Magyarország nem normális ország

„Magyarország nem normális ország” címmel olvasható interjú Nemes Jeles Lászlóval, a Saul Fia rendezőjével. „A zsidógyűlölet Magyarországon, ahogy korábban, most is nagyon széles körben elterjedt. Sokan legszívesebben újranyitnák a koncentrációs táborokat, ha megtehetnék, inkább tegnap, mint ma. Régi hagyomány Magyarországon, hogy a tűzzel játszanak. Például, máig nem esik szó arról, hogyan kollaboráltak a németekkel a náci időkben, a politikusok pedig örömmel hevítik a létező antiszemitizmust. Másrészt az Orbán-kormány keményen kiáll az országban lévő zsidó közösségek mellett. És a széles körben tapasztalható antiszemita hangulat ellenére a Claims Conference nagyvonalú támogatása mellett kaptunk állami pénzeket Magyarországtól is. Tudnia kell: Magyarország nem normális ország, a politikusai és polgárai egészen biztosan nem...” 

A filmrendező felháborodott az interjú szövegén, közölte, hogy ő ilyeneket sosem mondott.

Nem csodálom. Tényleg lehetetlen, hogy azt mondta volna, „az Orbán-kormány keményen kiáll az országban lévő zsidó közösségek mellett…” – Nemes Jeles László értelmes, tehetséges ember, nem terjeszthet durva hazugságokat.

A cikkben szereplő többi állítás természetesen abszolút igaz.

Amit szembeszökően igazol az a tény, hogy a film alkotói ijedten hátrálnak meg igaz mondatok elől. Akár szó szerint ez hangzott el, akár csak valami ilyesmi.

Dermesztő.

Iszonyat

Mutatok egy képet:

Azért nem teszek föl találós kérdést, mert ember nincs, aki rá tud jönni, mi ez. Úgyhogy megmondom. Ez a felvétel egy standfotó a Varázsfuvola salzburgi előadásáról, 2012-ben készült, ma közvetíti a Classica nevű zenei adó, kétszer is. Mozart Varázsfuvolájának előadása volt ez, annak egyik meggyalázása, azt nem tudom, a legundorítóbb-e, mert nem láttam. Nagyon szeretnék elmenni a Salzburgi Ünnepi Játékokra, legutóbb 1970-ben voltam, és Kellér Dezsővel szólva megvan az a régi szokásom, hogy ha törik, ha szakad, minden ötven évben egyszer elmegyek Salzburgba a Festspielére. De olyan előadásra, amiről ilyen

fénykép készülhet akkor sem, ha fizetnek érte.

Tetszik emlékezni arra, amit a rendezőuralomról írtam?

Erre, amit itt fent lehet látni, nem mentség, magyarázat sincs. Amíg a karmester, az énekesek föl nem lázadnak, addig ilyenek lesznek az előadások.

Arra ne tessék számítani, hogy majd a közönség nem vesz jegyet. Én egyszer végigmentem a vörös bársonykötelek között, ami a Grosses Festspielhausba vezető utat zárta el a plebsztől, akik a túloldalon álltak, és nézték a gazdag sznobok bevonulását. Engem annyian egyszerre egy helyen még nem gyűlöltek, mint ott, de már akkor is meg tudtam érteni őket. Az a jegy, amivel én mentem be, 7500 schillingbe került, mai forintáron 150-200 000 lenne (meghívott zenekritikusként nekem persze ingyen volt). Azt olyan ember, aki nem "tenni" megy oda, hanem a zenei élményért, nem tudja megfizetni.

Mondhatnám, a sok nyavalyás pénzeszsák megérdemli az ilyen rendezőnek nevezett gyilkost, dehát miért érdemelné meg? Semmit nem tudok rájuk bizonyítani, amiért ilyen büntetést kell kiszabni, arról meg nem tehetnek, hogy a pénzzel nem jár ízlés meg pallérozott agyvelő.

A büdös bunkó új- és régigazdag mindig meg fogja venni a jegyet - megoldás nincs.

Fats Domino és Presser Gábor

Mielőtt valaki azt hinné, rosszindulatú vagyok, és lopással gyanúsítok egy írót (meg egy színészt), gyorsan hozzáteszem az iménti bejegyzéshez: érdekességnek szántam, nem bizonyítéknak - mellesleg az íróval is, a színésszel is jó viszonyban vagyok évtizedek óta, először nekik szólnék, ha volna miért szólni. Azt akarom mondani, hogy az ötlet lehet véletlen egybeesés.
Fentiek alátámasztására íme egy analógia. Az első zene Fats Domino szerzeménye:

A második Presser Gáboré:

Hallgassák meg a kettőt egymás után, még a hangnem is stimmel.
Az első felvétel 1955. március 30-án készült. Presser Gábor akkor 7 (hét) éves volt, és a szovjet zóna legbiztonságosabb országában élt, lélek az ajtón se be, se ki.
De ha netán kimehetett volna, Fats Domino szerzeményét akkor is legföljebb Amerikában hallhatta volna, ott is rövid ideig, a rádióállomások a lemezforgalom alapján forgattak le zenéket, a La-la című nóta megbukott, tudomásom szerint úgynevezett LP-re később sem került fel, egyszerűen eltűnt.
Európában (közelebbről Hamburgban) egy régizene őrült, bizonyos Richard Weize megalapította a Bear Family Records nevű céget, 1975-ben.
A történet jó és érdekes, de most nem arról van szó, hanem arról, hogy a teljes életmű kiadások sorozatban Fats Dominohoz 1991-ben jutott el a Bear Family, abban az albumban jelent meg először a La-la a nagyközönség számára is hozzáférhetően.
Presser a Valaki mondja meget 1972-ben írta.
A magyarázat szimpla és szinte magától értetődő: mindkét szerzemény egyszerű szekvencia, a nagy slágerek legbiztosabb alapreceptje. Azon belül mindkét szerzemény a lehető legegyszerűbb dallamképlettel dolgozik, egy parlando-szerű sémával, bárkinek eszébe juthat. Csak nem így. Ahhoz, hogy az egyik közel negyven évvel a keletkezése után fölkerüljön a slágerlistákra, a másik meg a musicalszínházak világslágere legyen, két olyan zseni kell, mint Domino és Presser.

Janiból orvos lesz?

Azt mondja Kern András a filmjéről, hogy Vámos Miklós is hallotta valahol a történetet. Mármint azt, hogy valaki betegen elhatározza, megutáltatja magát mindenkivel, mielőtt meghal, és azt is hallotta, ez Amerikában valahol meg is történt.
Lehet.
Én ehhez csak egy rövid könyvismertetést tudok hozzátenni.
Gyerekkorom egyik kedvenc olvasmánya volt egy Gedő Lipót nevű festőművésznek a saját rajzaival illusztrált könyve, a Janiból Johny lesz.
Egy Margitszigeten dolgozó néger pincérnek születik egy kisfia. A fekete gyerek lekerül falura, a parasztember, aki örökbe fogadja, elnevezi Janinak. Egy idő után az öreg paraszt úgy gondolja, egy néger gyereknek Amerikában a helye. Nagyon szereti a kisfiút, de úgy dönt, utálatos lesz vele, hogy a gyereknek ne fájjon a válás, amikor majd elutazik Amerikába...
Csak gondoltam, szólok. Hogy ugyanis lehetséges, Vámos Miklós sztorija Amerikában meg is történt. De az is lehet, hogy a sztori Gedő Lipót könyvében történt meg. Abban is van Amerika.

Zabhegyező

Csak néhány mondatot, jó? Erről az újrafordító járványról.

Nem akarok általános érvényű megállapításokat tenni. Ha mégis tennék, előre szólok, nem azt állítom, hogy az egyedül érvényes szabályt tárom az olvasó elé, csak közlöm a véleményemet. Amit mindaddig elfogadhatónak, sőt jónak tartok, amíg valaki értelmes érvekkel el nem térít. Naná, különben nem mondanám.

Megvettem a Rozsban a fogó című könyvet. Addig sokmindent elolvastam, ami arról szólt, miért kellett újra fordítani. Sietek közölni, valamennyit nagy marhaságnak tartottam, a skála szelíd hülyeségtől a kártékony és ostoba mételyezésig terjedt – még egyszer (utoljára) szerintem.

Még valami. Az új fordítást megvettem, de csak azért, mert  Barna Imrét elég régen személyesen ismerem, tehetségét, munkásságát nagyra tartom. Gyepes Juditról, a Zabhegyező című könyv fordítójáról annyit tudok, hogy angoltanár. A magyarul 1964-ben megjelent könyvről meg annyit, hogy a fordítás remek, a magyar cím kongeniális. De mondom, elfogultsággal vádolni legföljebb az új fordítás mellett lehetne.

Szépen rendesen elolvastam mind a három könyvet, az eredetit, Gyepes Judit fordítását és Barna Imréét. Ha nem volna más dolgom, írnék egy terjedelmes tanulmányt, de minthogy nem érek rá, csak egyvalamit kérdezek: tessék mondani, mi a fenének kellett ezt a könyvet újra fordítani?! (Az újrafordítás elnevezésű epidémiáról, ami különben értelmes embereket is megfertőz, most nem beszélek, pedig kellene, felmérhetetlen károkat okoz, szellemi értékeket rombol, és pénzmilliókat hajít ki az ablakon.)

A Zabhegyező könyvcím a magyar fordításirodalom legelmésebb találmánya, ami úgy felel meg az eredetinek, hogy benne van annak a címnek az értelme és az egész regény szelleme, és nem utolsó sorban Magyarországon mindenki ismeri a szó jelentését. (Voltak valamikor kiváló fordítói lelemények, mint az Enyhe kis mosoly vagy a Közöny, utóbbi azzal együtt nagyon jó, hogy Az idegen talán pontosabb vagy Az öreg halász és a tenger vagy a Koldusopera, egyik sem olyan remek, mint a Zabhegyező.)

A Rozsban a fogó nem egyszerűen rossz és értelmetlen, félrevezető is, a szórendcserével ráadásul az eredeti címet is kicsavarja. Magyarországon még annak sem mond semmit, aki tökéletesen ismeri a baseball szabályait – a könyvolvasó közönségnek ez nem tudom megmondani, hány százaléka, de hogy egynél nem sokkal több, abban bizonyos vagyok.

Nem tudok elég jól angolul ahhoz, hogy támadhatatlan nyelvi (stilisztikai) elemzést írhassak Salinger regényéről. De ahhoz igen, hogy megállapítsam, Gyepes Juditnak a 60-as évek elején készült fordítása annyira hű tükre magyarul az amerikai szlengnek, amennyire ez egyáltalán lehetséges, főképp azért, mert nem akar ott is pesti aszfaltjópofaságokat elhelyezni, ahol az eredeti egyszerű irodalmi angolul szól. És ahhoz is elég jól tudok angolul, hogy megállapítsam, a huszadik század 40-es éveinek amerikai szlengje más, mint a 2010-es évekéi. Azt megint csak nem tudom, ez a nyelv szegényedett-e 60 év alatt vagy csak változott, de azt igen (ez a szakmám), hogy a magyar jassznyelv nemcsak szókészletében csökevényesedett el, hanem stíluselemeiben is: a hajdani metonímiák, hangulatfestő szavak egysíkúak lettek, kiüresedtek, leszálltak az altesti kifejezések szintjére, nyelvileg nem groteszkek lettek, hanem egyszerűen hibásak. Azaz mai magyar jasszra fordítani Salinger regényét nem fölösleges, hanem már-már bűncselekmény: ártó hamisítás. (Példa a Rozsban a fogóból: „Behaltam tőle” – eltekintve attól, hogy ez a förtelem hogyan silányítja a nyelvet, semmiképpen sem illeszthető a 40-es években író Salingerhez. „It killed me” – így szól az eredeti, „Halálos volt” – áll a Zabhegyezőben.)

Bizonyos fordítások részeivé váltak a magyar irodalomnak. (Hogy melyek ezek a bizonyos fordítások, és milyen szempontok alapján lehet ezeket meghatározni, ahhoz körülbelül egy közepes tanulmányi eredménnyel végzett általános iskolás irodalmi műveltsége szükséges.) Lehet ezeket újra fordítani, miért ne lehetne? Csak ha szabad kérnem, otthon és csöndben, hogy senki ne tudjon róla. Meg persze el lehet vinni hivatásos könyvkiadóhoz is. Egy ott alkalmazásban lévő szerkesztőnek, lektornak elvileg van ahhoz való ízlése, felkészültsége, értékítélete, hogy meg tudja állapítani, érdemes-e Babits után másik Isteni színjátékot kiadni. Hangsúlyozom, elvileg.

Meg aztán lehet jópofizni azzal, miért rossz Ottlik Géza Hemingway-fordítása, mondván, a regényben szereplő ember horgássza azt a halat és nem halássza, tehát a cím nem lehet az öreg halász… Eltekintve attól, hogy egy halász is horgászhat olykor, azt külön imádom, amikor egy ilyen vicces magyar fiú nemcsak jobban tud angolul Ottliknál, de Hemingway-nél is jobb például irodalmilag és halszakmailag. (Who fished alone – írja ez a kezdő Hemingway, pedig utána nézhetett volna, hogy a horgász angolul angle, dehát mit várhat egy ilyen vicces magyar fiú a Hemingway meg az Ottlik féle dilettánsoktól?)…

Na jó. Ha akarják, vegyék meg a Rozsban a fogót. De ha Salinger könyvét szeretnék elolvasni olyan hű magyar fordításban, amilyen egyáltalán lehetséges, akkor azért szerezzék be a Zabhegyezőt.

Az érvekről

„Orbán Viktor szerint Európa legnagyobb baja ma a „brüsszelizmus”, vagyis az, hogy egy-egy probléma megjelenése esetén reflexből azt mondják: európai megoldás kell. Pedig egyes gondokat nemzeti alapon szoktak rendezni, ilyenek például a határvédelemmel kapcsolatos ügyek.

A miniszterelnök úgy látja: Brüsszelt irritálja, ha erős nemzetállamok vannak, amelyek megfogalmazzák elképzeléseiket, és kimondják, hogy „egyes kérdéseket Varsóban és Budapesten kell megoldani”. Pedig a nemzetállamok meggyengítése, egyes hatáskörök elvonása tőlük egész Európát gyengíti. Minden problémát ott kell megoldani, ahol ez életszerű, nem doktrínák kellenek – érvelt.”

Most az egyszer, de tényleg csak egyszer, néhány mondat ehhez a fenti izéhez, azaz elemzés a levéltetűről.

Az Európai Unió azért európai, mert Európában van, a tagállamokról is azt feltételezi, hogy ezen a földrészen léteznek, a „problémáikra” nyilvánvalóan európai megoldást keresnek. „Például a határvédelemmel kapcsolatos ügyek” végképp nem nemzeti ügyek, ha a gönci hordó nem vette volna észre, nemcsak elvileg, hanem gyakorlatilag is megszűntek a „nemzetállamok” határai. (A visszaállításoknak egyetlen oka van: a többi országot is politikusok irányítják, akik tőlünk nyugatra pontosan olyan ostobák, mint az itt tenyészők, csak a butaságuk sötétségének más kicsit az árnyalata.)

Az autokratikus, azaz erőszakos országvezetés, a diktatúra elemeivel átszőtt ügyintézés, az állami „vezetők” ellenőrzésének teljes ellehetetlenítése nem „erős nemzetállamokat” eredményez, hanem szánalmas középkori parancsuralom alatt szenvedő és éhező tömegeket, birkaként kezelt, megfélemlített és gyűlölt emberi csoportosulásokat, egy tákolt, recsegő szerkezetet, ami bármelyik pillanatban összeomolhat az urizáló, még a rablásban is dilettáns banda hozzánemértésének következtében. Az Európai Unió hosszú évek óta veri a falba a fejét, amiért Magyarországot fölvette, mert úgy vélik, nem láthatták előre, hogy ez a falusi futballista lesz a miniszterelnök, pedig dehogynem láthatták előre, csak engem például nem kérdeztek (és velem együtt nálam okosabb embereket sem, akik ezt a tragédiát már előre látták a Hősök terei újratemetéskor, amikor a jelenlegi gönci hordó még sovány volt, de ugyanolyan jellemtelen, mint most, az ugyanis kizárható, hogy ő ne tudta volna, olyasmit nem illik nagy hangon fröcsögve, „bátran” követelni, amiről már mindenki tudja, letárgyalt, befejezett tény).

Még egyszer: ez az ország a működésképtelenség határán van, bármelyik pillanatban széteshet, ez az ország szinte pontosan olyan „erős nemzetállam”, amilyen Románia volt a Ceausescu-rendszer utolsó hónapjaiban.

Mindezek folyományaképp nyilvánvaló, ezt az országot tovább gyengíteni már nem lehet, különben „Brüsszel”-nek esze ágában sincs a „nemzetállamok gyengítése”, „Brüsszel”-nek az a dolga, hogy az Európai Unió működőképes legyen. Ennek egyik feltétele, hogy iszonyatosan buta tisztségviselők ne akarjanak erős nemzetállamokat csinálni, mert valóban erős nemzetállamokból sosem lesz Európai Egyesült Államok, de még ahhoz hasonló sem (amennyire ismerem az amerikai berendezkedést, a kreolok, ázsiaiak, feketék elég jól elvannak a saját kultúrájukkal és anyanyelvükkel, az általuk óhajtott erős nemzetállamot, ezeknek a kultúráknak az irigylésreméltóan színes és egymástól különböző összességét Amerikai Egyesült Államoknak hívják.)

A legszörnyűbb most következik. Az idézett förtelemhalmazt az ezt megjelentető fórum munkatársa úgy fejezi be, hogy „érvelt”.

Tetszik érteni? Érvelt. Azok ott fent érvek.

Én azt most nem mondom el újra, mi várható egy olyan országban, amiben mindenki körülbelül teszi a dolgát. Ahol egy újságíró például körülbelül ismeri az anyanyelvét.

Nincs min csodálkozni.

Menon Club

Akit nem érint (tartok tőle, ez a túlnyomó többség), nézze el nekem az önreklámnak látszó önreklámot, de kaptam néhány üzenetet, hogy a boltokban nem látni a könyvemet, talán elfogyott?
Jelentem, egy fenét fogyott el, csak finoman szólva nincs szem előtt.
Megmutatom, ilyen, ha valaki próbálná keresni. Jobb, mint a személyzetet kérdezni, ők általában sose hallottak róla. Pedig létezik:

Simor Erzsi

Az emberrel nem az a baj, hogy megöregszik, hanem hogy nem öregszik meg. Az embernek egy része megöregszik ugyan, de ami fontos egy emberben – a mentalitása, a világhoz való viszonya, egyáltalán, a szellemi minősége –, az sosem öregszik meg. Az emberiség nagy többsége persze öregnek születik, a teste csak hozzávénül a környezetét születésétől ellenségnek látó és kezelő gyerekkorú aggastyánhoz, de néhányan gyereknek születnek, rácsodálkoznak a világra, és amíg élnek, mindig csak csodálkoznak az új és újabb felfedezéseiken.

Láttam egy filmet, a Dunán ment, Szervusz Péter a címe, Simor Erzsi és Páger Antal a két főszereplő. Erről a filmről jutott eszembe, amit most elmesélek. (Azért használom a „mesélek” szót, mert a történetnek vannak homályos pontjai, mondhatnám azt is, régen volt, de inkább az a lényeg, hogy nem volt fontos. Akkor nem. Most lett az.)

Egy tévéfilm forgatását próbálom felidézni. Valahol már írtam, ezek a felvételek általában este tíz óra és éjjel kettő között zajlottak, színészt erre az időre lehetett egyeztetni. Ilyenkor nem dolgozott más a Szabadság téri épületben (ott volt akkor a Televízió), úgyszólván összezártak minket a stúdióba, hiába mentünk volna bárhová, a büfé is bezárt. Az egyik szerepet Simor Erzsi játszotta. Nem szerettem őt. Láttam többször a Madáchban, nem szerettem. Fogalmam sincs, miért. Királynői alkatnak hívta a színivilág azt a megjelenést, hangot, tartást, viselkedést, amilyen például Tőkés Anna volt meg Lukács Margit. És  Simor Erzsi. Nem tudtam róla semmit, csak azt, hogy öreg és nem szeretem.

Negyvennyolc, negyvenkilenc éves lehetett. Néha forgatási szünetben mellém ült, váltottunk pár szót (volt gyerekszobám, nem éreztettem vele, hogy ellenszenvesnek tartom). Nem értettem. Miért éppen én. Abban a stábban nálam csak fontosabb emberek voltak, velem mint beosztott operatőrrel senki sem foglalkozott.

Pár évtizede játszanak régi magyar filmeket (az én ifjúkoromban azt sem lehetett tudni, hogy gyártottak filmet Magyarországon 1945. előtt), ha megláttam a stáblistán Simor Erzsi nevét, átkapcsoltam másik adóra. Ezt a Szervusz Pétert most megnéztem, nem tudom, miért. Aztán elolvastam mindent Simor Erzsiről, amit lehetett. Például hogy a háború előtt több filmben játszott, mint Szeleczky Zita, Szörényi Éva és Perczel Zita együttvéve, és Tolnai Klárinál is több filmben játszott. Hogy miért? Mert szép volt. Nagyon szép. Jó, persze, ez nem verseny, de valószínűleg sokan szebbnek találták, mint a többieket (a régi magyar filmekből az nem derült ki, jó színész-e valaki). Visszapörgettem néhány jelenetet, hogy megnézzem „szakmai” szemmel, jól láttam-e: mindig úgy fényképezték, a közönség ne lássa, Simor Erzsi magasabb a partnereinél. Jól láttam. És főképp jól emlékeztem, ott annak a tévéjátéknak a stábjában is magasabb volt mindenkinél. Félreértés ne essék, nem kosárlabdázó alkat, „csak” királynői. Közelebb a 180-hoz, mint a 175-höz.

Tessék egy pillanatra belegondolni. Végig játszotta a fiatalkorát sok tucat filmen, ismert és „rajongott” sztár volt, és ezt ott, a Magyar Televízió éjszakai stúdiójában valószínűleg senki sem tudta. Láttak egy hűvösen viselkedő, sudár, mélyhangú, szőke „öregasszonyt” (mondom, majdnem 50 éves volt), akinek a nevét sem tudták legtöbben, a sok süvölvény (azidőtájt a Televízióban az ott dolgozóknak a 99%-a legföljebb 30-32 éves lehetett) keresztülnézett Simor Erzsin. És akkor előbukkan az egyik kamera mögül egy 190 körüli, basszus hangú húszéves, és nem azt mondja, hogy maga kedves (legjobb esetben Erzsikém drága) mozduljon arra, és ne kapkodjon, hanem azt mondja, művésznő kérem, lépjen magának balra tíz centit, a tekintete induljon el a stúdió sarkától, és érjen véget rajtam, majd kiállok a kamera mellé, lassan, finoman, kétszázas optikával veszem.

Tetszik emlékezni? Lapos sarkú cipőben filmezett, (tudomásom szerint a közel kétméteres Hajmássy Miklós sosem játszott vele egy filmben), és gyönyörű volt. És a történet idején még nincs ötven éves. Ahhoz túlságosan finom alkat, hogy kikezdjen egy nála 30 évvel fiatalabbal. Dehát hozzám illő, valójában nincs közöttünk semmi olyan különbség, ami elválaszthatna, ő abban a pillanatban is az szép fiatal lány, akiért megőrül a férfinép (ma már tudom, nemcsak a magyar, az olasz is, 42-ben két filmet is forgatott Itáliában).

Tetszik érteni? Bizonyos vagyok benne, Simor Erzsi sosem öregedett meg. Csak már nem lehetett aszerint élni, ahogyan gondolkodott és látta a világot, mert a világ másnak látta őt. Pedig még mindig szép volt (megnéztem most akkori fényképeit, jól emlékeztem, tényleg nagyon szép volt, persze most egy 73 éves férfi néz egy 50 éves nőt, hogy a fenébe’ ne volna ez egyéb, mint a nem létező ötödik dimenzió), de hiába volt nagyon szép, ő 50, én 20…

A második vagy harmadik forgatási napon odafordult hozzám, és azt mondta, ha nekem nem kellemetlen, hívjam őt Erzsinek, és tegeződjünk. Megtisztel, mondtam én, vagy valami ilyesmit válaszoltam.

Akkor meg sem fordult a fejemben, hogy senkivel nem tegeződött, csak velem. Hogy mit gondolhattak a többiek, na ez szép, ezek itt összejöttek… Azért nem fordult meg a fejemben, mert bizonyos vagyok benne, hogy az ő fejében sem fordult meg semmi ilyesmi. Csak megtette azt a gesztust, az egyetlen megtehető gesztust, ami azt az illúziót kelthette benne, hogy együvé került azzal az emberrel, aki egyedül hozzávaló. Egy gyönyörű fiatal lány egy 190 centis, basszus hangú húszévessel. Bizonyos vagyok benne, hogy így gondolta.

Azért képzelem úgy, hogy valami ilyesmit gondolhatott, mert én most csak így tudom elképzelni ezt a helyzetet, ha a realitásoknak megfelelően gondolok vissza arra az időre. Hogy ugyanis az emberrel nem az a baj, hogy megöregszik, hanem hogy nem öregszik meg.

Simor Erzsivel soha többé nem találkoztunk. De akkor történt valami benne, amire az nem volt válasz, hogy megtisztel.

Ez itt most egy kicsit megkésett. Úgy ötvenvalahány évet. Patinás. De ez itt most talán a megfelelő válasz.

P.S.: Utána néztem, találtam egy képet, ami Hajmássy Miklóssal készült Simor Erzsiről. Éjfélre kiderül a film címe, az viszont nincs a neten. Vagy én nem találom.

Méltóság

Próbálok meghatározni egy fogalmat. Nem akar sikerülni. Úgy vagyok vele, mint a szépséggel, arról Kant azt mondta, szép az, ami érdek nélkül tetszik. Igaz. Csak nem erről van szó. Minden idők egyik legkiválóbb tanárának harmadik gimnáziumban mondtam, hogy szerintem nem jó Kant meghatározása, Bánhegyi tanár úr erre azt mondta, szerinte sem, találjunk ki együtt valami jobbat. Soha nem fogom megtudni, gúnyolódott-e vagy komolyan mondta, mindenesetre maradtunk az eredetinél, egyikünk sem talált ki használhatót. Ma már bizonyosan tudom, hogy nekem volt igazam, dehát nem könnyű Kantnál jobbnak lenni, egyelőre maradok az érdek nélkülinél.

Az most sokkal élénkebben foglalkoztat, hogy leírjak valami használhatót arról, mit jelent a méltóság. Tudjuk, persze, mindannyiunknak van valami fogalma róla, de sehol nem találtam olyat, ami egyetlen mondatba tudná foglalni, mi a méltóság úgy, hogy semmi kétségünk ne legyen, egyazon fogalomról beszélünk.

Azért szeretném ezt a definíciót, mert a múltkor felületes voltam és elhamarkodottan ígértem valamit, amit nem tartottam be.

Azt kérem szépen, tessék szíves lenni elolvasni a Jóreggelt Európa január 3-i bejegyzését. Igen, akkor is, ha már tetszett olvasni, arról lesz szó, itt van ezen az oldalon, kicsit lejjebb. Ha megvan, folytatjuk…

Azt kérdeztem, miért van így, ami van. Na jó, nem ígértem, hogy megválaszolom a kérdést, de azért nekifogtam. Eljutottam egy bizonyos pontig, megpróbáltam elmagyarázni, hogyan lehet még mindig a nyakunkon a magyar történelem relatíve legsötétebb és legarcátlanabb rablóbandája, élén a gusztustalanra hízott falusi futballistával (azt a múltkor elfelejtettem megjegyezni, hogy ez a formátlanra dagadás, ez az áll alól induló baromi sörhas ugyancsak a nép kedvence, minden második szénhidráton élő proli magát látja benne – anélkül, hogy belegondolni volna képes, ő nem tehet mást, mert neki krumplira és kenyérre telik, kedvenc miniszterelnöke viszont a tőlünk lopott pénzből azt eszik, amit akar, mégis olyan, mint egy gönci hordó, egy angol klub portása biztosan nem engedné be).

Azt mondtam január 3-ikán, hogy a népnek ez kell, ami van. Hogy irtózik a szabadságtól, az önállóságtól, hogy folyamatos hazugságokkal, az ostobánál is ostobább öncsalásokkal hülyíti és hülyítteti magát – de azzal adós maradtam, miért van ez így.

Arthur Miller szerint a kisembernek is van tragédiája. Ha elfogadjuk, hogy a drámairodalom nagy hősei évezredeken át azért küzdöttek, hogy elfoglalják vagy visszaszerezzék jogos helyüket a világban, akkor a minden különös képesség nélkül élő embernek is el kell ismernünk azt a jogát, hogy megkereshesse a maga helyét a maga világában, légyen az bármilyen szűk is. Az első kérdés ezzel kapcsolatban ugyanis az, ki ítéli meg, mennyire szűk az a hely, emberünk, akinek a tragédiáját szemléljük az irodalom vagy a filozófia magasából, szűknek találja-e a saját helyét. Vagy – nem lévén sem rálátása a saját helyére, sem kitekintése onnan – nem is foglalkozik azzal, lehetne-e tágabb az ő világa. Esetleg megelégszik azzal, hogy próbálja megismerni a környezetével való viszonyát… előre szaladtam. A mi kisemberünk alaphelyzete az, hogy meg sem próbálja, mert nem is tudja, mit kellene megpróbálnia. Csak rosszul érzi magát. Reggeltől estig. A születésétől a haláláig.

Arthur Miller azt mondja, hogy a jogos hely a társadalomban egyenlő a méltósággal. Ez nekem nagyon tetszik. Első pillantásra. De ez valami olyasmi, mint Kant szépség meghatározása. Igen, igen, valami ilyesmi, de végülis a dolog nem ilyen egyszerű. A mi kisemberünknek megvan a jogos helye a társadalomban, hiszen nem is próbál változtatni rajta, azt a helyet tartja természetesnek, még sincs méltósága. Ez az ember azért nem tragikus figura, mert passzív. Nem azért passzív, mert nem mer tenni valamit, hanem mert nem is tudja, hogy kellene tennie valamit.

Azt hiszem, a méltóságot a megalázottság felől kellene keresni (a nyelvészetben bevált fogás az ellenkező értelmű szó elemzésével kezdeni). Nem lehet megalázni azt az embert, aki nem ismeri a helyét a világban. Nem, nem. Nem arról van szó, hogy ismeri-e a jogait, csak arról, hogy van-e bármilyen tudatos viszonya a környezetéhez. Hogy képes-e megítélni, a mások vele való viselkedése illeszkedik-e ahhoz a képhez, amilyennek ő látja magát.

Közeledünk. Tetszik érteni? A kérdés az, lehet-e megalázni azt, akinek nincs tudatos viszonya a környezetéhez. Vagy azt, akinek van egy hamis, torz viszonya a körülötte lévő világhoz, légyen az a világ akármilyen terjedelmű és a körülötte lévő emberekhez, legyenek azok bármilyenek, okosak, szépek, rosszak, rútak. Az utóbbi, a hamis, a torz viszony a környezethez ugyanúgy nemlétező viszonynak tekintendő, mint a tudatlanság.

Az ember tudatos, a valósághoz visszaigazoltan illeszkedő viszonya a környezetéhez – talán ez lehetne a méltóság meghatározása.

A magyarságnak nincs tragédiája, mert a passzivitás nem tragikus. A magyarság történelme úgy alakult, hogy évszázadokig természetesnek tekintette a környezetének azt a viselkedését, amit más népek megalázónak tartottak volna, és a legnagyobb része a magyarságnak ma is természetesnek tekinti.

Mert a magyarság történelme során nem alakulhatott ki a méltóságérzet (amit egy ideje annak vélünk, az hamis és torz, rosszabb a nemlétezőnél is). Nincs mit kivívnia, még kevésbé van mit visszaszereznie.

A magyarságból hiányzik a méltóság reális tudata.

Az 1990. óta dúló politikusi gazemberségre általában és a dagadt falusi futballista groteszk országlására különösen nincs más magyarázatom.

Szabadság, elvtársak

„…az Ember Erőforrások Minisztériuma (Emmi) új egészségügyi államtitkára, Ónodi-Szűcs Zoltán a hét elején összehívta a kórházak igazgatóit, és arról beszélt, hogy az állam képviselőjeként egy kórházi kancellárra bíznák a gazdálkodás ellenőrzését a kórházakban is…”

Elvtársak, ne vacakoljunk már! Nem kell szemérmeskedni. Lassan adagolni, hogy akkor majd nem vesszük észre. Nevezzék már ki azokat a függetlenített párttitkárokat rendesen, ahogy kell! Ide bele a pofámba, mint a hideg mosogatórongyot. Ahogy az összes többi intézkedéssel szokták!

Csak keményen. Vagy az még nem megy?

Recsk például? Na? Kicsit ki kell bővíteni, de telik rá, gondolom. Még száz-százötvenezer éhező gyerek, és megvan a megfelelő számú barakk.

A zsidóknak meg ott van Auschwitz. Most nem úgy hívják, de majd átnevezik. Ki kell bérelni. Magyarország lakosságának a nagy része örömmel összeadja a bérleti díjat.

A párttitkároknál kell majd befizetni. Na igazán! Legyen már kerek ez a rendszer!

Ez van

„A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium közlekedési ügyekért felelős államtitkára, Tasó László korábbi nyíradonyi polgármester.”

Tasó László szakközépiskolákba járt. Aztán főiskolai „diplomát” szerzett szociális munkás szakon. Aztán másoddiplomája is van, humán menedzsment specializáció. Így hívják. Valamint Európa-szakértő végzettséget is szerzett.

Nyíradony lakosainak száma 7700, népsűrűsége 80. A zárt beépítésű utcák száma 0 (zéró, nulla, egy sem). Magyarországon az a település lesz város, amelyik kérvényezi. Feltételrendszer nincs.

Debrecen lakosainak száma 200 000, népsűrűsége 440. Debrecent szokás volt a legnagyobb magyar falunak nevezni. Ne legyünk rosszindulatúak, Debrecen helyenként emlékeztet városra. Debrecennek van 2 (kettő) villamos vonala, 4 (négy) troli, és néhány tucat autóbusz vonala.

Tasó László egy debreceni intézményben szerezte az Európa-szakértői „végzettségét”, ilyenformán körülbelül egy fél évig alkalma volt megismerni egy tömegközlekedési struktúrát.

Budapest népsűrűsége 3300. New Yorké 26 000.

Tasó László a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium közlekedési ügyekért felelős államtitkára. Nem Nyíradony közlekedési ügyeiért, nem is Debrecen, nem is Budapest, hanem az ország közlekedési ügyiért. Az ország meg része az Európai Uniónak, tagja a NATO-nak. Tasó László ezért „felelős”.

Havasi Ferenc 1929-ben született.

Apja gyári munkás volt a lábatlani cementgyárban. Két polgári osztályt végzett, tizennégy éves korában segédmunkás lett apja munkahelyén, majd kitanulta a kőműves szakmát. 1947-ben lett tagja az építőmunkások szakszervezetének, 1948-ban belépett a Magyar Dolgozók Pártjába. 1949-ben munkahelyén, a Lábatlani Cement- és Mészműben üzemi párttitkárnak választották, a következő évben az MDP tatabányai pártbizottságán agitációs és propaganda titkár lett; egy éves pártfőiskolát végzett. 1952-től a Komárom megyei pártbizottságon agitációs-és propaganda osztályvezető volt, 1954-től másodtitkár, majd 1956 után az MSZMP Komárom megyei titkára. Közgazdasági technikumot végzett, 1958-tól három évig az SZKP moszkvai pártfőiskola hallgatója volt…  A változások szükségességét felismerve képtelen volt a gazdasági reformokat irányítani… Az 1988. májusi országos pártkonferencia után, 1988. június 9-én kérte nyugdíjazását.

Nem hittem volna, hogy valaha pozitív beállításban fogom megjeleníteni Havasi Ferencet. Nem hittem volna…

Ugyan már. Mit számít, hittem volna vagy nem. Ez a mérce. És ez már most túl magasan van.

A példakép

Azt írja egy ismerősöm az egyik közösségi oldalon, hogy a zsidózás egyre hangosabb és egyre gátlástalanabb lesz.
Miért ne lenne? Az ország első embere a nyilvánosság teljes bevonásával lop és hazudik, az egész életével, minden tettével azt üzeni, köztörvényes bűnözőnek lenni jó, kívánatos és természetes, jutalom jár érte, nem megtorlás. Árad belőle a butaság, a gyűlölet, a mások megvetése.
Ő a példakép, nem Oleg Kosevoj vagy Zója Kozmogyemjanszkaja.
És én még föl voltam háborodva az ötvenes években.

Katinka 2.

Baj van. Most láttam egy négy nappal ezelőtti tudósítást arról, hogy megnyilvánult az egyik úszóedző. Azt mondta, hogy "a tiszteletlenség nem uralkodhat a tisztesség felett". Aki ezt mondta, azt Turi Györgynek hívják, és a tudósítás szerint 35 éve munkatársa Kiss Lászlónak.

Ez baj. Nagyon nagy baj. Az ugyanis minősíti az embert, kit fogad munkatársának. Különösen 35 évig. És az is minősíti az embert, ki áll ki mellette.

Ideteszek egy bejegyzést a Jóreggelt Európából 2013. július 2-áról.

„Van egy könyv a piacon, nem tudok róla mondani semmit, nem olvastam. Amit az ’illetékes sajtó’ összehord róla, nem érdekel. Egy lány írta, bántják is érte, lehet, megérdemli, mondom, nem tudom, de nem is erről van szó. És nem is arról a szerencsétlen vénemberről, akit Szepesi Nikolett név nélkül említ és akivel kapcsolatban nincs bírósági ítélet, disznólkodott vagy sem, ennélfogva róla sincs mit mondanom.

Annál inkább arról a nyolc lányról a 22 aláíróból, akik tiltakoznak Szepesi Nikolett könyve ellen, és kiállnak az edzőjük, bizonyos Turi mellett. Az is szomorú, hogy a hímneműek ezt teszik, de a lányok…

Megvédenek egy alakot, aki azt mondja, neki nincs semmi köze ahhoz a disznólkodó vénemberhez (azaz semmiféle felelősséget nem vállal azokért, akikért pusztán a munkakörénél fogva felelősséggel tartozik), és aki sajátszájúlag is beismerte, hogy pofozta a sportolóit (a „tanítvány” kifejezést talán mellőzzük, ahhoz tanárt is kell feltételeznünk). Azt mondta ez a Turi, hogy akkoriban még nem ítélte el annyira a közvélemény a pofozást, most már más a helyzet, ehhez kénytelen alkalmazkodni.

Tetszik érteni?

Legszívesebben most is pofozna, dehát a közvélemény vagy mi a fene. Meg nem fordul abban a sajnálatosan csekély méretű agyában, hogy az ilyesmi nem a közvéleménytől függ. Most sem és száz vagy ötszáz évvel ezelőtt sem attól függött, megüt-e az ember egy másik embert, hogy mi erről a véleménye a köznek, hanem attól, hogy az egyén mennyire jutott a kétlábra állás megerőltető folyamatában. Ha egyelőre inkább makog, mint beszél, akkor persze még nem érte el a homo erectus szellemi színvonalát, ilyen van, ezt tudomásul kell vennünk, csak akkor nem szabad emberek közé engedni. Mert az ösztönvezérelt előember odacsap, ez természetes, ennyi telik tőle. Kisgyereket üt, esetleg nőket, egy alapszabály van, az illető legyen nála gyengébb. Fizikailag. Ócskalelkű bugrisok nagy számban élnek korunkban is, nem különösebben bonyolult lélektani művelet felismerni őket. Az ilyen gyáván elsunnyog ugyanis, amikor a felelősségéről van szó, mert akkor sem tett semmit, amikor egy Szepesi Nikolett nevű védtelen kislány szólt neki, hanem inkább megpofozta.

Aláírást gyűjteni, kiállni egy efféle mellett – hát nem tudom. A sportolói agy az esetek többségében eltér a hétköznapi emberétől (ezt nem pozitívumként említem), de ennyire?

A levél, amit huszonketten aláírtak, inkább felháborítóan, mint szánalmasan szemforgató és ostoba, olyan jó kis ötvenes évekbeli hangulata van neki, ’a legteljesebb mértékben kiállunk a minket a múltban és/vagy a jelenben felkészítő és segítő szakemberek emberi és erkölcsi tartásáért és példamutatásáért…’ (molesztáló /nincs bizonyítva, de az sem, hogy nem/ vénember és pofonokat osztogató edző emberi és erkölcsi tartásáról van szó, különös tekintettel a példamutatásukra, lányok, az isten szerelmére!). És van még egy apróság, amire persze lehet sokféle magyarázat, de egyelőre kérdés: a nyolc, nem túlságosan ismert lány mellett miért nem írta alá ezt a baromi levelet Egerszegi Krisztina, Kovács Ágnes és Risztov Éva? Bizonyos források szerint nekik is volt edzőjük ez az alak.

És végül tessék mondani, az hogyan lehet, hogy ez a Turi nevű még egyáltalán ott van, ahol eddig volt? Esetében ugyanis nem kell semmiféle jogerős ítélet ahhoz, hogy eltűnjön a gyerekek közeléből, elég az, amit beszél.”

Az nagyon kínos, amikor egy ilyen alak a szájára veszi a tisztesség szót például. Ha ezt ráadásul az én védelmemben tenné, elsüllyednék a szégyentől.

Bár… Ha akkor nem süllyedtem el, amikor megtudtam, hogy nem védi, hanem veri a gyerekeket…

Akkor azért az elmúlt napok eseményei… a miniszterelnök urazás… a bábuság… nem is tudom, mit gondoljak Hosszú Katinka nem túl finom gesztusáról.

Egyetlen esetben hiszem el, hogy Kiss László tényleg egy úr és nem ócskalelkű bugris. Ha kiderül, hogy soha semmi köze nem volt ehhez a Turi nevűhöz.

Sajnálom.

Katinka

„Be akarnák gyömöszölni a maguk szűk világába. Nem tartanak lépést a világgal. Száz évekkel vannak elmaradva, ma már az úszók ugyanolyan szabad emberek, mint a golfozók, a teniszezők, és az anyagi függetlenségükkel kivívták a rabszolga felszabadítást is. Kivéve Magyarországon. Ezek a feudalizmusban élnek. Ez itt a probléma.”

Nem akartam belekontárkodni a Hosszú Katinka-ügybe, nem tudok róla eleget, nem is igazán értek hozzá, bár én is voltam úgynevezett élsportoló, de elég hamar elmenekültem, nem az én világom, mondom, nem értek hozzá. De ez a fönti, Bartus Lászlótól származó szövegrészlet megszólalásra késztet. Sokmindenben egyetértek Bartussal, a többszáz éves elmaradással is, és ha egy kicsit piszkoskodni akarnék, még abban is egyetértenék, hogy „az úszók ugyanolyan szabad emberek, mint a golfozók, a teniszezők”, dehát itt most nem kellene szellemeskedni, a helyzet az, hogy az úszók tényleg „ugyanolyan szabad” emberek, mint a golfozók és teniszezők, azaz egyformán rabszolgák, mindannyian, ugyanúgy.

Bartus talán a pénzt azonosítja a szabadság fogalmával, azért hozza példának a golfozókat és a teniszezőket, de mondhatta volna a futballistákat és az autóversenyzőket is, mert azok is rengeteg pénzt kapnak. Hogy miért? Azért a rabszolga munkáért, amiről Bartus azt hiszi, hogy alóla a gazdag sportolók fel vannak szabadítva, sőt, hogy ők maguk vívták ki a „rabszolga felszabadítást”. Egy frászt vívtak ki. Éppen azáltal hajszolják bele őket a legkegyetlenebb rabszolga létbe, hogy sok pénzt kapnak. Nincs ebben semmi új, a mai rabszolgatartók intellektuális képességei messze vannak az ókori gladiátor iskolák tulajdonosainak rafinériájától, annyira futja nekik, hogy másolni képesek a rómaiakat. A legjobb gladiátorokat azzal tartották meg a legjobb iskolák, hogy azoknak kínálták a legtöbb kiváltságot: ennivalót, saját cellát, olykor nőt is a cellába, és a felszabadításnak a jövő homályába vesző ígéretét, utóbbira különben nem volt semmi szükség, a gladiátorok nagy részének eszébe nem jutott vágyni a felszabadítással együtt járó szürkeségre és nyomorra. A dicsőségfaktort szándékosan hagyom ki ebből az eszmefuttatásból, pedig annak is nagy szerepe van a rabszolgalét fenntarthatóságában, de itt most csak a pénzről van szó.

A pénz nem felszabadít, hanem korlátoz, amennyiben egyre több kell belőle. Az egyre több pénzhez pedig csak úgy lehet hozzájutni, ha a rabszolgarendszer egy lépcsővel magasabban szolgáló rabjainak, a kiképzőknek a kezei között mind kegyetlenebb mozgásformák gyakorlását és készséggé fejlesztését építik be az életükbe, és áldoznak fel ezért mindent, olykor a szó szoros értelmében az életüket is. Az egészségüket, a békés öregkorukat mindenképpen.

Bartus az úszószövetséget kárhoztatja meg az edzői kart – azaz azokat a rabszolgákat, akik ugyancsak nem tehetnek mást, mint amit egy szabadságától megfosztott, napi robotra és alázatra kényszerített szerencsétlen tehet: felkészíti a küzdő rabszolgákat az arénában rájuk váró harcra.

Azt írja Bartus: „Cseppben a tenger. Ebben a történetben benne van az egész magyar élet nyomorúságának minden oka. Ebből érthető, hogyan lehet Európa közepén egy fasiszta diktatúra, amellyel nem véletlenül találja meg a közös hangot a feudalizmusban élő úszószövetség. Benne van kódolva a következő száz évre a magyarok veresége, kudarca és bukása. Amikor nyernek Rióban egy érmet, ami igazolni látszik a rabszolgatartó társadalom, a feudális elnyomás minden hivatkozását, akkor veszítenek a legtöbbet. Az életüket.”

Majdnem igaznak tartom minden szavát. Csak egy percig ne tessék hinni, hogy Amerikában vagy Nyugat-Európában ez másképp fest. Ott több pénz van a rabszolgatartáshoz. És nem fasiszta diktatúra veszi körül a versenysportot (mondjuk itt sem teljesen, az itt lévő rendszer a totális gazemberséghez is tehetségtelen), hanem egy demokráciának nevezett, rejtegetett, de lényegében autokratikus rendszer, amiben a különféle politikusok hajtják végre a 21. századi rabszolgatartók, a pénzoligarchia, a fegyver- és gyógyszergyárosok, nem utolsó sorban a sportszergyárosok parancsait, különös tekintettel az arénában küzdők világára mint a plebs fékentartásának máig leghatásosabb formájára. Ezeknek a minden emberi érzés nélküli gengsztereknek Amerikában és Nyugat-Európában is ugyanaz az érdeke, mint a mi falusi futballistánknak: minél sötétebb butaságban tartani minél nagyobb tömegeket (lásd a december 14-i bejegyzést, Rajongás a címe).

Hogy világos legyen, miről van szó, szükséges némi fogalmi alapozás, idemásolok néhány bekezdést egy három évvel ezelőtti bejegyzésből.

A sportoló attól a pillanattól fogva, hogy nem a saját örömére fut, úszik, labdázik, része lesz egy függési láncolatnak, egy függelmi rendszernek, aminek ő mindaddig a legalján marad, amíg sportol. Főnök, mester, Laci bácsi vagy Kati néni – mindegy, hogyan hívják, ő mondja meg, mi legyen, mikor legyen. Nincs olyan, hogy majd megbeszéljük, te miképpen látod ezt, fiam, mondd el, mert lehet, hogy én tévedtem.

A sport nem demokratikus rendszer (mondom a demokrácia híveinek). Az edző, aki nem parancsol és nem kinyilatkoztat, nem alkalmas edzőnek. Lehet persze lázadni, az asztalra csapni, hogy én ezt másképp tartom jónak, de ez a viselkedés a sportoló pályafutásának a végét jelenti. Különösen, ha sikeres, nagy tekintélyű edzőre csapja rá az ajtót.

A profi versenysport kínlódás, kegyetlen küzdés, az ellenfelet bármi áron elsöprő győzni akarás, harc az életben maradásért. Pénzt vagy életet, a szó szoros értelmében. Ha pénzt akarsz, az életedet kockáztasd, vagy menj a fenébe. Testmozgás, jó levegő, felfrissülés – beszélgess róla a nagymamáddal, nekünk te egészben kellesz, hogy feláldozhassunk lent az arénában. Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos? Ugyan már. A háztömb körüli bajnokságban talán, de a megyei háromba már nyerő típusokat válogatnak. Vegyen egy biciglit a gyereknek, apuka, jól fogja érezni magát, de mi egy osztállyal följebb akarunk kerülni, ide olyan kell, aki gólokat tud rúgni. És az hogy’ van elképzelve a kedves szülőtől, az a vászongatya meg a tiszacipő? Nájkiba’ játszunk, apuka, van egy itthoni színünk meg egy mikor idegenbe megyünk, a nájkicuccot a kedves szülő veszi. Na viszonlátás.

A sport addig játék, amíg az a célja: a testmozgással együtt járó játék. Amint számítani kezd az eredmény és a jobb eredmény által való győzelem, a sport megszűnik eredeti értelmében sportnak lenni. Futni, úszni és labdázni azért kell, hogy az ember örömét lelje a futásban, úszásban és labdázásban (és persze az ezekkel járó versengésben), és nem azért, hogy másoknak okozzon örömet. Mások szórakoztatására futni, úszni és labdázni, a jobb eredményekkel másokat legyőzni elsősorban nem sport, hanem a rabszolgaság egyik megnyilvánulási formája. A jó Coubertin báró talán maga is elhitte, hogy nemes eszménnyel ajándékozza meg a világot, pedig csak felújította az ókori cirkuszt és annak minden elemét, a népszórakoztató intézmény világméretűvé szélesítésével nagy lehetőséget adott mindazoknak, akiknek az ő nemes eszményeihez a legkevesebb köze van: a militaristáknak és a 20-21. század legelvetemültebb rabszolgatartóinak, a kereskedőknek.

Az olimpia militarista szimbólumok sorozata, a zászló, a láng, az alakzatban vonulás, a babérkoszorú, az érmek (kitüntetések), a jelszó mind annak a rendnek és fegyelemnek a szimbólumai, amiknek semmi köze nincs a sport eredeti jelentéséhez. A citius-altius-fortius (gyorsabban-magasabbra-erősebben) éppen olyan lelkesítően hangzik, mint a hendiatris más megjelenései, a veni-vidi-vici (jöttem-láttam-győztem), a liberté-égalité-fraternité (szabadság-egyenlőség-testvériség) vagy az ein Volk-ein Reich-ein Führer (egy nép-egy birodalom-egy vezér) (bocsánatot kérek az érzékeny lelkűektől, de a hendiatris, azaz a hármasság fogalmába az utolsó is beletartozik), és éppen olyan kártékony, mint minden, ami az ösztönöket akarja feltüzelni lelkesítés céljából. A vége mindig blood-sweat and tears (vér-verejték-és könnyek, hogy egy áttételesen lelkesítő hendiatris-t is idézzek).

A militarizmus, a diktatúra és a nacionalizmus „szellemén” kívül mit ad még a versenysport? Gyors és felületes kielégítését az ember zsigeri szintű vágyainak a küzdés, a versengés iránt. Üzenetének lényege: ha már tenni nem tudod, legalább nézd. És példát ad fegyelemről, lemondásról, az emberi szervezet fizikai tűrőképességének határtalanságáról (a határ mögött már csak a halál van), azaz csupa olyan dologról, ami az emberiséget nem viszi előre az emberré váláshoz vezető úton, ezzel szemben viszont legalább hátráltatja. Fegyelmezett ember még soha mást nem tudott létrehozni, mint fegyelmezettséget, a lemondás és az önsanyargatás hozzátartozik egy cella magányában sínylődő szerzetes vagy egy remete alapfelszereltségéhez, de mindezekből még soha nem született zenemű, kép vagy szobor, sem regény, sem színdarab, az e=mc2 fegyelmezett, a világot elvágólagosan kezelő koponyában soha nem fogant volna meg. A sportagyú élharcosból elő lehet állítani 35-40-es pulzusszámú, 7 literes tüdejű, 45 kilós biciklistát, de soha nem lesz belőle Mozart, El Greco vagy Rodin. És viszont, Thomas Mannt, George Bernard Shaw-t vagy Albert Einsteint, Wigner Jenőt nem lehet rávenni arra, hogy másoknál nagyobbat ugorjon, vagy hátvédeket és kapusokat megszégyenítő gólokat rúgjon. Nem azért, mert nincs hozzá tehetségük, hanem mert más a mentalitásuk.

A sport és az alkotásra való képesség nem zárják ki egymást. Azaz a sport nem gátolja az alkotni képes embert, hogy létrehozzon valami maradandót, csak akadályozza addig, amíg az illető a sporttal foglalkozik és nem az alkotással. A „sokat köszönhetek a sportnak” kezdetű mondatok még a sportagy fertőző maradványai, a sportnak természetesen semmit nem „köszönhet”, legföljebb az anyagi biztonságot, ha meggazdagodott korábban.

Ment-e a versenysport által a világ elébb?

Nem.

Hosszú Katinka ugyanúgy összetéveszti a sok pénzt a szabadsággal, mint Bartus László, azt hiszi, ő megengedheti magának, amit tesz, mert nem függ senkitől.

Nem a fenét. A rabszolgahajcsár elnevezésű rabszolga Hosszú Katinka esetében a férje, ezért nehezebb neki észrevenni, hogy ő miképp egyik szeme annak a láncnak, amire mindannyian fel vannak fűzve, ők ketten a legaljára. Hosszú Katinka azt mondta, magyar színekben szándékozik kimenni az olimpiára. Azt is mondhatta volna, hogy amerikai színekben, mindenképpen rabszolga marad, a nacionalizmus és a militarizmus rabszolgája, a patriotizmus nyálas paravánja mögé bújó, gyáva és ócska kereskedők, oligarchák és gyárosok rabszolgája mindaddig, amíg nem indulhat a világversenyeken a saját színében.

Az egész undormányban Kiss Lászlót sajnálom. Nem ismerem személyesen, de egy volt osztálytársa azt mondja, igazi úr, már a gimnáziumban is az volt. És eddig valószínűleg nem vette észre, hogy ő is csak egy szerencsétlen rabszolga, egy ide-oda rángatható bábú, akinek még azt is ki kell mondania, hogy „a miniszterelnök úr is”, pedig ha olyan, amilyennek az osztálytársa mondja, akkor tudnia kell, hogy ő most egy közepes képességű falusi futballistát és rablóvezért volt kénytelen úrnak szólítani. Ezzel én most inkább nem foglalkoznék. A szegény, szomorú emlékezetű Overdose nevű ló jut eszembe, aki (sokszor mondtam, nekem a ló aki) megnyerte nem tudom hányadik, különben sok szóra nem érdemes versenyét („sprintereket”, azaz rövidtávú lovakat nem tart számon a lóverseny történelem), és a falusi futballista máris ott termett, mert azt mondták neki, ez egy jelentős esemény, holott csak egy felfújt lufi volt. Engem addig sem különösebben érdekelt ez a szerencsétlen kis csődör, elég szánalmas dolognak tartottam, hogy Kincsem, Kisbér, Imi és Imperiál hazájában egy ilyen ezerméteres ló több lehet, mint napi érdekesség, de amikor politikai ügy lett belőle, mert a miniszterelnök odaállt, akkor felfordult a gyomrom. Szegény Overdose.

Szegény Kiss László. Szegény Hosszú Katinka.

Undor

"A KDNP pártalapítványa adta ki azt a könyvet, amelyben a szerző szingliadóval, a három gyereknél kevesebbet vállaló nők állami pozícióktól való eltiltásával ösztönözné a gyerekvállalást."
Ezt is csak azért teszem ide, hogy nyoma legyen, ha már mindenhol letagadták.
Nem vagyok vérszomjas. De ezt a bandát, ezt a KDNP betűszóval jelzett iszonyatosan ostoba képződményt, ami már a középkorban is anakronisztikus lett volna, ezt egészen bizonyosan lelkiismeret furdalás nélkül életfogytiglani kényszermunkára ítélném. Az inkvizíció kivégezte volna őket, mert az nem tűrte a keresztény ellenességet.

A rendezőkről

„…egyetlen rendező sincs most a…ban (itt egy színház neve van, azért nem írom ki, mert bármelyik lehetne), aki ilyen módon szeretne beszélni a körülöttünk levő világ állapotáról.”

Ez a mondattöredék egy színházi dramaturg leveléből való.

Először tisztázzuk, mi az, hogy dramaturg. Színi mesterség, neve a drámából jön, van dolga színházban, filmben, tévében, rádióban. A dráma szakértője, majdnem azt mondtam, a dialógusé, de ez nem volna igaz, mert dráma létezhet párbeszéd nélkül, A kopár sziget című japán filmnek is volt dramaturgja, pedig abban akkor van emberi hang, amikor a gyerekek nevetnek, vagy amikor az asszony sír. Azokban az intézményekben, ahol drámai műveket játszanak, alkalmaznak dramaturgot, mert elvileg ő tudja, mi felel meg a műfaj követelményeinek, a játszóhely sajátosságainak, dramaturgiát a világ civilizált országaiban egyetemen tanítanak. Nálunk is.

A boldog emlékezetű Magyar Rádióban volt valamikor egy önálló drámai műhely, Rádiószínháznak hívták, dramaturgok dolgoztak ott (volt külön dramaturgja az Ifjúsági Osztálynak, az irodalminak meg a szórakoztatónak is, de a lényeg azokon a helyeken sem változott). A Rádióban a dramaturg olvasott és választott művet, élő íróval konzultált, javasolt vagy nem javasolt változtatásokat a szakma igényeinek megfelelően, döntött a darabok sorsáról, ő határozta meg a próba- és felvételi időt, kiválasztotta a megfelelő rendezőt, stúdiót foglaltatott, színészt egyeztetett, mindezeket az erre való személyzet segítségével, eljárt a próbákra és felvételekre, végül elfogadta (vagy nem fogadta el) a kész művet. A kész mű kivétel nélkül mindig az író által megírt mű volt, az író mondandóját közvetítette, az előadásban az író „beszélt a körülöttünk lévő világ állapotáról”.

Tetszik találni ebben a rendszerben valami kivetni valót? Ugye nem? Az dönt, aki ért ahhoz, amiben dönteni kell. Azé az első és az utolsó szó, akinek hivatása, hogy az arra érdemes írót szolgálja a mű megvalósításában.

Ehhez képest abban a színházban, aminek a dramaturgja írta a fenti levelet, „…egyetlen rendező sincs most, aki ilyen módon szeretne beszélni a körülöttünk levő világ állapotáról.” Mármint olyan módon, ahogyan az író megírta a művét. Másképpen (világosan) fogalmazva meg a mondatot, a rendezők ezt a darabot nem tartják alkalmasnak önmegvalósító üzenetük közvetítésére. Az összes többi színház dramaturgja is írhatta volna ezt a levelet, minthogy mindenütt a rendező az uralkodó, a sztár, az előadás az ő előadása. Egyelőre a színlapon még olvashatók olyan szóra sem érdemes nevek, mint Shakespeare, Moliére vagy Goethe, de ennek nincs jelentősége, talán jobban is járnának, ha nem volna ott a nevük, a színpadon megjelenteknek ugyanis nincs közük ahhoz, amit ők megírtak.

Beültem néhány éve egy előadásra, Brecht Kaukázusi krétaköre ment aznap. A szín egy vidéki mozi ízléstelen anyagokkal és szörnyű színekkel megjelenített nézőtere, a női szerepeket csúnya öreg férfiak játszották, a férfiszerepeket meg nők. Soha életemben színházi előadást nem hagytam ott, pedig több rosszat láttam, mint jót. Ebben az esetben nem bírtam megvárni a szünetet sem, kimentem a nézőtérről. Nem egyedül. Jöttek velem sokan. A ruhatárosok mondták, hogy az előadások végére alig maradnak néhányan. Az előadást rendező „művész” azóta is „rendez”, azaz tesz tönkre színdarabot és színházat, de ez most a menő, ez a modern.

Bregenzben előadtak egy Trubadúrt, olajbányatelep a díszlet, lángcsóvák, fúrótornyok, csövek, Manrico feketére koszolt olajbányász, Luna gróf főmérnök, azt már nem tudtam megvárni, Leonóra milyen foglalkozással vett részt a játékban. Salzburgban egy panelház udvarán kóvályogtak bugyiba és melltartóba öltöztetett nők és gatyában megjelenő férfiak, az előadás címe Don Giovanni, a zene írója Wolfgang Amadeus Mozart.

Láttam egy-két percet a Faustból, Mefisztó egy lepusztult nyolcadik kerületi konyhában ül lukacsos trikóban, és mondja Goethe magyarra ferdített szövegét.

A rendezők így „beszélnek a körülöttük lévő világ állapotáról”. Azaz így gyaláznak meg zeneszerzőt, írót, operaénekest, színészt. Ugye nem tetszik gondolni, hogy az énekesnek és a színésznek ez tetszik? Csak nem mer szólni, mert az ízléstelenség, faragatlanság és ostobaság bulvárlovagjai, a modernkori celebség legkártékonyabb alakjai, a rendezők olyan hatalmat jelentenek, amely hatalom  ítél elevenek és holtak felett, ami bármikor a jelképes vagy igazi halálba küldheti a kiszolgáltatott énekest és színészt.

Azt mondják ezek a pöffeszkedő „művészek”, hogy a színház nem múzeum, haladni kell a korral. Ezzel úgy nagyjából egyetértek. A könyvkiadók például ugyancsak nem tekinthetők múzeumnak, haladnak is, nem kézzel írott könyveket adnak ki, rafinált nyomdai eljárásokat alkalmaznak, hogy a könyv minél szebb és olvashatóbb legyen, de az író művét nem változtatják meg.

Csak hogy világos legyen: a dráma általában egy író műve. Az író többnyire azzal kezdi, hogy leírja, hol és mikor játszódik a darabja. Van író, aki részletes leírást ad (G. B. Shaw), és van, aki csak annyit ír le: „országút, mellette fa. Este.” (Samuel Beckett). Az író ezt nem azért írja le, mert voltaképpen mindegy, hol és mikor játszódik a darabja, csak most éppen ilyen kedve volt, Shaw nem is gondolta komolyan, a Pygmaliont el lehetne kezdeni akár egy tehénistállóban is. Az író azért írja le, hogy hol és mikor, mert ez a leírás része a darabnak, ennek a megváltoztatása hamisítás, a mű kiforgatása, meggyalázása. Csak a rend kedvéért, ha már szóba hoztam, mennyire fontos az író számára a darabjának ez a része, íme az első mondatok a Pygmalionból: „London, este tizenegy óra tizenöt perc. Mennydörgés, nyári zápor. Az emberek itt is, ott is kétségbeesve fütyülnek kocsiért. A gyalogjárók a Szent Pál-templom oszlopcsarnoka alá futva keresnek fedelet. (Ez nem a Wren építette katedrális, hanem az Inigo Jones-féle templom a Covent Garden zöldségpiacán)…” A fentebb említett Brecht-darab így kezdődik: „Két kolhozfalu lakosai ülnek körben egy szétlőtt kaukázusi falu romjai között; jobbára asszonyok és idősebb férfiak…” És ezután sehová nincs odaírva, hogy Acdakot egy 50 év fölötti nő játssza, az egyik női főszerepet pedig egy 70 évesnél idősebb, alacsony, nem túl gusztusos férfi. Sőt az sincs odaírva, hogy a helyszín, az idő és a szerepek tetszés szerint változtathatók.

A színdarabokat jórészt írók írják. Nem szeretem azt hallani, hogy a színdarab más, mert azt előadják. A zeneművet is előadják, azon egyelőre mégsem szokás változtatni, az író művén sem volna szabad. Úgy értem, törvényileg. Úgy értem, büntetendőnek tartom, ha az író szövegébe belepiszkítanak – az hamisítás, rongálás. Egyelőre Rembrandt Éjjeli őrjáratába még senki nem festett bele, mondván, az olyan korszerűtlen, hogy nincs a képen látható férfiaknál géppisztoly, így az ifjúság nem fogja érteni, mit akart ábrázolni a festő.

Apropó múzeum, ha már festményt említettem. A színház bizonyos mértékig múzeum, amennyiben régebbi idők műveit mutatja be. Ahogyan a múzeumokat felszerelik világítással, fűtéssel, légkondicionálással, beállítható páratartalommal miegymással, a színház is sokmindent tehet a régebbi korok műveinek bemutatásáért színpadtechnikával miegymással. De ahogyan a képeket nem festik át és a szobrokat nem faragják korszerűre, ugyanúgy tiltott dolognak kellene lennie az írói mű bármilyen megváltoztatásának. Tetszik tudni, miért is? Mert amit ezek a félművelt celebek csinálnak, az a rongáláson kívül semmi változást nem jelent az eredeti darabon. Ha végig tudtam volna várni A kaukázusi krétakör előadását, ott is csak azt láttam volna, hogy a két nő(?) ki akarja húzni a gyereket a körből, és az egyik elengedi. A „rendező” ebben az esetben sem tett mást, mint felbosszantotta a közönséget, undort keltett és felháborodást, tönkre tette a színházi élményt, de nem „üzent” semmi mást, mint ami Brecht darabjában benne volt, nem „beszélt más módon a körülöttünk lévő világ állapotáról”. Hogy még világosabb legyen: Lucifer mondatai nem attól lesznek korszerűek, a jelenkorban is érvényesek, hogy a "rendező" ballonkabátba és puhakalapba öltözteti a színészt.

Ha netán egy ilyen önmegvalósító „művésznek” mégis volna valamilyen saját „üzenete a körülöttünk lévő világ állapotáról”, egyet tehet: ír egy színdarabot, amiben benne van a saját üzenete. Azt vagy meg tudja írni úgy, hogy a dramaturg, vagyis az egyetlen erre hivatott szakember bemutathatónak tartja vagy nem. A világirodalom írók által megírt színdarabjai nem arra valók, hogy egy felelőtlen, magát mindenhatónak képzelő hamisító a piszkos kezébe vegye őket, és a maga zavaros lázálmainak ízléstelen közvetítésére használja.

És legvégül még valami. Ha nem tetszik egy színdarab, ha Shakespeare, Lope de Vega, O’Neill vagy Max Frisch nem elég korszerű, nem kell bemutatni. Csupa olyat kell játszani, amivel ezek a rendezők akarnak beszélni a körülöttünk lévő világ állapotáról.

Legföljebb nem lesz közönség. Ahogy most sincs a leírtakra.

Jön Cameron

Ismételjük át címszavakban a politikáról eddig írtakat, ezúttal névvel, ráadásul egy olyan nemzet képviselőjével, amely nemzettel igazán semmi bajunk sincs (kivéve, hogy a főpolitikusuk szóba áll a falusi futballistával).
Miért kellene, hogy érdekeljen, kicsoda Cameron és miért jön ide?
Ha már idejön, miért kell utakat lezárni, és csatornatetőket lehegeszteni?
Miért kell neki páncélozott autóban utazni? Fél valamitől? Oka van a félelemre? Miért van oka a félelemre? Mit tett, amiért félnie kell? Ha félnie kell, miért tette? (Ha azért fél, mert bombázni jár, miért nem ment oda sokkal korábban, ahol most bombázik, ha már dolga van az ottaniakkal? Mi dolga van velük? Miért nem lehet az olajügyeket tisztességesen intézni? Mi köze van politikusnak az eddig elsoroltakhoz? És így tovább.)
Miért megy a Hősök terére koszorúzni? Érdekli az ismeretlen katona sírja, vagy csak azért megy, mert így szokás? Utóbbi esetben miért nem gondol bele, milyen ostoba és üres felhajtás az egész cselekvéssorozat?
Az ügyintéző személyzet miért randalírozik, felfordítva a fővárost?

Itt élned

A remény rabjai című filmben van egy szereplő, a nevére nem emlékszem, James Whitmore játssza (az 1953-ban készült Kiss me Kate-ben a két énekes táncos gengszter egyike), sok évtized után szabadul, kis idő múlva felakasztja magát. Nem tud mit kezdeni a szabadságával. A film alapjául szolgáló regényt Stephen King írta, a film forgatókönyvét Frank Darabont. A könyvet nem olvastam (egyáltalán Stephen Kinghez írásos formában nem jutottam hozzá, ezt sajnálom, mert nézetem szerint mindent el kell olvasni, ami írva van), ilyenformán nem tudom, a Whitmore játszotta figura szerepel-e benne. Ha igen, leveszem a kalapom King előtt, jó az alak, jó az epizód. A forgatókönyv írója és a film rendezője is lehetne a figura kitalálója, Frank Darabont magyar származás, vihette a zsigereiben a szabadságtól irtózó ember történetét – dehát az a helyzet, hogy Whitmore voltaképpen egy lélektani alapsémát jelenít meg, nincs időm utánanézni, talán intézményfüggőségnek hívják.

Egy újságcikk juttatta eszembe A remény rabjait (rossz, ostoba, fellengzős a magyar cím), arról szól az írás, hogy a jelenlegi rablóbanda még sokáig fog élősködni az országon. A cikkben minden benne van, aminek benne kell lennie egy ilyen elemző publicisztikában – egyvalami nincs benne. Hogy miért van így, ami van? Miért telepedhetett rá ez a bornírt, tehetségtelen, piti tolvajokból összeállt társaság az országra úgy, hogy a népnek szava sincs ellene? Nem veszi észre, hogy ezek gátlástalanul lopnak? Dehogynem. Vagy nem veszi észre, hogy reménytelenül tönkretették a gyerekei jövőjét, hogy nyomor van és kilátástalanság? Dehogynem.

Hát akkor?

Így van rendjén. Így van jól. Ez a nép ehhez van szokva. Nem kell itten semmit se nem változtatni, ne tessék. Sokszínűség, haladás, fejlődés – nemá! És ne jöjjön ide senki, mi se megyünk sehová. Azok, akik elmentek mostan itten, elég rosszul tették. Nem jó, hogy elment a gyerek, de meg is van róla a vélemény. Hova a francba mén? Oszt minek? Nem jó itt? Ez a hazája vagy nem? Magyar. Magyar ember meg nem mén sehova.

Miért nem zúdul fel a nép, amikor értesül róla, hogy félmillióan elmentek? Mert elítéli. Azokat ítéli el, akik elmentek. Nem mondja ki hangosan, de megveti a saját ivadékát, amiért az el mert menni innen. Pedig már a nagy költő is megmondta, itt élned halnod kell. Hát akkor? Meg volt mondva már akkor, és most ez a gyerek is azt mondja, a miniszterelnök. A mi miniszterelnökünk! Hogy ilyen a magyar. Büszke, harcos, szabadságszerető a maga ezeréves államiságával. Itt élned halnod kell, ez az érvényes. Jó itt. Megszoktuk. Akkor meg mit kell itten hepciáskodni, hogy mennyi a fizetés máshol? Annyi amennyi. De ez itt a mienk.

Tetszene merni megmondani Mari néninek, hogy államiság itt nem ezer éve nem volt, hanem egyetlen évig sem, soha? Hogy ez a nép meghunyászkodik minden hatalom előtt, hogy az 1848-as „szabadságharcban” a hadra foghatók 5 (öt) százaléka vett részt, az 56-osban meg annyi sem? Hogy annyira nem szereti a szabadságot, annyira menekül előle, mint tömjénfüsttől az ördög?

A jelenleg uraskodó falusi futballistától megkapta azt, amire húsz éve vágyott. A frászt kapja ez a nép a rendszerváltás óta, hogy felforgatják az életét, hogy esetleg majd tanulnia kellene, érdeklődni a világ dolgai iránt. Másra vágyni, mint Trabantra meg Wartburgra. Az jó volt, ahhoz sem jutott hozzá, de legalább lehetett tudni, hogy miért. Mert kevés volt a fizetés. De legalább volt mit enni. Most az sincs, az igaz, de a mi miniszterelnökünk azt mondta, majd lesz. Akkor pedig lesz, mert amit az mond, az szentírás, mert az nem akar tőlünk semmit. Azt mondja, nem kell itten tanulni semmit se, jó munkás kell meg katonai erények, egy ilyen országban, ahol ezer éve minden csatát és minden háborút megnyertünk mi más kéne. Katona meg focista. Katonafocista. A mi miniszterelnökünk azonkívül a munkásembert szereti meg a parasztot, nem hagyja magára, hogy a sajátjával gazdálkodjon meg ilyesféle úri huncutságok, hanem megmondja, mit kell és azt hogyan és mikor. A fődet odaadja annak, akinek az jár, mink meg majd dógozunk rajta. Ha hagyják. Ha meg nem, hát akkor is lesz valahogy. Esetleg éhenhalunk. És? Eddig is így volt, ezután is így lesz. Csak szabadság ne legyen, mert azzal nem tudunk mit kezdeni, akkor kampósszöget keresünk meg kötelet.

Így van jól, ahogyan most van.