Van egy jó cikk a 444-en a Casablanca és az idősebb Horthy-fiú közötti összefüggésről. Arról, hogyan került a filmbe az egyik legnagyobb hatású jelenet, a Marseillaise (Rick mulatójában a németek egy indulót énekelnek, Victor László a Marseillaise-t kezdi vezényelni a zenekarnak, a francia himnusz elnyomja a németek nótáját).
Minap a hazafiságról elmélkedtem. A zászló és a címer mellől kifelejtettem a himnuszt, pedig az tud csak igazán rombolni. Ettől a Marseillaise-től is mindenkinek könnyezik a szeme, a filmen is, a nézőtéren (otthon a fotelban) is. Itt ráadásul nem rombol, hanem lelkesít. Itt ellenállásra. Harcra buzdít. Ami addig rendben van, amíg védekezni kényszerül az, akit megtámadtak. Ami nincs rendben, az a buzdítás, úgy általában és a harcra buzdítás különösen. Az értelmező szótár szerint "személyt biztató szóval vagy egyéb ösztönző hatással valamely, kívánatos, hasznos cselekvésre, tevékenységre, akaratának valamely pozitív irányban való érvényesítésére indít" Aztán mindjárt idéz egy példamondatot: "harcra buzdította katonáit". Hát ez az. Egy fenét pozitív irányban. A szótáríró szerint a harc nyilván pozitív dolog, egyéb buzdításra való mondata nincs is, ami van, az nagyon gyenge. A buzdítás szinonimája nem az indító vagy a lelkesítő, hanem a feltüzelő, ingerelő, lázító, forrongó, akit buzdítanak, az buzog. Hangutánzó szó a finnugor őskészletből. Nem kötelező tudni, sőt ráérezni a jelentésére sem kötelező, egy szótárírónak azért jó volna. Nincs pozitív kicsengése. Egy buzgó ember sosem pozitív. Buzgósággal nem helyettesíthető sem a tehetség, sem a hajlam, sem az érdeklődés. A forrongó vér forróvérű cselekedetekre sarkall, amik távol állnak az ésszerűségtől, általában csak a dúlásig jutnak el. Értelmes, hosszú időn át tartó építőmunkát nem lehet a himnusz pillanatokig tartó, felkavart érzelmeivel kiváltani.
A dobogó legfelső fokán állónak játsszák el a himnuszt. A győztesnek. Aki már a himnusz nélkül is különbnek érzi magát mindenki másnál, azzal a bejátszott zenével együtt már a nemzetét is. Pedig nem az. Sem ő, sem a nemzete. Ő gyorsabban fut vagy úszik, magasabbra vagy távolabbra ugrik, és nagyobbat dob, rúg vagy üt, mint bárki más, de ettől nem különb mindenkinél, csak azoknál, akik a maguk kiteljesedését a futásban, az úszásban, a dobásban, a rúgásban, az ütésben keresik. Azaz olyasmiben, amitől a világ nem lesz jobb, fejlettebb, élhetőbb. A sportoló mindig is szórakoztatóipari munkás volt, csak soha nem értékelték túl annyira, mint a 20. század vége óta. A sportban kifejtett erőfeszítés csodálatraméltó teljesítményeket eredményez, de a sportteljesítménynek nincs teljesítményértéke.
A himnusz felértékel. Azt is, akinek játsszák, azt főképpen, aki ugyanahhoz a nemzethez tartozik, és azt hiszi, hogy a himnusz elzenélésével ő különb mindenkinél. A himnusz hazafias érzéseket kelt. Abban is, akinek nincs olyanja. Abban is, aki szeretné, ha volna neki, de a hazájában nem kap mást, csak megvetést, megalázást és gyűlöletet. Lásd például John Carlos és Tommie Smith feltartott öklét a mexikói olimpián.
A himnusz a harc zenéje. Pattogó induló, mint a francia, az olasz vagy a brazil. Vagy elkeserítő, mint a kelet-európaiak. Vagy balsors, mint a magyar, még el sem kezdődött a harc (sport vagy egyéb), már el is veszítettük.
A himnusz felemel. Azt is, akit nem kellene, mert anélkül is túl sokat képzel magáról.
De a himnusz még sokáig kelleni fog. A legjobb pótcselekvés. Másfél-két percig. Aztán? Egy kicsit mindig rosszabb lesz.