A remény rabjai című
filmben van egy szereplő, a nevére nem emlékszem, James Whitmore játssza (az 1953-ban készült Kiss me Kate-ben a két énekes táncos gengszter egyike), sok évtized után
szabadul, kis idő múlva felakasztja magát. Nem tud mit kezdeni a szabadságával.
A film alapjául szolgáló regényt Stephen King írta, a film forgatókönyvét Frank
Darabont. A könyvet nem olvastam (egyáltalán Stephen Kinghez írásos formában
nem jutottam hozzá, ezt sajnálom, mert nézetem szerint mindent el kell olvasni,
ami írva van), ilyenformán nem tudom, a Whitmore játszotta figura szerepel-e benne.
Ha igen, leveszem a kalapom King előtt, jó az alak, jó az epizód. A
forgatókönyv írója és a film rendezője is lehetne a figura kitalálója, Frank
Darabont magyar származás, vihette a zsigereiben a szabadságtól irtózó ember
történetét – dehát az a helyzet, hogy Whitmore voltaképpen egy lélektani
alapsémát jelenít meg, nincs időm utánanézni, talán intézményfüggőségnek hívják.
Egy újságcikk
juttatta eszembe A remény rabjait (rossz, ostoba, fellengzős a magyar cím),
arról szól az írás, hogy a jelenlegi rablóbanda még sokáig fog élősködni az
országon. A cikkben minden benne van, aminek benne kell lennie egy ilyen elemző
publicisztikában – egyvalami nincs benne. Hogy miért van így, ami van? Miért
telepedhetett rá ez a bornírt, tehetségtelen, piti tolvajokból összeállt társaság
az országra úgy, hogy a népnek szava sincs ellene? Nem veszi észre, hogy ezek
gátlástalanul lopnak? Dehogynem. Vagy nem veszi észre, hogy reménytelenül
tönkretették a gyerekei jövőjét, hogy nyomor van és kilátástalanság? Dehogynem.
Hát akkor?
Így van rendjén.
Így van jól. Ez a nép ehhez van szokva. Nem kell itten semmit se nem
változtatni, ne tessék. Sokszínűség, haladás, fejlődés – nemá! És ne jöjjön ide
senki, mi se megyünk sehová. Azok, akik elmentek mostan itten, elég rosszul
tették. Nem jó, hogy elment a gyerek, de meg is van róla a vélemény. Hova a
francba mén? Oszt minek? Nem jó itt? Ez a hazája vagy nem? Magyar. Magyar ember
meg nem mén sehova.
Miért nem zúdul fel
a nép, amikor értesül róla, hogy félmillióan elmentek? Mert elítéli. Azokat ítéli el,
akik elmentek. Nem mondja ki hangosan, de megveti a saját ivadékát, amiért az
el mert menni innen. Pedig már a nagy költő is megmondta, itt élned
halnod kell. Hát akkor? Meg volt mondva már akkor, és most ez a gyerek is azt
mondja, a miniszterelnök. A mi miniszterelnökünk! Hogy ilyen a
magyar. Büszke, harcos, szabadságszerető a maga ezeréves államiságával. Itt
élned halnod kell, ez az érvényes. Jó itt. Megszoktuk. Akkor meg mit kell itten
hepciáskodni, hogy mennyi a fizetés máshol? Annyi amennyi. De ez itt a mienk.
Tetszene merni
megmondani Mari néninek, hogy államiság itt nem ezer éve nem volt, hanem
egyetlen évig sem, soha? Hogy ez a nép meghunyászkodik minden hatalom előtt, hogy
az 1848-as „szabadságharcban” a hadra foghatók 5 (öt) százaléka vett részt, az
56-osban meg annyi sem? Hogy annyira nem szereti a szabadságot, annyira menekül
előle, mint tömjénfüsttől az ördög?
A jelenleg uraskodó
falusi futballistától megkapta azt, amire húsz éve vágyott. A frászt kapja ez a
nép a rendszerváltás óta, hogy felforgatják az életét, hogy esetleg majd
tanulnia kellene, érdeklődni a világ dolgai iránt. Másra vágyni, mint Trabantra
meg Wartburgra. Az jó volt, ahhoz sem jutott hozzá, de legalább lehetett tudni,
hogy miért. Mert kevés volt a fizetés. De legalább volt mit enni. Most az
sincs, az igaz, de a mi miniszterelnökünk azt mondta,
majd lesz. Akkor pedig lesz, mert amit az mond, az szentírás, mert az nem akar
tőlünk semmit. Azt mondja, nem kell itten tanulni semmit se, jó munkás kell meg katonai erények, egy ilyen országban, ahol ezer éve minden csatát és minden háborút megnyertünk mi más kéne. Katona meg focista. Katonafocista. A mi miniszterelnökünk azonkívül a munkásembert szereti meg a parasztot, nem hagyja magára, hogy
a sajátjával gazdálkodjon meg ilyesféle úri huncutságok, hanem megmondja,
mit kell és azt hogyan és mikor. A fődet odaadja annak, akinek az jár,
mink meg majd dógozunk rajta. Ha hagyják. Ha meg nem, hát akkor is lesz
valahogy. Esetleg éhenhalunk. És? Eddig is így volt, ezután is így lesz. Csak szabadság ne legyen, mert azzal nem tudunk mit kezdeni, akkor kampósszöget keresünk meg kötelet.
Így van jól, ahogyan most van.