataszító színjátéka.

Valamit mégis muszáj kérdeznem: mit tetszik gondolni, a nem túlságosan okos és meglehetősen alulképzett újságíró, bizonyos Kossuth Lajos nem olvasott Széchenyit? És ha nem (amit valószínűsíteni nem áll oly távol elmém rejtettebb zugaitól), akkor ő vajon nem tudhatta magától is, hogy eddigelé a magyarnak vezetői jobbára, sőt kirekesztőleg mindig a nemzet enthusiasmusára appelláltak, számítási tehetségét azonban soha nem iparkodtak kellőleg ébreszteni? Vajon nem éppen a magyarnak erre az általa is alaposan ismert tulajdonságára bazírozott, midőn belehajszolta a szabadságharcba, ahelyett, hogy a nemzet enthusiasmusára appelláló képességét használva rávette volna a magyart számítási tehetségének fejlesztésére?

Kontraszt

Más országokban az, aki hazáját szolgálja, "becsületes ember" - minálunk hős vagy szent.

                                                     Széchenyi István: Napló 1822. április 2.

Életem egyik leghőbb vágya a teljesülés küszöbén állott - látni fogom azt, akire gyerekkorom óta megszoktam imádkozni gondolni: Magyarország Megváltóját - Kossuth Lajost!

                                                     Herman Ottóné Turini Naplója 1893 októbere

A politikai tanácsadókról

Azt írja Keszthelyi András politikai tanácsadó, hogy a most meghalt Finkelstein olyan volt az amerikai Republikánus Pártnak, mint Dárdai Pál és Bernd Storck a magyar futballnak: "megmentette azt".

Jé. A magyar futball meg van mentve? Mitől? Talán attól, hogy még egyszer az életben hasonlítson egy futball nevű játékhoz.

Aztán azt is írja ez a "politikai tanácsadó", hogy "a Leni Riefenstahl hasonlatot pedig minden bizonnyal megtisztelőnek érezte volna, arra emlékeztetve, hogy ne feledjük Machiavelli tanítását: a politika és a morál két külön világ." Meg "hogy a kedves olvasó méltató sorokat olvashat Arthur Jay Finkelsteinről, a politikai kampányok egyik legnagyobb alakjáról." Meg még azt is írja ez a "politikai tanácsadó", hogy "...a negatív kampány rossz. Ez pedig tévedés, hiszen a tapasztalat és a kutatások egyaránt azt mutatják, hogy a dolog éppen ellenkezőleg áll. A negatív kampány igenis segíti a jelöltek jobb megismerését, a prioritások kijelölését (miről szól a választás?), és az sem feltétlenül igaz, hogy általa csökken a részvétel. A negatív kampány tehát jó, és a műfaj kiteljesedésében nagy szerepe volt magának Finkelsteinnek is." Tetszik érteni? "igenis segíti"  "tehát jó". Vagy úgy. Ilyen súlyú érvek előtt meg kell hajolnom. A legnagyobb alak és annak magyar dicsőítője előtt. Akik mindketten úgy vélik, hogy Leni Riefensthalra hasonlítani megtisztelő (ha valaki nem tudná, az illető Hitler apologétája és magasztalója volt, egyben Göbbels jobbkeze). És hogy az milyen remek dolog, amit Machiavelli írt - akár ő is annak tartotta, akár csak leírta, ennek a magyar tanácsadónak ez tetszik.

De mortuis nil nisi bene. Azaz a halottakról vagy jól (helyesen) vagy sehogy. Az illető halott az egyik legnagyobb gazember volt a politikai tanácsadók amúgy különösen ostoba, kártékony és gerinctelen gyülekezetében. Fröcsögött belőle a gyűlölet, ami valószínűleg cseppfertőzés útján terjedt. Elsősorban olyanokra, akik természetüknél fogva különösen inklináltak erre a gusztustalan nyavalyára. Ez a mindenféle emberi tulajdonságtól mentes amerikai alak egymaga több undort hintett szét a világban, mint az ugyancsak ilyesmire szakosodott kollégái együttvéve.

Azt írja még a magyar kolléga, hogy "nyugodjék békében".

Ne nyugodjék.

Himnusz

Van egy jó cikk a 444-en a Casablanca és az idősebb Horthy-fiú közötti összefüggésről. Arról, hogyan került a filmbe az egyik legnagyobb hatású jelenet, a Marseillaise (Rick mulatójában a németek egy indulót énekelnek, Victor László a Marseillaise-t kezdi vezényelni a zenekarnak, a francia himnusz elnyomja a németek nótáját).

Minap a hazafiságról elmélkedtem. A zászló és a címer mellől kifelejtettem a himnuszt, pedig az tud csak igazán rombolni. Ettől a Marseillaise-től is mindenkinek könnyezik a szeme, a filmen is, a nézőtéren (otthon a fotelban) is. Itt ráadásul nem rombol, hanem lelkesít. Itt ellenállásra. Harcra buzdít. Ami addig rendben van, amíg védekezni kényszerül az, akit megtámadtak. Ami nincs rendben, az a  buzdítás, úgy általában és a harcra buzdítás különösen. Az értelmező szótár szerint "személyt biztató szóval vagy egyéb ösztönző hatással valamely, kívánatos, hasznos cselekvésre, tevékenységre, akaratának valamely pozitív irányban való érvényesítésére indít" Aztán mindjárt idéz egy példamondatot: "harcra buzdította katonáit". Hát ez az. Egy fenét pozitív irányban. A szótáríró szerint a harc nyilván pozitív dolog, egyéb buzdításra való mondata nincs is, ami van, az nagyon gyenge. A buzdítás szinonimája nem az indító vagy a lelkesítő, hanem a feltüzelő, ingerelő, lázító, forrongó, akit buzdítanak, az buzog. Hangutánzó szó a finnugor őskészletből. Nem kötelező tudni, sőt ráérezni a jelentésére sem kötelező, egy szótárírónak azért jó volna. Nincs pozitív kicsengése. Egy buzgó ember sosem pozitív. Buzgósággal nem helyettesíthető sem a tehetség, sem a hajlam, sem az érdeklődés. A forrongó vér forróvérű cselekedetekre sarkall, amik távol állnak az ésszerűségtől, általában csak a dúlásig jutnak el. Értelmes, hosszú időn át tartó építőmunkát nem lehet a himnusz pillanatokig tartó, felkavart érzelmeivel kiváltani.

A dobogó legfelső fokán állónak játsszák el a himnuszt. A győztesnek. Aki már a himnusz nélkül is különbnek érzi magát mindenki másnál, azzal a bejátszott zenével együtt már a nemzetét is. Pedig nem az. Sem ő, sem a nemzete. Ő gyorsabban fut vagy úszik, magasabbra vagy távolabbra ugrik, és nagyobbat dob, rúg vagy üt, mint bárki más, de ettől nem különb mindenkinél, csak azoknál, akik a maguk kiteljesedését a futásban, az úszásban, a dobásban, a rúgásban, az ütésben keresik. Azaz olyasmiben, amitől a világ nem lesz jobb, fejlettebb, élhetőbb. A sportoló mindig is szórakoztatóipari munkás volt, csak soha nem értékelték túl annyira, mint a 20. század vége óta. A sportban kifejtett erőfeszítés csodálatraméltó teljesítményeket eredményez, de a sportteljesítménynek nincs teljesítményértéke. 

A himnusz felértékel. Azt is, akinek játsszák, azt főképpen, aki ugyanahhoz a nemzethez tartozik, és azt hiszi, hogy a himnusz elzenélésével ő különb mindenkinél. A himnusz hazafias érzéseket kelt. Abban is, akinek nincs olyanja. Abban is, aki szeretné, ha volna neki, de a hazájában nem kap mást, csak megvetést, megalázást és gyűlöletet. Lásd például John Carlos és Tommie Smith feltartott öklét a mexikói olimpián.

A himnusz a harc zenéje. Pattogó induló, mint a francia, az olasz vagy a brazil. Vagy elkeserítő, mint a kelet-európaiak. Vagy balsors, mint a magyar, még el sem kezdődött a harc (sport vagy egyéb), már el is veszítettük.

A himnusz felemel. Azt is, akit nem kellene, mert anélkül is túl sokat képzel magáról.

De a himnusz még sokáig kelleni fog. A legjobb pótcselekvés. Másfél-két percig. Aztán? Egy kicsit mindig rosszabb lesz.

Tetszik?

Szép, ugye? Megmondjam, hol van? A Zugligeti úton. Nyugodt, csendes hely, a madár sem jár arra, az amerikai követ lakóháza jelenti a napi forgalmat, valamint a Libegő. Utóbbi látogatóinak a létszámát nem ismerem, csak azt tudom, hogy egy négytagú családnak (két felnőtt, két kiskorú) 4400 forintba kerül - ebből nem nehéz következtetni.
Hányan látják, ez az egyik kérdés. Mi a funkciója, az a másik. Az épületről szóló tudósítás egy mondatából kiderül: "A hegyvidékiek szavazhattak az új hely nevéről is, ami végül a Lóvasút Kulturális és Rendezvényközpont elnevezést kapta." 
Szellemes. Amilyen általában egy szavazás végeredménye lehet. Szóval rendezvényközpont. Rendezvényeket lehet benne  tartani. Hogy hányan férnek bele? Hányan férhetnek el egy hajdani lóvasút végállomáson? (Elfelejtettem szólni, a kép halszemoptikával készült, nem ilyen hajlított, és nem olyan nagy, amekkorának látszik.)
De a legérdekesebb kérdés, hogy mennyibe került ez a felújítás. Egymilliárdba.
Azt most hagyjuk, ki mennyit lopott ezen az építkezésen, nem néztem meg, ki csinálta, azt sem, volt-e közbeszerzés (természetesen kellett lennie), azt is hagyjuk, mennyiért lehetett volna elvégezni ezt a munkát, ha nem egy velejéig romlott ország velejéig romlott cégei közül az egyik kapja, de még az sem számít, ha a cég nem romlott, és csak annyit loptak, amennyit egy építkezésen szinte kötelező.
Mert azt viszont nem hagyhatjuk, miért kellett erre ennyi pénzt elkölteni. Egy mindenféle forgalomból kieső helyen, ahol már házak is alig vannak, ahol az év minden szakában kevesen járnak, az épületet ennélfogva alig néhányan látják, hasznossága az országlakó szempontjából nulla (legföljebb néhány milliárdos "vállalati" bulinak lesz majd a helyszíne), arra most miért kellett egymilliárdot rákölteni? Netán mert fontos műemlék, nem hagyhatjuk pusztulni? Hány valóban fontos műemléket mondjak, ami már menthetetlen vagy közel van az összeomláshoz? Ha ez valamennyinél fontosabb volna (messze nem az), és sürgősen nagyon kellene vigyázni rá (nem kell), akkor el lehet költeni némi pénzt úgynevezett állagmegóvásra. (Egyetemista koromban eltöltöttem egy nyarat kötelező gyakorlat gyanánt a Műemlék Felügyelőségen, elég pontosan tudom, milyen eljárás előzi meg a műemlékké nyilvánítást miféle ismérvek alapján, ne bolygassuk, ez a lóvasút végállomás hogyan tudott megfelelni a különben elég szigorú követelményeknek.)
Na szóval. Miért is kellett erre a házra ennyi pénzt elkölteni? Hogy lehessen mellet dülleszteni, ebben az országban nem csak stadion épül? Van itt pénz kultúrára is? Vagy miért?
Egymilliárd forint. Az azért elég sok pénz ám. Ezer millió. Egymillió szorozva ezerrel. Ezer iskolának egymillió. Vagy ezer kórháznak (persze, hogy nincs annyi, csak példa, lehet tovább osztani és szorozni). Ha volna ebben az országban pénzügyminisztérium, benne egy hozzáértő miniszterrel (és nem egy hülye elnevezésű, már a címzésével is minden felelősséget hárító gittegylet egy közepes képességű, ám seggnyalónak elsőrangú könyvelővel az élén), akkor az a miniszter előbb gúnykacajra fakad, midőn meglátja ezt a tervet, aztán páros lábbal rúgja ki az előterjesztőjét. Az állásából is.
Ebben az országban négymillióan élnek a létminimum alatt. Mindenek előtt, még egyszer mindenek előtt ezeknek az embereknek az életén kell változtatni. Amíg egyetlen ember (különösen gyerek) éhezik, addig semmi másra nincs pénz! Ezt nagyon nehéz megérteni? Á, nem hiszem. Olyannak persze, aki gyalázatos gazemberek között növekedett még gyalázatosabb gazemberré, annak persze más receptorai vannak. Felületesen azt szokták mondani, az ilyen nem tehet róla, hogy ilyen lett. Dehogynem tehet róla, de az most mindegy is. Az fontos, hogy az ilyen mielőbb kikerüljön az emberi társadalomból.
Egy elmebeteg gazember kis közösségben is nehezen elviselhető. Egy ország első embereként, körülvéve sok kis ócskalelkű, jellemtelen gazemberrel egyszerűen groteszk. Már észre sem vesszük a stadionokat meg a külföldi futballcsapatokra költött milliárdokat (nekem mondjuk görcsbe rándul a gyomrom és elszorul a torkom, ahányszor ezt a nyomorult, deformált agyvelejű alakot észlelem, dehát én sosem bírtam megszokni az ilyesmit).
A pohár már régen túlcsordult. Ezek a cseppek csak az áporodott, rothadt tócsa bűzét növelik. Amilyen például a lóvasút végállomásra költött milliárd.

A stílusokról

Tervezek már egy ideje némi stíluselemzést, lassan hozzá is fogok. Az 1840-es évek magyar nyelvével kezdtem foglalkozni, minthogy évtizedek óta nem bírom emészteni Kossuth írásait.

Georges-Louis Leclerc de Buffon, a kiváló természettudós, az őslénytan "atyja" mondta (márpedig egy természettudóstól mindenkinél jobban elfogadok igazságokat), hogy a stílus maga az ember (le style est l' homme même). Hajjaj, de mekkora igazság!

Egyelőre nem fárasztom önöket sem hosszabb, sem rövidebb elemzéssel, csak ideteszek egymás alá két idézetet. Az egyik egy igazán köznapi, úgy is mondhatnám, egyszerű témában elmondott beszéd második mondata - az országgyűlés kerületi ülésén az országgyűlés teendőiről és az uralkodó elé terjesztendő feliratról szól, Kossuth a megszólítás után így kezdi a beszédét:

"Ámbár meg levén győződve, hogy a fennforgó rendkívüli körülmények speciális tárgyakon fölülemelkedni parancsolnak, indítványomat csupán alkalmul kívánom használni, hogy a tekintetes rendeket felkérjem, miszerint a percek roppant felelősségének érzetében az országgyűlés politikáját azon magasságra méltóztassanak felemelni, melyet az idő elénkbe szab."

A másik egy levél első két mondata, egy évvel korábban íródott, Kerényi Frigyes nevű ügyvédnek, Vidor Emil néven publikáló költőtársnak szól. Petőfi Sándortól való:

"Kedves barátom, levelet kapsz s illetőleg leveleket fogsz kapni tőlem, s azon egyszerű okból, mert nem igértem, hogy írni fogok neked. Csak az ne várjon tőlem levelet, kinek megigértem, mert bizonyos lehet benne, hogy oly hiába fogja várni, mint a cinkotai bakter az angol koronát."

Hááát...

Bocsánat, majdnem elfelejtettem: Leclerc mondata 1753-ban hangzott el. Kossuth beszéde 1848-ban. A francia megállapítása ismerhető volt Magyarországon is. Már annak, akit érdekelt.

Hazafiság

Árulni a hazát vagy elárulni, végülis mindegy. Áruljuk, ha valaki megveszi, az üzlet perfektuálódott, a hazaárulás lényegében kereskedelmi tevékenység, ahogyan a nevében is benne van. Ki akar hazát venni? Nyilván valaki, akinek nincs. Mondjuk, egy hazátlan. Körülnéz a piacon, milyen hazát lehetne venni. Jóminőségűt persze, először alaposan meg kell vizsgálni az eladót. Az ember akárkitől nem vesz hazát. Lehetőleg hazafitól jó vásárolni, az nyilván gondosan ápolta, a széltől is óvta a hazát, mielőtt árulni kezdte.

A hazafi az a haza fia. Ahogyan a rókafi meg a rókáé. Vagy ahogyan Dessewffy Arisztid Dezsőnek a fia, csak azt ilyen kacifántosan írják, hogy ne legyen könnyű rájönni, miről van szó. Az arisztokrata róka fiát eszerint úgy kell írni, hogy Roacaffy. A ládafiát fölösleges kacifántosan írni, így sem tudja már senki, hogy az nem a ládának a fia, hanem a fiókja. Bár attól még lehetne a fia, mert a sasfiók például a madárnak a gyereke (esetleg Napóleonnak a fia, Rostand színdarabjából ismerjük, Ábrányi persze fordíthatta volna Sasfiókának is, akkor senki nem gondolná, hogy a sasnak van fiókja, amiben biztosan a titkos holmijait tartja, például a hazáját, amíg meg nem szorul, és el nem kezdi árulni). Van aztán a vásárfia, amit a vásár fialt, hogy hazavigyék az otthon hagyott kisfiúknak, kislányoknak, a vásárfiát másképpen nevezhetnénk akár vásárfinak is, de a magyar nyelv alaposan vigyáz, nehogy valaki összetévessze a hazafival.

Aztán lehetne még hazalá is, esetleg hazalán, mert a fiból is csak egy betű maradt le, de ilyen szavunk nincs, mert a magyar nyelv alaposan vigyáz a hímsovinisztákra is, ilyenformán például Zrínyi Ilonát kénytelenek vagyunk hazafinak nevezni. Női hazafi - tesszük hozzá magyarázólag. Mint a női úszó vagy a női vécé.

Ezenkívül van még a skizofrén hazafi, aki mondjuk magyar apától és magyar anyától született mondjuk Németországban, és akinek magyar az anyanyelve, de csak németül tud, és nagyon szeretne hazafi lenni. Vagy legalább hazaáruló, de hosszas küzdelem után a pszichiátrián végzi, mert nem képes eldönteni, mikor jobb hazaáruló, ha Magyarországot árulja vagy ha Németországot. Aztán én például nagyon szeretném árulni azt az országot, amit a mások terminológiája a hazámnak nevez, dehát hol találok olyan hülye balekot, aki ezt hajlandó volna megvenni? 

Napóleonról jut eszembe, ő például jó hazafi volt. Nem árulta a hazáját, hanem elment jó messzire venni még hozzá, ha nem akarták eladni, akkor csak úgy elvette. Azért az ilyen már csak igazán jó hazafi. Hitler is milyen sok földet szerzett. És például VII. Henrik? Meg az utána következő brit uralkodók? Egy londoni elment mondjuk Ravalpindibe és otthon volt. Hazafinak kellett éreznie magát például Kalkuttában. És ha el akarta adni Kalkuttát, akkor meg hazaáruló volt.

Nem vagyok hazafi. Nem azért, mert nem szeretem azt a hazát, amivel most tele van a szája minden nyomorult gazembernek, hanem mert a fogalmat tartom értelmezhetetlennek. És még mielőtt felhívná valaki a figyelmemet, miszerint válasszam a szülőföld fogalmát, sietek közölni, hogy a szülőföldemet sem szeretem. Sem konkrétan azt a marék földet, amit a szülőhelyemről felkaparhatnék (különben nem lehet, le van aszfaltozva), sem a környéket úgy általánosságban. Még tágabban sem, mert történetesen Budapesten születtem, és annak a városnak vannak kifejezetten ellenszenves részei, például az is, ahol születtem meg az is, ahol az ifjúságomat töltöttem (ez több lakhelyet jelent, mindegyik förtelmes). Aztán például azt a falut sem szeretem, ahol most élek. Vannak részei, amiket kerülök, de szerencsére azt az utcát, ahol lakom, igencsak kedvelem. Nem is szívesen árulnám. De ettől még nem vagyok hazafi.

Öblögetésnek tartom a hazafiságot, melldöngető, tartalmatlan ostobaságnak. A csoportazonosság topográfiailag körülhatárolt kinyilvánításának, amit egy színes rongydarab (zászló) meg egy cirkalmas piktogram (címer) szimbolizál. Minél primitívebbek a fajtársak, minél egyszerűbb közös dolgokat tartanak meghatározónak, annál kártékonyabb a hirdetett eszméjük. A hazafiság a kirekesztés pozitív fogalommá magasztalt válfaja, ami túlságosan általános és túl nagy kiterjedésű ahhoz, hogy tisztában lehessünk a valódi természetével. A hazafiság az ember egyik legbetegebb érzeménye, mert a fogalom eleve kizárja a befogadás vitathatatlanul szép gesztusát. Egy idegen csoport tagja lehet hazafi ott, ahol körül van határolva, de minél jobb hazafi a saját területén, annál idegenebb a hazáján kívül. Az idegenség meg egy bizonyos szellemi szinten alul gyanakvást és félelmet szül, minthogy az ember természetes eredőként gyávának születik - az emberiségnek pedig nagyon kicsi híján a száz százaléka egy bizonyos szellemi szinten alul tenyészik. Ezt a bizonyos szellemi szintet mesterségesen konzerválják a papok és a politikusok, egyebek között a hazafiság folyamatosan dicsért ébrentartásával.

Az okosok különbséget tesznek hazafiság és nacionalizmus között. Ha eddig nem lett volna világos, semmi különbség nincs a kettő között. A második külföldiül van, de pontosan ugyanazt jelenti. Azaz egy kicsit azért a nacionalizmus enyhébb címke ugyanarra a viselkedésformára.

Ide kell még tennem egy bekezdést annak illusztrálására, mit nem jelent a hazafiság világszerte elterjedt definíciója. Magyarországról, a magyarságról írtam négy évvel ezelőtt, akkor tettem föl ide, a Jóreggelt Európába:

Nem vagyunk sem különbek, sem alábbvalók, csak más a nyelvünk, és kicsit más a szellemi és civilizációs kincstárunk. Én ebbe a kincstárba születtem bele. A magyar nyelvet beszélem a legjobban, és ahhoz vagyok szokva, hogy általában körülöttem ezt a nyelvet beszélik mások is. Elfogadtam ezt a valamivel több, mint ezer évet olyannak, amilyen vélhetőleg volt, és igyekszem sokmindenkinek elmondani, hogy vélhetőleg milyen volt, megpróbálván a többi ember szemének szintjére irányítani az égre emelt, öntömjénnel elhomályosított tekintetet, és kiegyenesíteni a szolgálatra görbült gerincet. Itt voltam skarlátos, itt féltem, hogy hazafelé az iskolából megvernek, aztán amikor megvertek, már nem is olyan nagyon féltem. Magyarul tanultam írni, olvasni, és bár tudok még egy néhány nyelven, némelyiken írni-olvasni is megtanultam, az azért nem olyan, mert amikor magyarul tanultam, még kisgyerek voltam, és akkor itt hatalomátvétel volt, kitelepítés, porszag és az ápolatlanság változtathatatlannak látszó, áporodott lehelete. Meg voltak aztán napsárga színű, szalmaillatú nyarak, távolból vágyott lányokkal, akik megközelíthetetlenek, pontosan olyanok, ahogyan Karinthy Frigyes leírta őket a Tanár úr kéremben. És volt Karinthy Frigyes meg a Tanár úr kérem. Jó, volt Leacock, Milne, Thomas Mann és Montaigne, akik így együtt talán kitesznek egy Karinthy Frigyest, de amiről ők írnak, az egy kicsit más. Nem nagyon, csak éppen annyira, amennyire ez a mi szellemi és civilizációs kincstárunk különbözik az angoltól, a némettől meg a franciától. Nem jobb, mint azok, szerintem nem is rosszabb, de az bizonyos, hogy legalább egy szempontból más, abból a szempontból, hogy ez az enyém, mert jobban ismerem, mert itt éltem, ahol magyarul beszélhetek, és ahol általában körülöttem ezt a nyelvet beszélik mások is. Ez az én országom.

De - teszem hozzá most, ami akkor is értelemszerű volt, amikor idetettem - ez nem jelenti azt, hogy másnak itt nincs helye. Montesquieu írta a 18. században (körülbelül 300 évvel ezelőtt):

„Ha valami használna a nemzetemnek s ártana egy másiknak, nem javasolnám uralkodómnak, mert elsősorban ember vagyok s azután francia; szükségszerűen vagyok ember s véletlenül francia.”

Hadd tegyem még ide a leggyönyörűbb szörnyűséget, amit valaha ember alkotott, József Attila Elégiájának befejező két versszakát. Csak akkor olvassák el, ha van idejük úgy olvasni, ahogy eddig még soha - megérteni minden sorát és beleborzongani.

Itt pihensz, itt, hol e falánk
erkölcsi rendet a sánta palánk
rikácsolva
őrzi, óvja.
Magadra ismersz? Itt a lelkek
egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt
oly üresen várnak, mint ahogy a telkek
köröskörül mélán és komorlón
álmodoznak gyors zsibongást szövő
magas házakról. Kínlódó gyepüket
sárba száradt üvegcserepek
nézik fénytelen, merev szemmel.
A buckákról néha gyüszünyi homok
pereg alá... s olykor átcikkan, donog,
egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy,
melyet az emberi hulladék,
meg a rongy,
rakottabb tájakról idevont.
A maga módján itt is megterít
a kamatra gyötört,
áldott anyaföld.
Egy vaslábasban sárga fű virít.

Tudod-e,
milyen öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?
Anyjához tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.

Delejvas

Vasvári Pált olvastam (ő az, a márciusi forradalom egyik vezére, történész-hallgató volt az egyetemen vagy már végzett, nem tudni pontosan, később Kossuth pénzügyminiszter titkára lett, majd katonának állt, őrnagyként halt meg 22 éves korában).

A lelkes ifjú azt írta: "Olyan e vezér, mint a mágnesvas, melyre az apró vasporszemek köröskörül ráragadnak. Lehet-e bűnről vádolni e delejvasat azért, hogy annyi apró porszemet magához láncol?"

Szép hasonlat, Vasvárinak annyira tetszett, hogy bele sem gondolt, a mágnesvas tényleg nem vádolható, de azt a "vezért", aki így elbűvölte őt is, vajon "lehet-e bűnről vádolni".

Azt írtam a minap, hogy Kossuth Lajos nem volt valami okos ember, a képzettsége bőven alatta maradt a kívánatosnak, például az őt csodáló Vasváriénak is. A kérdés az, tartozik-e bármiféle felelősséggel a rajongói iránt egy mezei jogász, akiből bombasztikus képekkel dolgozó újságíró lesz, aki kora ifjúságától kezdve egy vidéki primadonna magát kellető harsányságával tört mindenhol a társaság középpontjába. Aki lényegében az is maradt, egy bulvárceleb, aki tetszeni akar. Az ember azt hinné, még egy ilyen gőzölgő agyú, az önimádattól részeg embernek is lehetnek pillanatai, amikor körülnéz, és lát. Mondjuk, 1849. május 18-án, mikor értesült a cár kiáltványából, hogy Oroszország nyugati kormányzóságaiban egy körülbelül félmilliós hadsereg gyülekezik, legalább akkor beülhetett volna egy sötét sarokba eltöprengeni azon, milyen esélye lehet egy már jóideje kedveszegett, nagyjából 20-30 000-es létszámú magyar csapatnak. Ám a sötét sarokba húzódás helyett inkább parancsot küldött a lengyel Wysocki tábornoknak, hogy építsen sáncokat, és bocsátkozzon harcba. Jó messziről küldte ezt a parancsot.
Szegény Vasvári. A kérdésében azért benne van, valamit megérezhetett.

Az ősbűn

Hány ember szakítaná le a gyümölcsöt arról a bizonyos bibliai fáról? (Azért határozom meg ilyen kacifántosan, mert az nem a tudás fája és nem alma terem rajta, ha valaki többet akar tudni erről, menjen vissza január 23-ára, a Názáreti 38. című bejegyzésre, ott szó van róla). "Látá az asszony, hogy kívánatos az a fa a bölcsességért..." azaz Éva tudta, hogy okos lesz, ha eszik abból a gyümölcsből. Az ősbűn a tudás akarása, elkövetője egy nő. Szóval? Maradjunk csak édes hazánknál, Magyarországon hány ember szakítana arról a fáról a bölcsességért? Érdekes kísérlet volna, nem? Mondjuk felajánlanak ezer embernek egy ilyen választási lehetőséget: ha szakítasz, okos leszel, ha nem, maradsz olyan, amilyen vagy. A közvéleménykutatók reprezentatív mintáját vegyük alapul. Hányan választanák a gyümölcsöt?

Fogalmam sincs. Annyi bizonyos, kevesen. A buta ember nem tudja magáról, hogy buta, az ezerből minimum nyolcszázan felháborodva utasítanák vissza a gyümölcsöt, mondván, nincs rá szükségük, elég okosak ők anélkül is.

Becslésem szerint tehát ezer emberből nyolcszázan látnák kívánatosnak az én felakasztásomat, persze hosszas kínzások után, hiába írok le tényeket, közlök megcáfolhatatlan adatokat, mutatok dokumentumokat - engem megölni és maradni az ádáz butaság állapotában sokkal egyszerűbb, mint tudomásul venni, hogy fals és nemzetnyomorító "történelem"-képzet áldozataként élünk és tesszük lehetetlenné egy emberibb élet kialakulását.

Nemeskürty István írt egy könyvet, amikor még nem képzelte magát nyugalmazott dandártábornoknak, hanem értelmes történészként viselkedett, aminek már a címe is kiváló volt: Ez történt Mohács után. Hosszú ideig nem értettem, hogyan maradhatott egy ilyen zseniális könyv után minden a régiben. Nemzeti nagylétünk nagy temetője akkor sem lehetett volna Mohács, ha lett volna valaha nemzeti nagylétünk, mert (egy mondatba foglalva Nemeskürty könyvének lényegét) Mohács csak egy elvesztett csata volt. Utána tizenöt évig sokmindent lehetett volna tenni, senki nem akadályozta a magyar urakat abban, hogy országot, hadsereget építsenek, és helyrehozzák azt a sok ostobaságot és aljasságot, ami a mohácsi csatavesztéshez vezetett. ("Magyarország hat héttel a mohácsi csata után tökéletesen szabad. Egyetlen török katona sincs az ország területén... A katonai helyzet ugyanis nagyon veszélyes volt a törökök számára... két jelentős hadsereg volt mozgósított állapotban az ország területén... Az ország feje, a király holléte bizonytalan volt. Holttestét a törökök nem találták meg, pedig szokásuk szerint tüzetes gonddal keresték. Számítani kellett tehát arra, hogy a király és vezérkara valahol szervezi az ellenállást és lecsap...")

Kisfaludy Károly még próbált valamelyest lelkesíteni: 

Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után.
Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen előre szemünk,

de ez soha senkit nem érdekelt, a Mohács című vers befejezéséből már keletkezésének idején, a reformkorban is annyit bírt megjegyezni a magyar, hogy

És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,
Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!

Hogy volt nekünk egy nemzeti nagylétünk és annak már van is egy sírja, mostan már azért nincs nekünk nemzeti nagylétünk, mert már a nagy költő is megmondta, Mohács a mi nemzeti nagylétünk sírja. Azaz sokkal egyszerűbb elhinni, hogy volt nekünk egy nemzeti nagylétünk, és azon siránkozni, hogy sajnos az már a temetőben van, mint tudomásul venni, hogy ez a nemzet sosem volt nagy, nincs is szükségünk rá, hogy legyen nekünk nagylétünk, viszont jó volna tenni azért, hogy legyen legalább valamilyen létünk. Azaz teljesen érdektelen, amit Nemeskürty összezagyvál itten a Buda elestéig eltelt 15 évről, mert mi tudjuk, hogy Mohácsnál mindennek vége volt. Hogy minek volt vége? Nyilván elsősorban a mi Mátyás királyunk hatalmas birodalmának, az ő európai országának.
Annak már 1490-ben, Mátyás halálának évében vége volt. Körülbelül annyit is ért a zsoldos hadsereg által végigdúlt földek fölötti látszaturalom, amit egy jöttment senkiházi rabolt össze - a megválasztott és nem uralkodóházból származó királyt mindenhol lenézték, európai uralkodó nemigen állt vele szóba (ismerős ez valahonnan?), és feleséget sem kapott, mert egyetlen uralkodó sem akarta hozzáadni a lányát. A nápolyi Beatrix aztán a maradék "nemzeti" nagylétet is bedaráltatta, az olasz renaissance elárasztotta (különben nagyon helyesen) az országot, sok pénzért vásárolt történetírók teljesítették a megrendeléseket (a másik véglet az ugyancsak pénzen vett Thuróczi-krónika nemcsak hazug, de végtelenül ostoba hun-szittya förtelme), Corvin János apja által erőltetett öröksége is semmivé vált. (Lassan talán meg kellene írni a magyar történelem valószínűleg legérdekesebb alakjának, az alaposan túl- és félreértékelt Hunyadi Mátyásnak az uralkodását, a nagy és igazságos magyar uralkodóét, aki például kiválóan tudott latinul, németül, csehül és románul, de annak nincs nyoma, mennyire tudott magyarul. Uralkodásának egyetlen hivatalos magyar nyelvű dokumentuma a fiától származik.)
Na szóval, vissza Nemeskürty könyvéhez, Mohács már a 19. század elején sem érdekelt senkit másképp, mint hogy az volt a magyar történelem legnagyobb tragédiája, ott veszett el minden és kész. Legfőképpen a nemzeti nagylétünk veszett el akkor, Kossuth nem kis részben erre alapozva kezdte el iszonyatos tódításait a szabadságszerető magyarról, aki hajdan.
Az Ez történt Mohács után puszta filológiai érdekesség maradt, túl régi dologról beszélt. A könyv megjelenésének idején (1966.) még az értelmiségnek is csak egy szűk rétege értette Nemeskürty "üzenetét", pedig a következő kiadásban (1968.) le van írva Zrínyi mondata: "Ha a magunk fogyatkozásait megismerjük elébb, könnyebben az orvosságot is fellelhetjük azután."
Ha Mohács hazugságait, elhallgatott történetét sem voltunk képesek megérteni, én miben reménykedem, ez lehet a kérdés.
Talán abban, hogy Nemeskürty könyve "rossz korban" jelent meg, a létező szocializmus által tehetetlenné nyomorított nép még 1956 két végletes hazugsága között őrlődött, hiába értette volna, esélye sem volt a tettre. A jelen ebből a szempontból jobb kor, a csúti bunkó diktatúrája még korlátozott, Európa még vigyáz.
Meg talán abban, hogy 48 szelleme még élő, a 48-as honvéd mentalitása éppen egy saját uralkodó seggének a nyalásában nyilvánul meg. Kossuth kultusza az értelmes emberek körében is pusztít, az 1848-as forradalom és "szabadságharc" minden szempontból históriánk legjelentősebb eseménye - arról megismerni valamit, ami elhallgatásoktól és ferdítésektől mentesen kísérli meg leírni a valóságot, esetleg az aktualitás érdekességét is hordozhatja.

Az ősbűn a tudás akarása, elkövetője egy nő. Egyelőre itt tartunk.

Az első celeb

Kossuth temetésén tömegek voltak. Egyes orgánumok szerint ötszázezren. Láttam fényképeket, tényleg sokan vannak rajtuk. Az egyik fideszsikló néhány évvel ezelőtti becslése óta (hárommillióan vannak a Kossuth téren) minden lehet, én azért megnéztem, mekkora volt Nagybudapest lakossága a temetés idején. Ötszázhatezer. Ezek szerint hatezren otthon maradtak. Lehet. Meg az is, hogy vidékről jöttek föl többszázezren. Szekérrel. Vajon hol parkoltak? Nyolcvan-százezer szekér is jöhetett. Mindegy, még többen is lehettek, engem nem ez zavar, hanem hogy miért. 

Kossuth temetésekor készülődött az ország a millenniumra, soha olyan jó légkör, olyan magas kultúra, olyan (relatív) szabadság, olyan társadalmi béke nem volt ebben az országban, soha olyan jó híre nem volt Magyarországnak (azóta sem), és ezt lehetett is tudni. Mit jelzett az a tömeg? Ekkora nosztalgia élt 48 iránt? A kiegyezés után senki nem tiltotta a március 15-i ünneplést, mégsem lett belőle tömegmozgalom. Úgy is mondhatnám, nem ismerünk megbízható forrást az 1867. és 1898. közötti ünnepekről. Úgy is mondhatnám, senkit nem érdekelt különösebben, amíg Kossuth Ferenc el nem kezdett lármázni március 15. nemzeti ünneppé nyilvánításáról (egy újabb Kossuth).

Sokáig nem tudtam megfejteni ezt a rejtélyt, még néhány napja is azt írtam, nem értem a Kossuth-kultuszt. Aztán a temetéssel kapcsolatban elolvastam a torinói búcsúztatást. Bizonyos források szerint egy francia pap, Apin nevű mondott beszédet Kossuth generációjáról, idézem az idézetet: "...szembeszálltak a hatalommal, mondván, nem te vagy a jog, a te uralmad nem tarthat soká. Ők még hittek a szabadságban, hazában, jogban, igazságban, mint annak lennie kellene. Ideálokban hittek és azoknak éltek..." Egy francia pap mondta ezeket Torinóban. Jó, elhiszem. Nem volt még igazi az egységes Itália, a Habsburgok léte fenyegetést jelentett. De azért így pufogni egy lényegében idegen halott koporsójánál... És akkor találtam egy félmondatot: Torino saját polgárának tekintette Kossuthot. Meg még jónéhány város és ország is. Miért? Hogyan volt ez lehetséges?

Akkor végre rájöttem. Kossuth elemi iskolába a piaristákhoz járt (ezek ugyebár katolikusok) Sátoraljaújhelyen. Eperjes következett, az evangélikus kollégium. Végül 1819-20-ban a Sárospataki Református Kollégium (jó, hát az utóbbi kettő legalább protestáns, különben is nem mindegy?), ott jogot tanult. Egy egész évig. 18 esztendős korára kész volt. Mindent tudott. Azaz semmit sem tudott. Nem is volt fontos. Az ő képességeivel. Kossuth volt ugyanis a világtörténelem első celebje. Méghozzá a bombasztikus fajtából. Mindent tudott, egyvalamit kivéve: nyugton maradni. A világnak róla kellett szólnia. Mutassak példát, hogy érthetőbb legyen?

Ezek is idézetek:

• „Nem az a fontos, hogy igaz legyen, csak beszéljenek rólam.”
• „Egy gazdag férfi sosem lehet ronda.”
• „Elválni valakitől, csak mert nem szereted, legalább olyan butaság, mint megházasodni, csak mert szereted.”
• „Jó vagyok a háztartásban. Ha elhagyok egy férfit, megtartom a házát.”
• „Hogy hány férjet fogyasztottam? Csak a sajátjaimra gondol?”
• „Mindenkit »kedvesemnek« szólítok, mert nem emlékszem a nevükre.”

Ismerős? Gábor Zsazsa örök érvényű mondatai. Kossuth ugyanez férfiban. Mindegy mit, csak beszéljenek róla. 

Bocsánatot kérek mindenkitől, akiket a most következő mondat felháborít: Kossuth nem volt különösebben okos ember, sőt. Sokszor mondtam már, csak tudni kell olvasni, akkor nyomban kiderül, ezt nem is én fedeztem föl, Széchenyi István már 1841-ben leírta a Kelet népében: A' Pesti Hírlap' szerkesztője - és ki fog világlani: magát szereti-e inkább, vagy a' hazát - azon halandók' egyike, kiket a' véletlen, a' körülmények' játszi fordulata, tán az istenek, egy különös és a' szokottnál magasb fénykörbe állítának. Mint áldozat mutatkozik ő a' fiatal képzeletben, áldozat, melly a' nemzet' legszentebb jogaiért szenvedett; 's ekkép hatalma korlátlan, korlátlan mint a' képzelet, mint az ömledező szívnek határtalansága. Nem fog ezen bálvány' ereje ugyan mindig tartani; mert valamint mindennek sőt a' legjobbnak, úgy neki is megvannak ellenségei, kik őt a' felhőkbül csak hamar leszállítandják a' földre. - "Könnyen jutott ő ezen celebritáshoz", így beszélnek 's kérdik: "valljon mi nagy jót tett a' hazának? Ujjhuzása a' kormánynyal nemde majd végzavarba hozott, 's ha nem segítnek a' nagy istenek, ki tudja, ő mibe bonyolitott volna már, 's nem törik, nem szakad-e eddigelé minden?"
Így azért már érthetőbb. Torino is, a Kerepesi temető is. Valami még hiányzik.
Talán rájövök.