Bizonyos „kollégák” megsértődtek. Jó
másfél héttel ezelőtt, mert a Pacsirta rádióban furcsálltam a különféle
újságíró szervezeteket. A katolikust meg a reformátust például.
Nem az a baj, hogy megsértődtek,
hanem az, hogy nem is értik, miért ne tárhatnák ők ország-világ elé az ő
vallásukat. Nem az a baj, hogy nem értik, miért nem kellene a 21. században vallásosnak
lenni, hanem az a baj, hogy leéltek egy életet egy szakmában, aminek éppen csak
a lényegével nem sikerült megismerkedniük. Azt gondolják, milyen szép, nyílt és
egyenes dolog megvallani a vallásukat, és eszükbe sem jut, hogy ez nemcsak nem
érdekel senkit, hanem egyenesen zavar mindenkit. Egy katolikus újságíróra eleve
gyanakodva néz egy nem katolikus riportalany, még meg sem szólaltak, és már a
kirekesztés hendikepjével méregetik egymást. Arról nem is beszélve, hogy ha egy
katolikus újságíró hangsúlyozandónak tartja a katolikusságát, akkor ő is
gyanakodva fog nézni egy nem katolikus riportalanyra.
Ennyit a nyitottságról és a
tárgyilagos világszemléletről mint az újságíró alapfelszereltségéhez tartozó,
elengedhetetlen feltételekről.
De a legnagyobb baj, hogy betelefonálnak
(vagy be is mennek, nem tudom, nem voltam ott) a szerkesztőségbe, nyilván azzal
az igénnyel, hogy engem fenyítsenek meg, de a legjobb az volna, ha kitépnék a
kezemből a mikrofont.
Hogy kicsoda tenné ezt? Hát a
vezetőség. Nincs ilyen, nem baj? Az egyik református már a Magyar Rádióban is
próbálkozott a megrendszabályoztatással, ott ráadásul volt vezetőség, igaz, nem
az én elöljáróim.
Pedig én azért is szóltam másfél
héttel ezelőtt, hogy ne alapítsanak önszabályozó egyesületet, abból sem
értettek egy szót sem. Nem bírnak meglenni ellenőrzés nélkül, na jó, kimondom,
itt tényleg csak önmagamért felelek, nem bírnak meglenni talpnyalás nélkül.
Arra is igényt tartanak persze, hogy az övéket nyalják, de az a biztos, ha ők
maguk fölött tudhatnak valakit, akinek kinyalhatják vagy hogy is kell ezt
mondani, a talpat nem kinyalni szokás… á, egye meg a fene, értik, miről
beszélek.
Nem emlékszem pontosan, mikor
történt, éppen hányadszor távolítottak el a Rádióból, amikor valaki odajött
hozzám, nem emlékszem, ki volt, de ő legalább érzett valami halvány kis
szégyenfélét, és azt mondta, tudja, hogy neki is hozzám hasonlóan kellene
viselkednie, de beláthatom, neki két gyereke van. Mondtam, nekem is, de
természetesen belátom, ne röstelkedjen, nem mindenki olyan türelmetlen, mint
én. Az is lehet, hogy mást mondtam, milyen vagyok.
Erre bazíroz a politika. Mindegyik.
Némelyik durván és gusztustalanul, mint ez a mostani kormánypárt, némelyik meg
gyáván, ostobán és nyálasan, de mindegyik tudja, hogy a magyar tömegközlésben
alkalmazottak 99 százaléka beszari alak, aki el sem tudja képzelni, mi lenne,
ha egyszer kipróbálná a saját adott
lehetőségeit. Hogy nem kellene behúzott farokkal… ajjaj, ez itt nem túl jó, na
most már mindegy, eloldalogni, és lesni a felsőbbség kegyeit.
Jó, nekik van mit enni, nekem nem
mindig, nekik van fűtésük és világításuk, nekem nem mindig, de én úgy nem
szeretném. Azt mondta valaki a Pacsirta rádióban, hogy nem lehet mindenki
olyan, mint én. Ez szerencsére igaz.
De ha valaki nem református és nem
beszari, attól még nem lesz olyan. Ha nem lehet dekára megvenni síkos
ideológiákkal, akkor még nem lesz rátarti és felelőtlen, meg még sokminden más
sem lesz.
Egyszerűen csak olyan újságíróvá
válik, aki képes megfelelni a szakma alapkövetelményeinek. Amitől egy ország
volna képes kivetni magából azt a fertőző gócot, amit a dilettáns és bűnöző
politika jelent általában, és a jelenleg regnáló párt különösen.
Vagy túlságosan sokat képzelek a
tömegtájékoztatásban dolgozók hatásáról, és ennek megfelelő felelősségéről?
Nem hiszem.