„…egyetlen
rendező sincs most a…ban (itt
egy színház neve van, azért nem írom ki, mert bármelyik lehetne), aki ilyen módon szeretne beszélni a
körülöttünk levő világ állapotáról.”
Ez a mondattöredék egy
színházi dramaturg leveléből való.
Először tisztázzuk, mi az,
hogy dramaturg. Színi mesterség, neve a drámából jön, van dolga színházban,
filmben, tévében, rádióban. A dráma szakértője, majdnem azt mondtam, a
dialógusé, de ez nem volna igaz, mert dráma létezhet párbeszéd nélkül, A kopár
sziget című japán filmnek is volt dramaturgja, pedig abban akkor van emberi
hang, amikor a gyerekek nevetnek, vagy amikor az asszony sír. Azokban az
intézményekben, ahol drámai műveket játszanak, alkalmaznak dramaturgot, mert
elvileg ő tudja, mi felel meg a műfaj követelményeinek, a játszóhely
sajátosságainak, dramaturgiát a világ civilizált országaiban egyetemen
tanítanak. Nálunk is.
A boldog emlékezetű Magyar
Rádióban volt valamikor egy önálló drámai műhely, Rádiószínháznak hívták,
dramaturgok dolgoztak ott (volt külön dramaturgja az Ifjúsági Osztálynak, az
irodalminak meg a szórakoztatónak is, de a lényeg azokon a helyeken sem
változott). A Rádióban a dramaturg olvasott és választott művet, élő íróval
konzultált, javasolt vagy nem javasolt változtatásokat a szakma igényeinek
megfelelően, döntött a darabok sorsáról, ő határozta meg a próba- és felvételi
időt, kiválasztotta a megfelelő rendezőt, stúdiót foglaltatott, színészt
egyeztetett, mindezeket az erre való személyzet segítségével, eljárt a próbákra
és felvételekre, végül elfogadta (vagy nem fogadta el) a kész művet. A kész mű
kivétel nélkül mindig az író által megírt mű volt, az író mondandóját
közvetítette, az előadásban az író „beszélt
a körülöttünk lévő világ állapotáról”.
Tetszik találni ebben a
rendszerben valami kivetni valót? Ugye nem? Az dönt, aki ért ahhoz, amiben
dönteni kell. Azé az első és az utolsó szó, akinek hivatása, hogy az arra
érdemes írót szolgálja a mű megvalósításában.
Ehhez képest abban a
színházban, aminek a dramaturgja írta a fenti levelet, „…egyetlen rendező sincs most, aki ilyen módon szeretne beszélni a
körülöttünk levő világ állapotáról.” Mármint olyan módon, ahogyan az író
megírta a művét. Másképpen (világosan) fogalmazva meg a mondatot, a rendezők
ezt a darabot nem tartják alkalmasnak önmegvalósító üzenetük közvetítésére. Az
összes többi színház dramaturgja is írhatta volna ezt a levelet, minthogy
mindenütt a rendező az uralkodó, a sztár, az előadás az ő előadása. Egyelőre a
színlapon még olvashatók olyan szóra sem érdemes nevek, mint Shakespeare,
Moliére vagy Goethe, de ennek nincs jelentősége, talán jobban is járnának, ha
nem volna ott a nevük, a színpadon megjelenteknek ugyanis nincs közük ahhoz,
amit ők megírtak.
Beültem néhány éve egy
előadásra, Brecht Kaukázusi krétaköre ment aznap. A szín egy vidéki mozi
ízléstelen anyagokkal és szörnyű színekkel megjelenített nézőtere, a női
szerepeket csúnya öreg férfiak játszották, a férfiszerepeket meg nők. Soha
életemben színházi előadást nem hagytam ott, pedig több rosszat láttam, mint
jót. Ebben az esetben nem bírtam megvárni a szünetet sem, kimentem a
nézőtérről. Nem egyedül. Jöttek velem sokan. A ruhatárosok mondták, hogy az
előadások végére alig maradnak néhányan. Az előadást rendező „művész” azóta is
„rendez”, azaz tesz tönkre színdarabot és színházat, de ez most a menő, ez a
modern.
Bregenzben előadtak egy
Trubadúrt, olajbányatelep a díszlet, lángcsóvák, fúrótornyok, csövek, Manrico
feketére koszolt olajbányász, Luna gróf főmérnök, azt már nem tudtam megvárni,
Leonóra milyen foglalkozással vett részt a játékban. Salzburgban egy panelház
udvarán kóvályogtak bugyiba és melltartóba öltöztetett nők és gatyában
megjelenő férfiak, az előadás címe Don Giovanni, a zene írója Wolfgang Amadeus
Mozart.
Láttam egy-két percet a
Faustból, Mefisztó egy lepusztult nyolcadik kerületi konyhában ül lukacsos
trikóban, és mondja Goethe magyarra ferdített szövegét.
A rendezők így „beszélnek a körülöttük lévő világ
állapotáról”. Azaz így gyaláznak meg zeneszerzőt, írót, operaénekest,
színészt. Ugye nem tetszik gondolni, hogy az énekesnek és a színésznek ez
tetszik? Csak nem mer szólni, mert az ízléstelenség, faragatlanság és ostobaság
bulvárlovagjai, a modernkori celebség legkártékonyabb alakjai, a rendezők olyan
hatalmat jelentenek, amely hatalom ítél
elevenek és holtak felett, ami bármikor a jelképes vagy igazi halálba küldheti
a kiszolgáltatott énekest és színészt.
Azt mondják ezek a
pöffeszkedő „művészek”, hogy a színház nem múzeum, haladni kell a korral. Ezzel
úgy nagyjából egyetértek. A könyvkiadók például ugyancsak nem tekinthetők
múzeumnak, haladnak is, nem kézzel írott könyveket adnak ki, rafinált nyomdai
eljárásokat alkalmaznak, hogy a könyv minél szebb és olvashatóbb legyen, de az
író művét nem változtatják meg.
Csak hogy világos legyen: a
dráma általában egy író műve. Az író többnyire azzal kezdi, hogy leírja, hol és
mikor játszódik a darabja. Van író, aki részletes leírást ad (G. B. Shaw), és
van, aki csak annyit ír le: „országút,
mellette fa. Este.” (Samuel Beckett). Az író ezt nem azért írja le, mert
voltaképpen mindegy, hol és mikor játszódik a darabja, csak most éppen ilyen
kedve volt, Shaw nem is gondolta komolyan, a Pygmaliont el lehetne kezdeni akár
egy tehénistállóban is. Az író azért írja le, hogy hol és mikor, mert ez a
leírás része a darabnak, ennek a megváltoztatása hamisítás, a mű kiforgatása,
meggyalázása. Csak a rend kedvéért, ha már szóba hoztam, mennyire fontos az író
számára a darabjának ez a része, íme az első mondatok a Pygmalionból: „London, este tizenegy óra tizenöt perc.
Mennydörgés, nyári zápor. Az emberek itt is, ott is kétségbeesve fütyülnek
kocsiért. A gyalogjárók a Szent Pál-templom oszlopcsarnoka alá futva keresnek
fedelet. (Ez nem a Wren építette katedrális, hanem az Inigo Jones-féle templom
a Covent Garden zöldségpiacán)…” A fentebb említett Brecht-darab így
kezdődik: „Két kolhozfalu lakosai ülnek
körben egy szétlőtt kaukázusi falu romjai között; jobbára asszonyok és idősebb
férfiak…” És ezután sehová nincs odaírva, hogy Acdakot egy 50 év fölötti nő
játssza, az egyik női főszerepet pedig egy 70 évesnél idősebb, alacsony, nem
túl gusztusos férfi. Sőt az sincs odaírva, hogy a helyszín, az idő és a
szerepek tetszés szerint változtathatók.
A színdarabokat jórészt írók
írják. Nem szeretem azt hallani, hogy a színdarab más, mert azt előadják. A
zeneművet is előadják, azon egyelőre mégsem szokás változtatni, az író művén
sem volna szabad. Úgy értem, törvényileg. Úgy értem, büntetendőnek tartom, ha
az író szövegébe belepiszkítanak – az hamisítás, rongálás. Egyelőre Rembrandt
Éjjeli őrjáratába még senki nem festett bele, mondván, az olyan korszerűtlen, hogy
nincs a képen látható férfiaknál géppisztoly, így az ifjúság nem fogja érteni, mit
akart ábrázolni a festő.
Apropó múzeum, ha már
festményt említettem. A színház bizonyos mértékig múzeum, amennyiben régebbi
idők műveit mutatja be. Ahogyan a múzeumokat felszerelik világítással,
fűtéssel, légkondicionálással, beállítható páratartalommal miegymással, a
színház is sokmindent tehet a régebbi korok műveinek bemutatásáért
színpadtechnikával miegymással. De ahogyan a képeket nem festik át és a
szobrokat nem faragják korszerűre, ugyanúgy tiltott dolognak kellene lennie az
írói mű bármilyen megváltoztatásának. Tetszik tudni, miért is? Mert amit ezek a
félművelt celebek csinálnak, az a rongáláson kívül semmi változást nem jelent
az eredeti darabon. Ha végig tudtam volna várni A kaukázusi krétakör előadását,
ott is csak azt láttam volna, hogy a két nő(?) ki akarja húzni a gyereket a
körből, és az egyik elengedi. A „rendező” ebben az esetben sem tett mást, mint
felbosszantotta a közönséget, undort keltett és felháborodást, tönkre tette a
színházi élményt, de nem „üzent” semmi mást, mint ami Brecht darabjában benne
volt, nem „beszélt más módon a körülöttünk lévő világ állapotáról”. Hogy még világosabb legyen: Lucifer mondatai nem attól lesznek korszerűek, a jelenkorban is érvényesek, hogy a "rendező" ballonkabátba és puhakalapba öltözteti a színészt.
Ha netán egy ilyen
önmegvalósító „művésznek” mégis volna valamilyen saját „üzenete a körülöttünk
lévő világ állapotáról”, egyet tehet: ír egy színdarabot, amiben benne van a
saját üzenete. Azt vagy meg tudja írni úgy, hogy a dramaturg, vagyis az
egyetlen erre hivatott szakember bemutathatónak tartja vagy nem. A
világirodalom írók által megírt színdarabjai nem arra valók, hogy egy
felelőtlen, magát mindenhatónak képzelő hamisító a piszkos kezébe vegye őket, és
a maga zavaros lázálmainak ízléstelen közvetítésére használja.
És legvégül még valami. Ha
nem tetszik egy színdarab, ha Shakespeare, Lope de Vega, O’Neill vagy Max
Frisch nem elég korszerű, nem kell bemutatni. Csupa olyat kell játszani, amivel ezek a rendezők akarnak beszélni a körülöttünk lévő világ állapotáról.
Legföljebb nem lesz közönség.
Ahogy most sincs a leírtakra.