Honnan jutottunk idáig?

„Agymosás megy. Nem tudod, milyen az élet odakinn. Onnantól mossák az agyad, hogy megtanulsz beszélni, óvodába jársz. Mindenhol ez megy, az oktatásban, a társadalomban, még otthon is. (…) Azt akarják, hogy az emberek süketek és vakok legyenek, hogy ne tudjanak a külső világról és hogy ott mi történik.”

Valami megzavart olvasás közben, vissza kellett keresnem, hol is tartottam, nem emlékeztem rá, ki járt Magyarországon, elég szomorú, hogy ilyeneket mondanak rólunk, de hát szavam sem lehet, sajnos igaz. Aztán megtaláltam a kiesett mondatot: ez itt idézet egy ENSZ-jelentésből. Észak-Koreából.

Most sápítozzak, hogy össze lehet keverni Magyarországot Észak-Koreával? Régóta tudom, hogy fokozati különbségek vannak, lényegiek nincsenek. Ott folyamatos a diktatúra évtizedek, sőt századok óta, itt volt 20 év ilyen-olyan megszakítás, azóta kicsit nehezebb visszaállítani mindent az önkényuralom kellékeiből. Zavaros is a dolog, mit kell alkalmazni a Horthy-korszakból, mit a Rákosiból (ez a kettő már megvan, csak még össze kell csiszolni őket), mi jöjjön Észak-Koreából, Azerbajdzsánból, a közel-keletiekkel sem tudnak még mit kezdeni. Azt látom, hogy tetszik, a szírek, palesztinok egész jók, csak nem értenek a technikához, hogyan kell működtetni – na majd innen Magyarországról megmutatjuk.

Önszabályozás

Bizonyos „kollégák” megsértődtek. Jó másfél héttel ezelőtt, mert a Pacsirta rádióban furcsálltam a különféle újságíró szervezeteket. A katolikust meg a reformátust például.

Nem az a baj, hogy megsértődtek, hanem az, hogy nem is értik, miért ne tárhatnák ők ország-világ elé az ő vallásukat. Nem az a baj, hogy nem értik, miért nem kellene a 21. században vallásosnak lenni, hanem az a baj, hogy leéltek egy életet egy szakmában, aminek éppen csak a lényegével nem sikerült megismerkedniük. Azt gondolják, milyen szép, nyílt és egyenes dolog megvallani a vallásukat, és eszükbe sem jut, hogy ez nemcsak nem érdekel senkit, hanem egyenesen zavar mindenkit. Egy katolikus újságíróra eleve gyanakodva néz egy nem katolikus riportalany, még meg sem szólaltak, és már a kirekesztés hendikepjével méregetik egymást. Arról nem is beszélve, hogy ha egy katolikus újságíró hangsúlyozandónak tartja a katolikusságát, akkor ő is gyanakodva fog nézni egy nem katolikus riportalanyra.

Ennyit a nyitottságról és a tárgyilagos világszemléletről mint az újságíró alapfelszereltségéhez tartozó, elengedhetetlen feltételekről.

De a legnagyobb baj, hogy betelefonálnak (vagy be is mennek, nem tudom, nem voltam ott) a szerkesztőségbe, nyilván azzal az igénnyel, hogy engem fenyítsenek meg, de a legjobb az volna, ha kitépnék a kezemből a mikrofont.

Hogy kicsoda tenné ezt? Hát a vezetőség. Nincs ilyen, nem baj? Az egyik református már a Magyar Rádióban is próbálkozott a megrendszabályoztatással, ott ráadásul volt vezetőség, igaz, nem az én elöljáróim.

Pedig én azért is szóltam másfél héttel ezelőtt, hogy ne alapítsanak önszabályozó egyesületet, abból sem értettek egy szót sem. Nem bírnak meglenni ellenőrzés nélkül, na jó, kimondom, itt tényleg csak önmagamért felelek, nem bírnak meglenni talpnyalás nélkül. Arra is igényt tartanak persze, hogy az övéket nyalják, de az a biztos, ha ők maguk fölött tudhatnak valakit, akinek kinyalhatják vagy hogy is kell ezt mondani, a talpat nem kinyalni szokás… á, egye meg a fene, értik, miről beszélek.

Nem emlékszem pontosan, mikor történt, éppen hányadszor távolítottak el a Rádióból, amikor valaki odajött hozzám, nem emlékszem, ki volt, de ő legalább érzett valami halvány kis szégyenfélét, és azt mondta, tudja, hogy neki is hozzám hasonlóan kellene viselkednie, de beláthatom, neki két gyereke van. Mondtam, nekem is, de természetesen belátom, ne röstelkedjen, nem mindenki olyan türelmetlen, mint én. Az is lehet, hogy mást mondtam, milyen vagyok.

Erre bazíroz a politika. Mindegyik. Némelyik durván és gusztustalanul, mint ez a mostani kormánypárt, némelyik meg gyáván, ostobán és nyálasan, de mindegyik tudja, hogy a magyar tömegközlésben alkalmazottak 99 százaléka beszari alak, aki el sem tudja képzelni, mi lenne, ha egyszer kipróbálná a  saját adott lehetőségeit. Hogy nem kellene behúzott farokkal… ajjaj, ez itt nem túl jó, na most már mindegy, eloldalogni, és lesni a felsőbbség kegyeit.

Jó, nekik van mit enni, nekem nem mindig, nekik van fűtésük és világításuk, nekem nem mindig, de én úgy nem szeretném. Azt mondta valaki a Pacsirta rádióban, hogy nem lehet mindenki olyan, mint én. Ez szerencsére igaz.

De ha valaki nem református és nem beszari, attól még nem lesz olyan. Ha nem lehet dekára megvenni síkos ideológiákkal, akkor még nem lesz rátarti és felelőtlen, meg még sokminden más sem lesz.

Egyszerűen csak olyan újságíróvá válik, aki képes megfelelni a szakma alapkövetelményeinek. Amitől egy ország volna képes kivetni magából azt a fertőző gócot, amit a dilettáns és bűnöző politika jelent általában, és a jelenleg regnáló párt különösen.

Vagy túlságosan sokat képzelek a tömegtájékoztatásban dolgozók hatásáról, és ennek megfelelő felelősségéről?

Nem hiszem.

Nagyítás

Napok óta elemeznek. Boldogék és boldogtalanék. Egy beszédet elemeznek, amit egy eléggé buta ember mondott el, a maga szellemi színvonalának megfelelő módon. Stílust talán itt nem említenék.

Nem azon akadok fenn (azon már régen nem), hogy össze-vissza hazudozott, nem is az, hogy jelentősnek képzeli magát, és hogy a saját maga jelentéktelenségét jelentőssé valorizálja, jelentőssé igyekezvén növelni azt a tömeget, ami őt jelentőségteljesnek képzelte, miközben egy olyan tömeget lehetetlen jelentős minőségűnek beállítani, ami egy rosszminőségű embert választ vezetőjének – hanem azon, hogy viszonylag használható agyvelejű emberek fontosnak tartják elemezni ezt az izét.

Vegyük az amerikai lakosságot mint mintát az úgynevezett évértékelő beszédek célközönségére. Nagy létszámú gyermeteg emberből álló sokaság, a tömeg szellemi szintje valószínűleg nem lényegesen magasabb a magyarországi tömegénél, bár ez nem mérhető, mindenesetre elég valószínűnek látszik, hogy nincs szükségük semmilyen apafigurára. Rajonganak az elsőszámú emberükért, de nem tekintik őt mindenhatónak, nem akarják, hogy az illető nadrágszíjjal alaposan elverje őket, midőn részegen hazatántorgott a kocsmából. Nem gondolják úgy, hogy az elnökük bármit megtehet, még azt sem szeretik, ha hülyeségeket beszél, de hogy lopjon (nagy tételben) és hazudjon (folyamatosan, az igazmondásnak még a látszatát is kerülve), azt nem tűrik el. Van egy ilyen elöljárójuk, rendben van, hagyomány, sok kárt nem tesz az illető, mert az amerikai alkotmány kizárja, hogy az elnök köztörvényes bűnöket kövessen el, egye fene, beszéljen, tartson évértékelőt vagy mit, aki akar, figyelhet rá, azok az emberek, akiktől Amerika olyan, amilyen, nem is tudják, hogy az elnök beszél olykor, ha meghallgatják is, bizonyosan nem elemzik.

De tényleg, gondoljanak bele, a számadó juhász kiáll a középre, és értékeli Albert Einstein működését, mert mind a ketten abból élnek, hogy számolnak, nehogy már ez a nagyhajú úgy képzelje, valakinek számít, mikor a számadó juhásznak mindenki kalapot emel, és tekintélye van a falu kocsmájában. Ki ismeri a faluban ezt a nagyhajút? Na? A számadót meg mindenki. Hát azér’!

Az úgynevezett baloldali elemzők teszik a legnagyobb kárt, mert sztárolnak egy rosszminőségű hazudozót, mert folyamatosan napirenden tartják, miközben a szavazókorú népesség 8 milliójából legalább 6 milliót nem érdekelne, hogy az illető a világon van, mégis folyton beviszik a magánéletébe.

Sokszor elmondtam már, a hivatalnak nincs semmilyen becsülete, a hivatal nem tiszteletreméltó, a hivatalban lévő ember lehet az. Nem kell beszélni valakiről éjjel-nappal, aki jelentéktelen, akinek a szellemi és erkölcsi színvonala finoman szólva nincs túl magasan, mert ezzel tartják őt ott, ahol lennie semmiképpen sem volna szabad.

Az igazságot, a valóságnak megfelelő tényeket és adatokat úgy is el lehet mondani, hogy nem abból indulunk ki, milyen erőszakot tett a tényeken és adatokon egy jelentéktelen vidéki ripacs, egy falusi futballista. Nem számít ugyanis, a valóság nem változik meg a folyamatos hazudozás következtében sem. Csak azoknak az életminőségét roncsolják a „baloldali elemzők”, akik szeretnék a hétköznapjaikat nyugalomban, politikamentesen leélni. A gazdaság tudniillik rendes körülmények között nem politika, a történelem sem az. Ha valakinek mondanivalója van akár az egyikről, akár a másikról, nem kell úgy kezdenie, mi mindent hazudtak a közelmúltban a beruházásokról és a dicső magyar múltról, lehet ezekről írni és beszélni csak úgy. Mint egy önálló ember, aki nem függőségben éli az életét, akinek nem az a meghatározó élménye, hogy egy szerényen bútorozott agyvelejűnek milyen megnyilvánulásai kerülnek elő a nap minden szakában. Vannak elegen, akik kifogják a lovakat a kocsija elől, és pezsgőt isznak a cipőjéből, mondom, minden vidéki ripacsnak van rajongótábora.

Annyira groteszk ez itt négy éve, legyen már vége. Nem mondom, hogy mindegy, mi történik április 6-án, de bármi legyen is a végeredmény, bánjunk mindenkivel érdemei szerint. Ha már adekvátan nem lehet, ha nem utalhatjuk a megfelelő helyre, legalább ne beszéljünk róla.

Annyi minden van ezen a világon.

Sírmegváltás

Azt írja a Legliberálisabb, hogy Kádár sírjának meggyalázása undorító bűncselekmény volt, és az lett volna a tőle néhányszáz méterre lévő Imrédy Béla családi sírboltjának meggyalázása is.

Érdekes álláspont. Olyasféle, mint a szólásszabadság 1990. után, ami a hazai liberális eszme szerint mindent felülírt.

Én különben nem tudtam, hogy Imrédy Bélának sírja van. Vagy ez a „családi sírbolt” valami sumák, hogy neki nincs ugyan, csak a családjának, de azért az is undorító bűncselekmény, mondom, eléggé meglepődnék, ha egy háborús bűnökért kivégzett alaknak sírja volna, ha ebben az országban én bármin meg tudnék lepődni.

Az a kérdés, hogy ha nincs sumák, és Imrédy Bélának tényleg van sírja, akkor undorító bűncselekmény annak a meggyalázása? Most hagyjuk, hogy mit jelent maga a cselekedet, hogy valaki odamegy egy földhalomhoz vagy egy kődarabhoz és nem tudom, mit tesz vele, én ezt adott esetben nem bűncselekménynek tartanám, talán még undorítónak sem, egyszerűen fölöslegesnek, ostobának, ízléstelennek, primitív emberek mennek neki tárgyaknak, beleszúrnak a bábúba, elégetnek egy fényképet, leöntenek festékkel egy szobrot, elvitetik a Varga Imre által faragott, kiváló műalkotást, Károlyi Mihály szobrát meg ilyesmi, buta és rosszéletű, bosszútól habzó szájú figurák csinálnak ilyeneket – de mi van, ha egy olyan sírt, amiben mondjuk Imrédy maradványai vannak, valaki kiás, kiszedi onnan, ami benne van, elégeti, a gödröt pedig betemeti? Az undorító bűncselekmény volna a liberális eszme bizonyos felfogása szerint? Valószínűleg. Pedig nem az. Az illető eltemetése – ami végül is az emlékezés egy formája, sőt a megbocsátásé is, mintha azt mondaná, halálában minden ember egyforma, ha ragaszkodunk a jelképes cselekvések némelykor megbocsátható szokásaihoz –, egyszóval az eltemetése inkább közelíthető az undorító bűncselekményhez. Nem az, vétkes ostobaság, amit jó minél előbb korrigálni, de hogy egy tömeggyilkossal el lehetne követni bármi undorító bűncselekményt, azt nem hiszem. Mert hogy az illető nem lesz jobb azáltal, hogy meghalt. Szent és sérthetetlen még kevésbé.

Ébresztő

Ez egy rádióműsor címe, a rádiót Pacsirtának hívják, a Neten hallgatható, Pacsirta.hu. Az Ébresztő az én műsorom, kedden délután 4-től 6-ig szól, ha van kedvük, hallgassák. Olyasmi, amilyen a Jóreggelt Európa volt, csak ebben nincsenek riportok, egyedül vagyok az általam válogatott zenékkel meg a szövegeimmel. Azért vagyok egyedül ebben a műsorban, mert ennek a rádiónak nincs egy fillérje sem, mindenki ingyen dolgozik. A „mindenki” pedig a hajdani rádiósokból áll, akik addig voltak azok, amíg volt Rádió, és azokból a tévésekből, akik addig voltak tévések, amíg volt Televízió. Nem írok ide neveket, mert több, mint 80-an vagyunk, senki sem olyanabb, mint a másik, ez a több, mint 80 médiamunkás ennek a szakmának az elitje.

El kellett gondolkodnom, mit akarok mondani április elejéig, addig szól ez a rádió. Egy pillanat, megnézem a naptárban, hány adásom lesz.

Legföljebb 10. Tízszer két óra. Nem túl sok, ha azt vesszük, hogy mire jutottam nagyjából 40 év alatt, amíg úgynevezett műsorkészítő voltam a Magyar Rádióban. Szerkesztettem, beszéltem, mondtam a magamét sokféleképpen, és mégis itt tartunk. Igaz, soha senki nem kért rá, hogy mondjam, én akartam mondani, azt hittem, elérek valamit, talán lehet a mondanivalóm egy halványan imbolygó és pislákoló gyertyafény a butaság mélysötétjében, nem is gyertya, inkább egy alig lángra kapó és nyomban kialvó nedves gyufaszál, nem kell itt nagyképűsködni. Dehát az sem lett. Mindig azt hiszem, nincs már lejjebb, mindig van.

Karinthy Frigyes döbbenetes írásának a végét idézem: Ki kérdezett.

"Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld."

Mondtam, engem sem kérdezett senki, mégis mondtam, mondtam 40 évig, és most megint mondom. Tartottam kis lelkiismeret vizsgálatot, mert azért ebben a helyzetben muszáj – van-e részem abban, hogy idáig jutottunk? Aminél lejjebb már nincs, visszavonom az előbbit, ide-oda járkálunk itt a gödör mélyén, jó széles itt lent, néhol mélyebb a dágvány, néhol még az átlagosnál is büdösebb, de egy meg nem szállt országban, ahol külső erő nem utasít és nem is véd meg senkit, ennél mélyebb a gödör már tényleg nem lehet.

Arra jutottam, hogy ebben nincs részem. Én nemcsak azt mondtam, merre ne menjenek, azt is hörögtem folyamatosan, pedig engem sem kérdezett senki, hogy egy ilyen mértékig butaságban tartott néppel nem jutunk sehová, tessék tervezni egy többé-kevésbé működőképes iskolarendszert, és azt olyan gyorsan tessék elindítani, amilyen gyorsan csak lehet, mert a hatása 30-35 év múlva lesz érezhető. Attól kezdve, hogy elindult. Azért neveztem többé-kevésbé működőképesnek, mert nincs tökéletes oktatási rendszer. De jó, az van. Egyszóval nem rontottam legalább, ha javítani nem tudtam is.

24 év alatt nem sikerült összehozni semmit, egyvalaki megpróbálta, most nem elemezném, miért nem lett belőle semmi, de azt végképp nem tudtam elképzelni, hogy ez a mostani társaság az oktatást is eljuttatja a mélypontra, ahonnan már nincs lejjebb. Pedig én bárkivel összefognék, aki gyerekként bánik a gyerekekkel. Aki képes felfogni, hogy a társadalom legértékesebb tagja a tanár és az orvos, azaz minden pénzt nekik kell adni, ha másoknak koplalni kell is, mert csak ők tudják megteremteni az esélyt arra, hogy ebből itt ország legyen, a benne lakókból pedig ember. Az a baj, hogy ez felfuvalkodott elmebetegekkel nem fog menni, tehát bárkivel mégsem foghatok össze, mert aki stadionokat építtet például, aki sportoltatni akarja a gyerekeket, az eleve csak idomításban képes látni a jövőt, valamint megfélemlítésben és megalázásban. Ez ugyanis a sport lényege. Utóbbi kettőre, a megfélemlítésre és megalázásra még rá lehet erősíteni hittanoktatással, egyáltalán, az egyházak magasztalásával. Nem a folyamatos rablással van bajom, egy bizonyos szellemi szinten ennyi telik, tudjuk régen, a sok hülye felnőtt még meg is érdemli, ha hagyja magát, hanem azzal, hogy a gyerekeket rabolják ki. Ők éheznek és fáznak, és ők maradnak iskolázatlanok (egy gyerek soha nem lehet buta). És az iskolaévek alatt az ő fejüket tömik meg fölösleges és kártékony förtelmekkel, az ő lelküket gyötrik meg annyira, hogy érzelmi torzszülöttekké válnak, végül pedig iszonyatosan buta felnőtté. Olyanná, aki már nem képes másra, mint rajongani egy másik torzszülöttért. Aki mellesleg valamikor ugyancsak jobb sorsra érdemes kisgyerek volt. Azt hiszem.

Ébresztő.

Ezt mondogatom majd tízszer két órában, hogy miből kellene felébredni. Azt most mondtam, hogyan.