Názáreti 30.

Bennem is felmerül a kérdés (mondtam itt többször), hogy abból a bulvárszövegből, ami a négy evangéliumban olvasható, miért nem az marad fenn egy akármilyen finom szűrés után, hogy Jézus volt a világtörténelem legnagyobb demagógja. Mert voltak nála ügyesebb demagógok, akik a buta emberek számára jobb szövegekkel ámítottak? Ez kevés. Mert istent ígérte és a mennyek országát? Minden pap ezt teszi minden nap. A Názáreti 28.-ban említett bájgúnár időnként százezrek előtt mondja a magáét. Mert jó a történet az istentől gyereket szülő, de közben szűzen maradó nőről, akinek a hites urát az angyalok értesítik, hogy a felesége megcsalta? Tudat alatt minden "hívőben" munkálkodik az ördög, hogy egy balkézről született gyerek prédikál a paráználkodásról, közben ő is együtt él egy házasságon kívüli kapcsolatban valami cédával, akiről nem is lehet tudni, kicsoda és mivel csavarta el a szerencsétlen fejét? Rossz, rossz, rossz. Minden második bé film ilyesmiről szól, ráadásul ezeket ügyesebb svihákok írják, mint amilyen a négy evangélista(?) volt. Harmadnapra feltámadott és magára vette az ember minden bűneit? Ne tessék azt képzelni, hogy valaha valaki feltette a kérdést, akkor miért vannak még mindig bűnök, több és csúnyább, mint valaha. Magára vette és kész. Ezért feszítették meg.

Kell hogy legyen értelmes magyarázat, az kevés, hogy én "hiszem", Jézus nem lehetett olyan, amilyennek ábrázolják.

Egy közeli ismerősöm az írta az elektromos faliújságjára, hogy engem hallgatott a rádióban, és onnan tudja: a Biblia egy tévedés. Akár iróniának szánta, akár komolyan gondolta, mindenképpen baj, ha ez jön át abból, amit beszélek. Mert ennek éppen az ellenkezőjét próbálom közhírré tenni - a Biblia tökéletesen elérte a célját. A cél ugyanis az volt, hogy az ember türelmes és engedelmes birkaként legyen kezelhető, ennek érdekében pedig bármit meg lehet tenni, még azt is, hogy Jézust vásári csodadoktorrá alázzák, és annak az istennek a pökhendi szócsövévé teszik, amely isten büntet és félelemben tart.
A történések leírásával feltehetően nincs baj, nem lévén más, hitelesnek elfogadható forrás, hinnünk kell, az eseményekről való "tudósítás" annyira valószerű, hogy körülbelül úgy lehetett. Annál is inkább vélhetjük reálisnak, mert a puszta történéssel kevésbé lehet manipulálni, könnyebb róla lehántani a nyilvánvaló ellentmondásokat és a józan ésszel elfogadhatatlan, "csodás" elemeket.
A baj ott kezdődik, amikor egy rendkívüli ember mondatait közvetíti egy nála nagyságrendekkel alacsonyabb szintű intellektus. Ez még akkor is hamis eredményt ad, ha nincs mögötte csalási szándék, dehát van. A cél ugyanis így érhető el.
Úgyhogy még egyszer: a Biblia nem egy tévedés. Úgy is mondhatnám, tökéletesen megvalósította, amit létrehozója, a papok képviselte hatalom elvárt tőle. 

Talán azt is mondtam már, én egy istenben reménykedő ateista vagyok. Aki bizonyos pillanataiban (nem tudom, ezek világos vagy homályos pillanatok-e) el-eljut odáig, hogy kell lennie valamilyen istennek. A könyvemben le is van írva, milyen az isten, akit Jézus akart volna megismertetni az emberrel, ha hagyták volna. Nem, nem. Nem azzal nem hagyták, hogy megölték (vannak kétségeim a halálának körülményeit illetően). Azzal, hogy lerángatták a saját szintjükre, a világtörténelem legszebb jellemét és legvilágosabb elméjét összekenték a papok és az őket követő nép morális váladékával.

Azt mondtam az előbb, kell hogy legyen értelmes magyarázatom arra, miért tartom Jézust olyannak, amilyen a názáreti a könyvemben, és miért tartom hamisnak és hitványnak a Biblia-festette képet.

Említettem (talán többször is), nem vitatom a Biblia történeteinek valóságalapját. Nyilván volt valami tiszta kép, amit minden evangélista olyanra mázolt, amilyen neki tetszett, illetve amilyet a megrendelő látni kívánt. Egyet hadd mutassak ezek közül, azt hiszem, tanulságos.

Emlékeznek a minapi, Mátéból vett sorokra? Hogy apád-anyád csak utánam? Hogy nem vagy méltó, ha őket jobban szereted. Megkerestem ugyanezt Lukácsnál.

51. Gondoljátok-é, hogy azért jöttem, hogy békességet adjak e földön? Nem, mondom néktek; sőt inkább meghasonlást.
52. Mert mostantól fogva öten lesznek egy házban, a kik meghasonlanak, három kettő ellen, és kettő három ellen.
53. Meghasonlik az atya a fiú ellen, és a fiú az atya ellen; és az anya a leány ellen, és a leány az anya ellen; napa a menye ellen, és a menye a napa ellen.
54. Monda pedig a sokaságnak is: Mikor látjátok, hogy napnyugotról felhő támad, azonnal ezt mondjátok: Záporeső jő; és úgy lesz.
55. És mikor halljátok fúni a déli szelet, ezt mondjátok: Hőség lesz; és úgy lesz.
56. Képmutatók, az égnek és a földnek ábrázatáról tudtok ítéletet tenni; erről az időről pedig mi dolog, hogy nem tudtok ítéletet tenni?
57. És mi dolog, hogy ti magatoktól is meg nem ítélitek, mi az igaz?
58. Mikor pedig a te ellenségeddel a fejedelem elé mégy, igyekezzél az úton megmenekedni tőle, hogy téged ne vonjon a bíró elé, és a bíró át ne adjon téged a poroszlónak és a poroszló a tömlöczbe ne vessen téged.
59. Mondom néked, hogy nem jősz ki onnét, mígnem megfizetsz mind az utolsó fillérig. (Lk 12.)

Tetszik látni a különbséget? Meghasonlanak. Jó, de miért? Esetleg a záporeső miatt. Vagy a hőség. Egy fenét fogok én itt bíbelődni a magyarázatokkal, mondja Lukács, gondoljatok, amit akartok. Nekem csak azt mondták, hogy félelmet kell keltenem, hát itt van a poroszló meg a visszafizetendő. Az utolsó fillérig. Aztán kezdj vele, amit akarsz. Mintha azt mondaná Lukács, jön majd egy csomó olyan, mint az amerikai prédikátor, az úgy megmagyarázza, hogy belefeketedsz. Akár kérted, akár nem. Egy bizonyos. Ez a Christofferson nem fogja azt mondani, hogy a Lukács néven írt szöveg szerzőjének valamivel jobb ízlése volt, és nem akarta szörnyeteggé formálni Jézust.

Na jó, még egy példa. A Názáreti 15.-ben idéztem egy szövegrészt (Mt 24.), és azt állítottam, nem az írta, aki a többit, kilóg az evangéliumból. Átvesznek ebből részeket a későbbiek. Márknál még valamennyire érthető, de már inkább zavaros (Mk 13. 13.) Lukácsnál még annyira sem érthető, szét van szedve a szöveg, finom homály, semmi más (Lk 21. 12.) János meg a szokásos nikotex fogalmazás, legjobbnak látja, ha az egészet rátolja az Úrra, így Jézust menthetőnek véli - persze nem az (Jn 15. 21.)

Na jó, érjünk a végére. Sok hely van az evangéliumokban, ahol csak olvasni kell tudni, és nyilvánvaló, miféle lehetett az eredeti helyzet, milyenek voltak az emberek, mi volt a történetük. Ezek közül csak egyet teszek ide, abban a meggyőződésben, hogy ez az egy is elég a bizonyításhoz.

15. Ünnepenként pedig egy foglyot szokott szabadon bocsátani a helytartó a sokaság kedvéért, a kit akarának.
16. Vala pedig akkor egy nevezetes foglyuk, a kit Barabbásnak hívtak.
17. Mikor azért egybegyülekezének, monda nékik Pilátus: Melyiket akarjátok hogy elbocsássam néktek: Barabbást-é, vagy Jézust, a kit Krisztusnak hívnak?
18. Mert jól tudja vala, hogy irigységből adák őt kézbe.
19. A mint pedig ő az ítélőszékben ül vala, külde ő hozzá a felesége, ezt üzenvén: Ne avatkozzál amaz igaz ember dolgába; mert sokat szenvedtem ma álmomban ő miatta.
20. A főpapok és vének pedig reá beszélék a sokaságot, hogy Barabbást kérjék ki, Jézust pedig veszítsék el.
21. Felelvén pedig a helytartó, monda nékik: A kettő közül melyiket akarjátok, hogy elbocsássam néktek? Azok pedig mondának: Barabbást.
22. Monda nékik Pilátus: Mit cselekedjem hát Jézussal, a kit Krisztusnak hívnak? Mindnyájan mondának: Feszíttessék meg!
23. A helytartó pedig monda: Mert mi rosszat cselekedett? Azok pedig még inkább kiáltoznak vala, mondván: Feszíttessék meg!
24. Pilátus pedig látván, hogy semmi sem használ, hanem még nagyobb háborúság támad, vizet vévén, megmosá kezeit a sokaság előtt, mondván: Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől; ti lássátok!
25. És felelvén az egész nép, monda: Az ő vére mi rajtunk és a mi magzatainkon.
26. Akkor elbocsátá nékik Barabbást; Jézust pedig megostoroztatván, kezökbe adá, hogy megfeszíttessék.
27. Akkor a helytartó vitézei elvivék Jézust az őrházba, és oda gyűjték hozzá az egész csapatot.
28. És levetkeztetvén őt, bíbor palástot adának reá.
29. És tövisből fonott koronát tőnek a fejére, és nádszálat a jobb kezébe; és térdet hajtva előtte, csúfolják vala őt, mondván: Üdvöz légy zsidóknak királya!
30. És mikor megköpdösék őt, elvevék a nádszálat, és a fejéhez verdesik vala.
31. És miután megcsúfolták, levevék róla a palástot és az ő maga ruháiba öltözteték; és elvivék, hogy megfeszítsék őt. (Mt 27.)

A fontos részeket kiemeltem, hogy a valódi történet könnyebben követhető legyen. A legfontosabb a sokaság jelenléte. Máténál csak később derül ki, alant olvasható a lényeget mindig jobban látó Lukácsnál: a főpapok és főemberek is ott voltak. Máté azt írja, irigységből adták őt kézbe, Lukács megint pontosabb és fontosabb információt ad: sem Pilátus, sem Heródes nem értette a vádat. Egy bizonyos: a fogoly személye jelentős. Hogy kinek mennyire és miért, az olyan kérdés, amire az evangéliumokban nincs válasz. Mely válasz viszont elég egyszerűen kikövetkeztethető.
Jézus egyelőre sem a rómaiakra, sem Heródes Antipászra nem találtatik veszélyesnek. A bajt csak a főpapok és főemberek látják, valószínűleg próbálják is megértetni, de nem sikerül. Ha sikerülne, maguknak megszerezhetnék az esélyt a túlélésre, a rómaiaknak megspórolhatnának egy költséges háborút.
Máté szerint a főpapok és a vének rábeszélték a sokaságot, hogy Barabbást válasszák. Kicsit túl hamar és túl hatásosan sikerült ez a "rábeszélés". Arról nem beszélve, hogy úgy elképzelem: Pilátus fölteszi a kérdést, aztán megvárja a rábeszélés eredményét. Esetleg szavazást kér, kit sikerült meggyőzni, kit nem. Ugyan már. Lukács a valósághoz közelebbi helyzetet írta le: Pilátus föltette a kérdést, mire felkiálta az egész sokaság, mondván: Vidd el ezt, és bocsásd el nékünk Barabbást!

Hogy miért? Mert Barabbás békén hagy minket. Nem kérdez, és nem akarja megváltoztatni az életünket. Nem vonja kérdőre a papjainkat, nem szól bele a vallásunkba, nem zavarja ki a templomból azokat a nélkülözhetetlen embereket, akik pénzt váltanak nekünk, és beszerzik - fáradságos munkával - az állatokat, hogy gyakorolhassuk az égő áldozat szép hagyományát. Ott voltunk néhányszor, amikor az a másik, akit itt most szabadon akarnak engedni, beszélt, hát felháborító dolgokat mondott.

Tetszik gondolni, hogy túljátszom a jelenetet? Ó nem. Visszafogott vagyok és mérsékelt.
Hú, de belemelegedtem! Most látom, ki tud ennyit elolvasni?
Bocsánatot kérek, holnap folytatjuk.

13. Pilátus pedig a főpapokat, főembereket és a népet egybegyűjtvén,
14. Monda nékik: Ide hoztátok nékem ez embert, mint a ki a népet félrevezeti: és ímé én ti előttetek kivallatván, semmi olyan bűnt nem találtam ez emberben, a mivel őt vádoljátok:
15. De még Héródes sem; mert titeket ő hozzá igazítálak; és ímé semmi halálra való dolgot nem cselekedett ő.
16. Megfenyítvén azért őt, elbocsátom.
17. Kell vala pedig elbocsátania nékik ünnepenként egy foglyot.
18. De felkiálta az egész sokaság, mondván: Vidd el ezt, és bocsásd el nékünk Barabbást!
19. Ki a városban lett valami lázadásért és gyilkosságért vettetett a tömlöczbe.
20. Pilátus azért ismét felszólala, el akarván bocsátani Jézust;
21. De azok ellene kiáltának, mondván: Feszítsd meg! Feszítsd meg őt!
22. Ő pedig harmadszor is monda nékik: Mert mi gonoszt tett ez? Semmi halálra való bűnt nem találtam ő benne; megfenyítvén azért őt, elbocsátom!
23. Azok pedig nagy fenszóval sürgeték, kérvén, hogy megfeszíttessék; és az ő szavok és a főpapoké erőt vesz vala.
24. És Pilátus megítélé, hogy meglegyen, a mit kérnek vala.
25. És elbocsátá nékik azt, a ki lázadásért és gyilkosságért vettetett a tömlöczbe, a kit kértek vala; Jézust pedig kiszolgáltatá az ő akaratuknak. (Lk 23.)

Názáreti 29.

Isten, haza, család. Ez az Amerikai Egyesült Államok hadseregében szolgáló tengerészgyalogosok jelmondata. Gyanítom, hogy a többi fegyvernemé is, de bizonyos csak a tengerészgyalogosokban vagyok, azt egy filmben hallottam, a filmet pedig a jelenkor legkiválóbb és legalaposabb forgatókönyv írója, Aaron Sorkin írta.
Ijesztő. Két megfoghatatlan és értelmetlen fogalom, amiért az amerikai katona harcba indul, hogy öljön. Hogy megöljék. Az életét adja azért az istenért, ami nem létezik máshol, csak a különféle egyházak papjainak ostoba szólamaiban (mely istennek a papok által hirdetett büntető és fenyegető munkaköreivel sokkal több köze van a papok által átkozott sátánhoz, mint ahhoz az istenhez, aki elöl az egyház zárja el mindenkori "gyülekezetét" bő ezerhatszáz éve, akitől minden pap retteg, pedig nem tud róla semmit). És az életét adja az amerikai katona azért a hazáért, ami a civilizált világnak éppen azon a részén van leöntve émelyítőre cukrozott és habosra felvert tejszínes baracklekvárral, ahol az ember a legkevésbé várná - az Egyesült Államok egy bombasztikusan felmagasztalt fogalomzavarral hajszolja bele az állampolgárait a lehető legellenszenvesebb nacionalizmusba. Teszi ezt anélkül, hogy valaha valaki megpróbálta volna meghatározni a haza fogalmát. (Ezt most én is átugrom, nem erről van szó, maradjunk az első helyen jelölt istennél.)
Ez a förtelmes hendiatrisz (az efféle jelmondatokat nevezik így, azaz "hármasságnak", mint amilyen a veni, vidi, vici vagy az ein Volk, ein Reich, ein Führer - utóbbit csak azért említem, mert engem az amerikai tengerészgyalogosok hendiatrisza erre emlékeztet legélénkebben) azért igazán ijesztő, mert lényegében egy rövidített variációja a tegnapi idézetnek (Mt 10. 34-40.) "A ki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám."
Az amerikai tengerészgyalogos (a világ jelenleg legnagyobb hatalmának katonája) méltó az Úrhoz (a ki engem befogad, azt fogadja be, a ki engem küldött), mert atyjánál és anyjánál, fiánál és leányánál jobban szereti a vallásának papjai által rátukmált istent, és a politikusai által belé dumált hazát. A szülei és a gyerekei a harmadik helyen vannak a szeretetlistáján. Vezet egy követelődző, öntelt, közhelyekben beszélő, folyton fenyegetődző, ellenőrizhetetlen hülyeségeket ígérő fantom, második helyezett a politikusoknak az erőszakszervezetek által védett, mindenkit folyton fenyegető hatalma, amiről a sötétségben tartott állampolgár úgy tudja, hogy azt hazának hívják.
A Máté evangéliumából tegnap idézett részek leírása óta eltelt úgy kétezer év.
Tessék mondani, változott valami?

Az Úr nem haragszik az ő kiválasztott népére, mert sohasem választotta ki, mert az Úr, a haragvó és félelmetes Isten nem létezik.

Názáreti 28.

Megmutatom, mire gondolok, jó? Amikor az embereket megalázottságban és félelemben tartó portréról beszélek, amilyenné a négy evangélista torzítja Jézust. Szinte bárhonnan hozhatnék példát az egész Újszövetségből, idetehetném akár az egész Hegyi Beszédet, de inkább idézek egy részt Mátéból, mindjárt látni fogják, miért éppen ezt:

34. Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert.
35. Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támaszszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt;
36. És hogy az embernek ellensége legyen az ő házanépe.
37. A ki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám.
38. És a ki föl nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, nem méltó én hozzám.
39. A ki megtalálja az ő életét, elveszti azt; és a ki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt.
40. A ki titeket befogad, engem fogad be; és a ki engem befogad, azt fogadja be, a ki engem küldött. (Mt 10.)

Máté evangéliuma szerint ezt itt Jézus mondja. Igaz, nem a népnek, "csak" a "tanítványainak", más néven az "apostoloknak", dehát végülis mindegy. Ezt gondolja, ezt mondja.

Tetszik érteni a fenti szöveget? Elég nehéz nem érteni, ugye? Baromi mondatok. Minden bigott ájtatos, aki egyáltalán eljut idáig az olvasásban, és dermedten appercipiálja, hogy ez bizony védhetetlen és magyarázhatatlan, nekiül és elkezd magyarázkodni.

Mutatok egy ilyet is. Jelentős személyiségtől fogok idézni, az illető "szénior apostol" egy Tizenkét Apostol elnevezésű kuratóriumban, ne kérdezzék, mi az, nem tudom, nem is érdekel, nem kívánok alapos ismereteket szerezni erről a területről. Ügyvédként végzett, de volt misszionárius is. Úgy vélem, afféle prédikátor vagy mi, van belőle jó sok az amerikai földrészen, én taszítóbb emberfajtát nehezen tudok elképzelni, kártékonyabbat is körülményes találni, olyasmi lehet, mintha összegyúrnánk Göbbels-t Torquemadával, és üdvözült mosolyt ragasztanánk az ábrázatára. D.Todd Christoffersonnak hívják, és az itt következőket mondja a fenti szövegről (idejében szólok, akármilyen erősnek érzi is magát valaki, tanácsos az olvasás előtt bevenni egy Daedalont vagy valami egyéb, szédülés, hányinger ellen való pirulát):

"Azt mondani, hogy nem azért jött, hogy békét hozzon, hanem fegyvert, első benyomásra ellentétesnek tűnhet azokkal a szentírásokkal, melyek úgy utalnak Krisztusra, mint a „békesség fejedelme”, valamint a születésekor elhangzó kijelentéssel: „dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat, illetve más ismert utalásokkal, mint amilyen a „békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek”. „Való igaz, hogy Krisztus békét hozni jött: békét hívő és Isten között, békét az emberek között. Ám Krisztus eljövetelének elkerülhetetlen eredménye az, hogy konfliktus támadjon: Krisztus és az antikrisztus, a világosság és a sötétség, Krisztus gyermekei és az ördög gyermekei között. Ez az összetűzés még egyazon család tagjai közt is felbukkanhat.”

Biztos vagyok benne, hogy e világméretű nézőközönségből sokan személyesen is megtapasztaltátok, mit fejez ki az Úr ezekben a versekben. Biztosan van közöttetek, akit az édesapja és édesanyja, vagy a saját testvérei kiközösítettek, amikor elfogadtátok Jézus Krisztus evangéliumát, és szövetségre léptetek Ővele. Így vagy úgy, de a Krisztus iránti felsőbb rangú szeretetetek megkövetelte azon kapcsolataitok feláldozását, melyek kedvesek voltak számotokra, és sok könnyet hullattatok. Mégis töretlen szeretetetekkel állhatatosan viselitek a keresztet, és nem szégyellitek Isten Fiát...

...Igen, a Jézus Krisztus Egyházához való csatlakozás ára magas lehet, de az intés, hogy Krisztust emeljük minden más fölé – még akár a legszűkebb családtagjaink fölé is –, azokra is vonatkozik, akik a szövetségben születtek. Sokan úgy lettünk az egyház tagjai, hogy nem voltak ellenzőink, talán gyermekként. A kihívás, mellyel nekünk kell szembenéznünk, az, hogy hűek maradjunk a Szabadítóhoz és az Ő egyházához az olyan szülőkkel, rokonokkal, testvérekkel vagy akár gyermekekkel szemben is, akiknek viselkedése, hite vagy döntései lehetetlenné teszik, hogy az Urat és őket egyszerre támogassuk. Ez nem szeretet kérdése. Szerethetjük és úgy is kell szeretnünk egymást, ahogyan Jézus szeret minket. Ahogy Ő mondta: „Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” Ám az Úr arra emlékeztet bennünket, hogy „a ki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám”. Így bár a családi szeretet folytatódik, a kapcsolatok néha megszakadnak, és a körülményektől függően időnként még akár a támogatást vagy toleranciát is felfüggesztjük a magasabb rendű szeretet érdekében."

A közönség épülésére sokmindent megteszek (amint látják), higgyék el nekem, ez itt a legokosabb az összes ilyen bibliamagyarázó prédikátor közül.

Iszonyatos, nem? Amikor egy mélysötéten buta ember is eljut odáig, hogy itt valami nem stimmel, itt ezt szalonképessé kellene tenni, mert ezen még Mari néni is elálmélkodik...

Pedig Mari néni nem. És az egészben ez a legiszonyatosabb. Mari néni nem olvas bibliamagyarázót, ő egy hatalmas, homogén tömeg része, akiknek azt mondták, hogy "A ki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám." Aki pedig ezt mondja, az évezredek óta a pap. A legnagyobb tekintély. Szinte az egyetlen. Mari néni és Lajos bácsi attól kezdve, hogy nekik ezt megmondták, ehhez fogják tartani magukat. Mert méltók akarnak lenni.

Abban a homályban, amiben ezek az emberek élik az életüket, nem igazán körvonalazhatók az olyasféle fogalmak, mint a gyermeki vagy szülői szeretet, az kiváltképpen zavaros, mit jelent az, hogy méltó, de körülbelül sejtik. És ebből a sejtésből hatalmas, szilárd és megmásíthatatlan meggyőződés lesz, ami egy életen át olyan is marad. Amit akár a mások élete árán is megvédenek. Halott katonák millióinak maradványai vannak elásva a tömegsírokba, akik mind meg akarták védeni ezt a meggyőződést. Méltók maradtak hozzá a mások élete árán. Meg a sajátjuk árán.

Ezért förtelmesek ezek a szövegek. Ugye tudják, nem véletlenül vannak benne az evangéliumban. Azok, akik ezt írták, nagy valószínűséggel abból a tömegből valók voltak, ahol nem szokás kérdezni, nem azért, mert a választ úgysem értenék, hanem mert a kérdés feltevése önmagában sértés számba megy. Mit mondtál? Általában ez az első és utolsó kérdés. Általában az üt, aki a kérdést föltette, de üthet a másik is. A nyelvtudomány kétféle kérdést ismer: az eldöntendő és a kiegészítendő kérdést. A nyelvtudomány felkent papjainak (hogy stílusos legyek) fogalmuk sincs róla, hogy az általuk nem ismert, harmadik kérdéstípus az, ami gyakoribb az első kettőnél, ez a sértő kérdés, amire nincs válasz. Mit gondolsz, ki vagy te, hogy mersz idejönni, fizetsz egy korsóval, anyád mit szólna, és így tovább. Ezek a kérdések. Az nem elképzelhető kérdés, hogy Jézus ezt miért mondta meg hogy Jézus ugye nem mondhatott ilyet. Marad az, hogy méltónak kell lenni. Meg az, hogy Jézus és az Úr előbbre való. Szülőnél, gyereknél, mindenkinél. Nem nehéz.

Holnap folytatjuk.

Senkinek nem jut eszébe, hogy isten nem fenyegethet és nem büntethet, mert ha ezt tenné, nem volna isten?

Názáreti 27.

Azt mondja az egyik főpapnak öltöztetett figura a Passió című filmben, meggyőzni akarván Pilátust, hogy azért kell halálra ítélni a vádlottat, mert Messiásnak és a zsidók királyának hirdeti magát. És még azért is halálra kell ítélni, mert arra szólítja fel híveit, hogy ne fizessenek adót a császárnak.

Namármost. A rómaiakat egyáltalán nem érdekelte, ki nevezi magát a zsidók királyának, olyan hülye főpap nincs, aki ezt ne tudta volna. Ennél már csak az adófizetésről szóló mószer a nagyobb marhaság. A főpapot valószínűleg ette a sárga irigység, amiért Izráel földjén a templomadó volt a legkisebb összeg, és az adószedők erre fordították a legkisebb gondot, de bármilyen irigy volt is, nyilvánvalóan tudta, az ő harácsolásának mértéke azért alacsony, mert van két másik adó, ami fontosabb az övénél: bizonyos tartományokban Heródes Antipász szedi az adót (majd annak jelentős részét tovább adja Rómának), a többi (nagyobb) területen pedig a császár vámosai intézik a provinciák pénzügyeit. A főpapnak nem azért nem fordulhatott meg a fejében az adóelkerülés fogalma, mert annyira ostoba volt (attól persze megfordulhatott volna), hanem mert abban az időben nem ismerték az adóbevallást. Azaz a filmbeli "Krisztus" (aki szintén nem egy lúmen) azért nem szólíthatta fel a híveit ilyesmire, mert a főpaphoz hasonlóan neki is tudnia kellett: az évenkénti római árverésen dőlt el a provinciák értéke, azaz a licitáló vámosok határozták meg, mekkora adót képesek beszedni egy-egy tartományban. Tetszik érteni? Beszedni. Nem az íróasztaluknál ültek, hogy összeadják a beérkezett adóbevallások összegét, hanem kint voltak a "terepen", és a szó szoros értelmében tűzzel-vassal behajtották az adót. Méghozzá akkorát, amekkorát ők jónak láttak. Senkinek nem fordulhatott meg a fejében, hogy ne fizessen adót, ez ugyanis nem döntés kérdése volt.

A főpap dumájára (úgy mondja a filmben, hogy most mekkorát mond) Pilátus elkomorul, és - mint aki tényleg meggyőzetett a halálos bűnről - magához rendeli a "Krisztust".

Holott az adekvát reakció az lett volna, hogy a Pilátust játszó színész befelé fordított tenyérrel néhányszor jobbra-balra elhúzza a kezét az arca előtt, és értetlenül néz.
Azt mondtam korábban, hogy nekem könnyű többet tudni Jézus koráról, mert magasabbról és szélesebben láthatom kétezer év tudományos kutatásainak jóvoltából, mint ahogyan az evangélisták láthatták, de a fent leírtakat ők is tudhatták volna. Mert mindenki tudta, minthogy kivétel nélkül mindenkit érintett. Az evangélisták nem tartották fontosnak ezt leírni, mert ezek helyett sok együgyű mondat leírására kellett az energia.
A film "alkotóinak" nincs mentségük. Sem arra, hogy ezt az adóügyet bírták kitalálni, sem arra, hogy képekkel és zajokkal tették hangsúlyosabbakká az evangélisták együgyűségeit.
Ezeket még tegnap kellett volna elmondanom, arról jutott eszembe, amit Mirjamról írtam. Hogy ugyanis a filmesek nagyon szerették ezt a Bibliában igencsak elnagyolt, elhanyagolt nőalakot (ebben különben hasonlít a többi nőalakra, valamiért a Szentírás nem tartja fontosnak a nőket - hm, hogy is mondjam, ismerik az ezzel kapcsolatos véleményemet). Annyira szerették, hogy ebben a filmben a közvélemény szerint a világ akkor legszebbnek tartott színésznője játszotta Mária Magdalénát, Monica Bellucci.
Fentieknél sokkal nagyobb baj, hogy a "Krisztus" olyan szövegeket mond, amilyeneket a Bibliában adnak a szájába. Nemcsak ebben a filmben, hanem az általam ismert összes Jézus-regényben. Azaz minden egyes megjelenési forma azt a képet erősíti, amit az Újszövetség fest: egy nem túlságosan okos kétkezi munkás megalkuvó, minden egyes mondatával a hatalom érdekeit szolgáló, az embereket megalázottságban és félelemben tartó portréja rajzolódik ki azáltal, hogy mindenki elfogadja azt, amit a négy evangélista leírt.
Az világos, hogy az egyháznak ez az érdeke ezerhatszáz éve. Az nem világos, hogy értelmes emberek, akik írnak és különféle drámai műveket alkotnak ezt hogy nem veszik észre.

Mindent kiforgatnak, amit mondtam és tettem, mert a népnek bűnösnek kell lennie, hogy állandóan rettegésben lehessen tartani.

Názáreti 26.

Kényes téma, megbotránkoztató. De beszélni kell róla, mert egy rádióriporter megkérdezte, mi a viszonya a názáretinek Mirjamhoz. Ha politikus volnék, mellébeszélek, hogy csak a könyvből derüljön ki, dehát megkérdezték, illik válaszolni.

A könyvemben Mirjamnak hívják azt a lányt, akit a festők inkább ismerni véltek, mint a Biblia. nem is beszélve bizonyos írókról és filmesekről. Mária Magdalénának nevezi mindenki, irodalmi és filmes ábrázolásában szájszélnyalogató perverziót vélek felfedezni (jujj, az isten fia, a messiás nőre néz és még bujálkodik is, nahát!). Különben viszont krisztusoznak rendesen, és maradnak engedelmesen az ismert és finoman szólva egysíkú evangéliumi ábrázolásnál, csekély és sekély fantáziával kiegészítve az ismert vonásokat és történeteket (az én birodalmam nem evilágról való, mondja a torzra vert alak Pilátusnak a Passióban, és engem a rosszullét kerülget, mert ezt a filmet az antiszemitizmusa miatt kárhoztatták, holott csak egy gusztustalan horror, az evangéliumok paradicsomlére és masztixra írt megzenésítése).

Mirjam magdalai, azaz a Genezáreti-tó (Galileai-tenger) partján állt városból származó, talán római közvetítéssel lett Magdaléna (Magdolna), sajnos sem héberül, sem arámiul nem tudok, gyanítom, hogy a Mária Magdaléna mindössze egy görög félreértelmezéssel keletkezett fordítási hiba.

Mirjamot hívhatnák éppen másképp is, különösen ha azt vesszük, a nevén kívül semmi köze nincs a bibliai alakhoz, de ennyire voltam megalkuvó - legyen legalább a név ismerős. Ahogyan Bereniké figurájában is megtartottam valamennyit a Veronika kendőjéről szóló apokrif legendából (tudomásom szerint a Biblia nem említi Veronikát).

Mirjam a nagy és 19 éves korban öröknek vélt szerelem. De nem a hűséges szerelem. Nézetem szerint ugyanis a hűségnek nevezett érzemény az öregkori feloldozás sok évtized kisebb nagyobb kicsapongásai után (legalábbis a férfinépnél, a nőket nem ismerem eléggé, hogy róluk effajta kijelentéseket tehessek). Eszmélésnyi kortól kezdve (egyénenként változó, 3-6 éves fiúkról beszélek) egy ismeretlen lány felbukkanása mindenképpen az izgatottságnak egy formáját hívja elő, ennek hőfoka és tovább fejlődésének iránya függ a lány külső megjelenésétől, komplexebb igényű fiú esetében belső tulajdonságaitól, valamint az illető ifjú vérmérsékletétől és bátorságának gátjaitól. A monogámia béklyói is különféleképpen korlátozzák a cselekvést, van aki azonnal szakít akár aznap megismert, előző szerelmével, van aki a spejzolásnak a táplálkozásból transzformált szokásának hódol, és elraktározza a régi szerelmet, legalábbis egy időre.

A Názáreti című könyvben több lány is szerepel. Nincs ebben semmi különös. Annak a názáretinek, akiről az én történetem szól, semmi köze nincs Krisztushoz. Sem a messiáshoz, sem isten fiához, és végképp semmi köze nincs semmiféle vallásalapítóhoz.

A lányokhoz annál több. Közülük is az egyik legkedvesebb az a kékruhás, aki többször is megjelenik a könyvben.

Pasziklész visszajött a gladius-okkal, aztán megsimogatta Leon tarkóját, ők is elmentek a többiek után.

- Láttam egyszer Epidauruszban egy karvezetőt, akit az ottani archon nem beszélőnek nevezett, hanem koreutésznak. Ott még én is a kar tagja voltam, és az volt az érdekes, hogy ez az ember táncokat tanított nekünk. Mondtuk a szöveget, és közben mindenféle mozdulatokat kellett tennünk. Egyszerre is meg két részre osztva is. A koreutész felírta a szkéné egyik lépcsőjére a sorrendet, aszerint táncoltunk. Mit szólnál, ha most valami hasonlót csinálnánk?

- Azt szólnám, hogy okos dolog. Mennyire van tőlünk a közönség?

- Ha a szkéné előtt vívunk, akkor messze, de szerintem körbe kellene táncolnunk az egész orkesztert.

- Akkor nem vághatok a kard lapjával, mert látják. Tartsd a fejed fölé a gladius-t. Megmutatom, jó?

Odament Marához, mögé állt, megfogta a karját, fölemelte.

- Így vízszintesen tartsd meg, amíg én rávágok, és ahogy védted, így oldalt kiviszed a mozdulatot, csinálsz lefelé egy fél kört, és máris indítasz egy vágást a lábamra. Ezt jegyezzük meg, ezzel kezdünk. Hány figurát akarsz?

- Miért, hány van? – kérdezte Mara, és finoman hátradőlve belesimult a két oldalról ölelő karokba.

- Attól függ, mire gondolsz.

- Most először arra, amiket a gladiátortól tanultál.

- És később másodszor?

Mara kibontotta magát az ölelésből, megfordult.

- Miért van az, hogy máskor nem tudok hosszabban a szemedbe nézni és most meg tudok?

- Mert most olyat készülsz kérdezni, amihez rám kell nézned.

- És akkor most te is másképp nézel rám?

- Lehetséges. Hol tartottunk?

- Hogy mi a másodszor.

- És mi?

- Ez borzasztó, hogy milyen tudsz lenni. Olyan ártatlan szelídséggel nézel rám, mintha fogalmad sem lenne arról, mit akarok kérdezni.

- Nincs is.

Mara állt, nézte a rá szegeződő tekintetet, próbált találni benne valami cinkos mosolyt legalább, de nem volt abban semmi más, mint ártatlan szelídség. Mara leült a fűre, aztán felállt, elfordult.

- Akkor is kimondom, ha már egyszer elhatároztam, mert tudom, hogy igazam van. Másodszor azt akarom tudni, hogy hány figurát tanultál Delilától.

Mara két kézzel markolta meg az arcát, teljesen háttal fordult, a tenyerével lefojtott hangon szólalt meg újra.

- Láttam, hogyan nézett rád. Egy nő csak egyetlen esetben tud így nézni. Én is szeretnék így nézni majd rád. Tudtad, hogy ez a második, amire gondolok, mi?

Nevetve tárta szét a karját. Mara megfordult és odament. Átölelte a lányt, aztán kicsit eltartotta magától. Mara megint eltakarta az arcát.

- Ne! Ne mondj semmit! Persze, hogy ilyen kérdésre te nem válaszolsz, de muszáj volt kimondanom. Mert hiába vagyok biztos benne, hogy úgy is tudtad, mire gondolok, kimondva más. Dolgozzunk. Ne haragudj rám, hogy ilyen erőszakos vagyok. Nem kellett volna megtörölnöd az arcomat.

- De. Meg kellett törölnöm.

- Dehát én nem is vagyok szép. Amikor vizes a képem, akkor meg különösen nem.

- Igazad van. Amikor vizes az arcod, nem szép vagy, hanem gyönyörű, de ezt a többiek előtt mégsem mondhattam. Más fogalmaink vannak a szépségről. Praxitelész istennői szabályosak, ami azt jelenti, hogy unalmasak. Tényleg dolgozzunk. Én védem a lábamat, de te tovább támadsz.

Mara leült a földre, könyökével a térdére támaszkodott, két tenyerébe fogta az arcát.

- Te nem lehetsz senkié, mert mindenkié vagy. Mindenkié kell lenned, ha nem akarod, akkor is. Tudtad? Ebben a mindenkiben van egy csomó lány. Olyanok, mint én. És mindegyik úgy képzeli, hogy te az övé vagy. Joga van hozzád. Az előbb azt mondtad, nem vagy messiás. Lehet. Csak férfi, szerető, bálvány, akit imádni lehet, akihez imádkozni lehet, fiúgyerek, akit simogatni akarsz, akit álomba ringatnál, nagy erős karok, amik fölkapnak és megvédenek minden bajtól, és ez még csak a nőknek. Mindenkinek azt jelented, amire ő vágyik. Nevezheted magad bárminek. Akár messiásnak, ha úgy véled is, hogy  nem vagy az. Tudod, miért? Mert még mindig sokkal egyszerűbb annak nevezni, mint ami tényleg vagy.

- Ha most idejön egy másik nő, akkor oda kell adnod neki?

- Ez csak elmélet, te buta.

Mara hirtelen felugrott, a még mindig ártatlan szelídségű szemekbe nézett.

- Te most az enyém vagy?

- Most igen.

- Meddig?

- Amíg nem jön egy másik nő, például egy ostoba, gonosz, nyolcvan éves banya.

- Csúfolsz, mi? Pedig az előbb igazam volt, ugye tudod? Vívjunk?

Személyes találkozás

Olvastam egy hírcímet, miszerint Németh Sándor találkozott Andy Vajnával és Habony Árpáddal.

Tőlem. Egyáltalán, ki a fene az a Németh Sándor, a másik kettőnek meg a nevét is aláhúzza pirossal a szövegellenőrző.

Csak aztán újabb cím jelent meg a hírválogatásban, amiben idézték ezt az embert, aki azt mondta, Jézus is leült mindenkivel. Nocsak. Itt van valaki, aki Jézussal méri magát. Elolvastam a szöveget. Az is benne van, hogy Jézus leült minden emberrel, "bűnösökkel, vámszedőkkel". Tényleg van ilyen szöveg a Bibliában (fordítva, de mindegy).

Érdekelni kezdett, ki lehet az, akinek önmaga cselekedeteiről Jézus jut eszébe. Az jött ki, hogy Hit Gyülekezete és ATV. Ezeknek a tulajdonosa ez a Németh Sándor.

Elolvastam az életrajzát. Tartottam kis szüneteket, amíg elmúlt a szöveg keltette émelygés, de becsületemre legyen mondva, a végére értem anélkül, hogy egyszer is kimentem volna hányni, pedig az inger erős volt. Ilyenek vannak benne: "Életében először ott fordult személyesen Istenhez." Aztán még az is ott van, hogy "1976 áprilisában volt személyes találkozása Istennel". Mindez egyes szám harmadik személyben, mintha e kiváló ember egyik életrajzírójától idéznének.

Nem akarok ironizálni erről a "személyes találkozásról", egyáltalán nem szeretnék többet foglalkozni ezzel az alakkal, csak úgy általában volna egy kérdésem: miből.

Miből van az ATV (ami mellesleg nyilván tömény ráfizetés), és a Hit Gyülekezetének az épületei, képviseletei meg mindenféle vagyona? Miből vesz magának valaki televíziót? Most az mindegy, kik hogyan működtetik meg miféle, politikusnak nevezett paprikajancsik fordulnak meg benne. Csak miből? Azt nem is kérdezem, hogy minek, mi célból, mert azt látom a műsorból, hogy Vidám Vasárnap címen megy egy "műsor", iszonyatos mennyiségű szerencsétlen részvételével.

Az illetőt üldözték a szocializmusban, alig győzött futni (valószínűleg ő volt az egyetlen ebben az országban, akit "egyházi" tevékenysége, "vallása" miatt bántottak, bizonyára jelentősebbnek, veszélyesebbnek ítélték, mint a főpapságot és a szerzetesrendek apátjait együttvéve, mert azokat 1956. után már nem üldözték pusztán a vallásuk miatt). Ez csak azért érdekes, mert futás közben házakat kellett takarítania (feleségével együtt), és alkalmi munkákból megélni (az üldözők nyilván elfáradtak időnként, akkor lehetett takarítani meg alkalmi munkálkodni), azaz nem volt vagyonos, nem is örökölt. Aztán egyszer csak lett minden.

Én komolyan undorodom a csúti futballista harácsolásától, dehát ha egy "politikus" lop, az ebben az országban úgyszólván természetesnek tekinthető, és a választópolgár meg is érdemli. Mondhatnám, önként áldozzák fel a javaikat (az enyémet is, de erről én is tehetek, az összes szájtátival együtt, akik tehetetlenül nézzük ennek a súlyosan beteg, kifordult tömeggyilkosnak a tombolását).

Csakhogy ez mind rendben van, hogy stílusos legyek bocsánatos bűn ahhoz képest, amit ez az istennel személyes kontaktust tartó gazember művel. Mert ez az isten nevével-nevében üzérkedik. És az nem mentség, hogy fogalma nincs semmiféle istenről, mert a szó, a fogalom bitorlása önmagában a legaljasabb bűncselekmény. Ezzel vagyont keresni körülbelül olyan gyalázatos alávalóság, mint amilyen az egész egyházi arany-ezüst-gyémánt összerablása volt.

Mindez Jézus nevében, aki még védekezni sem tud.

Názáreti 25.

Olykor lelkiismeret furdalásom támad, amikor a papokról beszélek, és eszembe jut például az egyik evangélikus pap, akit évtizedek óta ismerek, remek embernek tartom. Csak hát pap. Jó, az evangélikusok lelkésznek hívják ezt a foglalkozást, dehát az mindegy, azért csak pap.

Valakinek a foglalkozása, az lehet baj? Mondjuk a kőművesek a foglalkozásuknál fogva ilyenek vagy olyanok? Persze, hogy nem.

A Van aki forrón szereti utolsó mondata (a filmtörténet egyik legkiválóbb utolsó mondata) lehet esetleg megoldás a dilemmára? Nobody is perfect, azaz senki sem tökéletes. Hogy teszem azt ez a Sanyi példás családapa és jó férje a feleségének, hazaadja a fizetését meg minden, csak hát hóhér. Azaz van egy kis hibája, dehát kinek nincs. Vagy ávós őrnagy. Mármint a Sanyi. Vallatótiszt. Esetleg börtönőr. Vagy inkvizítor. Rendes ember, csak foglalkozására nézve hóhér, ávós, börtönőr, inkvizítor.

Nincs ilyen. Nem rendes ember ugyanis. Azaz a képlet épp fordított. Van egy meghatározó jellemhalmaz, Sanyi foglalkozása. Aztán egy ilyen foglalkozású embernek lehetnek jó tulajdonságai (persze ez a "jó tulajdonság" is nézőpont kérdése), de a foglalkozása minősíti Sanyit. Hóhérnak, ávósnak (vallatótisztnek), börtönőrnek, inkvizítornak bizonyos irányultsággal állnak. Összefoglaló néven ez az irányultság egy hajlam, egy erős motiváció arra, hogy az illető másoknak ártson. (Bizonyára olvasták Robert Merle Mesterségem a halál című könyvét - Rudolf Höss valóban példás családapa, tipikus kispolgár volt, mellesleg az auschwitzi-i tábor parancsnoka.)

Ez már nem nézőpont kérdése. Még akkor sem, ha a "pályaválasztás" nem tudatos, ha Sanyi nem tudja, hogy ő ártani fog, midőn inkvizítornak megy, ha buzgónak hiszi magát a "hit védelmében", ami persze a vallás védelmét jelenti, ha meg van győződve róla, ő a rossz embereket fogja máglyára küldeni.

Az evangélikus vallás alapja, hogy Isten Jézus Krisztus kereszthalála miatt kegyelmes az emberekhez. Amivel nem az a baj, hogy mi miatt, hanem az, hogy az isten nem kegyelmes. Sem Jézus "Krisztus" kereszthalála miatt, sem más miatt. Nem kegyelmes, nem is haragszik, nem büntet és nem is bocsát meg. Ezenkívül az evangélikusok szerint az ember nem a jó tettei, erkölcsei miatt, még csak nem is hite miatt üdvözül, hanem egyedül Isten kegyelme miatt. Itt már nemcsak az a baj, hogy isten nem kegyelmes, hanem az is, hogy nem tudom, mit kellene értenem azon, miszerint az ember "üdvözül". Természetesen más sem tudja. Ha bárki azt mondja, hogy ő tudja, akkor hazudik. Nem füllent, hazudik. Kártékonyan, az embernek ártva, mert hagyja, hogy az ember megragadjon egy bizonyos szellemi szinten, sőt, nemcsak hagyja, tesz is érte.

Tetszik érteni? Lehet (sőt bizonyos), aki pap akar lenni, nem tudja, hogy ártani fog. Sőt úgy tudja, hogy jót fog tenni. És ebben igaza is van, mert valóban tesz sok jót.

Csak azoknak a jóknak a tevéséért nem kell papnak menni. Pontosabban nem papnak kell menni. Azaz nem isten kegyelmének és az ember üdvözülésének hirdetésével kell megpróbálni jót tenni, mert ezek nem adhatók el egy csomagban. Segítek neked a napi megélhetésben, de közben meg kell tanulnod, hogy isten kegyelmes és te végül üdvözülni fogsz. És ha káromkodsz vagy paráználkodsz, akkor penitenciaként el kell mondanod két miatyánkot és egy üdvözlégyet (nem tudom, az evangélikusoknál így van-e). Azaz minden este imádkoznod kell, mert az szükséges az üdvözüléshez, de ha rosszat tettél, akkor is imádkoznod kell, akkor az imádkozás nem az üdvözüléshez kell, úgy is mondhatnám, az ilyen penitencia-imádkozás nem számít bele az üdvözülésbe, az imádkozás ilyenkor büntetés.

Solt Ottilia például nem volt pap. A Szegényeket Támogató Alap nem kínált üdvözülést.

Nem tudom, na, sosem beszéltem ilyesmikről senkivel, aki akárcsak vallásos, nemhogy pap. Viszont amiket fentebb elősoroltam, azok tények, azokkal semmiféle "hit" nem állítható szembe. Súlyos örökség papnak lenni, bármilyen vallásban. Még akkor is, ha ezt ők másképp gondolják.

Akire a bejegyzés elején céloztam, kiváló ember.

Csak ne mondaná azt, hogy isten kegyelmes és az ember üdvözül. 

Ha tudnád és értenéd, mit tesz, és főképp ha értenéd, miért teszi, akkor az már nem isten cselekedete volna.

Názáreti 24.

Azt üzentem az apukámnak, hogy azért ministrálok, mert így majd eljutok a pápához, és akkor az majd feloldozza, amiért elvált, és akkor... hát azt nem tudtam, mi lesz, ha majd fel lesz oldozva, csak azt, hogy a pápán kívül más nem adhat feloldozást, amiért elvált az anyukámtól. A pap mondta nekem, hogy a pápához kell mennem. Amikor erről a feloldozás dologról értesültem, talán az apám már meg is nősült másodszor, nem tudom, akkor még nem ismertem őket, sem az apámat, sem az anyámat. Csak azt tudtam, hogy szörnyű bűnt követtek el. Mármint az istenke ellen. Nem ellenem. Utóbbi fel sem merült. Sem bennem, sem a papban. Azt bizonyosan tudom, hogy az anyám már addigra férjhez ment egy másik emberhez, az nagyon utált engem, például inkább ő is fázott az anyám nyitott sport BMW-jében (ő vezette), csak hogy engem jó erősen fújjon a menetszél, amíg leértünk Szárszóra. Ahol az illető úgy viselkedett, mintha az a ház az övé volna. Miközben neki tudnia kellett, hogy a nagyapám végrendelete szerint az a szárszói ház még csak nem is az anyámé, hanem az enyém - de ez már egy teljesen másik történet.

Istenfélelemre neveltek (a nevelés fogalmától eleve kiráz a hideg, aki egy gyereket nevelni akar, azt hosszú börtönbüntetésre ítélném - tudom, nincs annyi börtön). Minden este imádkozni kellett, a nagymamám által ellenőrizve voltam, hangosan imádkozom-e (ez a polgár nagymamám, amikor nagyúri módon éltem, arra nem nagyon emlékszem, de szerintem akkor még nem kellett hangosan imádkoznom). Féltem is. Az egész gyerekkoromat végig féltem. Az istentől. Eleinte a cigányoktól is meg a nyolcadik kerület lumpen gyerekeitől, de azokat kicsit később már meg tudtam verni, úgyhogy attól kezdve ők féltek tőlem. Az istent akkor sem tudtam megverni, mikor nagy lettem és erős, és úgy tudtam, az isten nem is fél tőlem, akármekkorát tudok ütni. Maradt az eredeti viszonyunk: én félek tőle, és ha nem sérti a fülüket, amit most fogok mondani, ezért én eléggé utáltam is az istent. Mármint azt a nagyszakállút ott a fent a felhők között. Nem hiszem, hogy én voltam az egyetlen gyerek az istenfélelemre neveltek közül, akik nemcsak félnek, de utálják is az istent. Mármint azt az istent, amiről különben nem tudnak semmit. Honnan a fenéből is tudhatnának bármit, nincs, aki elmagyarázhatná, mit jelent az isten fogalma, évtizedek óta látom, hogy a legmagasabb papi méltóságok is förtelmes marhaságokat beszélnek, amikor az isten szót kimondják.

A vallásuk istenéről beszélnek ugyanis. Majdnem mindegy, milyen vallású pap beszél istenről, annak az égvilágon semmi köze nincs istenhez.

Azt tetszik kérdezni, hány isten van? Hogy most éppen Manituról beszélek vagy Hoteiről (ő a gyengék és gyerekek védelmező istene a sintoista vallásban)?

A könyvemben valami ilyesmit kérdez a názáreti is Szedekiástól.

A názáreti tudta a választ?

Szerintem tudta. Azért sem akart hallani semmiféle vallásról.

Mert azt is tudta, hogy a vallás megöli az istent.

- Egy évvel ezelőtt, talán még nincs is egy éve, Azariás, a mi kedves Azariásunk, a gabonakereskedőnk ajánlott egy ifjút, egy érdemes ifjút, aki írástudó hírében áll, és vannak egyéb jó tulajdonságai is, és tanulni akar. Legalábbis ezt mondta róla a mi kedves Azariásunk. Akkor még csak azt tudtuk róla, hogy Hillél is okosnak tartotta. Közben értesültünk arról is, hogy Izráel-szerte nyugtalanságot kelt a szóbeszéd, miszerint megszületett a Messiás, a zsidók királya, és itt jár közöttünk.

Keményebben markolta a sittimfabotot, előrehajolt, mintha felugrani akarna, de végül abbamaradt a mozdulat.

- Híre járt annak is, hogy időről időre tömegek gyűlnek össze, mind nagyobb tömegek, és egy embert hallgatnak. Ez az ember, mondjuk úgy, furcsákat beszél. És azért hallgatják őt, mert a tömegek ezt az embert isten fiának hiszik.

Koppant a sittimfabot, Gideón megpördült, odanézett, aztán ugyanolyan gyorsan visszafordult a papok felé.

- Négy évvel ezelőtt a Karmel lábánál egy birkapásztor, egy tizenegy éves fiú, bizonyságot szereztettem róla, valóban tizenegy éves volt akkor – folytatta Gideón –, Jóbot idézte, midőn az összegyűlt sokaságból kérdést tett fel valaki. Talán már gondoljátok, ma már tudjuk, a megszületett Messiás, a zsidók királya, a tömegek tanítója és a mi mai vendégünk egy és ugyanaz, ugyanarról az egyetlen személyről beszélek. Sajnálatos módon nem tudtuk meg, négy éve a Karmel lábánál ki tette föl azt a bizonyos kérdést és mi volt a kérdés. De nem is ez a fontos, hanem a szó szerinti idézet, ahol Jób így szól istenről: ha igaznak mondanám magamat, a szájam kárhoztatna engem, ha ártatlannak, bűnössé tenne engemet. Ártatlan vagyok, nem törődöm lelkemmel, útálom az életemet. Mindegy ez! Azért azt mondom: elveszít ő mindeneket!

- Nem szívesen szólok közbe – mondta és átvette a másik kezébe a sittimfabotot, mert egy repedésbe majdnem beszorult az ujja –, de ha már szó szerinti idézetet említettél, legyünk pontosak, elveszít ő ártatlant és gonoszt, így szól az eredeti szöveg.

- Ez ugyanazt jelenti – Gideón bosszúsan legyintett.

- Nem ugyanazt jelenti. Az ártatlan és gonosz kevesebbnek látszik a mindenkinél, de több, mert Jób megnevezi az ártatlant, akiről különben nem gondolnád, hogy isten el akarja veszíteni.

- Mi volt a kérdés a Karmel lejtőjén, ha már közbeszóltál? És ki tette föl?

- Miért fontos ez?

- Emlékszel a kérdésre és arra, aki föltette?

- Igen.

- Megmondanád, ki volt az?

- Nem.

Gideón a papokhoz fordult, széttárta a karját. Elmosolyodott. A szája. A szeme nem. A kilenc pap ugyanúgy húzta mosolyra a száját, tekintetükben gyűlölet volt és megfelelni akarás.

- Nyilván eddig is tudtátok, róla beszéltem, isten fiát hívtuk meg ma a reggeli eszmecserére.

Még dühösebben koppant a sittimfabot.

- Még mindig a pontosság kedvéért, tovább is mondtam a Jób-idézetet. Azt mondta Jób istenről, hogy ha ostorával hirtelen megöl, neveti a bűntelenek megpróbáltatását.  Ha hóvízzel mosakodom is meg, ha szappannal mosom is meg kezeimet, akkor is a posványba mártanál engem és az én ruháim is utálnának engem. Mert nem ember ő, mint én, hogy néki megfelelhetnék, és együtt pörbe állanánk. Arról is szereztél tudomást, miszerint ezt is idéztem? És arról is, mit mondtam ezután? Csak azért kérdezem, mert enélkül az egésznek nincs semmi értelme.

Várt, nézte Gideónt és a papokat. Tekintetükben megmaradt a gyűlölet, zavartsággal keveredett.

- Ezt már nem tartottuk fontosnak – mondta Gideón.

- Kik nem tartottátok fontosnak? Ti itt kilencen? Egy sem volt köztetek, aki rájött volna, hogy ez a legfontosabb? Hogy Jób egy emberrel veszekszik, aztán egyszer csak azt mondja, nem ember ő? Hogy Jób fogalma istenről pontosan olyan zavaros, mint a tiétek? Hogy azt hiszi, isten haragszik rá?

- Te azt hiszed, hogy nem? – ugrott fel diadalmasan az egyik pap. Gideón félrehajtott fejjel elfordult.

- Én nem hiszem. Én tudom, hogy nem.

- Á, igen – a pap sistergett a gúnytól – hallottuk, hogy te isten fia vagy, neked tudnod kell.

Hananiás vállal ellökte magát a faltól, tett egy lépést a pap felé. Föl-le mozgott az izom az állkapcsa mellett.

Koppantott egyet a sittimfabottal, és ahogy Hananiás odanézett, alig észrevehetően nemet intett. Hananiás megállt, visszalépett, újra a falnak támaszkodott.

- Kitől hallottátok, hogy én isten fia vagyok? Istentől?

- Mondják széltében.

- És akik mondják, azok kitől hallották?

- Hát azt én meg honnét tudhatnám?

- Ha nem tudod, miért mondod? Ha nem isten mondta neked, hogy én az ő fia vagyok, és nem isten mondta neked, hogy ő haragszik Jóbra, akkor te miért állítasz olyat, aminek még a forrását sem tudod megnevezni?

- Mert az nyilvánvaló, hogy egy olyanra, aki ennyire nem bírja fegyelmezni magát, csak haragudni lehet.

- Te haragszol rá?

- Természetes!

- Akkor pedig isten is haragszik rá.

- Természetes!

- Akkor pedig isten olyan, mint te. De az is lehet, hogy te olyan vagy, mint isten. Ami lényegében azt jelenti, hogy te vagy isten. Igaz?

A pap segélykérőn nézett körül.

- Amiből egyenesen következik, hogy én a te fiad vagyok. Szólítsalak uramnak vagy egyszerűen csak apámnak?

Csend volt.

- Egyszerűbben is eljuthattunk volna kapcsolatunk tisztázásához. Anyámat megerőszakoltad vagy nem ellenkezett?

Szedekiás azt mondta, megnyerni akarnak vagy megölni, még nem döntötték el. Most éppen segít nekik dönteni.

- Mit gondoltok, ha én isten fia vagyok, és a ti istenetekhez hasonlóan hajlamos vagyok haragra gyúlni, mit fogok most tenni veletek? Elsősorban veled, aki gúnyosan mertél szólni hozzám.

Senki nem mozdult. Ezek tényleg azt akarják tudni, hogy ő isten fia-e? Hogy az isten, akit ők az emberek megfélemlítésére használnak, esetleg tényleg létezik? A valóban létező bajtól nem tartanak, csak a haragvó istentől? Dehát a valóban létező veszélyről sem tudnak semmit, mert nem értik, hogy az ellenük forduló tömegek elsöpörhetik őket. Rómában reménykednek? Hogy a császár majd sereget küld a megmentésükre? A császár nagyon buta ember, különben nem volna császár, de a környezetében nyilván van olyan, aki megmagyarázza, miért nem védhetik meg Qumránt. Qumrán védi a rómaiak hatalmát, ha erre egyszer képtelenné válik, már nem érdemes vele foglalkozni. Vajon Gideón is olyan ostoba, mint a papjai?

Názáreti 23.

Valamit még kell mondanom. Mielőtt azzal gyanúsítanának, hogy túlzott jelentőséget tulajdonítok a könyvemnek.

Senkit sem akarok "megtéríteni". Nem azért, mert tudom, hogy nem lehet. Hanem mert ennek a könyvnek nem az a dolga. Legjobb esetben elgondolkoztatni akarok, amennyiben az irodalomnak ezt a funkcióját vesszük elő.

De a könyvemnek nem ez a célja. Ha azt akarnám bizonyítani (mit bizonyítani, kérdezni, a kétségeimet elősorolni), hogy Jézus nem olyan volt, amilyennek az Újszövetség leírja, meg hogy nem az történt, amiről ott szó van, akkor írok egy esszét, egy történettudományi értekezést, érvekkel támasztom alá a mondanivalómat, adatokat sorolok, és reális következtetéseket vonok le.

Ilyesmi nincs a könyvemben. Amiket ebben a blogban eddig leírtam, azok a megírás motivációját taglalják, olyan tényekről szólnak, amiknek egy regényben nincs keresnivalójuk. A 15. bejegyzés környékén jöttem rá, hogy valami olyasmi kerekedik itt, mint amilyen A Doktor Faustus keletkezése. Ha nem olvasták, szerezzék meg, én legalább olyan izgalmasnak találtam, mint az eredeti művet (Thomas Mann látta szükségesnek megírni ezt a nem tudom, milyen műfajú könyvet, a Doktor Faustus megjelenése után, hálistennek).

Hanem mit akartam? Nyilván szórakoztatni, ha egy könyv arra nem alkalmas, úgy is kidobják, mi a fenének ír valaki, ha nem azért, hogy kellemes időtöltésre adjon lehetőséget? ("Célom a tetszés volt. S ma már oda a szellem, oda a báj, s kétségbe kéne esni ma, ha nem könnyitne szent ima, mely a kegyelem kényszere, s minden hibának gyógyszere. Ha vártok hát bocsánatot, nekem is megbocsássatok - mondja Prospero A vihar végén /Babits fordítása/.)

Volt egy barátom, régen meghalt, még egyetemista korunkban mondta, szó kerülvén irodalomról (vagy más ily fontos emberi lomról - ha már szóba került Babits, ez az idézet József Attila hozzá írott verséből való), hogy az ember akkor ír, ha fontos, amit mondani akar.

Azt én itt nem írtam le, mit találtam olyan fontosnak, amiért meg kellett írnom a Názáreti című könyvet. Meg is enné a fene az egészet, ha le kellene írnom. Jó esetben lesznek mindenféle elemzések, azok majd megmondják, mit gondolt az író (gondolta a fene - Arany Jánosnak tulajdonított mondás).

Szeretném, ha a Biblia a szerintem megfelelő helyre kerülne az emberiség életében? Persze, hogy szeretném. Elsősorban azért, mert úgy vélem, sokkal több ez az óhaj, mint egy hajdanvolt irodalomtörténész esztétikai álmodozása, súlyos érveim, úgy is mondhatnám, cáfolhatatlan, adatokkal alátámasztott érveim vannak a Biblia károkozásairól.

De a könyvemnek nem ez a célja.

Szeretném, ha Jézust nem az Újszövetség leírásainak alapján képzelnék el, hanem a Názáretiben leírtaktól indulna ezentúl mindenki? Persze, hogy szeretném. Felháborítónak tartom a Biblia képét, elmondtam ebben a blogban, miért.

De a könyvemnek nem ez a célja.
A könyvem nem szól semmiféleképpen semmiféle valóságról. Ha már szóba hoztam Arany Jánost, ide teszek egy tudottan tőle származó írást:

"Győzz meg, hogy ami látszik, az való:
Akkor neved költő lesz, nem csaló, -
Amint nem az volt rég az átheni,
Malacvisítást tudva színleni;
Ellenben a pór, aki szűr alatt
Ríkatta disznát, és kuhin maradt,
Bár a visítót gúnyosan emelte,
A hallgatók füttyét megérdemelte.
Mert a közönség érzé, hogy amaz
Úgy rí, miként legtöbbször a malac,
Míg a valódi - csont és vér noha -
Tán úgy sikoltott, mint másszor soha.

Itt a különbség: hogy e látszatot
Igaz nélkül meg nem csinálhatod.
Csakhogy nem ami rész szerint igaz, -
Olyan kell, mi egészben s mindig az."

(Vojtina Ars poétikája - kiemelések tőlem)

Azt tartják, hogy a próza közelebb van a valósághoz, mint a vers. Én meg azt tartom (nem vagyok ezzel egyedül), hogy a jó próza pontosan úgy "égi mása" a valóságnak, mint a jó költészet. Ugye nem bánják, ha magamat nem én helyezem el a prózaírás minőségének koordináta-rendszerében?

Ottlik Géza (a világirodalom egyik csúcsa) azt írta (nem emlékszem, kit idézve), hogy egy könyvről egyféleképpen lehet megtudni, miről szól - ha az ember elolvassa.

Voltaképpen nem tudok ennél okosabbat. Mi a célja a könyvemnek?

Hogy elolvassák.

Názáreti 22.

Beleolvastam az eddigi bejegyzésekbe. Az a rémisztő kép kezd kialakulni, hogy én valami ismeretterjesztő brosúrát próbálok lenyomni a torkukon vagy jó esetben egy morál- és társadalomfilozófiai értekezést. Pedig csak arra akartam felhívni a figyelmüket, hogy bárki eljuthat a felismeréshez, miszerint Jézus alakja abszolút hamis az Újszövetségben, a szövegek alapján olyan kép alakul ki róla, ami méltatlan hozzá - bárki rájöhet erre, csak azt kell elolvasni, ami le van írva, és azt kell kérdezni, amire magától értetődően választ vár egy közepesen kíváncsi ember.

A könyv 22 RÉSZ-ből áll hasonlóan a Biblia felosztásához, minden RÉSZ alatt ott van, hány éves a názáreti abban a fejezetben, kik a főbb szereplői rajta kívül és hol történik. (Az 1. RÉSZ előtt és a 22. után is van egy-egy más betűtípussal szedett, rövid szöveg, ami sok szempontból elüt a könyv egészétől, annyit mondhatok - anélkül, hogy fontos dolgokat elfecsegnék (ezt ma spoilerezésnek divatos nevezni) -, hogy csak ebben a kettőben nincs jelen a názáreti. A többiben úgy van vele az olvasó, mintha a történet egyes szám első személyben volna, de nem egyes szám első személyben van, mégis minden az ő szemszögéből látszik - ez egyszerű technikai megoldás. Azaz nem is olyan egyszerű, minthogy (talán valahol említettem már), a Jézus név egyetlen egyszer sincs leírva a könyvben, és a "názáreti" szó sem szerepel a cselekvés alanyaként (az önök kedvéért most megszámoltam, a szó 42-szer olvasható, ami egy 320 oldalas könyvben nem sok).

A 19 éves kori történetek jelenidőben szólnak, a többi (a 9-10, 15 és 16 éves koriak) múltidőben.

Valahol ennek a bejegyzés sorozatnak az elején leírtam, hány történet van a könyvben a bibliai csodák alapján (azaz hány olyan történetnek kerestem meg a valószínű "eredetijét", amit az ókori bulvár csodaként adott elő) - azóta tudom, hogy annál sokkal több, olyanok mondták, akik már olvasták a könyvet. Nekem még nem volt rá időm.

Egyszóval: egy regényt kínálok, több szóval: egymás után, egymásból következő történeteket. Amik végig arról szólnak, ami a Názáreti című könyv alapkérdése: mit tett, amiért meg akarták ölni. A kérdésre válasz is van.

Atalia elindult haza Jirmejáhuval. Azután már Timóleonnal hamar megérkeztek Qumránba. Egy gyapjú köntösbe öltözött férfi felnézett az égre, és azt mondta, korán jöttetek, Ain-Feskából szombaton nem lehet ennyi idő alatt ideérni. Megszegtétek a szombat törvényét.

- Timóleon egy mérőpálcával lemérte az Ain-Feskából idáig vezető utat, az ötezer nyolcszázhúsz könyök. Útközben három kertben volt elhelyezve étel, miután ott megálltunk és ettünk, csak akkor kerekedtünk fel újra. Ezenkívül futhattunk is, olyan gyorsan, mint a párduc, mert a futást nem tiltja a törvény.

- A futás munkavégzésnek számít, azt pedig a legszigorúbban tiltja Mózes törvénye.

- Az viszont a te törvényed, hogy a futás munkavégzésnek számít, és nem a szombat törvénye. Ami azt jelenti, hogy most itt, a mi kettőnk füle hallatára átalakítottad, vagyis ezáltal megszegted Mózes törvényét. A szombatnapi törvény megszegését pedig halálra kövezéssel kell büntetni. Akkor most mi történjék veled? Az előírás szerint a Szanhedrinhez kell fordulnunk, ki itt a helyi elöljáró?

- Én vagyok.

- Úgy az eset még súlyosabb, mert a megkerüléseddel kell értesítenünk magát a nászit. Méghozzá most rögtön, mert elöljáró törvényszegése azonnali intézkedést követel.

Az elöljáró magas volt, akkora, mint Timóleon, de soványabb. A feje szabályos gömb, a testéhez képest kicsi, kevés sötétbarna haját akkorára növesztette, hogy keresztülfésülhesse a feje búbján. Előreugró keskeny orra, fehérje nélküli,  besüppedt szeme nem illett a koponya kerekdedségéhez, mintha az arcára kevés lett volna a bőr, úgy feszült a pofacsontja és az álla között, a homlokára is csak egyetlen, vékony ránc jutott. A szakálla ritka és gyanúsan fekete, a hangja úgy szólt, mint fűrész a fában. A szája mosolygott, a szeme nem.

- Mélyebb a hangod, mint az enyém, és nagyobb vagy nálam. Ezek nem előnyös tulajdonságok, de megbocsáthatók. Ha csak okoskodnál, az is megbocsátható volna. De úgy vélem, te okos vagy, és ez lehet nagyon veszélyes is. Számodra. Attól függ, hogyan akarod használni az eszedet.

- Mosolyogsz. Nyugodt vagy és fenyegető. Vagyis valamiért nem félsz a törvénytől. Ez is lehet nagyon veszélyes. Számodra. Attól is függ, hogyan akarom használni az eszemet.

Az elöljáró még mindig mosolygott. Még mindig csak a szájával.

- Te vagy a názáreti fiú, ugye? Engem Gideónnak hívnak. Éppen idejében érkeztetek. Megegyeztünk?

A sittimfabot repedt volt és sáros, épp akkora, hogy a végére rá lehetett támaszkodni. Nézte az elöljárót, az megpróbált visszanézni. Gideón türelmetlenül kapkodni kezdte a fejét, majd odalépett a hátrább álló Timóleonhoz, a vállára tette a kezét.

- Nekem most mennem kell. Timóleon megmutatja neked a házat. Holnaphoz hét napra várunk. Nálunk fogsz aludni?

- Csak a nappalokat töltöm itt. Jó helyem van Ain-Feskában, nincs is messze. Szombaton meg úgysem jövök, gondolom, akkor talán nem dolgoztok.

- Helyesen gondolod. Mi tiszteljük a törvényeket.

- Én is úgy hallottam.

Mozdulatlanul állt a botra támaszkodva. Gideón még egyszer próbált ránézni, majd fejét félrebillentve, a földet nézve, gyors és egyenletes lépésekkel, mintha siklana, elsietett.

- A főpap meg fog téged öletni, ez már biztos, tudod?

- Rémüldözöl Timóleon, te nem szoktál rémüldözni. Gideón főpap?

- Az. És mindenki nagyon fél tőle.

- Azért, mert meg szokta öletni azokat, akik nem tetszenek neki?

- Nem tudom. De körülöttünk sok meredek szikla van. És olykor eltűnnek emberek. Absalom a nyugati fal egyik barlangjában lakott, keskeny lépcső vezetett hozzá, azt mondták, onnan zuhant le, amikor haza akart menni, azt mondták, öreg volt már szegény. Absalomot én találtam meg.

Kimentek az északi kapun, balra fordultak, elmentek az előtér mellvédjéig.

- Pár nappal ezelőtt, az almáskertben éppen rügyezni kezdtek a fák, Ain-Feskából indultam Jerikóba szurokért. Itt alattunk megy az ösvény, amin el lehet menni a betániai elágazásig. Ott feküdt Absalom. Absalom barlangja innen még legalább ezer könyöknyire van Ain-Feska felé.

Timóleon megfordult, felült a mellvédre.

- Absalom lejárt hozzánk, segített Ataliának, például mindig ő emelte le a malomkövet, ha én éppen itt dolgoztam. Fehér volt a haja, de nem volt több negyven évesnél. Gideón azt mondta, rakjak sok követ a sírjára, jó ember volt. Visszamentem eltemetni Absalomot. Amíg hordtam a köveket, a barlangjából papok jöttek ki, nagy cserépedényekkel.

Egy veréb szállt le eléjük. Felnézett a két emberre, aztán a csőrével megkocogtatott néhány kisebb kavicsot. Csiripelt egy harsányat, a sziklafalakról visszaverődő hangtól úgy megijedt, hogy elrepült.

- Ott jöttek föl ide, a déli lépcsőn. Még sosem láttam egyiket sem.

Állt a sittimfabotra támaszkodva, hallgatta Timóleont.

- Én temettem el. Egyedül. Senki sem jött oda. Miért? Ha olyan jó ember volt.

Timóleon maga mögé nézett, le a szakadékba, aztán leugrott a kőfalról.

- Absalom ott feküdt lent. Még ki sem hűlt, már feltúrták a lakását. Miért? Miért kellett neked idejönni? Elhiszed, hogy az a legfontosabb, amit tőlem tanultál? Lefegyverezni, földre vinni, kezét lábát törni, hogy ne tudjon mozogni. Majd kapsz egy nagyobb botot, van a csűr mögött egy kőris, azon láttam egy szép egyenes ágat. Aztán ha már nem tud mozogni, azt csinálsz, amit akarsz, de nem jó az ellenfeledet életben hagyni. Nem hálás lesz, hanem bosszúszomjas. És legközelebb lesből fog támadni, hátulról. Ez a mai világ nem a becsületes emberek világa. Miért kellett neked idejönni?

- Talán éppen azért, amit most mondtál.

- Te fogod megváltoztatni a világot?

Timóleon leguggolt, kőtörmeléket vett a markába, lassan visszapergette. Hunyorítva felnézett, a rövid haj körvonalai élesen rajzolódtak a színtelen déli égre, a sötét arcból csak a szem fehérje világított.

- Te fogod megváltoztatni a világot.

Timóleon összeszorította az öklét, felállt, aztán messzire dobta a maradék kőtörmeléket.

- Szeretnék vigyázni rád. Amikor először megláttalak, akkor is az volt, meg amikor beszélsz hozzám, mindig az van bennem, hogy szeretnék vigyázni rád. Egyszercsak majd nem fogok tudni.

- Te már mindig fogsz vigyázni rám, mert megtanítottál vigyázni magamra. Mert tényleg az a legfontosabb, amit tőled tanultam. Most elmegyek, Timóleon. Hat nap múlva visszajövök. Mondd meg Ataliának, hogy a Genezáret-tó partjáról hozok neki fehérliliom hagymát.

Názáreti 21.

Említettem Vermes Gézát mint az egyik legkiválóbb ókortörténészt, aki Jézusról a legtöbbet tudja, ő végezte a legalaposabb kutatásokat, és ő írta a legjobb, leghasználhatóbb könyveket.

A baj csak az, hogy az újszövetségi elbeszéléseket ő is sűrűn keveri a valós történelembe, azaz a "történeti Jézus" tulajdonságainak leírását jórészt ő is az Újszövetség evangéliumaira alapozza. Így aztán elfogadja Jézus "prófétaságát", ami önmagában elég baj, de tényként kezeli Jézusnak az evangéliumok szerint való "önértékelését" is. Ez a felfogás egy mai "tréningen", amit különféle kóklerek tartanak különféle, kisebb-nagyobb bűnözőnek készülő "üzletembereknek", bizonyára tetszetős és kívánatos, voltaképpen - ha jól tudom - ilyesmire kell bazírozni a sikeres felső vezető karrierjét, de bántó, sőt felháborító Jézusról feltételezni effajta szövegeket például: "Ti pedig ne hivassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok...  Doktoroknak se hivassátok magatokat, mert egy a ti Doktorotok, a Krisztus... Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, a kik te hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá; és te nem akartad. Ímé, pusztán hagyatik néktek a ti házatok. Mert mondom néktek: Mostantól fogva nem láttok engem mindaddig, mígnem ezt mondjátok: Áldott, a ki jő az Úrnak nevében!" (Mt 8, 10, 37-39) És így tovább, ilyen sok van.
A helyzet majdnem kilátástalan, olyasféle hitelesnek tekinthető forrás nem létezik ugyanis, amilyennek a történetírók munkáit tartjuk(?). A 37-ben született Josephus Flavius előtt zsidó (héber, ahogy tetszik) történetírás nem létezett, az alapvető írás a Biblia, amiből ismerhetjük "a zsidók történetét" (J. F. sem használhatott mást, még a leghitelesebbnek elfogadható mű, a Makkabeusok Könyve is egy elveszett forrásra hivatkozik, azt pedig - Kirenei Jázon 5 könyvét - soha senki nem látta.)
Bizonyára vannak olyan írások, amik azon elmélkednek, miképpen lehet, hogy például a hellenisztikus kultúra közvetlen szomszédságában próféták, angyalok, csodadoktorok határozták meg a politikai és gazdasági viszonyokat - én sajnos ezeket az írásokat nem olvastam. Csak elmorfondíroznék ezen a furcsaságon, ha volna rá időm és tehetségem. De minthogy egyik sincs, maradok a csodálkozásnál: egy nagyhatalom (Róma) működtet egy birodalmat, aminek egyik provinciája nem igényel semmilyen beavatkozást, Izráel földjén megy magától minden. Vannak helytartók, akiknek semmi dolguk, valakik valamiből fizetnek adót (van adószedő), de nem lehet tudni, kik és kinek meg ilyesmik, lényeg az, hogy egy ezerévek óta változatlan bibliai nép tenyészik egy földdarabon, várja a Messiást, és az végre megérkezik. Születése után harminc évig nem tesz semmit, amikor először találkozunk vele, akkor már tanít (ki tudja, kiket tanít, és azokat miért), ezért nem kap ugyan semmilyen javadalmazást, mégsem hal éhen. Aztán a mindaddig semmittevő helytartók egyike egyszer csak gondol egyet, elfogatja ezt a messiást és kivégezteti.
A jogászok és a rendőrök erre azt mondanák, nem életszerű.
Én csak csodálkozom, különben igazán komoly történész, nagy tudós hogyan tud leírni egy ilyen mondatot: "Egy mindhárom evangélista által idézett kijelentés, valamint egy csak Lukácsnál fennmaradt mondás szerint Jézus nemcsak hogy prófétának tartotta önmagát, de minden kellemetlenséget, ami vele történt, a próféta sorsnak tulajdonított."
A názáreti zavarta valamivel a papokat, akik valamivel rá tudták venni a rómaiakat, hogy járuljanak hozzá a názáreti halálos ítéletéhez.
Egy csodatevő csodadoktor, aki feltámasztja a halottakat, senkit nem zavar. Egy próféta, aki a lelki szegények túlvilági boldogságát hirdeti, szélsőséges esetben is legföljebb a regnáló hatalom szekerét tolja.
Most már tényleg utoljára írom ide: a kérdés az, miért akarták megölni a názáretit.

A qumráni papok jórészt igen buta emberek, de azt tudják, hogy ők addig élnek mindenkinél jobban, amíg Gideón hatalma meg nem inog, az pedig nem fog meginogni, amíg ők hűségesek.