Megvédjük Európát

A magyar miniszterelnök Szerbiával együtt megvédi Európát. „…amikor veszély fenyegette Európa belső részét, és meg kellett védeni Európát, akkor sosem siettek a segítségünkre, hanem ütközőzónává nevezték ki ezt a térséget. Ezt csinálták évszázadokon keresztül. És semmi jelét nem látom annak, hogy ez a gondolkodásmód megváltozott volna.”

Egyszóval megvédjük Európát. Voltaképpen semmi különöset nem látok abban, hogy a magyar történelem legbutább, legműveletlenebb, legprimitívebb főtisztviselője ugyanazt a hülyeséget ismételgeti, amit a történész szakma tol le a torkunkon azóta, amióta egyáltalán létezik ez a tudomány. Most kissé terjedelmesebben mutatom meg, miért mentem föl valamelyest ezt a különben tűrhetetlen alakot a tudatlansága miatt, miért nem tehet mást, mint hogy hülyeségeket beszéljen.

A magyar történelemírás vonatkozó aljasságait mindenki ismeri, aki elvégezte az általános iskola hatodik osztályát. Elmondom, mi történt valójában, mi az, amiről a politika cédája, a magát történelemtudománynak magasztaló szélhámos társaság évszázadok óta nem hajlandó írni. Ideteszek egy térképet és hozzá némi magyarázatot az Ezerév című könyvemből, aminek a megjelenéséhez egyre kevesebb reményt fűzök.

A minket érdeklő időben a vörösesbarna Német-Római Császárságot (aminek része még az itt más színnel jelzett Burgundia és Bohémia, az Obodriták földje, a „Veleti” névvel jelzett szláv néptörzsek és Pomeránia is, a külön jelzésnek olyan oka van, ami minket most nem érdekel) négy nagy hatalmi tömb veszi körül: 1.) a jajlila színű Frank Birodalom (Toulonnal, Flandriával, a Leoni Királysággal, Pamplonával együtt a mai Nyugat-Európa nagy része), 2.) a romlott eperfagylalt színű Bizánc (azaz a mai Törökország és környéke meg a Balkán), 3.) Mohamed próféta tanainak a kialakulóban lévő birodalma (a zölddel, zöldessárgával színezett részek, nyugaton a Cordobai Kalifátusig), valamint 4.) keleten a novgorodi Rusz terjeszkedése, a születő ortodox Kijevi Rusz (halvány fövenysárgával). Ez a négy nagy tömb három meghatározó vallást is jelöl. Abból a négy tömbből három a kereszténységnek a két változata, a maradék az iszlám – ezek közül a nyugati katolikus és a muszlim a vallástörténet két legvadabb, legkegyetlenebbül terjeszkedő, tömeggyilkos irányzata. A középen látható, kontúrok nélküli türkiz és citromsárga foltokról majd később, értelmezésükhöz előbb a fenti négy nagyot kell némi magyarázattal ellátni.
Korábban említettem, hogy néhány mondatban fel kell vázolnunk a dzsihád lényegét, ennek most jött el az ideje. Erőfeszítés – arabul. Ami eredetileg azt a szent háborút jelentette, amit Mohamed az iszlám védelmére hirdetett – nem mellesleg a saját pogányaival és nem a világ többi részével szemben. Ebből nyomban a próféta halála után megszületett az értelmezés, miszerint a legjobb védelem a terjeszkedés, azaz a szent vallásnak az ő erőszakkal való terjesztése. Méghozzá észak és nyugat felé. A világ ugyanis a muszlimok szerint két részre osztható. Egyik a dár al-iszlám, (az „iszlám háza”) a másik a dar al-harb, (a „háború háza”) – ez utóbbi az a terület, amit el kell foglalni és ahol terjeszteni kell az igaz hitet. Amidőn pedig ezen területek elfoglaltattak, az imámnak fel kell szólítania a hitetleneket a megtérésre, akik ezáltal dzimmík, azaz védelemben részesülők, de minden egyéb joguktól megfosztottak lesznek. Ha van valami a kereszténység tanaiban, amit megértek és osztok, az ennek a felkínált lehetőségnek az elutasítása.
Egyik szent háború a másik ellen. Egyik szentebb, mint a másik (ez a szentség a 11. századra odáig fajult, hogy a keresztények a háborút nemcsak hogy igazságosnak tekintették, de aki részt vett benne, annak az egyház tanítása alapján minden bűne bocsánatot nyert, mi több, a hadakozással Istennek tetsző cselekedetet hajtott végre. Az ilyen háborúban való részvételt a szerzetesi életforma valódi alternatívájának tartották, a katonáskodást – azaz lényegében a tömeges gyilkosságot – mindenki lelki tevékenységnek fogta fel). A másik oldal szent jellegének ismertetésétől ezúttal eltekintek, minket ugyanis ebben a pillanatban a kereszténység érdekel.
Amint már említém, a kereszténység ennek a szent háborúnak a következtében elég hamar elveszítette Egyiptomot, Palesztinát, Szíriát, Anatólia nagyobb részét, Észak-Afrikát, az Ibériai-félszigetet és a dél-francia területeket. És hiába a poitiers-i győzelem, az iszlám maradt az Ibériai félszigeten, az egykori vizigót királyság végképp elveszett, a muszlimok fenyegetése állandósult, itt is és Itália teljes hosszában is. Bizánc kis időre megerősödött ugyan, de már növekedett a Szeldzsuk dinasztia, a mohamedánok nem akartak beletörődni abba, hogy a kereszténység győzzön felettük.
A mi Henrikünk (a hamarosan német-római császár) birodalmát dél-nyugat és dél-kelet felől is bármikor megtámadhatták, hozzá még ott volt a pápaság is mint a kereszténység legfőbb hatalma – legalábbis a pápa ekképp deklarálta a maga intézményét. Amit a Német-Római Birodalom császárai valahogyan képtelenek voltak barátságos közeledésnek felfogni. És bár bizonyos mértékig a „mi kutyánk kölykei” viszonyban voltak a nyugati frankokkal, a politikában az atyafiság akkor sem számított a szeretet és béke biztonságos hátországának, azaz nem ártott olykor egy pillantást vetni nyugat felé. Ám a figyelemre leginkább méltó a kelet, a rejtélyes Kijevi Rusz. Bizonyos mértékig rokonok azok is, mint a nyugati frankok, hiszen Novgorodot (azaz az orosz birodalom ősét) a varégok (vikingek) alapították, akik ugyanarról a Gotland nevű szigetről indultak, ahonnan náluk sokkal korábban a már többször emlegetett gótok, köztük persze az osztrogótok. Akik viszont még mindig ott vannak a Don partján, Kijevtől bőven keletre, és akik időről időre tudósítanak Rurik (másképpen Ruszik) és utódai minden mozdulatáról. Szóltak már 862-ben, hogy a kedves rokon Novgorodban alapított valamit, amit saját magáról Rusznak nevezett el, és figyelmeztették a nyugaton élő vizigót leszármazottakat a dél felé való gyors és elementáris erejű terjeszkedésre és növekedésre.
Ellentétben a magyar történelemírókkal a Nyugat-Római Birodalom uralkodói ezeket a híreket és tudósításokat figyelemmel kísérték, a saját kémhálózatuk (aminek a tökéletesítését még a Római Birodalomtól tanulták meg) egyik legfontosabb része keleten működött.
Aztán van itt még valami. Korábban kétségemnek adtam hangot István írni-olvasni tudását illetően, mondván, hogy az uralkodóknak semmi szükségük nem volt erre a tudományra. Ez nagy valószínűséggel az összes ilyen foglalkozású egyénre igaz – kivéve István sógorát, a „mi II. Henrikünket” és persze szűkebb rokonságát. Az ő családjában volt ugyanis egy érdekes korszak, ami elődjének, III. Ottónak a gyerekkora idején érte el a csúcspontját.
Ez most itt egy kicsit bonyolult lesz, de megpróbálom leegyszerűsíteni és a lehető legrövidebben leírni – sajnos szükséges ahhoz, hogy megértsük a magunk történelmét.
III. Ottó, a Liudolf-ház utolsó előtti uralkodója, 3 évesen ült a császári trónra. Mármint törvényileg és családilag, mert „nagykorúságáig”, azaz 14 éves koráig nőuralom volt a Német-Római Birodalomban. Előbb a mamája, a bizánci Theophanu viselte a régensi tisztséget, majd miután ő meghalt, amikor Ottó még csak 11 éves volt, a kisfiú nagymamája folytatta a birodalom irányítását, bizonyos Itáliai Adelaide. A nőkről pedig minden értelmes ember tudja, hogy sokkal okosabbak a férfiaknál. Megszereztek például házitanítónak egy Gerbert d'Aurillac nevű, szegény családban felnőtt embert, aki már II. Ottó gyerekkorában is a császári ház alkalmazásában állt, oda tért vissza a két nő kérésére. Ez a tanító mindent tudott, ami a korban tudható volt, a görög nyelvtől és kultúrától a latinon át a matematikáig és csillagászatig. Utóbbit mint az akkor még létező arab kultúra alapját, Córdobában sajátította el, ahol hosszabb időt töltött. Tanult Rómában is, ott találkozott I. (Nagy) Ottóval, aki magával vitte 962-ben. A hálás II. Ottó trónra kerülésekor (983-ban) az Aurillac-ban született Gerbert-t bobbioi apátnak és Piacenza grófjának nevezte ki.
Volt ennek a II. Ottónak egy unokatestvére, egy Henrik nevű, akinek a természete azt váltotta ki az utókorból, hogy elnevezték őt „Civakodó”-nak. Ennek a civakodó unokatestvérnek született egy fia, akit II. Ottó császár igen megkedvelt, és hogy lefaragja róla a civakodó apa összeférhetetlen természetének a kellemetlenségeit, maga intézte a gyerek taníttatását, méghozzá az akkor ritkábban elérhető Gerbert mintájára a legjobb egyházi iskolákban. Pedig II. Ottó akkor még nem tudhatta, hogy a saját fia, III. Ottó fiatalon fog meghalni, feleség és gyerek nélkül. Annak érdekében pedig, hogy a Szász-dinasztia ne haljon ki, egy megoldás volt: az időközben elhalálozott civakodó unokatestvér fiának, ennek a Henrik nevet viselő fiúnak a császári trónra ültetése. Aki a Szász-dinasztia alapítójának, I. Henriknek a tiszteletére a II. Henrik lett.
Ennek a dinasztiának a többi uralkodóháztól eltérő, magaskultúrájú császárai a 10. század második felétől mind annak az egy, Gerbert d’Aurillac nevű embernek a hatására váltak olyan kifinomult intellektusokká, ami a renaissance-ig, sőt sok esetben a felvilágosodásig kiemelte őket a többiek közül.
Ha alaposabban belegondoltok, ez így együtt elég világos magyarázata a szellemes, de sosem bombasztikus Voltaire mondatának, amit persze a magyar fordítás csak eltorzít: „A Szent Német-római Birodalom semmiképpen nem volt szent, de német, római, sőt még birodalom sem.” Ami eredetiben ilyen: „Ce corps qui s’appelait et qui s’appelle encore le saint empire romain n’était en aucune manière ni saint, ni romain, ni empire.” Azaz: „Ez az államalakulat, amit szent római birodalomnak neveztek és neveznek ma is, semmi esetre sem szent, nem római, nem birodalom.” Voltaire először is nem tagadta ennek az alakulatnak a német voltát, másodszor nem jópofizott, hanem azt foglalta össze egy mondatban, amit fentebb leírtam.

Mielőtt elfelejtem, ez az Aurillac-ból származó Gerbert ismerős a magyar történelemírás számára, ő lett az a bizonyos II. Szilveszter pápa. Aki ebben a könyvben is hamarosan előkerül, persze nem egészen úgy, ahogyan a csőlátású magyar történelemírás felületes tódításaiból tudunk róla, és aki – az ugyancsak felületes statisztikákkal ellentétben, amik az avignoniak között keresik az első franciát – 999-től az első francia pápa volt, különben a 141. a pápák sorában.

Legközelebb innen folytatom.