Azt üzentem az apukámnak, hogy azért ministrálok, mert így majd eljutok a pápához, és akkor az majd feloldozza, amiért elvált, és akkor... hát azt nem tudtam, mi lesz, ha majd fel lesz oldozva, csak azt, hogy a pápán kívül más nem adhat feloldozást, amiért elvált az anyukámtól. A pap mondta nekem, hogy a pápához kell mennem. Amikor erről a feloldozás dologról értesültem, talán az apám már meg is nősült másodszor, nem tudom, akkor még nem ismertem őket, sem az apámat, sem az anyámat. Csak azt tudtam, hogy szörnyű bűnt követtek el. Mármint az istenke ellen. Nem ellenem. Utóbbi fel sem merült. Sem bennem, sem a papban. Azt bizonyosan tudom, hogy az anyám már addigra férjhez ment egy másik emberhez, az nagyon utált engem, például inkább ő is fázott az anyám nyitott sport BMW-jében (ő vezette), csak hogy engem jó erősen fújjon a menetszél, amíg leértünk Szárszóra. Ahol az illető úgy viselkedett, mintha az a ház az övé volna. Miközben neki tudnia kellett, hogy a nagyapám végrendelete szerint az a szárszói ház még csak nem is az anyámé, hanem az enyém - de ez már egy teljesen másik történet.
Istenfélelemre neveltek (a nevelés fogalmától eleve kiráz a hideg, aki egy gyereket nevelni akar, azt hosszú börtönbüntetésre ítélném - tudom, nincs annyi börtön). Minden este imádkozni kellett, a nagymamám által ellenőrizve voltam, hangosan imádkozom-e (ez a polgár nagymamám, amikor nagyúri módon éltem, arra nem nagyon emlékszem, de szerintem akkor még nem kellett hangosan imádkoznom). Féltem is. Az egész gyerekkoromat végig féltem. Az istentől. Eleinte a cigányoktól is meg a nyolcadik kerület lumpen gyerekeitől, de azokat kicsit később már meg tudtam verni, úgyhogy attól kezdve ők féltek tőlem. Az istent akkor sem tudtam megverni, mikor nagy lettem és erős, és úgy tudtam, az isten nem is fél tőlem, akármekkorát tudok ütni. Maradt az eredeti viszonyunk: én félek tőle, és ha nem sérti a fülüket, amit most fogok mondani, ezért én eléggé utáltam is az istent. Mármint azt a nagyszakállút ott a fent a felhők között. Nem hiszem, hogy én voltam az egyetlen gyerek az istenfélelemre neveltek közül, akik nemcsak félnek, de utálják is az istent. Mármint azt az istent, amiről különben nem tudnak semmit. Honnan a fenéből is tudhatnának bármit, nincs, aki elmagyarázhatná, mit jelent az isten fogalma, évtizedek óta látom, hogy a legmagasabb papi méltóságok is förtelmes marhaságokat beszélnek, amikor az isten szót kimondják.
A vallásuk istenéről beszélnek ugyanis. Majdnem mindegy, milyen vallású pap beszél istenről, annak az égvilágon semmi köze nincs istenhez.
Azt tetszik kérdezni, hány isten van? Hogy most éppen Manituról beszélek vagy Hoteiről (ő a gyengék és gyerekek védelmező istene a sintoista vallásban)?
A könyvemben valami ilyesmit kérdez a názáreti is Szedekiástól.
A názáreti tudta a választ?
Szerintem tudta. Azért sem akart hallani semmiféle vallásról.
Mert azt is tudta, hogy a vallás megöli az istent.
- Egy évvel ezelőtt, talán
még nincs is egy éve, Azariás, a mi kedves Azariásunk, a gabonakereskedőnk
ajánlott egy ifjút, egy érdemes ifjút, aki írástudó hírében áll, és vannak
egyéb jó tulajdonságai is, és tanulni akar. Legalábbis ezt mondta róla a mi
kedves Azariásunk. Akkor még csak azt tudtuk róla, hogy Hillél is okosnak tartotta.
Közben értesültünk arról is, hogy Izráel-szerte nyugtalanságot kelt a
szóbeszéd, miszerint megszületett a Messiás, a zsidók királya, és itt jár
közöttünk.
Keményebben markolta a
sittimfabotot, előrehajolt, mintha felugrani akarna, de végül abbamaradt a
mozdulat.
- Híre járt annak is, hogy
időről időre tömegek gyűlnek össze, mind nagyobb tömegek, és egy embert
hallgatnak. Ez az ember, mondjuk úgy, furcsákat beszél. És azért hallgatják őt,
mert a tömegek ezt az embert isten fiának hiszik.
Koppant a sittimfabot,
Gideón megpördült, odanézett, aztán ugyanolyan gyorsan visszafordult a papok
felé.
- Négy évvel ezelőtt a
Karmel lábánál egy birkapásztor, egy tizenegy éves fiú, bizonyságot
szereztettem róla, valóban tizenegy éves volt akkor – folytatta Gideón –, Jóbot
idézte, midőn az összegyűlt sokaságból kérdést tett fel valaki. Talán már
gondoljátok, ma már tudjuk, a megszületett Messiás, a zsidók királya, a tömegek
tanítója és a mi mai vendégünk egy és ugyanaz, ugyanarról az egyetlen
személyről beszélek. Sajnálatos módon nem tudtuk meg, négy éve a Karmel lábánál
ki tette föl azt a bizonyos kérdést és mi volt a kérdés. De nem is ez a fontos,
hanem a szó szerinti idézet, ahol Jób így szól istenről: ha igaznak mondanám
magamat, a szájam kárhoztatna engem, ha ártatlannak, bűnössé tenne engemet.
Ártatlan vagyok, nem törődöm lelkemmel, útálom az életemet. Mindegy ez!
Azért azt mondom: elveszít ő mindeneket!
- Nem szívesen szólok
közbe – mondta és átvette a másik kezébe a sittimfabotot, mert egy repedésbe
majdnem beszorult az ujja –, de ha már szó szerinti idézetet említettél,
legyünk pontosak, elveszít ő ártatlant és gonoszt, így szól az eredeti szöveg.
- Ez ugyanazt jelenti –
Gideón bosszúsan legyintett.
- Nem ugyanazt jelenti. Az
ártatlan és gonosz kevesebbnek látszik a mindenkinél, de több, mert Jób
megnevezi az ártatlant, akiről különben nem gondolnád, hogy isten el akarja
veszíteni.
- Mi volt a kérdés a
Karmel lejtőjén, ha már közbeszóltál? És ki tette föl?
- Miért fontos ez?
- Emlékszel a kérdésre és
arra, aki föltette?
- Igen.
- Megmondanád, ki volt az?
- Nem.
Gideón a papokhoz fordult,
széttárta a karját. Elmosolyodott. A szája. A szeme nem. A kilenc pap ugyanúgy
húzta mosolyra a száját, tekintetükben gyűlölet volt és megfelelni akarás.
- Nyilván eddig is
tudtátok, róla beszéltem, isten fiát hívtuk meg ma a reggeli eszmecserére.
Még dühösebben koppant a
sittimfabot.
- Még mindig a pontosság
kedvéért, tovább is mondtam a Jób-idézetet. Azt mondta Jób istenről, hogy ha
ostorával hirtelen megöl, neveti a bűntelenek megpróbáltatását. Ha
hóvízzel mosakodom is meg, ha szappannal mosom is meg kezeimet, akkor is a
posványba mártanál engem és az én ruháim is utálnának engem. Mert nem ember ő,
mint én, hogy néki megfelelhetnék, és együtt pörbe állanánk. Arról is szereztél
tudomást, miszerint ezt is idéztem? És arról is, mit mondtam ezután? Csak azért
kérdezem, mert enélkül az egésznek nincs semmi értelme.
Várt, nézte Gideónt és a
papokat. Tekintetükben megmaradt a gyűlölet, zavartsággal keveredett.
- Ezt már nem tartottuk
fontosnak – mondta Gideón.
- Kik nem tartottátok fontosnak?
Ti itt kilencen? Egy sem volt köztetek, aki rájött volna, hogy ez a
legfontosabb? Hogy Jób egy emberrel veszekszik, aztán egyszer csak azt mondja,
nem ember ő? Hogy Jób fogalma istenről pontosan olyan zavaros, mint a tiétek?
Hogy azt hiszi, isten haragszik rá?
- Te azt hiszed, hogy nem?
– ugrott fel diadalmasan az egyik pap. Gideón félrehajtott fejjel elfordult.
- Én nem hiszem. Én tudom,
hogy nem.
- Á, igen – a pap
sistergett a gúnytól – hallottuk, hogy te isten fia vagy, neked tudnod kell.
Hananiás vállal ellökte
magát a faltól, tett egy lépést a pap felé. Föl-le mozgott az izom az állkapcsa
mellett.
Koppantott egyet a
sittimfabottal, és ahogy Hananiás odanézett, alig észrevehetően nemet intett.
Hananiás megállt, visszalépett, újra a falnak támaszkodott.
- Kitől hallottátok, hogy
én isten fia vagyok? Istentől?
- Mondják széltében.
- És akik mondják, azok
kitől hallották?
- Hát azt én meg honnét
tudhatnám?
- Ha nem tudod, miért
mondod? Ha nem isten mondta neked, hogy én az ő fia vagyok, és nem isten mondta
neked, hogy ő haragszik Jóbra, akkor te miért állítasz olyat, aminek még a
forrását sem tudod megnevezni?
- Mert az nyilvánvaló,
hogy egy olyanra, aki ennyire nem bírja fegyelmezni magát, csak haragudni
lehet.
- Te haragszol rá?
- Természetes!
- Akkor pedig isten is
haragszik rá.
- Természetes!
- Akkor pedig isten olyan,
mint te. De az is lehet, hogy te olyan vagy, mint isten. Ami lényegében azt
jelenti, hogy te vagy isten. Igaz?
A pap segélykérőn nézett
körül.
- Amiből egyenesen
következik, hogy én a te fiad vagyok. Szólítsalak uramnak vagy egyszerűen csak
apámnak?
Csend volt.
- Egyszerűbben is eljuthattunk
volna kapcsolatunk tisztázásához. Anyámat megerőszakoltad vagy nem ellenkezett?
Szedekiás azt mondta,
megnyerni akarnak vagy megölni, még nem döntötték el. Most éppen segít nekik
dönteni.
- Mit gondoltok, ha én isten
fia vagyok, és a ti istenetekhez hasonlóan hajlamos vagyok haragra gyúlni, mit
fogok most tenni veletek? Elsősorban veled, aki gúnyosan mertél szólni hozzám.
Senki nem mozdult. Ezek tényleg
azt akarják tudni, hogy ő isten fia-e? Hogy az isten, akit ők az emberek
megfélemlítésére használnak, esetleg tényleg létezik? A valóban létező bajtól
nem tartanak, csak a haragvó istentől? Dehát a valóban létező veszélyről sem
tudnak semmit, mert nem értik, hogy az ellenük forduló tömegek elsöpörhetik
őket. Rómában reménykednek? Hogy a császár majd sereget küld a megmentésükre? A
császár nagyon buta ember, különben nem volna császár, de a környezetében
nyilván van olyan, aki megmagyarázza, miért nem védhetik meg Qumránt. Qumrán
védi a rómaiak hatalmát, ha erre egyszer képtelenné válik, már nem érdemes vele
foglalkozni. Vajon Gideón is olyan ostoba, mint a papjai?