Tegnap dolgom volt a fővárosban, hazafelé rám dudált egy autó vezetője. Közel került a két autó egymáshoz, mindketten a két sáv széléhez húztunk.
Hatvan éve vezetek (korengedménnyel kaptam jogosítványt), voltaképpen az autóval együtt nőttem fel, öt évig versenyeztem, egyetemista koromban taxiztam - van némi fogalmam a dologról, nyilván koptak már a reflexeim, de azért még elboldogulok a forgalomban. Nem foglalkoztam a dudálóval, bár még mindig begurulok az ilyen fürgekürtös sofőrökön, de már nem adom tanújelét, hogy észrevettem. Kicsit később az illető mellém ért, letekerte az ablakot, és beszélt hozzám. Rámosolyogtam, ettől még idegesebb lett, sütött belőle a gyűlölet.
Néhány hete a budai körúton a vállamnak ütközött egy férfiembernek látszó alak, az is gyűlölt, nekem is jött volna, ha nem pattan le rólam, és nem nyilvánvaló, hogy egy tettlegességbe forduló konfliktus esetén nem lenne sok keresnivalója.
Mindketten magyarok voltak, valószínűleg magyar állampolgárok, úgy is mondhatnám, hazámfiai. Nem éreztem irántuk testvéri szeretetet. Gyűlöletet sem, arra nem vagyok képes, azt valahogy kifelejtették belőlem, de ha választanom kell, kinek a társaságában kell eltöltenem bizonyos időt, ők ketten nem lettek volna a jelöltek között. Próbáltam én győzködni magam, hogy hiszen ezek az én honfitársaim, véreim, magyarok, de valahogy mégsem tudtak igazán közel kerülni a szívemhez.
Egy-két éve rendszeresen néztem a televízióban egy sorozatot, ami - bármilyen szerencsétlen is a címe (Gasztroangyal) -, egy remekül megcsinált műsor, az egész minden részletében úgy jó, ahogy van. Romániában járt a szerkesztő, ottani magyaroknál. Sajnos a nevükre nem emlékszem, a vendéglátó egy hihetetlenül rokonszenves ifjú ember volt egy még nála is rokonszenvesebb feleséggel együtt, medvelesre vitték Borbás Marcsit, főztek együtt, forrásvizet ittak, vendégségbe mentek másokhoz, azok is nagyon helyes emberek voltak. Magyarok. Onnan tudom, hogy magyarul beszéltek, ez a szempont különben a legkevésbé sem volt fontos, szeretnivaló, helyes embereket ismertem meg, akikkel bármikor szívesen töltenék együtt bármennyi időt.
Hajdanán, rádiós koromban "hozzám tartozott" (ezt akkor így mondták) az Újvidéki Magyar Színház. Ez azt jelentette, hogy rendszeresen lejártam oda (dél felé van, azért a "le") bemutatókra, én döntöttem el, közvetíti-e a Magyar Rádió a színházi előadást. Ez mindig néhány napos vendégeskedést jelentett, a legritkább esetben szállodában, valamelyik színésznél vagy ottani rádiósnál laktam. Jó volt ott lenni. Ott is magyarul beszéltek, de ott sem az volt a fontos, sosem került az szóba, hogy mi mindnyájan magyarok vagyunk.
Előbbiek román állampolgárok, utóbbiak jugoszlávok. Azaz nem a honfitársaim. És?
Mi itt Magyarországon olyan fenekedve gyűlöljük egymást, hogy csak áldani tudom a hajdani törvényalkotókat, amiért megtiltották a szabad fegyverviselést. Ebben nincs semmi új, az elmúlt nyolc évben kicsit magasabb lett a hőfoka a másiktól rettegő, nyüszítő utálatnak, dehát már megszokhattuk, a magyar történelem a folyamatos megalázkodásból fakadó gyűlölet nem túlságosan változatos történelme - de most van egy viszonylag új variáció.
A határon túli magyarok iránt korbácsolt gyűlölet. Amit a csúti briganti "szeretete" szít. És ami szavazatokról szól, a magyarországi választások ilyen-olyan befolyásolásáról.
Vannak a politikai és nemzetközi jogi dumák (eléggé el nem ítélhető módon olykor én is beszállok ebbe, pedig tudom, nemhogy élét venni nem tudom ennek a fröcsögésnek, de még az is jó, ha néhányan legalább magukban lemondanak arról, hogy azonnal megfojtsanak), és a mindebből természetesen előtüremkedő fertelmes nacionalista büfögés.
Ha nem bánják, most nem kezdek bele egy tudományos fejtegetésbe a nemzetállamok hajdani kialakulásának szükségességéről, és annak korunkban végbemenő rohamos avulásáról. Csak azt akarom mondani, hogy hadd szeressem én azt az ifjú székely házaspárt ott Romániában ismeretlenül, és a Novi Sadi Rádió hangmérnökét a feleségével együtt, aki a világ legfinomabb ajvar salátáját tudja készíteni, tekintet nélkül arra, hogy ők milyen államnak a polgárai.
Jónéhányszor idéztem már Montesquieu mondatának Márai által transzponált változatát: "Szükségképpen vagyok ember és csak esetlegesen magyar".
Ezek a fent említettek itt Magyarországon történetesen nagyon ellenszenvesek. Azok ott Romániában és Jugoszláviában (ma Szerbia) meg igen rokonszenvesek. Szükségképpen emberek. Soha nem gondoltam meghatározónak, milyen állampolgár az, akivel összehozott a sors.
Szóljon már valaki annak a nyavalyás csúti gazembernek, hogy emberszabású ember soha nem fog szeretni egy másik embert pusztán azért, mert az magyar. Hovatovább sőt. Ha ez így megy tovább.
P.S.: Mielőtt elfelejtem, a "diaszpóratanácsban" szájat tépő gazdasági díszmagyarokról nincs mondanivalóm.