Tartok egy kis szünetet. Eljöttem egy országba. Ülök a loggián, nézem a szemközti domboldalban a teheneket. Ide-oda vonulnak, nyírják a füvet. Mikor elfáradnak, leheverednek az erdőszélen az árnyékba. Galambpár érkezik, leszállnak egy ház tetejének a sarkára. Az egyik futni kezd a kúpcserepeken, a másik utána. Gondolom, egy fiú meg egy lány. De hogy melyik a menekülő, melyik az üldöző, nem tudom. Ilyenkor úgy szokás gondolni, hogy a fiú fut a lány után, de tőlem fordítva is lehet. Messze vannak, meg aztán különben sem értek a galambokhoz. Úgy tudom, ilyen távolságból nem is lehet meghatározni, melyik milyen nemű. Hajdan a vasárnapi Jóreggelt Európa című műsoromban volt egy riport a Hortobágyról, többek között egy ornitológus beszélt valamiről, közben megemlítette, hogy egy nőstény sólyom köröz odafent, vadászik. A riporterem kikapcsolt mikrofonnál megkérdezte, honnan tudta, hogy nőstény. Dehogy tudta, mondta az ornitológus, csak így olyan jól hangzott.
A galambok szaladnak még egy kicsit, aztán az egyik elrepül. Majdnem bizonyos vagyok benne, hogy a lány. A másik ugyanis, a fiú ott marad a tetőn, néz az elrepült lány után, aztán mikor az már nem látható, olyan messze van, akkor elkezd nyavalyogni. Tipikus férfitempó. Jajnekem, itt hagytak, egyedül maradtam, most mi lesz velem. Nyújtogatja a nyakát, visszalapul, mintha elájult volna, csinálja a szcénát, pedig a kutya sem törődik vele, a lány már ki tudja, hol jár, ez meg csak harsogja, hogy tutútu, komolyan mondom, el-elcsuklik a hangja, annyira szenved. Menj már utána, pipogya.
Nem megy. Eltelik jó tíz perc, az én síró vadgalambom egyszercsak felágaskodik, elrepül. A lányt már csak akkor látom meg, amikor a fiú mellé ér. Aztán eltűnnek. Most akkor?
Á, lehet, hogy a lány csak beszerző körútra ment, ez meg itt megvárta, és közben koncertezett nekem. Én meg itt rosszindulatúan dramatizálok egy egyszerű helyzetet. Ahelyett, hogy hálás lennék a régen hallott gerledalért.
Persze az is lehet, hogy amíg szegény asszony a család élelméről gondoskodni volt, a jellemtelen, sunyi férj itt a szeretőjét hívta, csak az éppen nem ért rá.
Este, amikor az unokám elalszik (ez nem olyan egyszerű, most hogy végre nem csak szkájpon látja a nagyszüleit), és már megbízhatóan szuszog a pici lány, bekapcsolom a televíziót, nézek mindenféle vacakot, egyebek között híradókat, országost is, regionálist is. Az elmúlt öt estéből eddig egyszer láttam Angela Merkelt, fejkendős nőkkel ment valami évfordulót ünnepelni. Emberek között ment, mindenféle idegenek vették körül. Volt más is. Belföld, külföld, de főképp az, hogy mi történt Hamburgban, lesz holnap hangverseny az Elbphilharmonie Laeszhalléban (fantasztikus épület, sajnos csak a tévében láttam), mekkora eső esett Wuppertalban, ilyesmi. Érdekes ám. Szeretem nézni.
Tanulság? Nincs.
Ez a legjobb az egészben.