Simor Erzsi

Az emberrel nem az a baj, hogy megöregszik, hanem hogy nem öregszik meg. Az embernek egy része megöregszik ugyan, de ami fontos egy emberben – a mentalitása, a világhoz való viszonya, egyáltalán, a szellemi minősége –, az sosem öregszik meg. Az emberiség nagy többsége persze öregnek születik, a teste csak hozzávénül a környezetét születésétől ellenségnek látó és kezelő gyerekkorú aggastyánhoz, de néhányan gyereknek születnek, rácsodálkoznak a világra, és amíg élnek, mindig csak csodálkoznak az új és újabb felfedezéseiken.

Láttam egy filmet, a Dunán ment, Szervusz Péter a címe, Simor Erzsi és Páger Antal a két főszereplő. Erről a filmről jutott eszembe, amit most elmesélek. (Azért használom a „mesélek” szót, mert a történetnek vannak homályos pontjai, mondhatnám azt is, régen volt, de inkább az a lényeg, hogy nem volt fontos. Akkor nem. Most lett az.)

Egy tévéfilm forgatását próbálom felidézni. Valahol már írtam, ezek a felvételek általában este tíz óra és éjjel kettő között zajlottak, színészt erre az időre lehetett egyeztetni. Ilyenkor nem dolgozott más a Szabadság téri épületben (ott volt akkor a Televízió), úgyszólván összezártak minket a stúdióba, hiába mentünk volna bárhová, a büfé is bezárt. Az egyik szerepet Simor Erzsi játszotta. Nem szerettem őt. Láttam többször a Madáchban, nem szerettem. Fogalmam sincs, miért. Királynői alkatnak hívta a színivilág azt a megjelenést, hangot, tartást, viselkedést, amilyen például Tőkés Anna volt meg Lukács Margit. És  Simor Erzsi. Nem tudtam róla semmit, csak azt, hogy öreg és nem szeretem.

Negyvennyolc, negyvenkilenc éves lehetett. Néha forgatási szünetben mellém ült, váltottunk pár szót (volt gyerekszobám, nem éreztettem vele, hogy ellenszenvesnek tartom). Nem értettem. Miért éppen én. Abban a stábban nálam csak fontosabb emberek voltak, velem mint beosztott operatőrrel senki sem foglalkozott.

Pár évtizede játszanak régi magyar filmeket (az én ifjúkoromban azt sem lehetett tudni, hogy gyártottak filmet Magyarországon 1945. előtt), ha megláttam a stáblistán Simor Erzsi nevét, átkapcsoltam másik adóra. Ezt a Szervusz Pétert most megnéztem, nem tudom, miért. Aztán elolvastam mindent Simor Erzsiről, amit lehetett. Például hogy a háború előtt több filmben játszott, mint Szeleczky Zita, Szörényi Éva és Perczel Zita együttvéve, és Tolnai Klárinál is több filmben játszott. Hogy miért? Mert szép volt. Nagyon szép. Jó, persze, ez nem verseny, de valószínűleg sokan szebbnek találták, mint a többieket (a régi magyar filmekből az nem derült ki, jó színész-e valaki). Visszapörgettem néhány jelenetet, hogy megnézzem „szakmai” szemmel, jól láttam-e: mindig úgy fényképezték, a közönség ne lássa, Simor Erzsi magasabb a partnereinél. Jól láttam. És főképp jól emlékeztem, ott annak a tévéjátéknak a stábjában is magasabb volt mindenkinél. Félreértés ne essék, nem kosárlabdázó alkat, „csak” királynői. Közelebb a 180-hoz, mint a 175-höz.

Tessék egy pillanatra belegondolni. Végig játszotta a fiatalkorát sok tucat filmen, ismert és „rajongott” sztár volt, és ezt ott, a Magyar Televízió éjszakai stúdiójában valószínűleg senki sem tudta. Láttak egy hűvösen viselkedő, sudár, mélyhangú, szőke „öregasszonyt” (mondom, majdnem 50 éves volt), akinek a nevét sem tudták legtöbben, a sok süvölvény (azidőtájt a Televízióban az ott dolgozóknak a 99%-a legföljebb 30-32 éves lehetett) keresztülnézett Simor Erzsin. És akkor előbukkan az egyik kamera mögül egy 190 körüli, basszus hangú húszéves, és nem azt mondja, hogy maga kedves (legjobb esetben Erzsikém drága) mozduljon arra, és ne kapkodjon, hanem azt mondja, művésznő kérem, lépjen magának balra tíz centit, a tekintete induljon el a stúdió sarkától, és érjen véget rajtam, majd kiállok a kamera mellé, lassan, finoman, kétszázas optikával veszem.

Tetszik emlékezni? Lapos sarkú cipőben filmezett, (tudomásom szerint a közel kétméteres Hajmássy Miklós sosem játszott vele egy filmben), és gyönyörű volt. És a történet idején még nincs ötven éves. Ahhoz túlságosan finom alkat, hogy kikezdjen egy nála 30 évvel fiatalabbal. Dehát hozzám illő, valójában nincs közöttünk semmi olyan különbség, ami elválaszthatna, ő abban a pillanatban is az szép fiatal lány, akiért megőrül a férfinép (ma már tudom, nemcsak a magyar, az olasz is, 42-ben két filmet is forgatott Itáliában).

Tetszik érteni? Bizonyos vagyok benne, Simor Erzsi sosem öregedett meg. Csak már nem lehetett aszerint élni, ahogyan gondolkodott és látta a világot, mert a világ másnak látta őt. Pedig még mindig szép volt (megnéztem most akkori fényképeit, jól emlékeztem, tényleg nagyon szép volt, persze most egy 73 éves férfi néz egy 50 éves nőt, hogy a fenébe’ ne volna ez egyéb, mint a nem létező ötödik dimenzió), de hiába volt nagyon szép, ő 50, én 20…

A második vagy harmadik forgatási napon odafordult hozzám, és azt mondta, ha nekem nem kellemetlen, hívjam őt Erzsinek, és tegeződjünk. Megtisztel, mondtam én, vagy valami ilyesmit válaszoltam.

Akkor meg sem fordult a fejemben, hogy senkivel nem tegeződött, csak velem. Hogy mit gondolhattak a többiek, na ez szép, ezek itt összejöttek… Azért nem fordult meg a fejemben, mert bizonyos vagyok benne, hogy az ő fejében sem fordult meg semmi ilyesmi. Csak megtette azt a gesztust, az egyetlen megtehető gesztust, ami azt az illúziót kelthette benne, hogy együvé került azzal az emberrel, aki egyedül hozzávaló. Egy gyönyörű fiatal lány egy 190 centis, basszus hangú húszévessel. Bizonyos vagyok benne, hogy így gondolta.

Azért képzelem úgy, hogy valami ilyesmit gondolhatott, mert én most csak így tudom elképzelni ezt a helyzetet, ha a realitásoknak megfelelően gondolok vissza arra az időre. Hogy ugyanis az emberrel nem az a baj, hogy megöregszik, hanem hogy nem öregszik meg.

Simor Erzsivel soha többé nem találkoztunk. De akkor történt valami benne, amire az nem volt válasz, hogy megtisztel.

Ez itt most egy kicsit megkésett. Úgy ötvenvalahány évet. Patinás. De ez itt most talán a megfelelő válasz.

P.S.: Utána néztem, találtam egy képet, ami Hajmássy Miklóssal készült Simor Erzsiről. Éjfélre kiderül a film címe, az viszont nincs a neten. Vagy én nem találom.