„Agymosás megy. Nem tudod, milyen az élet odakinn. Onnantól
mossák az agyad, hogy megtanulsz beszélni, óvodába jársz. Mindenhol ez megy, az
oktatásban, a társadalomban, még otthon is. (…) Azt akarják, hogy az emberek
süketek és vakok legyenek, hogy ne tudjanak a külső világról és hogy ott mi
történik.”
Valami megzavart olvasás
közben, vissza kellett keresnem, hol is tartottam, nem emlékeztem rá, ki járt Magyarországon,
elég szomorú, hogy ilyeneket mondanak rólunk, de hát szavam sem lehet, sajnos
igaz. Aztán megtaláltam a kiesett mondatot: ez itt idézet egy ENSZ-jelentésből.
Észak-Koreából.
Most sápítozzak, hogy össze
lehet keverni Magyarországot Észak-Koreával? Régóta tudom, hogy fokozati
különbségek vannak, lényegiek nincsenek. Ott folyamatos a diktatúra évtizedek,
sőt századok óta, itt volt 20 év ilyen-olyan megszakítás, azóta kicsit nehezebb
visszaállítani mindent az önkényuralom kellékeiből. Zavaros is a dolog, mit
kell alkalmazni a Horthy-korszakból, mit a Rákosiból (ez a kettő már megvan,
csak még össze kell csiszolni őket), mi jöjjön Észak-Koreából, Azerbajdzsánból,
a közel-keletiekkel sem tudnak még mit kezdeni. Azt látom, hogy tetszik, a
szírek, palesztinok egész jók, csak nem értenek a technikához, hogyan kell
működtetni – na majd innen Magyarországról megmutatjuk.
”Észak-Koreában bár majdnem 500 sajtótermék van, ezekben lényegében ugyanaz áll: a cenzúra által átengedett kevés anyag mind a Kim család életéről és az ország sikereiről."
A „Kim” behelyettesítve, a többi stimmel. Nem arról van szó ugyanis,
hogy az itteni Kedves Vezető szerint nem tartozik a népre, mit tesz, hanem
arról, hogy a népet alapjában véve nem is érdekli, és ezt a Kedves Vezető
pontosan tudja. Ő érte el, hogy így legyen. Az ország sikeres. Hosszú időbe
telik, amíg a nép a saját szemének kezd hinni. Most bemegy a boltba, látja, nem
tudja megvenni, amit szeretne, legjobb esetben bekapcsol otthon valamilyen
tömegmanipuláló eszközt, ott azt mondják, az ország sikeres. Ja? Akkor jó, majd
holnaptól én is sikeres leszek. Sok holnap telik el, amíg rájön, nem lesz
sikeres, mert az ország sem az. Utóbbi különben nem különösebben érdekli, csak ő
ebben az országban boldogulna, de hát nem megy. Akkor kapára-kaszára.
Az még messze van. Addig még sok holnapnak kell eltelnie. Főképp azért,
mert az igazán nagy tömeg vagy már nem is nézi az árakat, tudja, azok messze
vannak az ő lehetőségeitől, vagy még nézi, és azt mondja, holnap talán jobb
lesz. Nem érdekli, mit mondanának mások, szokva van. Ez megy évszázadok óta. Nem
tudja, hogy jobban is élhetne. Nem tudja, milyen a jobb, még nem látott olyat.
Valószínűleg van valaki, aki ezt megmondta a Kedves Vezetőnek, ő meg
értette, mit mondanak neki, látott olyat közelről. Úgyhogy nem kell foglalkozni
a néppel. Közülük csak kevesen jönnek rá, agresszióval, rablással, mások
eltiprásával ki lehet törni a nyomorból.
Azt még senki sem mondta a Kedves Vezetőnek, hogy eljön az a pillanat,
amikor ennek a tömegnek lesz elege. És ebben az a borzasztó, hogy nem lehet
tudni, mikor jön el az a pillanat. Lehet, hogy még évekig nem. De az is lehet,
hogy holnap.
Akkor már mondhat akármit az összes tömegmanipuláló. Attól a pillanattól
semmit nem ér az összeharácsolt vagyon, nincs hová menekülni, a tömegnek
nincsenek érzelmei. A gyűlöletet kivéve meg a bosszúvágyat.
„Bár a
választások előtt pár héttel a titkosszolgálatok két öszödi jelentést is
nyilvánosságra hoztak, továbbra sem tudjuk biztosan, hogy ki volt az eredeti
kiszivárogtató. Az egyetlen kapaszkodót egy zavaros előéletű kalandor interjúja
jelenti, aki 2009-ben Bolíviában meghalt. Ő Gyurcsány Ferencet vádolta, de
gyanúba keverte a teljes fideszes vezérkart is, bizonyítani viszont alig tudott
valamit.”
Mi az, ami bizonyítható? Egy tény
bizonyosan, és abból kiindulva elég messzire el lehet jutni. A tény: az akkor
hivatalban lévő miniszterelnöknek egy zárt körben elmondott beszédéből kivágtak
néhány mondatot, ezzel elérték a hamisításnak azt a ritkán elérhető eredményét,
hogy a teljes beszéd értelmének éppen az ellenkezőjét sikerült közvetíteni.
Honnan közvetítettek? A közszolgálati Magyar Rádióból.
A közszolgálati Magyar Rádió
elnöke bűncselekmények, még egyszer mondom: bűncselekmények sorozatát követte el. Ezeknek a
bűncselekményeknek a következményei (ezzel is foglalkozik a büntetőjog) előre
láthatók voltak. Ezek a következmények a megsértett paragrafusok
büntethetőségét szinte felmérhetetlen mértékben súlyosbították, mert nemcsak
egy embert tettek tönkre, hanem egy ország életét határozták meg. Az ország a
polgárháború szélére sodródott, az anyagi és főképp az eszmei kár ugyancsak
felmérhetetlen.
Történt valami a Magyar Rádió
elnökével? Egy közönséges közokirat hamisítás büntetési tétele három év. Aminek
nincs különösebb következménye, általában saját haszon szerzésének érdekében
szokták elkövetni. Az három év. A fenti bűncselekmény (ami csak egy a
sorozatból) mennyi? Kérdezte ezt valaha valaki?
Amikor ez a rádióelnök a
hivatalába került, amikor „megválasztották”, a szocialisták voltak kormányon. A kuratóriumi elnökség elnökét és
többségét az MSZP adta. A rádióelnök a kuratóriumi elnök jelöltje volt, a szocialisták követték az
elnököt, a fideszesek meg csak hátradőltek, és elégedetten figyelték, amint a
kuratóriumi elnökség teljesíti a kívánságukat, az ölükbe helyezi a Magyar
Rádiót.
Ha a „kiszivárogtatás” idején én
vagyok a Magyar Rádió elnöke, először meghallgatom, mi van azon a CD-n, az
„anyag” meghallgatása után azonnal hívom a miniszterelnököt, felszabadítok egy
stúdiót, és az adás megszakításával kapcsolom a Rádió addigra mozgósított két
legjobb riporterét, akik megcsinálják az újkori magyar történelem egyik
legrázósabb és legsúlyosabb riportját, élőben és azonnal, mielőtt a
„kiszivárogtatók” elmennek máshová. Tettem volna ezt azért, mert ez volt akkor
a teendő, pusztán szakmai szempontból vizsgálva a dolgot, nem is volt
lehetséges mást tenni. A büntetőjogi szempont bennem akkor fel sem merült.
Mellesleg nem voltam kormánypárti. Akkor sem. Emberpárti voltam. Azóta is.
Legföljebb könnyebben viseltem el azt, ami akkor volt, mert a szocialistákról
sok rosszat lehet elmondani, de hogy embertelen, agresszív, fasisztoid despoták
volnának, azt nem. Ahhoz is tehetségtelenek.
Fentiekre számos tanúm van, le is
írtam, ellenőrizhető, nem most találom ki.
Ugye nem kell mondanom? Semmi sem
úgy történt volna, ahogyan akkor a mindenre elszánt ellenzék eltervezte, amiben
a cinkos rádióelnök bűnsegédi bűnrészesként vett részt, nagy egyetértésben a
kuratórium elnökével.
A kuratórium elnöke azóta
meghalt. A Jóreggelt Európa című blogomban néhány hónapja leírtam, a Magyar
Rádióban többször elmondtam az eredeti latin mondatot a helyes fordítással
együtt: De mortuis nil nisi bene – azaz halottakról jól (helyesen, a valóságnak
megfelelően) vagy sehogy.
Ám ha élne is, érdektelen volna az
ügyben való tanúskodása: ő jogilag nem vonható felelősségre, a választása
nevezhető egyszerű politikai tévedésnek (nem az, de mondom, jogi szempontból
mindegy), a napi műsorszerkesztésbe meg elvileg nem szólhatott bele. Elvileg.
Az meg most már végképp mindegy, tudott-e erről az akcióról, és ha igen, miért
nem szólt senkinek abban a pártban, ami az akkori kormányt adta. Ha nem tudott
semmiről, miért nem?
Az akkori rádióelnök viszont él. A
jelenlegi kormány egyik legmegbízhatóbb embere. Bizonyára javára írható a
hithűség – már 2006-ban is a jelenlegi kormány híve volt. Rádióelnökként persze
nem lehetett volna az ellenzék elkötelezett híve, annak a munkakörnek megvannak
az elég pontosan meghatározható kötelmei, bizonyítandó (és bizonyítható), hogy
az illető ezeket a törvényerejű szabályokat is megsértette.
Kivizsgálta valaha valaki, milyen
hordozón, mikor, hogyan került a hanganyag a Magyar Rádióba? Ki vitte oda? Hogy
ment be az épületbe? Melyik kapun? Melyik rendész engedte be, milyen belépővel,
kihez? Vagy csak lement valaki, és ott vette át? Akár beengedték a
„kézbesítőt”, akár csak a portán várt, ki vette át a hordozót, a Rádió melyik
osztályának milyen beosztásban lévő alkalmazottja? Kinek adta oda? Ki hallgatta
meg? A meghallgatás után mit tett? Ki döntött az adásba kerülésről? Hová vitték?
A Bródy-épület valamelyik Krónika-stúdiójába vagy egyenesen föl az adóra? Ha
oda, ott melyik stúdióba? Oda ki vitte fel? (Oda belépni még a rádiósok közül
sem szabad bárkinek.) Ki utasított, ki beszélt, milyen szöveget mondott, azt ki
írta, és ki engedélyezte az adás megszakítását, melyik technikus játszotta le
az anyagot? Hol van a műsorboríték, az adásmenet, amiben nyoma kell, hogy
legyen annak a történésnek, aminek végeredménye az volt, hogy egy hamisított
hangfelvétel, amiről – még egyszer mondom – abban a pillanatban lehetett tudni,
súlyos következményei lesznek, hogy ez a hamis hangfelvétel kimenjen az éterbe.
És legfőképpen: hol volt mindezenközben az intézményben mindenért legfőbb felelős, a
Magyar Rádió elnöke?
Nem vagyok jogi szakértő. Nem tudom,
elévülhet-e egy olyan bűncselekmény sorozat, aminek a következményei máig
hatnak, ami megváltoztatta egy ország politikai, gazdasági és társadalmi
berendezkedését.
Csak azt tudom, hogy nyolc éve hámozzák
a luftballont, kicsoda a kiszivárogtató. Mellékkörülmény. Az illető ócska kis
figura, pitiáner tolvaj, senkiházi, puhagerincű lény, de a jog szempontjából
irreleváns. Nem számít. Valószínűleg még lopásért sem lehetne elítélni.
Egy kérdés maradt. Van olyan ember, aki
képes végre az érdemi kérdéssel foglalkozni, aki felfogja, hogy még most, nyolc
év után is helyre lehet billenteni az akkor felborított egyensúlyt? Aki
megérti, hogy csak egy-két szakmájához értő jogászra és médiaszakértőre van
szükség.
Többször volt már befejező mondatom az itt
következő: én szóltam.