2017. augusztus 15., kedd

Delejvas

Vasvári Pált olvastam (ő az, a márciusi forradalom egyik vezére, történész-hallgató volt az egyetemen vagy már végzett, nem tudni pontosan, később Kossuth pénzügyminiszter titkára lett, majd katonának állt, őrnagyként halt meg 22 éves korában).
A lelkes ifjú azt írta: "Olyan e vezér, mint a mágnesvas, melyre az apró vasporszemek köröskörül ráragadnak. Lehet-e bűnről vádolni e delejvasat azért, hogy annyi apró porszemet magához láncol?"
Szép hasonlat, Vasvárinak annyira tetszett, hogy bele sem gondolt, a mágnesvas tényleg nem vádolható, de azt a "vezért", aki így elbűvölte őt is, vajon "lehet-e bűnről vádolni".
Azt írtam a minap, hogy Kossuth Lajos nem volt valami okos ember, a képzettsége bőven alatta maradt a kívánatosnak, például az őt csodáló Vasváriénak is. A kérdés az, tartozik-e bármiféle felelősséggel a rajongói iránt egy mezei jogász, akiből bombasztikus képekkel dolgozó újságíró lesz, aki kora ifjúságától kezdve egy vidéki primadonna magát kellető harsányságával tört mindenhol a társaság középpontjába. Aki lényegében az is maradt, egy bulvárceleb, aki tetszeni akar. Az ember azt hinné, még egy ilyen gőzölgő agyú, az önimádattól részeg embernek is lehetnek pillanatai, amikor körülnéz, és lát. Mondjuk, 1849. május 18-án, mikor értesült a cár kiáltványából, hogy Oroszország nyugati kormányzóságaiban egy körülbelül félmilliós hadsereg gyülekezik, legalább akkor beülhetett volna egy sötét sarokba eltöprengeni azon, milyen esélye lehet egy már jóideje kedveszegett, nagyjából 20-30 000-es létszámú magyar csapatnak. Ám a sötét sarokba húzódás helyett inkább parancsot küldött a lengyel Wysocki tábornoknak, hogy építsen sáncokat, és bocsátkozzon harcba. Jó messziről küldte ezt a parancsot.
Szegény Vasvári. A kérdésében azért benne van, valamit megérezhetett.