A tudomány szakosodik. A bakteriológiával már nem a biológus foglalkozik, sőt már nem is a mikrobiológus, hanem a bakteriológus. A Föld élőlényeinek körülbelül 70%-a tartozik ehhez a kutatási területhez, fog ez még tovább osztódni. Sebész már nincs. Kézsebész van meg fej-, nyaksebész. Egy kézsebész például a legritkább esetben kér tanácsot szívsebésztől. Olyanról végképp nem hallottam, hogy átment volna a kórház műszaki osztályára, és megkérdezte volna a gépészmérnököt, hogyan kezdjen hozzá egy operációhoz.
A foglalkozások is szakosodnak. Van még autószerelő, de ahhoz, aki az autó minden alkatrészéhez egyformán ért, nem szívesen viszem az autómat, ha a fedélzeti számítógép egyik kijelzője megadta magát. Lassan már autóvillamossági szerelőhöz sem. A faluban, ahol élek, van több vízszerelő is, közöttük az egyik legjobb (ha nem a legjobb) a múltkor átjött hozzánk, megnézte a gázkazánt, aztán felírt egy nevet meg egy telefonszámot, hogy az a kollégája ehhez a típushoz sokkal jobban ért, mint ő (a nemzet gazellaarcú gázszerelője természetesen kivétel, ő mindenhez mindenkinél jobban ért és mindenkinél okosabb).
Sok évtizedet eltöltöttem a Magyar Rádióban, elég sokmindent sikerült megtanulnom az intézmény működéséről. E tudnivalók közül a legfontosabb az volt, hogy soha nem kontárkodom bele a mások szakterületébe. Még a hangmérnökök közül sem lehetett generálisan választani, zenei felvételhez Bányai Jenőt vagy Schlotthauer Pétert hívtam, olykor a főnöküket, Újházy Lászlót, ha valami különlegesen új és nehéz feladat volt kilátásban. Prózafelvételt meg Kiss Lászlóval, Gajdos Ferenccel, Fényes Péterrel készíttettem, ha azt akartam, hogy az kifogástalan legyen, márpedig kivétel nélkül mindig azt akartam. De a szerkesztők, az asszisztensek, a beírók, az ügyelők között is kellett különbséget tenni, ha azt akartam, hogy az adott munkát a legjobbak végezzék el. Félreértés ne essék, nem akiket én tartottam a legjobbaknak, hanem akiket a rádiós szakma ismert el kiemelkedőnek. Hangjáték "főcímének" a konferálásához vagy Vadász Ágit hívtam vagy Dömök Gábort, de ha adón voltam élő műsort vezetni, Bátonyi György vagy Péter Ferenc dolgozott velem, persze csak azután, hogy a két legnagyobb zseni, Körmendy László és Bán György már meghalt. És így tovább. Az sosem jutott eszembe, hogy valamelyik hallgatót hívjam be hírt olvasni.
A múltkor említettem a tanárságom pár hónapját (eredetileg néhány órás helyettesítésre hívtak, még a diplomám sem volt meg, tavasszal végeztem az egyetemen, aztán ott ragadtam az iskolában, mert a gyerekek ragaszkodtak hozzá, hogy én vigyem őket végig az érettségiig, ezt egy ideig az igazgatóság is támogatta). Az ország legjobb gimnáziumában voltak nálam tapasztaltabb tanárok. Sőt, csak olyanok voltak. De engem nem érdekelt az ő tapasztalatuk, mert abban a porosz rendszerben, amit ők erőltettek, nekem nem volt dolgom, én nem tűrtem, hogy az osztály vigyázzba álljon, amikor bemegyek a terembe, nem akartam jelentést hallani, nem feleltettem, nem írattam dolgozatot, nem osztályoztam, hanem a gyerekekkel foglalkoztam, ha tetszik, beszélgettem velük. Ha valaki egy számára ismeretlen Kosztolányi versről el tudta mondani értelmes érvekkel, miért gondolja, hogy azt Tóth Árpád írta vagy Gyóni Géza, szinte jobban szerettem, mint azt, ha valaki még az évszámot is megjelölte, amikor Kosztolányi a verset írta. Ha egy gyerek evett óra alatt, és teli szájjal beleordított abba, amit én mondtam vagy egy osztálytársa, mondván, hogy a tanár úrnak nincs igaza, mert az másképp van, azt én akkor is többre értékeltem, mint egy eminens udvarias jelentkezését, ha végül kiderült, hogy az izgatott felpattanó gyerek téved. Igaz, azt rosszul tűrtem, ha a gimnázium igazgatója leordította a fejemet, meg akarván győzni arról, miért fontosabb a pontos óravázlat, meg a dolgozatírás, mint az én hülye liberalizmusom. És az is igaz, nem szerettem, ha olyanok szólnak bele a foglalkozásomba, akik a makarenkói pofon hívei. És soha senkit nem hívtam be az utcáról, tartaná meg helyettem az órát, hadd nézzem, hogyan is kell azt csinálni.
A múltkor már mondtam, nem az a demokrácia, ha a könyvelő beledumál a vegyész dolgába, és nem az a szabadság fokmérője, hogy mindenkinek mindenről lehet véleménye, amit kötelezően rá is akar tukmálni arra, akit ezek a vélemények nem különösebben érdekelnek.
Az újságírás szakma, az úgynevezett tömegkommunikáció többi ágát is egyetemeken tanítják olyan országokban, amiknek van oktatási rendszerük. A színházművészet, a szobrászat, az építészet is szakma, fejlettebb országokban filmet sem olyanok rendeznek, akik jól mentek férjhez, hanem olyanok, akik ezt tanulták.
Újságot írni, rádió- és televízióműsort készíteni elvileg olyanoknak kellene, akik ezt tanulták - sőt, hogy még kellemetlenebbet mondjak, akik bizonyították a tehetségüket, rátermettségüket. A ma divatos "műsorvezetők" (nem tudom, mi az) 99 százalékának fogalma sincs arról, mit kellene csinálnia a mikrofonnál vagy a kamera előtt, már mérce sincs, követelményrendszer sincs, mert olyan sincs, aki meg tudná mondani, mi a szakmai minimum. Celebek vannak, akiknek a gyakorló iskolája a valóságsó, igazodási pontja pedig a netre beírt "komment". A közönség önmagát szórakoztatja. Van erre a jelenségre egy latin kifejezés (ezeknek a rómaiaknak mindenre volt valamilyen alapigazságuk): circulus vitiosus. Ami szó szerinti fordításban "gonosz kör"-t jelent. Az önmagába visszatérő, sehová sem vezető tekervényt - a fejlődés lehetősége kizárva. A kommentelők alapeleme a nivellálás - azonos szintre simítani egy felületet úgy lehet, hogy letaroljuk a kiemelkedő részeket. Aminek az eredménye semmi más nem lehet, csak a teljes elbutulás.
A kommentelőknek egy része (érdekes módon - azt hiszem - ez a kisebb rész) nyilván azt hiszi, engem zavarnak a kommentek. Nem azért nem zavarnak, mert nem olvasom őket, akkor sem zavarnának, ha olvasnám őket. Engem a fent leírt jelenség zavar, a kártékonysága "a szabad véleménynyilvánítás"-nak, az a tévhit, hogy ez a "jog" mindenkit megillet, mert itt demokrácia van és ez egy szabad ország. Ez nem jog, ez nulla, itt már nagyon régen ismét nincs demokrácia és szabadság (szerintem 1990. után is csak néhány hónapig volt), ez egy ostobaságból fakadó és ostobaságot szító szelep, aminek a felkínálásával a buta emberekben azt az illúziót lehet kelteni, hogy ők milyen lazán formálhatnak véleményt mindenről, holott csak egymást gyilkolják. A dühöngő szocializmusban is szabad volt "beírni az újságba, rádióba, televízióba", csak akkor a kisebb, szűkebb felületen kisebb közönség olvasta, akkor is voltak fröcsögő (bocsánatot kérek) kutyapicsázók, csak azt a cenzúra nem engedte át, azaz nem kaptak nagy nyilvánosságot, az én asszisztensem például egyenesen a szemétkosárba dobta ezeket a "kommenteket". Az hamar meg is telt.
Én különben az ilyet direkt szeretem. Mindig örültem, ha megátalkodott fafejű került a mikrofonom vagy a jegyzetfüzetem elé, konfliktus nélkül nincs drámai mű, az újság, a rádió és a televízió meghal a drámának valamilyen formája nélkül - mint ahogyan most az látható is. Ostoba bunkókra mindig szükség volt, azt bőséggel szállítja a mindenkori politika. Ha meg tanulni akarok, mindig tudom, kivel kell beszélgetnem. Sosem tartottam magam valami sokra, ahogy öregszem, úgy növekszik a tudatlanságom tudata, úgy szembesülök egyre gyakrabban azzal, mennyit tévedek.
Nem akarok mindenáron küzdeni, arra ott van a csúti tömeggyilkos gazember, a nagy szabadságharcos, aki minden csatáját megnyeri - mindaddig, amíg egyszer szembekerül egy valóságos, létező ellenféllel, akitől nem tudják megóvni a pribékjei. Sosem kerestem olyat, akibe bele lehet kötni, olyan helyen nőttem fel, ahol erre nem volt szükség, mindig akadt olyan, aki kínálta magát. A gyerekkoromat nem "kommentelők" között töltöttem, hanem a főváros legsötétebb zugában, ahol minden nap ünnepnek számított, amikor nem vertek véresre, vagy legalább nem repedt a csontom, mindaddig, amíg el nem értem a százkilencven centit és a kilencven kilót. De még akkor is akadt olyan, aki nem volt képes felmérni az erőviszonyokat, és nekem jött. Mondom, én az ilyet direkt szeretem, mondhatnám, szinte lételemem.
Csak nem örülök ennek a fajta "demokráciának". A csúti gonosztevő gerjesztette gyűlöletnek és az amúgy fundamentálisan üzemelő önismeret hiánynak. Sokan vannak ugyanis még mindig, akikről nem pereg le a szitokokádék, amivel a "kommentelők" szennyezik a levegőt. Circulus vitiosus. Ördögi kör.
Ugye tudják, nem azokról beszélek, akikben él a közlésvágy, akiknek valami az eszükbe jut arról, amit olvastak, és a puszta pedagógiai izgatottság viszi őket, hogy megosszák másokkal az olvasott, látott, hallott holmi kiváltotta gondolataikat. Ezeket (ha velem kapcsolatosak) valaki mindig elküldi nekem valahogyan, ezeket szeretem, örülök nekik, tanulok belőlük, ha hülyeséget írtam, és felhívják rá a figyelmemet, rögtön javítom az eredeti szöveget, a korrigáló forrás megjelölésével. De ezt nem "kommentnek" nevezem, hanem eszmecserének, dialógusnak, emberek egymással való közlekedésének.
Befejezés: pontosan tudom, hogy a fentiekkel nem megyek semmire. A hajdani diákjaimmal, hallgatóimmal, olvasóimmal ugyanúgy folytatódik a "beszélgetésem", ahogyan eddig is zajlott, a kötekedő fejhúsok meg ezután is az anyámat fogják szidni, mint eddig, és az engem pontosan annyira fog érdekelni, mint eddig.
Azaz megint egyszer jót beszélgettünk az antialkoholisták klubjában, mi, antialkoholisták. A többiek meg továbbra is eljárnak verekedni, gyilkolni.
Ez van.