Előre bocsánatot kérek mindenkitől, aki nehezen visel ekkora betűtengert, mint ami itt alant látható, de nem bírom megállni, hogy szó szerint ide ne írjam Szekfű Gyula Három nemzedék című alapművéből ezt a néhány bekezdést. Ha megunják, egyszerűen hagyják abba az olvasást, bár szerintem megunhatatlan. Összekötő szövegként Szekfű mondatait másoltam, a többi eredeti Széchenyi. Kommentárt nem igényel.
Nemzeti bűneinket, e századokon át buján burjánzókat, négy bokoraljban mutatja be Széchenyi. Az elsőhöz a hiúság és rokonai: önhittség, önáltatás, öncsalás tartoznak, a másodikba lelkesedés és szalmatűz, harmadikba közrestség, negyedikbe végül irigység és szülöttei, pártviszály és uralomvágy.
Széchenyi mindegyiknek részletes természetrajzát adja, melyből itt csak néhány részlettel szolgálunk
„Nagy hiúság azon fatális nyavalya, melyben mi magyarok igen nagyon szenvedünk."
"Századokon keresztül a magyar hízelkedéshez szokott, amibül honosink nagyrészének önmaga túlbecsülése, gőgje s hiúsága támada; az igaz, egyenes szótul pedig elszokott, amibül megint soknak azon teljes meggyőződése vevé eredetét, hogy Hunniát, mint dicsőségtül ragyogót, s lakosit, mint magas helyen állókat a világ bámulja és irigyli."
„Mondjuk ki egyenesen, hány van, ki nem bízza magát el az egész magyar földön?"
„Inkább kívánom, sülyedjen vérünk rövid vonaglás után semmiségbe, hogysem utóbb is, mint eddig s mint ma, egy magamagát emésztő, hiúságtól szétboncolt, féregrágta, magán segíteni és se halni, se élni nem tudó nyomorék vázként undokítsa el a közemberiség nagy családját."
„Adót kell vetni mindazon ábrándra, ámításra, elfacsart ideára, misztifikációra, szemfényvesztésre s efféle tulajdonra, mellyel oly nagy száma a régi álmábul felébredt magyarnak megnemszünőleg csalja magát és csal mást."
„Mert nincs tagadás, hogy valahol több képzeleti tehetség, de egyszersmind több nyavalygó képzelet is létezzék, mint magát szünetnélküli álmokban hintázni szerető Hunniában."
A mi sokszor emlegetett színpompás keleti fantáziánkat tehát Széchenyi politikai dolgokban egyszerűen az ősi nemzeti vétek, a hiúság derivatumának tartja : hiúságunk kényszerít öncsalásra, arra, hogy a rideg való, az önszeretetünket megsemmisítéssel fenyegető reális világ elől az álmok langymeleg atmoszférájába meneküljünk. A magyar álmok így erkölcsileg épen nem közömbös jelenségnek bizonyulnak, mert szüleményei a hiúságnak, e súlyos beszámítás alá eső erkölcsi defektusnak. Ezért nincs Széchenyi szívében egy szikrányi elnézés, még kevésbé szimpátia a magyar álmok iránt. Másik vétkünk a közismert szalmatűz, a hirtelen fellobbanó lelkesedés, mely bizonyos erényekkel párosulhat ugyan, de hatása mégis káros lesz. Ez összefüggést Széchenyi világosan felismerte:
„Hazafiság, lelkesedés, hű pajtásság, legfeljebb lovagiság, személyes bátorsággal párosulva, ime itt vannak tökéletes láncolatban mindazon tulajdonok, melyekbül általán véve össze van rakva nálunk nemcsak a jurista és juratus, de a magyar kéményseprőtül felfelé legtöbb mesterember s most született művész, fabrikáns, kereskedő, sőt legtöbb soi-disant magyar statusember és tudós is ; honnét aztán, ha a vitézséggel kezdett, bátorsággal folytatott, lelkesedéssel tőzsérlett és pajtássági lángésszel vezérlett intézvény előbb hal meg, mint csak jóformán még születve volna is, az nem egyéb, mint okszerinti eredmény, melyen senki se bámulhat."
„A magyarnak áltálján véve azt vetik szemére, hogy egyedül szalmatűzként lobban fel, cserfaként azonban soha nem ég. S nyúljunk kebleinkbe, nem úgy van-e? Bizony nem tagadhatjuk. Ámde mi oka ennek? Sokan, sőt tudtommal mindnyájan, kik errül ítélnek, azt hiszik, egyedül keleti gyorsabb vérünk, egyedül természetünkbe szőtt nyughatatlanságunk okozza ezt. Én azonban másutt keresem e tulajdonnak kútfejét, abban t. i. — és itt kérem figyelmezzünk — hogy eddigelé a magyarnak vezetői jobbára, sőt kirekesztőleg mindig a nemzet enthusiasmusára appelláltak, számítási tehetségét azonban soha nem iparkodtak kellőleg ébreszteni, rektifikálni és azt tervük alapjául használni, honnét aztán természet szerint többnél több láng és füst s ebből támadó hamu vevé okszerint eredetét, de annál kevesebb életmeleg fejledezett, mely igazi és tartós egészségre emelhette volna nemzeti testünket."
A harmadik vétek a közrestség, a negyedik az irigység, mindkettő túlnyomóan politikai jelentőségű tényező, mely társadalmi és állami életünkre századok folyamán döntő befolyást gyakorolt.
„A közrestség nem engedi, hogy a nagyobb rész oly tárgyak körül felvilágosítaná magát, amihez egy-két hónap, egy-két értekezés nem elég, hanem esztendei szorgalmas előmunkálás kell; a nemtelen emberben mélyen fekvő hiúság pedig gátolja, hogy az igazságtalanok sokadalma ott keresse a számtalan hibák gyökerét, ahol azok valódi fészke van, t. i. saját szánakozásraméltó tudatlanságában s a legvilágosb okoknak sem enged gőgjében.''
„Mi magyarok tengünk hosszú századok óta, egy magában irigykedő, agyarkodó, már-már pusztulásra fajult méhraj.''
„Alig van köztünk ember, ki a másik megaláztatásán ne örülne."
"Agyarkodunk egymás ellen, mint tehetetlen sajtférgek. "
„Az emberi nemben lappang, sőt a magyarban éppen nem lappang, de vajmi ocsmányul kitűnik az irigység és a sültgalambra sóvárgó oly igen különös étvágy."
Az irigységből politikai és társadalmi téren pártviszály és uralomvágy, valamint más oldalról rakoncátlanság származik:
„A magyar magát senkinek alávetni nem akarja, itt mindenik vezér, úr akar lenni. A magyar ember jó kedvében felrúgja a port és felkiált: itt a világ közepe!"
E kutya-macska-féle agyarkodó szokásunkból fejlődik ki
"azon különös szesz, vagy minek is nevezzük, mely szerint mindegyik kolompos, vezér vagy egyedül saját erejére támaszkodó pártkalandor akar lenni, s ehhez képest nincs is a világnak tán oly legkisebb féket, rendszert nem tűrő, s ekkép oly kevéssé egy soron álló, összetartó, s ennélfogva, természetesen aránylag ahhoz, mi lehetne, oly gyenge, oly magán segíteni nem tudó népe, mint a magyar."
És így, az erkölcsi bajok keserű felismerése útján, nem pedig egyéni pesszimizmusból, ideges félelemből és aggályoskodásból érkezik el Széchenyi a nemzeti halál gondolatához:
„Várjuk be nem a nagyszerű halált, hol ember millióinak szemében gyászkönny ül, hanem minden dísz, szánakozás és hálaérzet nélküli kitörültetésünket nemcsak a nagytermészet virányábul, de még legközelebb szomszédink tüsténti emlékezetébül is, minél többet és jobb sorsot önkénytül, irígységtül, egymás elleni agyarkodástul szétboncolt és jobbadán önzőkből álló népvegyület nem is érdemel."
Hiúság, fellobbanó szalmatűz, önáltatás, irigység és uralomvágy mind olyan bűnök, melyek az emberek társas együttlétét zavarják, a társadalmi érintkezés nyugalmát és biztonságát megmérgezik. A magyar közélet ezek hatása alatt Széchenyinek végtelen szomorú látvány, a kölcsönös gyűlölet visszataszító színjátéka.
Valamit mégis muszáj kérdeznem: mit tetszik gondolni, a nem túlságosan okos és meglehetősen alulképzett újságíró, bizonyos Kossuth Lajos nem olvasott Széchenyit? És ha nem (amit valószínűsíteni nem áll oly távol elmém rejtettebb zugaitól), akkor ő vajon nem tudhatta magától is, hogy eddigelé a magyarnak vezetői jobbára, sőt kirekesztőleg mindig a nemzet enthusiasmusára appelláltak, számítási tehetségét azonban soha nem iparkodtak kellőleg ébreszteni? Vajon nem éppen a magyarnak erre az általa is alaposan ismert tulajdonságára bazírozott, midőn belehajszolta a szabadságharcba, ahelyett, hogy a nemzet enthusiasmusára appelláló képességét használva rávette volna a magyart számítási tehetségének fejlesztésére?