Namármost. Ha vissza tetszik lapozni a minapi
térképre, ott szemre lehet vételezni, milyen színű helyekre kalandoztak a mi
kalandozóink és ezek a „hadjáratok”,
amik valamilyen „nagy ívű katonai stratégia” részei, miképpen lehettek képesek
végrehajtani a stratégiának azt a célját, hogy megszilárdítsa a Kárpát-medencei
magyar „hatalmat”, és ne engedje, hogy nyugaton kialakuljon valami, ami
vetekedni lehetne képes ennek a magyar hatalomnak a mindent és mindenkit
elsöprő erejével és tekintélyével. Ha nem adtam volna magyarázatát a hosszú
időn át nyugat felé keresgélő magyar csapatok mozgásának, ez az itt vázolt
körülmény önmagában elegendő volna, hogy valamelyest értelmes ember fejcsóválva
mosolyogjon a magyarok nyilaitól rettegő nyugatról szóló tódításokon.
Az viszont kétségtelen, hogy valamikor a X. század derekán a
német-római császárnak el kellett kezdenie a gondolkodást, mit kezdjen azzal a
földterülettel, ami egyrészt védhetetlen még az ő fejlett hadászati
felkészültségével is (már a rómaiak is lemondtak róla), másrészt a kémek
jelentése szerint különben is teljesen értéktelen. Primitív, keletről érkezett
törzsek lakják, akik nem értenek semmihez, van egy kezdetleges mezőgazdasági
technikájuk, sok állatot tartanak, a fegyvergyártásnak egy részére megtaníthatók,
más ipari tevékenység nem jöhet szóba, lényegében az egész egy ritkán lakott
pusztaság, amin nincs épület és egyáltalán semmi, ami emberi létezésre
alkalmassá tehet egy földet. Hadsereg felállítása szinte reménytelen, nem
tudják, mi az, igazán nincs is rá szükségük, ellenségük nincs. Ám a hadsereg
felépítését meg kell próbálni, mert a keletről jövő támadásokat csak ők tudják
megszűrni. Sok munka lesz velük, de nincs más megoldás. Akkor jöttek a korabeli
diplomaták körülnézni, kicsoda is ez a Géza, és mit lehet vele kezdeni. A
vizsgálatok konklúziója az volt, hogy annektálni, a Birodalom részévé tenni nem
érdemes, hatalmas mennyiségű pénzt és energiát kellene befektetni, ami
belátható időn belül nem térülne meg. A Birodalomnak különben sem érdeke egy
csekély befektetéssel kihasználható népet kitaníttatni és magához felhúzni,
mert akkor ugyanolyan drágán fog termelni, mint maga a Birodalom. Más megoldást
kellett keresni.
Itt most egy pillanatra megállok. Azt szeretném kérni szépen,
tessék szíves lenni összevetni a közkézen forgó hivatalos magyar történetírás
meséjét, miszerint Géza fejedelem elment feleséget választani Vajk nevű fiának
és így tovább, azzal a néhány mondattal, amit az imént leírtam. Melyik áll
közelebb a realitáshoz? Én persze nem tudom bizonyítani, hogy az történt, amit
itt felvázoltam, legföljebb akkor, ha valaki veszi magának a fáradságot, és
célzottan elkezdi kutatni a megfelelő német forrásokat, amiknek valahol meg
kell lenniük a X. századi császárság dokumentumai között. Ezt eddig nyilván
senki nem tette meg, mert a németeknek nincs rá szükségük, a magyar történészek
meg elvannak azzal a kezdetleges népmesegyűjteménnyel, ami a magyar történelem
megfelelő korszakának szakszerű tárgyalását helyettesíti. De előbb-utóbb szembe
kell nézni azzal az igénnyel, ami akkor keletkezik, ha majd nem egy középkori
hűbérbirtokhoz való szellem lesz uralkodó a mi ezer éve mit sem változott
országunkban. Amikor a „hivatalos” történetírás legalább odáig eljut, hogy elgondolkozzék,
annyi
dicsőség után, amit a kalandozások és „Szent” István uralkodása jelentettek,
miért lett ez az ország hirtelen hűbérbirtok, miért nem tud semmi értéket
felmutatni az akkor és azután eltelt évszázadok során, miért maradt az, ami a
„honfoglalók” ideérkezésekor volt, egy szánalmas puffernép, egy
pofozógép, amelyik ezer éven át mindig valamely más hatalom vazallusa, mindig
minden szabadulási kísérlete elbukik, kivétel nélkül minden háborúját elveszti,
térden csúszva tűri a saját despotái primitív nyúzását. Amelyik nem tud mást,
mint hogy legalább rátartian, sírva vigadva, összevissza hazudozva, vágyott, de
soha meg nem valósult tulajdonságokat tódítva viseli a szegénységét, koszos
elhanyagoltságát, alattvalóságát, az Európába soha be nem bocsáttatását.
Még valami. Néhány sorral feljebb, szinte véletlenül elejtettem
egy félmondatot, miszerint hadseregre nincs szükségük, minthogy ellenségük
nincs. Ez a megállapítás annál azért fontosabb, hogy ennyivel elintézzük.
Iskolai természetrajz órákról tudjuk, hogy egy faj elsatnyul, ha nincs
természetes ellensége. A mi őseink elszigeteltsége megóvta őket az állandó
küzdelemtől, de ez egyben azt jelentette, hogy megóvta őket a fejlődéstől is.
Szerintem az nehezen eldönthető kérdés, a verseny viszi-e a világot előbbre
vagy az együttműködés, de a mi történelmünkben ez a kérdés nem merül fel.
Sokezer éven át nem volt harc és nem volt verseny, de olyan sem volt, akivel
együtt lehetett volna működni. Aztán bejött a magyarság őstömege ide a sűrűbe,
pontosabban a sűrű peremére, itt állt védtelenül az a rengeteg ember, nézett
körül tanácstalanul, nem tudta, mit tegyen.
A „kalandozók”, azaz az új földet, letelepedésre alkalmas
területet kereső felderítők rendre azzal jöttek vissza, hogy az irány jó volt,
itt vagyunk a szélén annak a földnek, ahová elindultunk, de nincs hely,
mindenhonnan elzavarnak. Géza beszüntette a felderítéseket, évtizedek óta
álltak és vártak, valamit tenni kellett volna. Nem tudjuk, próbálkoztak-e
valamivel. Egyvalamit tudunk egész bizonyosan: nem fordultak vissza. A Don
folyó partjától, ahonnan elindultak, bármerre mehettek volna, ha onnan egyszerűen
csak azért jöttek el, mert nem érezték jól magukat. Észak, dél, kelet, egy
nagyjából 320 fokos körszelet bármely irányában számtalan más lehetőség adódott
(olvastam olyan tudományos írást, mely szerint délre Bizánc, északra a Rusz
birodalom miatt nem mehettek – a tudományos írás szerzője ügyesen olvas
térképet, csöndesen szólok, őseink nem a Kartográfiai Vállalat kiadványaival a
kezükben utaztak) – dehát nem azért jöttek el, mert nem érezték jól magukat, hanem
célt, értelmet találtak, ami addig hiányzott az életükből, mondom, ismétlem
többedszer, ez a cél meg éppen pontosan nyugat felé volt. A Kárpát-medencéből
állhatatosan tovább akartak menni, megint kizárólag nyugat felé, évtizedekig
próbálkoztak, hiába.
És akkor egyszercsak megjelent néhány érthetetlen nyelven beszélő
ember, és valamilyen közösen érthető kommunikáció által megérttette Gézával,
hogy várják őt nyugaton. Méghozzá valamilyen jelentős hatalommal bíró ember
várja, aki beszélni akar vele.
Mielőtt tovább mennénk, megint ajánlok valamit. Vessétek össze
ennek a fenti egyetlen bekezdésnek az állítását azzal, amit a magyar
történetírás kijelent: Géza üzenetet küldött Ottó császárnak, hogy egész
családjával együtt „meg kíván keresztelkedni”. Hogy miért éppen Ottónak küldte
ezt az üzenetet, azt nem tudjuk, hogy topográfiailag ez az üzenet hová ment,
milyen nyelven íródott, ki vitte el, nem tudjuk. De nem is az a baj, hogy ezt
az üzenetet soha senki nem látta. Legfőképpen az a baj, hogy azt nem tudjuk, mi
jött rá ilyen hirtelen Gézára. Miért akart egyszercsak megkeresztelkedni?
Angyal szállt alá a mennyekből az úristen üzenetével? Arról a Gézáról állítja a
magyar történetírás, hogy baromira rájött a megkeresztelkedhetnék, akiről kevés
dolgot tudunk bizonyosan, de azt igen, hogy nemcsak piszkos, büdös és durva
volt, de megkeresztelkedve is pogány maradt, és nem is értette, miért ne
engedhetné meg magának a pogányságnak megfelelő életmódot.
Egy évvel azután, hogy Géza „elküldte az üzenetet” az ő
keresztelkedhetnékjéről, 973 húsvétján a császár magához rendelte a birodalom
vezető embereit és a perifériák uralkodóit. Ez a különféle, rendkívül szűkszavú
magyar történeti munkákban vagy el van kenve, „tizenkét tagú magyar küldöttség”
említésével, vagy – ami még szánalmasabb – közli a történetíró, hogy Géza nem
ment el, mert így akarta manifesztálni a maga függetlenségét és különállását,
valamint azt, hogy ő egyenrangúnak tekinti magát a Német-Római Birodalom
császárával.
A fölöslegesen nagymennyiségű szöveg elolvasása után nincs nagy
véleményem a mi vezérlő fejedelmünkről, de ennyire ostobának azért nem kellene
beállítani. Először is mi vágytunk Európába, nem ők hívtak minket. Másodszor ez
az összejövetel nem valami délutáni zsúr volt, ahová vagy elmegy valaki vagy
nem. Ideteszek egy mondatot a Monumenta
Germaniae Historica erről szóló részéből: Gesandte der
Beneventaner, Bulgaren, Dänen, Griechen, Slaven und Ungarn sollen (kiemelés tőlem) zu
Ostern 973 an den ottonischen Kaiserhof gekommen sein. Ez a „sollen” persze
nem a legerősebb német szó arról, amit kötelezőnek kell tartani, de nem is
olyan, aminek a jelentéstartalma a meghívott döntése lehetne, elmegy-e vagy nem
(egy szép, gyerekkoromban otthon sokszor hallott német proverbium segít
megvilágítani a kérdést: es ist schwer
das Sollen mit dem Wollen in Einklang zu bringen – nehéz a kötelességet a
kívánsággal összhangba hozni), azaz a fent nevezett tartományok küldötteinek
nem volt választása. A Germán História részletesebb tárgyalása nem említi Géza
nevét, miközben Kékfogú Harald, Boleszláv, Mieszko és a többiek név szerint
vannak felsorolva. Ami nyilván azt jelenti, hogy Géza személy szerint valamiért
nem volt kívánatos az „ottonischer Kaiserhof”-ban, a magyar küldöttség (ami
inkább állt két tagból, mint tizenkettőből) afféle megfigyelői szerepben
vehetett részt az eseményen – hogy ez miért lehetett így, mindjárt
megmagyarázom.
Aztán – a magyar történetírás által létrehozott művészi elbeszélés
szerint – Géza mint a jó öreg király, elment feleségért a Német-Római Birodalom
központjába, magához a császárhoz, kiválasztotta a legkisebb királyfinak éppen
a császár III. Ottó unokatestvérét, a tízéves Liudolf Gizellát, aztán hazament
a fiáért, majd vissza a nász helyszínére, a nagyjából 1200 kilométerre lévő
Kölnbe. Toronyiránt. Lovon. Célzottan. Mint aki pontosan tudja, hová készül.
Útjelző táblák nincsenek, iránytű sincs, Kölnről sosem hallottak, mégis csak
úgy egyből odatalálnak.
Ugyan már.
Hadd tegyek ide egy viszonylag hosszabb idézetet Miskolczy István, a remek szegedi
egyetemi tanár A középkori kereskedelem
története című könyvéből (lehet abban némi groteszk elem, hogy a mű a Szent
István Társulatnál jelent meg 1926-ban):
„A X. század
vége felé kezdett fejlődni a városi élet is. Az ipar, amely eddig függeléke
volt a fejedelmi, főpapi és nemesi udvaroknak, függetlenségre és befolyásra
törekedett. Fejlődésével lépést tartott a fokozott termelés, amely piacot
keresett s így fellendült a kereskedelem is… A középkori kereskedelem főútvonala a Földközi-tenger… nagy szerep
jutott a Fekete-tengernek, a mohammedán Vörös-tengernek és a germán Keleti
tengernek… A szárazföldön is forgalmas
útvonalak kötötték össze a különböző országokat s ez útvonalak metszési
pontjain óriási látogatottságnak örvendő kereskedelmi központok, fejlődtek ki,
amelyek közül először a champagneiak, azután a brugesiek, anversiek emelkedtek
ki, hol észak és dél, illetőleg kelet árúit kicserélték.
A Duna,
Rajna, Rhone szintén fontos kereskedelmi útak s partjaikon látogatott
vásárokkal rendelkező élénk városok fejlődtek ki. Míg délen az olasz városok
kereskedelmük révén a hatalom és gazdagság soha nem sejtett magaslatára
emelkedtek, míg a nyugati országok városi polgársága nemcsak fontos gazdasági,
de mindinkább erősbödő politikai tényezővé lett, északon az Északi- és
Keleti-tenger partján kifejlődött egy óriási kereskedelmi szervezet: a hansa. A hansa, mint valami óriási
polip, kinyujtotta karjait északra a Skandináv-félszigetre, keletre Novgorodig;
délen Velence, nyugaton Liszabon, Bruges és London voltak terjeszkedési körének
végpontjai. Évszázadokon át észak kereskedelmét monopolizálta s benne
nyilvánult meg leghatalmasabban az anyag, mint politikai hatalmi tényező.”
Csak miheztartás végett, hogy tudjuk, milyen súlyt
képviselt Géza és Vajk (István) országa. A fejünk felett, északon elmentek
egészen Novgorodig, keleten a Lübeck-Velence vonal a határ, még jó 120 évvel
István uralkodása után is, amikor a „hansa” megalakult. Ez itt egy teljesen
jelentéktelen, mindenféle magasabb rendű emberi vívmánytól távol eső terület,
ahol az Ulfberht egyik keleti műhelyfiókja a legbonyolultabb ipari létesítmény,
ahol bizonyos szimpla mezőgazdasági termékeket állítanak elő – az árut nem
kereskedők szállítják, hanem maga a nyugati megrendelő. Ez is csak azért lett
így, mert a Német-Római Birodalom számára az látszott a legjobb megoldásnak, ha
ez a lapos, védhetetlen medence nem lesz része a császárságnak, de valamilyen
módon magukhoz láncolják, minthogy szükség van a területre is meg azokra az
egyszerűen előállítható termékekre is, amik ettől a népségtől elvárhatók.
Nyilván sokmindent kipróbáltak Géza megkeresztelése(?) – vagy inkább
megszelídítési kísérlete után, de nyilván semmi nem működött. Az nem lehet
véletlen, hogy István házasságkötéséig nincs semmiféle adatunk semmiféle
értékelhető tevékenységről, a fejlődésnek legalább minimális jeleiről. A
mezőgazdaság nem annyit termelt és szállított, amennyiben megállapodtak, és nem
is időben, a kovácsok meg hol dolgoztak, hol nem. Egy pillanatra se feledjük,
ez itt egy törzsi szövetségben élő, sámánista nép, mely népnek az életében
semmiféle változást nem hozott az, hogy megérkeztek erre a területre, nekik
ugyanis – nem győzöm hangsúlyozni – eszükbe sem jutott hont foglalni, egyik táj
olyan volt, mint a másik, ők még mindig úgy tudták, hogy innen tovább fognak
menni. Ez a nép soha semmilyen kötöttséget nem ismert, mert soha nem voltak
komolyan vehető feladatai, semmiféle szervezetet nem kellett működtetnie. Nem
is volt soha senki, aki képes lett volna megmagyarázni, miért van szükség egy
bizonyos létszám feletti népesség megmaradásához bizonyos rendszerre, a
jogoknak és kötelességeknek a megfelelő arányban való használatára és kötelező
betartatására. Ezek a fogalmak, hogy jog és kötelesség hiányoztak ugyanis a
készletükből. Nem azért nem volt olyan, aki mindezeket megmagyarázta volna,
mert nem volt rá igény, hanem azért, mert az illetőt egészen bizonyosan agyonütik.
(Gondoljatok csak arra a még évszázadokig tartó lelazsálásra, amivel a köznép
tiltakozott mindenféle előírás, például a kereszténység életveszélyesen
erőszakos regulái ellen. Voltaképpen a magyar nép a jelen pillanatig is messze
van a szabálykövető viselkedéstől, a tanulást, a munkát, küzdelmet, az érdekek
mellett való következetes kiállást, a jogtalansággal szembeni ellenállást, egyáltalán
az energia befektetést igénylő tevékenységet mindig inkább megúszni akarja.
Magyarország lakosságának a túlnyomó többsége még ma sem ismeri a törvényeket,
mert azoknak nem látja értelmét. Ez a nép a vérszerződést tekinti az emberi
kapcsolatok legmagasabb rendű kötelmének. A jog által létrehozott, írott szerződés
a mai napig arra való a magyarnak, hogy lehessen tudni, mit fog áthágni – ezer
évek óta nincs semmi változás.) Jeleztem már korábban, a magyar történelemírás
afféle uralkodóként írja le az Árpádnak elnevezett szellemalaktól kezdve Gézán
át Istvánig azokat az embereket, akik pedig alig különböztek egy marhacsorda
vezérkolomposától. A magyar történetírók igénye az olyan fogalmak és tisztségek
iránt, mint például a „hercegség” meg „vár”, szinte természetes, más kérdés, hogy
a „honfoglaló” magyarság életében semmiféle minőségi változás nem állt be még
az Urálon túli léthez képest sem, minthogy semmilyen kényszerítő körülmény nem
tette ezt nemhogy szükségessé, lehetővé sem. Aminek természetes
következményeként a későbbi korok meseírói díszítették fel mindenféle jól
hangzó címekkel és intézménynevekkel azokat, akik korábban ilyesmit soha sehol
nem láttak, és ide megérkezve sem találhattak bármilyen követhető mintát –
kordokumentum a fenti fogalmakkal nem létezik.
A Német-Római Birodalom császárának és felelős
tisztségviselőinek ki kellett találnia valamit, amivel a keleti határokon túl
tartózkodó, a maguk nézőpontjából szemlélve félvad hordákat alkalmassá tehetik
a megkívánt feladatok elvégzésére. Mégegyszer, hogy tiszta legyen az események
logikája, ha tetszik, a történelmi szükségszerűség: a később Kárpát-medencének
elnevezett területre elsősorban szűrő- és ütközőzónaként volt szükség (az
ugyancsak később Lengyelországnak nevezett területtel együtt, aminek a
megteremtése ugyancsak II. Szilveszter feladata volt). Másodsorban pedig a
Birodalom ellátásának javítására az alacsony képzettséget igénylő
tevékenységgel megtermelhető árukat megbízhatóan szállító munkaerő kellett.
A 970-es évek elején végrehajtott intézkedések nem
bizonyultak elegendőnek, Géza megkeresztelése(?) hatástalan maradt, a rábízott
feladatokat nem tekintette elvégzendőnek, úgy gondolta, azok nem olyan fontosak
(egyebek között ezért nem volt keresnivalója azon a húsvéti összejövetelen, ott
a többiek más emberi minőséget képviseltek).
Azt volna jó megérteni annak, aki történelemírásra
szánja el magát, hogy az „egyszercsak” nem történelemtudományi
kategória. Ha már sok helyen le van írva, hogy megkeresztelkedett meg hogy fölvette
a kereszténységet és hozzá még megalapította
az államiságot, az akkor is az „egyszercsak” tipikus esete, mert akkor sem
volt semmilyen logikus előzménye, amikor először írták le. Tudom én, hogy
ilyesmit nem volna szabad mondanom, mert ez már sértő, de a tárgy ismeretében
kénytelen vagyok legalább egy félmondattal jelezni: a történelem a fejlődés, az egymásból következő változások leírásának
tudománya. Amíg nincs meg, hogy valami miért történt, miből eredt és hogyan
lett éppen azzá, amit rögzíteni kívánunk, addig azt nem szabad leírni. Éppen
úgy, ahogyan azt sem, amiről nincs meggyőző dokumentum. A magyar történelemírás
régi gyakorlata szerint a kereszténység felvétele és az államalapítás egyszercsak
lett. Legjobb esetben „Szent” István szükségesnek látta. Úgy érezte, elérkezett
az ideje. A kor követelménye szerint cselekedett. Hirtelen rájött. Leszállt az
angyal. Mint Gézának a megkeresztelkedés szükségességének hírével.
Nincs ilyen. Legfőképpen azért nincs, amit fentebb már érintettem: ezek az emberek törzsi despoták voltak. Kolomposok a csordában. A korábban már említett nyitrai „dukátus” például megint csak az utókor „találmánya” – vannak feltételezések az épüléséről meg mindenféle egyébről, de az első írásos adat 1111-ből való, és még annak a kora is bizonytalan, nem beszélve arról, amiről „szól”, azaz nem tartalmaz semmit, amiből vissza lehetne következtetni a különféle krónikák fabuláinak bármilyen csekély valóságalapjára. Amit Vajk 14 éves(?) korában kapott az apjától, az nem hercegség, aki kapta, az meg nem herceg – attól, hogy később király lett a hamarosan taglalandó körülmények következtében, nem jutott címekhez visszamenőleg, az évszázadokkal későbbi rangadományozások csak még zavarosabbá kavarják a IX-X. század történelmének nevezett pocsolyát.
István kapott feleséget a Birodalomtól, hozzá sokféle szakértőt, akik idejöttek segíteni, hogy ebből a pusztaságból ország legyen. Kapott egy koronát is, és azt is világossá tették neki, hogy mindez a kereszténység felvételének szükségességével jár együtt.
Hogy mit kezdett mindezzel István (lényegében semmit), az már egy másik történet. A tatárokról már beszéltem. A törökökről lehet olvasni Nemeskürty zseniális könyvében (Ez történt Mohács után). Nem óvtuk meg Európát, nem voltunk hozzá elegek. A tatárok és a törökök tudták, eddig és ne tovább, ott az ő haditechnikájukkal nincs keresnivalójuk. Nemcsak nem próbálkoztak, nem is akartak tovább menni, meghaladta a képességeiket. Mellesleg Budát nem a magyarok foglalták vissza, hanem az az Európa, amit a mi miniszterelnökünk szerint mi védtünk. Jöttek segíteni, mert már nem bírták nézni azt a szerencsétlenkedést, amit ez a nép mutatott.