„Ami megtörtént, az megtörtént. Ez nem a világ vége, hiszen további öt mérkőzés vár ránk. Remélem, ezeken szerencsésebbek tudunk lenni… A világbajnokságra való kijutással kapcsolatban a tréner elmondta, a pótselejtezőt érő helyezés elérése eddig is egy álom volt, és továbbra is az, csak most már nehezebben elérhető.”
Ezt a magyar futballválogatott szövetségi
kapitánya mondta, miután kikaptak az albánoktól. Mely csapat nemcsak soha nem
nyert a magyarok ellen, még gólt sem tudott rúgni. Viszont ez nem a világ vége.
Hogy miért nem? Mert az nem is volt cél, hogy ez a magyar „válogatott” valamit
elérjen, hiszen még a pótselejtező is egy álom, akkor meg mi a fenét akartok?
Ez van. A futball nevű cirkuszba beleölt sokszázmilliók eredményeként.
Dehát nem is ez a baj. Még csak az sem, hogy az
egész társaság lényegében egy fasiszta banda, hogy a magyar futball
„válogatott” odaáll a náci csürhe elé himnuszt énekelni. Egy lényegében náci
rendszert működtető, egyszemélyes uralmat érvényesítő fióknáci rezsimben ez
szinte természetes. Hanem hogy a sajtó és vele a szánalmas butaságban tartott
„közvélemény” is alapjában véve természetesnek tartja, ez most ilyen, a hülye
ellenfél hadd higgye, hogy győzött, pedig mi tudjuk, hogy az igazán nagyszerűek
mi vagyunk. Hogy hát istenem, ez most így sikerült, pedig „mi voltunk” a
jobbak. Csak hát pechünk volt. De van nekünk egy himnuszunk, olyan, amilyen,
egy förtelmesen kártékony, ostoba klapancia leöntve égre törő szekvenciákkal
harsogó sémazenével, ami segít fenntartani az évezredes hazug vegetálást, ami
elhiteti például ezekkel a plasztiknáci futballistákkal, hogy ők már
megbűnhődték. Pedig ha rajtam állna, az még csak most következne: súlyos
bűnsegédi bűnrészességért sok év fegyház.
Ha ez nem volna elég, van itt még valami. A legnagyobb
„példányszámú” hírportál közöl egy „tudományos” cikket. Aminek már a címe is megrázó:
„Ellenünk vívták a legkeményebb
csatájukat a tatárok” Azaz jól megfingattuk őket – bocsánatot kérek
finomlelkű olvasóimtól, de kényszeresen szeretek adekvátan illeszkedő szöveget
írni.
„…a
birodalomban külön temetője volt a Magyarországon elesett hősöknek.” Na?
Milyenek vagyunk? Kitüntetett figyelmet kaptak a „hősök”, akik nálunk „estek el”.
A birodalomban. Hogy közelebbről hol is? Ja, azt nem tudjuk. Hiába, nagy volt a
birodalom.
„Az ütközet
az Árpád-kor legjobban dokumentált eseménye, hiszen Európa feszült figyelemmel
kísérte a kereszténységet fenyegető hatalmas veszélyt, de a magyarországi
hadjárat a keleti írástudók érdeklődését is felkeltette. Részben ezek
felhasználásával a szakemberek sorra cáfolják a tévhiteket.”
Írja a muhi csatáról a valószínűleg jóhiszemű
újságíró, minthogy a „szakemberek” így tájékoztatták.
Öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyák közé. Az „ütközet”
annyira nem a legjobban dokumentált, hogy egyáltalán nem dokumentált. A
tatárjárásról két kortársi leírásunk van, Rogerius
mester Siralmas éneke, és az ő elbeszélései alapján íródott fejezetek Spalatói Tamás esperes Historia Salonita című
művében. Ezen kívül ismertek Juliánusz barát távoli tudósításai a mongolokról
és ázsiai csatáikról általában.
A „keleti írástudók” közül ismert egy II. Hetum nevű örmény király, aki 25
évvel a tatárjárás után született, és soha nem járt a környéken sem, valamint
egy bizonytalan eredetű „fordítás mongol eredetiből”, ami a Jüan dinasztia
korában jelent meg kínaiul, mely dinasztia 30 évvel később keletkezett.
Ismert ezen kívül egy Giovanni da Pian del Carpine nevű szerzetes, aki 10 évvel a
tatárjárás után járt Batu kánnál Karakorumban, és leírta mindazt, amit a kán
mesélt neki.
A mostanában felújított kutatás arra is talált
bizonyítékot, hogy a tatárok véres fejjel, fülüket-farkukat behúzva
sompolyogtak el Magyarországról, belátva, hogy itt ugyan hiába próbálkoznak,
ezt a vitéz népet bizony nem tudják megtörni.
Ezekkel szemben amit viszonylag pontosan tudunk,
az a halottak száma: másfél millió ember pusztult el az akkori hárommillióból.
Valamint azt tudjuk, hogy IV. Béla vitézül elmenekült Trogir várába, ahonnan
felajánlotta országát a Német-Római Birodalomnak, ha segítenek. A Német-Római
Birodalmat ez nem különösebben érdekelte, minthogy ez a terület 1046. óta már
amúgy is a hűbérbirtokuk volt, még Orseolo Péterrel állapodtak meg, azóta semmi
nem történt, ami ezt a szerződést eltörölte volna.
Azt valahogyan nem akarja tudomásul venni az
összevissza hazudozó magyar középkori történészek legnagyobb része, hogy a
mongolok nem a vitéz magyarok elől menekültek el, nem is az éghajlat
változástól, még csak nem is Ögödej halála miatt, hanem a kiválóan képzett
kémhálózatuk és a rendszeresen szétküldött felderítőik jelentései miatt, amik
kivétel nélkül arról szóltak, hogy innen nem érdemes tovább menni. A jóformán
mindenféle ellenállásra képtelen és végtelen ázsiai földeken lakó, jórészt nomád,
törzsi szervezetben élő, primitív népek letarolása a később Kárpát-medencének
nevezett hely nyugati határán befejezettnek nyilvánítandó. Onnan kezdve ugyanis
egy tökéletesen ismeretlen és érthetetlen kultúra van, felfoghatatlan
hadsereggel, átláthatatlan épületekkel, amik mind valami kemény anyagból
készültek, úgyhogy Dzsingisz kán álma, ami a nagy tengerekig akarta terjeszteni
a birodalmát, itt véget ért, ébresztő, nyomás haza.
Úgyhogy a „tévhitek” egyelőre maradnak. Az ugyanis
kevés, hogy mi ezer éve a legfélelmetesebben veszítő nép vagyunk, mely népnek
minden egyes veresége felér egy fényes győzelemmel. Tudom, a magyar
sportújságírók rövidesen meggyőzik a nagyszerű magyar népet, hogy nemcsak az
albánokkal bántunk el, hanem a mongolok is rémülten menekültek innen, úgyhogy
én teljesen hiába próbálkozom itten, de gondoltam, azért szólok. Hátha valakit
érdekel a szomorú valóság.