El kellett ugranom az EDEKA nevű élelmiszerboltba. Ez olyan közértféle, otthon is van hasonló, méretre nagyjából megegyezik a mi falunkéval. Méretre. Utánanéztem (mindent az olvasó tájékoztatásáért), ezt itt 1898-ban alapították, gondolom, ez a német Meinl, a nevében, amiből a betűszó lett, benne is van a gyarmatáru (Kolonialwarenhändler), ezt a szót nagyon kedvelem, ez olyan békebeli, gyerekkoromban a nagymamám a Petőfi Sándor utcai "Meinlhöz" küldött le babkávéért. Ezt a szót is kedvelem, mind a két nagymamám használta, ezt a "békebelit". Amire én mondom, hogy békebeli, az a negyvenes évek vége, ötvenesek eleje. Jó, mi? Rákosi elvtárs mint békebeli...
Na szóval EDEKA. Pár perccel zárás előtt estem be, mentem a polcok között, bámészkodtam. Egyszerűen azért, mert egy ilyen helyen jó bámészkodni, különben tudtam, hol van, aminek a beszerzésével megbízott az unokám mamája. Az egyik folyosóról előbukkant egy szép, finom eleganciával öltözött szőke lány (na jó, hát nekem lány, különben olyan negyvenvalahány éves lehetett), jókedvűen rámmosolygott és köszönt. Barátságosan és vidáman, ahogy régi barátok között szokás. Kicsit zavarba jöttem, hogy nem emlékszem, ez nálam nem az öregség jele, én húszévesen is simán elmentem ismerősnek tűnő emberek mellett, inkább, mint hogy be kelljen ismernem, fogalmam sincs, ki ő.
Most itt visszaköszöntem, és közben pörgettem az agyamat, hol találkozhattunk, dehát az én idegenbe szakadt fiacskámék nemrég költöztek ebbe a faluba (bocsánat, lehet, hogy város, bár kevesebben laknak benne, mint az otthoni falumban), egyszer már voltam itt februárban, de akkor csak két és fél napra, ki sem mentem a lakásból, na mindegy, lesz ahogy lesz, egy bizonyos, egy ilyen kedves szép lánynak én meg nem mondom, hogy nem tudom, ki ő.
Ott hagyott. Ezt megúsztam.
Mire a pénztárhoz értem, már csak én voltam a boltban. Meg az előbbi lány. Ő bent ült a pénztárgép mögött. Kérdezte, mindent megtaláltam-e, amiért jöttem. Aztán azt mondta, bocsánat, de a többiek takarítanak, ilyenkor ő látja el az egyéb teendőket. Elég hülyén állhattam ott, talán még érdeklődtem is, hogy itt dolgozik-e. Ő a területi igazgató vagy valami ilyesmi (nálunk nincs ilyen funkció).
Egy olyan kis vicces fogkrémet kellett vennem, amin mindenféle mesefigurák vannak. A pici (a legkisebb unokám) ezt szereti legjobban. Mondta a mamája, hogy ezért le ne menjek, van másik, több is.
Dehát ha egyszer ezt szereti.