Így logikus

Megismételte. Sőt, még részletezte is.

A butaságnak vannak fokozatai. Én legbutábbnak azt az embert tartom, aki járt iskolába, ott vélhetőleg megtanították írni-olvasni, és mégis képtelen elhelyezni magát a környezetében. Vigyázat, nem az intelligenciát kérem számon, azzal születni kell, ha valaki miniszterelnök akar lenni és lesz is, az születési hiba, betegség, azzal nincs dolgom, azt nem kérhetem számon, ahogyan nem bántható senki azért, mert púpos vagy karikalábú vagy alacsony termetű. A környezeten nem is a többi miniszterelnököt értem, vagy más politikusokat, az jó, az a természetes akolmeleg, végülis van olyan, aki például kifejezetten feszélyezve érzi magát értelmes emberek társaságában - mondom, ezt értem, jó modorú, civilizált nők, gyerekek és férfiak között nem lehet jó annak, aki a baromfiszaros udvaron szeret meg a futballstadionokban. Pusztán a kort és a földrajzilag meghatározott helyszínt értem környezeten. A huszonegyedik századi Magyarországot.

Ahol egy közepesen olvasott alsótagozatos már nem mond ilyeneket:

'a politikai korrektség miatt "korlátozva voltunk", mert "ha nemzetről mertünk beszélni, akkor azt nacionalistának minősítették", ha a teremtésről volt szó, akkor "klerikálisak, feudálisak és középkoriak voltunk", ha pedig a családról, egy férfi és egy nő házasságáról beszéltek, akkor azt "szexistának vagy homofóbnak" bélyegezték.'

Ez a futballista tényleg azt hiszi, hogy a politikai korrektség támadandó, elvetendő szörnyűség, ez most már tényleg azt képzeli, hogy a mérce a baromfiszaros udvar, a viselkedés normája pedig a szotyolaköpködés mint a civilizáció legfelső foka. Ha nem ezt hinné, legalább nem ismételte volna meg a múltkori megjegyzését, akkor vélhetnénk úgy, az csak egy hangosabbra sikerült mentális szellentés volt, tegyünk úgy, mintha meg sem hallottuk volna.

Dehát megint mondja. És taglalja. A nemzetet, a teremtést meg a férfi-nő házasságot. Hogy az a politikai korrektség szerint nacionalizmus, a feudális középkor és homofóbia.

Az! Nem a politikai korrektség szemléletmódjának az alapján, hanem a minimálisan tisztességes emberi gondolkodás alapján! Ha valakiben már fel sem merül a kétely, hogy megnyilvánulhat-e mint nacionalista, középkorban ragadt embergyűlölő, az nemcsak iszonyatosan buta, hanem elsősorban ócska gazember!

Sokszor mondtam már, ismét meg fogják választani. Ez kell a népnek.

Názáreti 9.

Jézus Krisztusnak, Dávid fiának, Ábrahám fiának nemzetségéről való könyv.

Ezzel a mondattal kezdődik Máté Evangéliuma. Utána részleges családfa leírás következik. Részleges, amennyiben a nő szerepe nem méltó említésre a születésben, érdekes, én ezt fordítva tudtam - íme az egyik ősforrás a kereszténység gyalázatos hímsoviniszta ostobaságához.

Van tovább is.

Ábrahám nemzé Izsákot; Izsák nemzé Jákóbot; Jákób nemzé Júdát és testvéreit;

Innen indulunk, azaz Ábrahámtól, az ősatyától. Itt útba ejtjük Dávid királyt, majd folytatódik a nemzések sora, mígnem eljutunk idáig:

Jákób nemzé Józsefet, férjét Máriának, a kitől született Jézus, a ki Krisztusnak neveztetik.

És csak hogy ne legyen tévedés Jézus "Krisztus" előkelő származását illetően, íme mégegyszer:

Az összes nemzetség tehát Ábrahámtól Dávidig tizennégy nemzetség, és Dávidtól a babilóni fogságravitelig tizennégy nemzetség, és a babilóni fogságraviteltől Krisztusig tizennégy nemzetség.

Ezután következik egy elegánsnak nem nevezhető fordulattal a mindenki által ismert groteszk állítás:

A Jézus Krisztus születése pedig így vala: Mária, az ő anyja, eljegyeztetvén Józsefnek, mielőtt egybekeltek volna, viselősnek találtaték a Szent Lélektől.

Hát... Jó lett volna eldönteni, most akkor mi az előkelőbb, a királyi származás az ősatyáig visszamenőleg, vagy az isteni. Mert amennyit én tudok az élőlények szaporodásáról, azon belül az emberi fajéról, két apával ez nem megy. (Olyan van, hogy az anya nem tudja biztosan, melyik volt, de ezt azért Máriáról nem tételezzük fel.)

Az én "evangéliumomban" a názáreti többször is kimondja, az ő apját Józsefnek hívják. Igaz, ez a fiú nem "neveztetik Krisztusnak".

Nyilván nem én vagyok az első, aki erre az ellentmondásra merészeli felhívni a figyelmet (bár még sehol nem olvastam, dehát nem vagyok bibliaszakértő, aki mindent tud), de fontosnak tartom megemlíteni. Annál is inkább, mert a Messiás születésének nem a Biblia az egyetlen forrása. Van a könyvemben egy rész, amit a történelemtudománynak a szábeusokról szóló fejezetei közül emeltem ki, majdnem szó szerint. Íme:

Valaki meglökte a tarisznyáját. Felkapta a kőrisbotot, oldalt fordult. Az őszszakállú burnuszos széttárta a karját, majd a mellén keresztbe tette és meghajolt. A lába mellett nagy bambuszkalitka, benne a sólyom. A burnuszos halk, mély hangon mondott valamit.

Hátrább tolta a tarisznyát a derekán, szemöldökét szorosra húzta, ökölbe szorította a kezét, aztán gyorsan kinyitotta, aztán megint ökölbe szorította, ismét kinyitotta.

- Sajnálom, uram, nem beszélem a nyelvet, amin szóltál, akárhogyan erőlködöm, csak néhány szavadat értem. Mondd még egyszer, kérlek.

Az öreg fölemelte a fejét, elmosolyodott.

- Megint láttam ugyanazt a csillagot. Szalim alatt a domboldalban ültem este, és láttam a csillagot. Tizenhat évvel ezelőtt is észak felé hívott, tegnap is, majdnem pontosan ugyanoda, könnyű volt idetalálnom. Nem reméltem, hogy még egyszer látlak, uram.

- Bizonyos vagyok benne, hogy hallottam már a hangodat, és a nyelv is ismerős volt, amin az előbb beszéltél.

A burnuszos ismét meghajolt.

- Az áditák nyelve, őseim nyelve a szábeus, régen nem beszéli senki. Egy napos voltál, amikor hallottad, mi hárman egymás között ezen a nyelven beszéltünk, csak én élek hármunk közül. Meg a sólyom, de már ő sem repül, felállni sem tud. Vettem neki nagy tágas bambuszkalitkát, hogy érezze a nap sugarát, mielőtt meghal. Tizenhat évvel ezelőtt a karomon utazott, amikor megérkeztünk Názáretbe, leugrott, megállt a lábadnál, és kiterjesztette a szárnyát, hogy árnyékot vessen, mert a kelő nap a szemedbe sütött. Anyád először megijedt tőle, de látta, hogy a sólyom nem mozdul, akkor megértette, miért áll ott. Akkor föléd terítette a kendőjét.

Az asztalnál ülők feléjük fordultak.

- Emlékszem már, apám is mesélt rólatok. A sólyomról is. Igen, emlékszem, a sólyom jött velünk, amikor Egyiptomba mentünk, mindig mellettem volt, és csak akkor repült el tőlünk, amikor már járni tudtam. Apám mondta, hogy ti mentettétek meg az életünket azzal, hogy elküldtetek minket. Apám azt mondta, hiába kérdezte tőletek, miért.

- Száz évekkel ezelőtt Kariba-il Vatar, Sába királya, a mi ősapánk minden bálványimádót letaszíttatott a Szadd Maribról, a legenda szerint az egyik pap, mielőtt belezuhant a Vádi Dzana vizébe, megjövendölte, hogy tőlünk messze északra megszületik majd a Megváltó, és akkor ismeri meg majd az ember az ő istenét. Pontosan négyszázötven év múlva. Négyszázötven évvel később, abban az évben, amit a pap megjelölt, jöttünk el ide a testvéreimmel, mert hittünk a jövendölésben. Heródeshez mentünk, aki akkor már hosszú ideje nem fizette nekünk az útadót. A Tömjén utat Jasza-amar, a mi királyunk jelölte ki hétszáz évvel ezelőtt, a mi őseink építették a pihenőhelyeket, az itatókat, ezt a csatornát is, ami a Harod folyót hozza be a városba. Azt hiszem, ez akkor nem volt ilyen piszkos.

A fazekas fölvette az üres kancsót, a kötényéhez fogta, tett néhány lépést az utca felé.

- Heródes megkérdezte, miért éppen most jöttünk, miért nem hamarabb, nem tud egyszerre annyi adót megfizetni. A bátyám volt olyan vigyázatlan, és elmondta Heródesnek, mit mondott a letaszított pap a maribi gáton.

Názáreti 8.

A történelem az elmulasztott lehetőségek sorozata. Vagy még inkább a megfojtott, kiirtott lehetőségeké. Jó részükről nem is tudja a kor, hogy esélyt kínál a sors, cselekedni kellene, egy kisebb részről meg tudja, de nincs mit tenni, megakadályozzák a cselekvésben.

Soha olyan esélye nem volt az emberiségnek, mint Jézus. És soha olyan durván nem pusztította el a lehetőséget, mint akkor.

Nagyon halkan szólalt meg.

- Nem fogunk elég sokat beszélgetni ahhoz, hogy nálam is hatásos legyen a módszered. Épp ezért ne mondd még egyszer, hogy nem tudtam válaszolni a megiddói rabbi kérdésére, mert akárhányszor mondod, nem fogok elbizonytalanodni. Te tudod, hogy a rabbinak megmondtam, az ő Tóráját a qumráni papok utasítására lopták ki a szekrényből. És azt se mondd még egyszer, hogy ezt a förtelmes mondatot én magam mondtam, mert te tudod, hogy csak felolvastam mint elrettentő példát a mindenütt terjedő förtelemből.

- Tudnod kell, hogy hiába tetted. Egy buta ember csak a saját szellemi szintjén tudja tovább adni, amit tőled hallott. Nekünk teszel szívességet, ha minket idézel, mert a nép azt fogja megjegyezni, hogy te is ezt mondtad. Járnak oda, ahol te jársz, a neveddel van tele Izráel, de hiába beszélsz nekik, érteni azt képesek, amit mi mondunk. A népnek csoda kell és ájtatosság. Össze akarja kulcsolni a kezét, és fel akar nézni az égre. Ünnepet akar és nem okos köznapi magyarázatokat.

- Amíg csodákat ígérnek nekik, és beleverik a fejükbe, hogy isten rajongást vár. Amíg nem találnak ünnepet a saját mindennapjaikban, a játékukban, a zenéjükben, a szokásaikban. Amíg butaságban tarthatod őket, mert minden eszközöd megvan hozzá, hogy tehesd.

- Azt hiszed, te majd másfajta ünnepet adsz? Azt hiszed, világosságot tudsz gyújtani a mélységesen sötét fejükben, gazdaggá és színessé teszed a sivár lelküket? Eljárnak oda, ahol te vagy, és hallgatnak téged, de egy szavadat sem értik. Néznek egy szép, magas, búgóhangú fiút, akinek sötét a szeme és sötét a haja, és akiről azt hallották, hogy ő a Messiás, és talán éreznek is valamit abból, ami te vagy. De nem azt hallják, amit mondasz, csak azt, ahogy mondod. Isten neve helyett a te nevedet mormolják, mert azt legalább meg bírják jegyezni.

- Keserűen fogsz csalódni, mert még megéred, hogy az én nevemmel fognak elsöpörni titeket.

- Mondtam, hogy gyerek vagy még. Én azért engedtem, hogy Qumránba gyere, mert meg akartam bizonyosodni, te vagy az, akiről hallok. És köszönetemet akartam kifejezni, amiért segítesz nekünk. A te neved értékes, nagyon értékes. A te neveddel fogjuk elsöpörni a legkisebb vágyat is, ami egy másfajta életet kívánna, mint amit mi kínálunk. A te neveddel fogunk az emberekből bégető bárányokat csinálni.

Názáreti 7.

Egy Sebastian Franck nevű, Bavariában, azaz a mai Bajor Szabadállamban 1499-ben született  német (úgynevezett) szabadgondolkodó írta le a ma még inkább érvényes mondatot: mundus vult decipi, ergo decipiatur, azaz a világ azt akarja, hogy becsapják, úgyhogy be is csapják.
Isten engem úgy segéljen, mondja az amerikai elnök a Bibliára tett kézzel, midőn megesküszik, hogy milyen nagyon jó elnök lesz. És azt is mondja a beszédei végén, hogy isten áldja Amerikát.
A világ elsőszámú államában nem illik nem vallásosnak lenni. A huszonegyedik században, ötszáz évvel a szekularizáció megjelenése után.
A csúti dagadék a kereszténységről hablatyol, mert valaki megmondhatta neki, hogy ezzel a varázsszóval lehet legbiztosabban féken tartani a tömegeket.
Ideteszek egy hosszabb részletet (benne van a tegnapi is), aztán majd még mondok valamit.

- Amikor Kajafást leütötted, Annás már régen aludt, olyan részeg volt, hogy a szolgák vitték be a házba. De mindenkitől azt hallja, hogy veszélyezteted az ő hivatalát, mert a zsidó hitet támadod.

- Nem támadhatok valamit, ami nem létezik. A zsidók isten csodáiban hisznek és nem istenben. Nehemiás azt mondta, az ég berekesztetik és nem lesz eső, mivel vétkeztek te ellened. Akkor imádkozni fognak e helyen és vallást tesznek a te nevedről, és megtérnek bűneikből, mert te sanyargatod őket. Érted? Vallást tesznek isten nevéről, amit különben nem tudnak, mert isten nevét csak a lévita tudja, aki egy évben egyszer kimondja a Szentek szentjében. Amit különben még soha senki nem hallott. És vallást tesznek a bűneikből, mindent megvallanak, csak az ég ne legyen berekesztve. Ma megvallják, holnap lesz eső. Ha holnap nem, akkor holnap után, de eső lesz, mert ők megvallották, és akkor isten csodát tesz. És nem sanyargat többé. Csak majd a következő bűn után. De akkor majd teszünk újabb vallást, és arra újabb csoda jön.

- Kell valami, amihez igazodjanak, amitől féljenek – mondja Júdás.

- Nem kell! Az ember fél úgy is. A félelmét a próféták görcsbe rántják, ahelyett, hogy oldanák. Miért nem mehetek Kafarnaumba? Mert nem Annás katonái miatt, ugye? Mert azok járkálhatnak bárhol, sosem láttak engem, hogyan fognának el?

- Vannak, akik segítenének nekik.

- A gyerekkori barátaimra gondolsz?

- Rájuk.

Eszébe jut, mit mondott Mirjam a kafarnaumiakról, mikor tízéves korukban a fiúk a magdalai nádasba jártak Mirjamot lesni. Meg amit Fülöp mondott hat nappal ezelőtt. Azt mondta, féltek tőled. Mindenki. Én is, mondta Fülöp. Olyan jó lenne valahogy elpusztítani azt, akitől félsz. Meg lehet próbálni, mert kisebb és gyengébb, de mikor belököd a hátsó mészvonal mögé, akkor megint csak félsz. Pedig kisebb is meg gyengébb is… Jó, hogy ilyen nagy lettél és ilyen erős. Megöltek volna. Ezt mondta Fülöp.

- Hat napja ott voltam Kafarnaumban. Találkoztam velük. Nem ismertek meg.

- Máté elment még aznap Fülöphöz. Elmesélte a veled való találkozást. Azt mondta, csak te lehettél. Már a többiek is tudják. Megint félnek. Most már attól, hogy bosszút állsz. Mindazért, amit kiskorodban veled tettek.

Csönd van. A barlang tetején végigfutó repedésből kövér vízcseppek csattannak a mészporba. Előbb a bejáratnál, majd rögtön utána egy csepp valamivel beljebb, aztán hosszabb szünet, amíg megint gömbölyűre híznak, majd megint a kettős csattanás.

- Nem állok bosszút. Senkin, semmiért. Rómában találkoztam egy Seneca nevű fiúval. Nem messze tőlem egy kikötősziklán ült. A Tiberis parton vártam Mirjamot, a fiú papirusz tekercseket olvasott, beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy néhány nappal fiatalabb nálam. Hispániából érkezett Rómába, tanulni akart. Elvitt minket a tanárához, egy Szótion nevű filozófushoz. Szótion választotta szét a res publicát, a közös dolgokat és a res ligiót, a kötött dolgokat. Republica és religio nem fér meg egymással, mert a republica nem működtethető, ha a religio minden lépésedet büntetéssel, bosszúval fenyegeti. Ha az istenek törvényei fölötte állnak a republica törvényeinek. A religio a bűnhöz és a félelemhez köt, a félelemhez az istenektől. Nem tőlem kell félni. A zsidók istene ellen is csak vétkezhetsz, bármit teszel. A vezeklés az egyetlen cselekvés, ami istennek tetsző.

- Minden isten egyforma?

- Minden gazember egyforma. A bűnt és a büntetéstől való félelmet azok a hatalomtól tébolyultak ültették az emberbe, akik mitrát tesznek a fejükre, és isten szolgáinak nevezik magukat. Az én gyerekkori barátaim is a tőlük való félelem miatt gyűlölnek engem.

- Nem. Ők a szabadságtól való félelem miatt gyűlölnek téged. Te a bűn fenyegetésétől való megszabadulást kínálod. Az nem jó, mert az ismeretlen. Amikor már tudtuk, hogy Mirjammal elmentetek Athénba, Fülöp elhívott Kafarnaumba. Mentem, mert látni akartam, hol nőttél fel, kik között. Nem volt nehéz megismernem őket. Ők sem különböznek a többi zsidótól, a csodáidban hinnének, benned soha. Minden szavadat és minden tettedet kiforgatták, azt akarták velem elhitetni, hogy egy vagy közülük, ugyanolyan egyszerű és tanulatlan, mint ők, csak te úgy születtél, hogy tudsz csodákat tenni. Mindent tudtak rólad, amióta tízéves korodban ott hagytad őket. Mindent, amit tettél és mondtál. Egy kurva elcsavarta ugyan a fejedet, de majd kigyógyulsz belőle, ha megtudod, hogy amióta elmentél, fűvel-fával összefekszik. Velük is, sorba mindegyikükkel. Csak Fülöp emelte a kezét alig észrevehetően a válláig, mikor ránéztem, és intett nemet a fejével. Voltak még ketten, akik nem érezték jól magukat ettől a lánydologtól, az ő nevükre nem emlékszem.

- Honnan ismered Fülöpöt?

- Tizenhat éves korában már ő volt a legjobb nemezkészítő és az ő vásznait kereste mindenki, Szíriából jöttek hozzá, Athénból meg még Rómából is. Reggel mondtam neked, hogy apám borkereskedő, kell neki erős vászon a sátorhoz, amiben az árut tároljuk meg nemez a hordók alá, de mindig mindegyik hamar tönkrement. Akkor ajánlották Fülöpöt. Ő hozott össze egy másik sátorkészítővel, velünk nagyjából egyidős ő is, akárcsak a te római Senecád, Simeónnál, Hillél fiánál tanult Jeruzsálemben. Nagyon okos fiú és nagyon jellemtelen. Azt is mondtam reggel, hogy mindenhol a nyomodban jártam, de mindenhonnan elkéstem. Qumránban is voltam, éppen akkor, amikor ez az ifjú sátorkészítő Tiámá apját akarta elütni az üzlettől azzal, hogy ő jobb sátrakat tud csinálni. Saulnak hívják, damaszkuszi és gyűlöl téged. Ő is mindent tud rólad, ő is minden szavadat ismeri. Olyan szeretne lenni, amilyen te vagy. Ezt Jánostól, az unokatestvéredtől tudom. Jól meg fogják érteni egymást a kafarnaumiakkal.

Feláll, tesz néhány lépést a kijárat felé, mielőtt az őrök megláthatnák, megáll. Füstszag hullámzik át a barlang száján, kint ropog a száraz gally.

- Nem tudsz védekezni – mondja Júdás. – Le fognak gyűrni. Az a gyerekképű, azt hiszem, Tamásnak hívják, az mondta, mikor harmadszor voltam Kafarnaumban, hogy ne jöjjek többet, mert én idegen vagyok. Nemcsak azért, mert Hebron messze van, vagy mert a hebroniak rátartiak arra, hogy az ő városuk volt Dávid király fővárosa. Hanem mert a népnek vagyok idegen. Nem értek a nyelvükön. Az egyszerű emberek másképp beszélnek, nem érdekli őket, amiket én mondok. Tamás azt mondta, veled is ez lesz a baj.

- Tamás?

- Nem ellenségesen mondta, óvni akart a többiektől. Úgy látom, nem közéjük való ő sem. De csak tűr, tenni nem akar semmit. Ott a helye, a halászok között, úgy érzi.

Bokor nőtt a barlang szájának szélén. Rigó röppen egy ágra, himbálódzik, félrehajtott fejjel nézi a két vízcseppet. Odaugrál, ahová a cseppek hullottak, széttúrja az átázott port, majd megrázza a csőrét, kis sárdarabokat csap a falhoz, aztán elrepül.

- Ha beszélek, figyelnek rám. Sokan. Miért, ha nem értik, amit mondok?

- Akkor is figyelnek rád, ha meg sem szólalsz. Bármit mondasz, amíg te mondod, értik. Ha én mondanám szóról szóra ugyanazt, már nem értenék. Mert tőlem csak azt hallanák, amit mondok, tőled azt is hallják, amit nem mondasz, amit ők gondolnak rólad. Emlékszel, mit mondtál reggel Tiámának a Királyok Kertjében? Hogy azt a falat, amit ő lát körülötted, neki kell lebontania, te majd elintézed magaddal, hogy lebontsd azt a falat, amit a saját félelmeidből építettél Tiámá köré. Neked nincs mit lebontanod, mert nincsenek félelmeid. És veled mindenkinek könnyű dolga van, aki közel akar kerülni hozzád, mert köréd nem lehet falat építeni. Hiába nem támasztottál fel senkit, ők látták, hogy megtetted. Mert rád néznek, és látják, hogy képes vagy rá, mert te vagy a Messiás, te vagy isten fia.

Visszaül, hátát a barlang falának dönti, rosszkedvűen néz Júdásra.

- Mondom, hogy nem vagyok. Egyik sem.

- Hiába mondod. A tekinteted, az arcod, a hangod nem erről a világról való. Minden zsidó szeretett volna egy istenképet látni, de semmilyet sem láthat, mert nincs fantáziája, a képírást meg tiltják a törvényeink. A te arcodat nem lehet tiltani, a tekinteted beleég abba, aki látott már és abba is, akinek csak elmesélnek. A te arcod isten arca. Az előbb mondtad, vallást tesznek isten nevéről, amit különben nem tudnak. Már tudják. 

- Nem akarom, hogy az én nevemről tegyenek vallást! Az én nevem nem jelenthet sem bűnt, sem vezeklést.

Azt én nem tudhatom, az amerikai elnök mit gondol a vallásról, azt tudom bizonyosan, mit gondol a hordónyira hízott jobbszélső, mert még emlékszem, mit kiabált a parlamentben a magukat kereszténynek nevező szemforgató bagázsnak: csuhások meg térdre imához. Azóta megtért volna?

Lehet. Mint a Saul nevű damaszkuszi. A különbség mindössze annyi, hogy az egy okos gazember volt. Ez meg itt buta, mint a főd.

A világnak az atlanti térségbeli része kis híján kétezer éve hagyja magát becsapni a kereszténység ájtatos szövegével. Nem kis részben azért, mert a kereszténység felsőbbrendűnek képzeli magát, ezért a büdös bunkó "keresztény" is azt képzeli, ő többet ér, mint egy nem keresztény. Teszi ezt azzal az aljas feltételezéssel, hogy Jézusnak ehhez lehet bármi köze.

Még egyszer: én nem tudok felmutatni kétséget kizáró bizonyítékokat arra, hogy Jézus olyan volt, amilyennek az én "evangéliumom" mutatja. De annál azért sokkal többet, amilyet a szinoptikusok írtak le, az én ismereteimnél lényegesen kevesebbre támaszkodva.

Názáreti 6.

Elfelejtettem mondani, mindenkitől bocsánatot kérek, aki érinthetetlennek tartja a Bibliát, aki nem szereti a kételkedőket és a folyton kérdezőket. Nem mondom, hogy ne is olvassa el a könyvemet, esetleg azt sem, ami itt következik, mert mindenki úgy bosszantja fel magát, ahogy akarja, de előre szólok, nem fogja szeretni a mai bejegyzést.

A könyvemben csak ennyi van a később Szent Pálként hírhedtté vált alakról:

Nagyon okos fiú és nagyon jellemtelen. Azt is mondtam reggel, hogy mindenhol a nyomodban jártam, de mindenhonnan elkéstem. Qumránban is voltam, éppen akkor, amikor ez az ifjú sátorkészítő Tiámá apját akarta elütni az üzlettől azzal, hogy ő jobb sátrakat tud csinálni. Saulnak hívják, damaszkuszi és gyűlöl téged. Ő is mindent tud rólad, ő is minden szavadat ismeri. Olyan szeretne lenni, amilyen te vagy. Ezt Jánostól, az unokatestvéredtől tudom. Jól meg fogják érteni egymást a kafarnaumiakkal.

Na hogyan is mondjam? A világtörténelem egyik legförtelmesebb és legkártékonyabb figurájának tartom ezt a damaszkuszi római polgárt. Bár kétségkívül van egy hasznos tulajdonsága: az ő idegesítően zavaros leveleiből - sok munka árán - kiszűrve a megfelelő mondatokat, sokkal közelebb jutunk Jézus eredeti gondolataihoz, tetteihez és terveihez, mint ennél a kásás gerincű damaszkuszinál lényegesen egyszerűbb gondolkodású (nem akarom azt mondani, hogy butább) négy evangélista összes műveinek jórészt primitív mondataival együttvéve.

Elegendő adatunk van annak alátámasztására, hogy a Pál apostol levelei címszó alatt megjelent szövegek nagy részét valóban ez a római polgár írta. Nem kell hozzá szövegelemzéssel foglalkozó igazságügyi szakértőnek lenni, hogy e levelek olvasója megállapítsa: az illető képtelen volt akár csak egyetlen világos, értelmes mondat megfogalmazására is. Ebből a tényből sokféle következtetést lehet levonni, ezek közül engem egy érdekel - az a cselekvéssor, amivel kicsavarta és az ellenkezőjére fordította Jézus szándékait. Amivel közönséges vallásalapítóvá alázta a legcsodálatosabb embert, aki valaha született, akinek meggyalázta a törekvését isten megismertetésére és az ember felszabadítására.

Azok a szerencsétlen, együgyű halászok és más foglalkozású árulók, akiket apostolokként tisztel a köztudat, valószínűleg nem voltak elég okosak ahhoz sem, hogy felfogják, mit tesz kortársuk, a Jézust gyűlölő Saul, midőn rájön arra, hogyan lehet tökéletesen az ellenkezőjére fordítani, lebutítani, és az emberi ostobaságra bazírozva kihasználni egy védekezésre már képtelen ember tanításait.

A damaszkuszi szemforgató, az összevissza hablatyoló sátorkészítő lett az emberi faj legnagyobb tömeggyilkosa, amennyiben a kereszténység megalapítójaként elindította azt a pusztítást, amihez nem ér fel a háborúk és járványok összes áldozatának létszáma sem, legfőképpen azért, mert ezeknek a háborúknak a legnagyobb részét is a papok által hülyített szerencsétlen emberek vívták a papok által (még a huszadik században is) felszentelt fegyverekkel. "Krisztus" nevében.

Ha szabad kérnem, ne tessék sorolni a kereszténység pozitív oldalán található holmikat, két okból. Először azért ne, mert a halottak millióit nem lehet ellentételezni még a legmagasabb értékű művekkel sem. Másodszor azért ne, mert az emberiség kiválasztott egyedei a kereszténység megalapítása előtt is képesek voltak az alkotásra, ez - száz százalékos bizonyossággal állítható - így folytatódott volna a kereszténység megalapítása nélkül is. Giotto Campaniléje például nem a kereszténység alkotása, hanem egy zsenié, aki bármilyen más ideológia alapján - különösen bármilyen ideológia nélkül - is képes lett volna épületeket tervezni és képeket festeni.

A többi spekuláció. Bár érdekes spekuláció például annak elgondolása, hogyan alakult volna a barbárság kora a kereszténység kíméletlen "térítése" nélkül. Vagy a dél-amerikai indiánok populációja és így tovább.

Mindaz, amit fentebb leírtam, persze csak egy vélemény. Az enyém. Elismerem, ennek a véleménynek van egy taszítóan kellemetlen tulajdonsága: tényeken alapul. Olyan tényeken, amiket szinte képtelenség másképpen elősorolni, mint ahogy én tettem. Más magyarázatot fűzni hozzájuk meg szinte lehetetlen. Ahhoz egy damaszkuszi római polgár jellemtelensége az induló feltétel.

Názáreti 5.

Valamit a Krisztusról. Mondtam, a világból lehet kizavarni ezzel a szóval. Szitkozódásra jó, Jézusról szólva ne tessék használni. Raj Tamásnál voltunk nagyobb társaságban, valaki azt mondta, Jézus Krisztus. Tamás csöndesen odaszólt: nem kell a Krisztus, elég a Jézus, úgy jobban tudjuk, kiről van szó.

Ő akkor nem magyarázta meg, én most teszek egy kísérletet.

A Krisztus görögből lett magyarítva. a Khrisztosz szóból. Ez a messiás - arámiul mesíkhá - görög megfelelője. A messiás azt jelenti, felkent. Az a személy - király, próféta, főpap - akit olajjal fölkennek a trónra. (Kuncogást vélek hallani, igen, értem, nekem is az jut róla eszembe, némelyik mai "királyt" magam is felkenném, de úgy, hogy csak kanállal lehessen levakarni.)

Jézust senki nem kente föl, meggyőződésem, hogy tiltakozott volna ellene, ha valaki megpróbálja.

A Messiás (vagyis a görög Khrisztosz) szónak van egy jelentésárnyalata, a Szabadító (esetleg Megszabadító, Megváltó), sőt több is ez talán, mint árnyalat, a köznyelvben a Messiás inkább ezt jelenti.

Van is erre sok példa a Bibliában, különösen a Szent Pálnak nevezett jellembajnok írásaiban.

Ezekről legközelebb.

Leül a kút kövére, elmosolyodik, felnéz Simonra.

- Megjegyeztem egy mondatot, pedig akkor még nem tudtam, hogy találkozni fogok Simonnal Kürénéből. Így hívják a városodat görögül. A gyönyör még akkor is jó, ha a legilletlenebb tettekből származik, mert ha a cselekedet helytelen is, a gyönyör önmagáért kívánatos és jó. Ezt Annikerisz egyik tanítója mondta, egy kürénéi hedonista filozófus. Egyetértesz vele?

- Igen. Sosem hallottam ennek az Annikerisznek a nevét, de igaza van. Te most egyetlen mondattal megmagyaráztad nekem, miért nem jövök el Cirénéből. Ott sosem mondaná senki, hogy azért van vizem, mert lopom valaki mástól.

- Kürénéi Simon. Egy hedonista filozófus. Örülök, hogy megismertelek.

Isznak, aztán elköszönnek, Simon kikíséri őket. Elindulnak föl, a Golgota felé.

- Ez a lépcső – mondja Izmáel. - Ide mindennap feljönni, képzelheted. Följebb már nincs víz, vagy a Felsővárosba kell lejönni, vagy a Betesda-tóhoz, ha nem akarsz szomjan halni.

- Ez a kürénéi ember nem adna vizet?

- Az afrikai zsidók csak tavasszal jönnek meg ősszel. Tavaszon betakarítják a csepleszt, elvetik a kölest, aztán ősszel kölest aratnak, csepleszt vetnek. Viszik haza zsákokban a termést, azt hallottam, ott nem terem olyan, mint itt. Azt hallottam, Líbiában nincs olyan meleg, de tavasszal sincs eső. Ebben az utcában, kivált a nap felőli oldalon nyáron még a kóró is elfonnyad. Különben az a kút is hamar kiszárad. Gyerekkoromban azzal segítettünk otthon, hogy kordéval vittük a cirénéiek zsákjait Jamniába, a kikötőbe. Előfordult, hogy két sékelt is kaptunk a gazdagabbaktól meg az öregebbektől, mert Henna szép kislány volt. Henna a nővérem. Az ő háza ott van fent, majdnem a lépcső tetején, mikor Jeruzsálemben vagyok, nála lakom. Ha fölérünk, inkább ne szólalj meg, bizalmatlan és mindenkitől fél. Hátul az udvarban van egy fészer, ott fölveheted a ruhát.

Az asszony harminc-harmincöt éves lehet, kendője, homlokszalagja világoskék és tiszta, pillantása gyanakvó. Amikor a két férfi belép, mintha menekülni akarna, de a hirtelen mozdulat megáll, az asszony visszafordul, lassan letérdel, kezét ráteszi a kőrisbotot fogó kézre, a másik kezet a fejére vonja.

- Te vagy az – mondja halkan és a szeme fényes lesz a könnytől –, te vagy az, akiről Bereniké mesélt. Nem engedi kimosni a kendőjét, mert letörölte vele a homlokod, éjjel is a nyakában van. Hat nappal ezelőtt ült a Jordán partján, és az ugab felsikoltott, mikor belefújt, Bereniké azt mondja, a boldogságtól, pedig akkor még mögötte voltál, nem láthatott téged, és korábban hiába próbált belefújni, nem szólalt meg, csak a levegő jött ki belőle. Bereniké azt mondta, el fogsz jönni.

Lehajol, fölemeli az asszonyt, magához öleli.

- Ne félj. Bereniké olyan, amilyennek látni akartad, és olyan is lesz mindig. A szépség nem kiszolgáltat, hanem megvéd.

- Bereniké azt kérdezte, ki vagy te. Ha most én is azt kérdezném, ugyanúgy nem válaszolnál, ugye? De én nem kérdezem. Ott voltam Izmáellel a Kidrón-völgyben, ott álltam, amikor megkérdezted a lánytól, látja-e isten. És pár évvel korábban az Asszonyok udvarában kerestem Berenikét, mert folyton elszaladt, mikor hallottam nevetni a papokat. Egy kisfiút álltak körül, a kisfiú azt kérdezte, isten ott lakik-e a Szentek szentjében. Hát persze, mondta az egyik pap. És éjjel is meg nappal is ott lakik? Akkor nevettek, és azt mondták, persze, mindig. Miért tartjátok istent bezárva, kérdezte az a kisfiú, és akkor a papok már nem nevettek. Miért tartjátok istent elzárva előlem és a mamám elől, mert ugye mi nem mehetünk be a Szentek szentjébe? És ha el van zárva, akkor mi ugye hiába imádkozunk, mert ő ott bent nem hallhatja. Akkor az egyik pap azt mondta, elég mérgesen, hogy isten mindent hall és mindent lát, mert isten mindenütt ott van. Akkor hány isten van, kérdezte a kisfiú, és ti melyiket szolgáljátok? Ha azt, akit bezártatok, akkor az miféle szolgálat és miféle isten, aki hagyja magát bezárni, ha a többit, azok miért hagyják, hogy az egyiket bezárjátok?

- Mit gondoltál, isten létét kétlem, vagy a papokkal van bajom?

- Mielőtt Bereniké megszületett, talán én is ezt a kérdést tettem volna fel. De én csak azt a csöndes és sápadt asszonyt néztem, akit te a mamádnak neveztél. Én nem tudom, te vagy-e a messiás vagy isten fia, hallottam rólad sokmindent akkor is, azóta is, csak azt tudom, hogy a világ minden gonoszsága és minden boldogsága rád nehezedik, és azt is tudom, hogy te már nemcsak kérdezel, te már válaszolsz is, mert több vagy, mint messiás és több az isten fiánál is, mert ezek csak semmit mondó csodavárások, de az a sápadt és riadt asszony sokkal nagyobb terhet érez a világ minden gonoszságánál és minden boldogságánál, mert ő tehetetlen, mert csak azt tudja, hogy szeretne ezektől megóvni téged, de azt is tudja, hogy nem lehet.

Két kézzel markolja a kőrisbotot, az állát a csuklójára támasztja. Nézi Hennát, lassan kérdezi.

- Butaságot mondtam, ugye? Mikor azt mondtam, ne féltsd Berenikét.

- Te mindent tudsz. Tudod azt is, milyen anyának lenni. De nem érzed. Nem baj. Ha éreznéd, nem mernél olyan lenni, amilyen vagy. Az nagy baj volna.

Vállával a falnak dől, hallgat.

- Az a gyanúm, hogy én egy szörnyeteg vagyok.

Henna elmosolyodik.

- Most mondtál butaságot. De butaságot mondani mindenkinek kell tudni, istennek is és annak is, aki nála is több, mert butaság nélkül csak a tökéletes van, a tökéletes meg álságos, mert csak a némaság tökéletes.

- Kezdek félni.

- Mert okosat mondtam? Ezt tőled hallottam, amikor kifelé a Templomból megálltál az Ékes-kapu előtt, és válaszoltál a mamád kérdésére.

- De azt nem mondtam, hogy butaságot mondani mindenkinek kell tudni, istennek is és aki nála is több.

- Azt nem. Ezt egyedül te nem mondhatod. Ugye tiéd lesz az a ruha a fészerben? Menj átöltözni. Várnak a Golgotán.

- Henna!

- Maradj csöndben, Izmáel. A mamája ezt mondaná. Ő most nincs itt. Helyette itt vagyok én.

- Az előbb még térdeltél előtte, és a fejedre tetted a kezét.

- És ő meggyógyított.

- Nem is csinált semmit – mondja Izmáel.

- De. Hagyta, hogy a fejemre tegyem a kezét.

Megy át a hátsó kerten. A szél Nabateából nyári hőséget hoz. Félig nyitva hagyja az ajtót, a fészernek nincs ablaka, sötét lenne. Leveszi a táliszt. Halkan és lassan csukódik az ajtó. Bereniké letolja a válláról és a földre engedi a ruháját.

Hagyja, hogy a lány átölelje. Bereniké teste remeg, mintha fázna, de a teste forró, forróbb, mint a nabateai szél. Magához szorítja. Az arcával simogatja a lány arcát. Bereniké felnéz, az ajtórésen átvágódó fényvonal megvilágítja a hangtalan nevetését és a vágyakozástól csillogó szemét.

- Tudom, hogy várnak rád. De kellett éreznelek. Lázas vagyok, mióta otthagytál a Jordán partján. A kendőmön őrzöm az arcodat.

- Visszajövök. A Golgotáról visszajövök, ide hozzád. Várj meg itt.

Názáreti 4.

Ígértem, ideje megnéznünk ezt a Betlehem vagy Názáret kérdést. Azaz itt most tisztázhatjuk, hol született Jézus? Olyan jók azért nem vagyunk. Mint mondtam, bizonyíték nincs. Egyikre sem. Valószínűség van, pontosabban valószínűtlenség, ahogy egyik kedvenc professzorom, a fehér szakállú Komoróczy Géza mondta (sajnos az a helyzet, hogy amikor "az egyik kedvencem" lett, még sötétbarna volt a szakálla, és tanársegédi beosztásban dolgozott a Bölcsészkaron - akkor volt végzős, amikor én elsős).

A Betlehem-hívők azt igyekeznek bizonyítani - abszolút sikertelenül -, hogy igaz, Mária és József Názáretben lakott Jézus születésekor, de tartottak akkor egy népszámlálást, és mindenkinek a születési helyén kellett "regisztrálnia". Szerintem aki először mondta valamire, hogy "óhéber szöveg" a valószínűtlen történetek jellemzésére, az ennek olvastán találta ki ezt a két szót.

Mert: 1. Semmiféle népszámlálásnak nincs semmiféle nyoma.

        2. Sem azt nem lehet tudni, hol született József, sem azt, mikor - ugyanez a helyzet Máriával (azaz miért éppen Betlehemben kellett volna "regisztrálniuk"?).

        3. Jézus születésekor az a város, amit Betlehemnek hívtak (Júdában), éppen lakatlan volt. (A betlehemi csillag kérdésében inkább nem mélyülnék el, a könyvemben megtartottam a legendát, abban a reményben, hogy az űrből nézve az a nagyjából 90 kilométeres differencia, amennyire Názáret van Betlehemtől, nem okozott túl nagy gondot a csillagfénynek.)

      4. Ha mindenáron azt akarták bizonyítani, hogy Jézus "királyi vér", milyen jó volna, ha Betlehemben születik, hiszen Dávid is ott született, Jézus pedig az ő egyenesági leszármazottja. (Természetesen semmi bizonyíték nincs arra, hogy Dávid Betlehemben született, arra is kevés - de legalább valamennyi -, hogy az első királyi székhely Hebron volt. Viszont ha már Hebron, akkor jó lesz az a Betlehem, az csak 20 kilométer Betlehemtől.)

Minthogy Mária és József (a legnagyobb valószínűséggel) Názáretben lakott Jézus születésekor, és minthogy az általam legkomolyabbnak tartott tudósok (Komoróczyn kívül Gerd Theissen, Vermes Géza és Raj Tamás) is szinte bizonyosak benne, Jézus Názáretben született (abban egészen bizonyosak, hogy nem születhetett Betlehemben), az én könyvem szerint is Názáretben született. Aminek mellesleg alig van jelentősége, ez a könyv ugyanis a názáretiként ismert ember 9 és 19 éves kora közötti időről szól. Nem a születéséről és nem a 30 éves kora után történtekről.

Várt. Csönd volt. Akár hárman is lehetnek. Vagy húszan. Ahányan beférnek a barlangba.

A botot a porban hagyta. Felgurult a kiszélesedő utolsó lépcsőfokra. Fekve maradt. Kő koppanása hallatszott. Egymás után négy-öt, egyre gyorsabban, hangosabban. Vizes a taplója. Vagy a szalmája. Szünet. Halk és rekedt szitkozódás. Talán leheli a taplót. Újabb pattintások. Majd remegő, halvány fény.

Timóleon azt mondta, előfordulhat, hogy hasznos valakit életben hagyni, mert akkor lehet később kérdezősködni, de az nem jó, ha az illető teljesen egészséges. Az életerőt csökkenteni sokféleképpen lehet, leghatásosabban az ellenfél nyakánál érdemes próbálkozni. Lehetőleg úgy, hogy a tüdeje ne kapjon elég levegőt, a fejébe meg csak annyi vér jusson, amennyi feltétlenül szükséges az életben maradáshoz.

Beosont a barlangba, megállt a földön kuporgó alak fölött, szemben vele, hogy az rögtön meglássa. És főképp azért, hogy ha nem egyedül van, a társa támadását ő jelezze valamilyen mozdulattal. A földön kuporgó alak nem jelzett semmit, csak ugrott. Eszerint egyedül van.

A lámpás ajtaja még nyitva volt, a gyertya lángja a hirtelen keletkezett légmozgástól oldalra hajolt, majdnem elaludt. Az előre hajló alak elől oldalt lépett, a támadó nyakát elkapta és a könyökhajlatába szorította, majd átvéve az ugrás sebességét hanyatt dobta magát. Timóleon azt mondta, ilyenkor két eset lehetséges. Ha képzett harcossal van dolga, az átfordul a levegőben, a hátára érkezik, és már az esés közben próbálja kiszabadítani magát. A nem képzettnek  törik a nyakcsigolyája, akkor a kérdezősködés lehetősége megszűnik. De aki egy ilyen fogásba belehal, az úgysem tudhatott semmi fontosat.

Ez itt próbált kiszabadulni. Vergődött még egy kicsit, aztán kinyúlt. Ahogy Timóleon mondta, a tüdejébe nem jutott elég levegő. A fejében talán elegendő a vér, ez mindjárt kiderül.

A lámpástól néhány könyöknyire a barlang belseje felé egy ember feküdt. Arccal a porba. Vele már nincs teendő. A kérdés csak az, a halott az imént érkezett fentről, vagy ő volt bent előbb. Nem mintha fontos volna.

Becsukta a lámpás ajtaját, körbe világított. Egy ágy felfordítva és a falnak támasztva, cserépedények összetört darabjai.

- Te ki vagy és mit keresel itt? – a hang még rekedt volt, fájhatott a beszéd.

Nem szólt, csak nézte a feltápászkodó alakot.

- Kérdeztem valamit. Ha én egyszer kérdezek valamit, arra válaszolni szoktak.

- Felállsz, szépen meghajolsz, megmondod a nevedet és a foglalkozásodat, aztán beszélgethetünk.

- Puhulok. Régebben, ha valakit lerúgtam egy lépcsőn, az nem jött vissza szemtelenkedni.

- Nem engem rúgtál le. Ha ez vigasztal. És akit ököllel küldtél le, az sem én voltam. Én az vagyok, akinek megpróbáltál a gyomrába fejelni. Ez régen bizonyára jobban ment. Bár ha régen is fejjel előre indultál, akkor csoda, hogy még élsz.

- Ki vagy?

Az emberen sötét köpeny volt. A széle súrlódott a porban, ahogy lassan próbált visszahúzódni a lámpás felé. Egy kötél hevert a földön. Az ember hirtelen, alig követhető gyorsasággal lebukott, megmarkolta a kötelet, aminek a vége vasgolyót font körül. Fölemelni már nem tudta, mert előbb sok port kapott az arcába, aztán egy rúgást.

A kötél érdekes fegyver volt. Nem hosszabb két könyöknél, rajta három kemény csomó, ha az ellendített vasgolyó körbetekeri a kötelet az áldozat nyakán, a csomókkal együtt halálos a fojtás. Zajt csak az csap, aki fuldoklik.

Az ember egyelőre nem mozdult. A nesz kintről jött.

Behúzódott a falnak támasztott ágy mögé. A barlangbejárat halványsárga égdarabot keretezett. A fény ahhoz még kevés volt, hogy bevilágítson Absalom cellájába, és ahhoz is, hogy a megjelenő alak arcát látni lehessen. Ahogy lassan közeledett a lámpáshoz, előbb az tűnt fel, hogy egy világos subligaculum van rajta. A vállán tógaszerűen átvetve erős szövésű gyolcsból készült kendő. Alul római rabszolga, felül léhán öltözött patrícius. A kendő alól rövid, a szokásosnál vastagabb nyelű és szélesebb hegyű venabulumot húzott elő. Odament a földön fekvőhöz, lehajolt, megtapintotta a nyakát. Aztán fölegyenesedett, a venabulummal keresztülszúrta a földön fekvő torkát. A kispriccelő vér néhány cseppje a lámpás üvegajtajára csattant.

- Szép halál, semmit nem szenvedett. Pedig talán megérdemelte volna. Gyere elő. Csak óvatosan. Lehet, hogy legyőzhető vagy. Engem Hananiásnak hívnak. Amit keresel, az már nem itt van.

- Mit keresek?

- Nem tudod, mit keresel? Miért küldtek ide?

- Senki sem küldött.

- Akkor miért vagy itt?

- Fényt láttam.

- Na és?

- Ez a barlang Absalom cellája volt. Absalomot megölték. Újat mondok?

- Ki mondta, hogy megölték? Meghalt.

- Honnan tudod, hogy amit kereshetnék, már nincs itt?

- Én irányítottam a kiürítést. Sok napig kerestünk, sok napig elemeztünk. Most már tudjuk, akkor sem volt itt, amikor Absalom meghalt.

- Azért öltétek meg, ami nem is volt nála?

Hananiás hallgatott. Fölemelte a lámpást, kinyitotta az ajtaját, elfújta a gyertyát. A barlang szikláira hosszú árnyékokat húzott a kelő nap.

- Gideón azt mondta tegnap este, hogy mindenkit szó nélkül takarítsak el, akit itt találok. Úgy vélem, nem tudta, hogy te is itt leszel.

Kiment, elvette a fal mellől a sittimfabotot, néhányszor a lépcsőhöz ütögette. A barlangbejárat két oldalán úgy vájták ki a sziklát, hogy egy-egy padszerű mélyedés képződött az utolsó lépcsőfok felett. Leült az egyikre. Hananiás a másikra.

- Nem tudhatta, hogy itt leszek. Talán inkább csak remélte. Hogy akkor engem is eltakarítasz.

- Timóleon szerint ez nem volna egyszerű. Mondta, hogy kérdeztem rólad?

- Nem.

- Pedig felhatalmaztam rá.

- Akkor azért nem szólt.

Ültek a barlangbejárat két oldalán. Hallgattak.

- Tudtuk, hogy Absalom magánál tart fontos írásokat. Több, mint egy évig figyeltem. Járt az alexandriai könyvtárban, vitt magával tekercseket, de hozott is, nagyjából ugyanannyit. Egy Oneszander nevű könyvtárossal tárgyalt, részleteket nem sikerült megtudnom ettől az Oneszandertől, mert csak hosszas rábeszélésre szólalt meg, de néhány mondat után elvesztette az eszméletét. Nem volt időm megvárni, életben marad-e.

Hananiás elhallgatott. Oldalt nézett, de nyomban elkapta a tekintetét.

- Lüdiába is elment, de azt nem tudom, ott mit csinált, későn értem oda, már indult vissza. Nem volt nála semmi. Timóleon azt mondta, te általában kérdéseket teszel föl, amikre nehéz válaszolni. Most miért nem szólsz?

- Mert most te fogsz kérdezni. Megvárom.

- Mit csinálhatott Absalom egy olyan kopár, néptelen helyen, mint Lüdia?

- Semmit. Nyilván Pergamonba ment.

- Minek?

- A könyvtár romjai alatt értékes tekercsek vannak. Meg egybe kötött pergamenlapok.

- Honnan tudod?

- Voltam ott.

- Miért?

- Könyvekért. Egy gazdag szadduceus küldött.

- Absalom miért nem hozott semmit?

- Nem tudom. Talán csak közvetíteni ment. Oneszander minden pergamoni könyvet Alexandriába akart begyűjteni. Különben túlélte a vallatásodat.

- Honnan tudod?

- Nála is voltam. Miért jársz rabszolganadrágban?

- Miért fontos ez?

- Érteni akarom, mivel tudtad rávenni Timóleont, hogy szóba álljon veled.

- Miért ne állt volna szóba velem?

- Timóleon tisztességes ember. Neki az kevés, hogy valaki subligaculumot visel.

Hananiás hallgatott. Aztán felállt, a lépcső szélére ment, a venabulumot többször beleszúrta a porba. Fölemelte, megnézte, a hegye véres-e még.

Nem mozdult, csak a szemével követte Hananiás mozdulatait.

- Nem azért nem döflek le, mert Timóleon azt mondta, nincs esélyem ellened, mert te jobb vagy, mint amilyen ő volt valaha is. Én ettől még megpróbálnám, pedig Timóleon is mindig legyőzött, amikor párban gyakoroltunk. Hanem mert te többet tudsz, mint gondoltuk.

Názáreti 3.

Tegnap azt mondtam, hogy a Názáreti című könyvem (amiről azt állítottam, bízvást volna nevezhető az "ötödik evangéliumnak"), éppúgy fikció, mint a másik négy. Meg hogy én is ismétlek történeteket, ahogyan az első (Máté) után hárman. 

Ez azért nem olyan egyszerű, mondhatnám, félrevezető. Ha ez így volna, akkor az én könyvem egy volna a Jézusról szóló tengernyi regény közül, amik mind ismételgetik az Újszövetségből ismert történeteket, néhány kiegészítéssel, több kevesebb fantáziával. És éppúgy nem lehetne ötödik evangéliumnak nevezni, ahogyan a tengernyi többit sem. (A kanonikus evangéliumokról beszélek, azokhoz képest ötödik, de hatodiknak vagy hetediknek is nevezhetném, ha az úgynevezett gnosztikus evangéliumokat is számítanám - lehet, úgy volna tisztességes, végülis én sem teszek mást, mint a hajdani kopt szerzők. Azért nevezem mégis ötödiknek, mert a kanonikus evangéliumokat - Máté, Márk, Lukács, János - mindenki ismeri, Júdás és Mária evangéliumáról meg talán kevesebben hallottak. Pedig lehet, hozzájuk hamarosan közelebb fogok állni, ha az egyház engem is eretneknek nyilvánít.)

Az "én is ismétlek történeteket" inkább úgy helyes, hogy a kanonikus evangéliumokból címszavakat veszek át. Hamarjában öt ilyen jut eszembe: a feltámasztás, a vízen járás, a rengeteg hal kifogása, a víz borrá változtatása és a Jákob kútjánál való találkozás* - nálam az a történet szerepel, ami szerintem a valóságban megtörténhetett. És az általam leírt esetből lett a bibliai meseszerű szájtáti sztori, ami nézetem szerint egy vásári csodatévő mágus mutatványának az elbeszélése intimpista által. Jézushoz méltatlan.

Ideteszem a lassan szokásosnak tekinthető illusztrációt, benne a "vízen járással":

Hat kutya loholt a parton észak felől, megálltak a nádasba vágott ösvénynél, ugatni kezdték a tóban ugrándozó gyerekeket. Az egyik fiú feléjük fröcskölt, a kutyák nekirohantak a víznek, horkantva, vicsorogva csaholtak, a legnagyobb közülük már majdnem elérte a mind kétségbeesettebben hadonászó fiút. A kislány hátrált, a szájáig ért a víz, kapálódzott, aztán elmerült.

Felpattant, lerohant a partra, a sittimfabotot a kutyák közé hajította. Az állatok megfordultak, hogy elbánjanak az új ellenséggel. Aztán hallatszott még egy-két vakkantás, a kutyák lábuk közé kapott farokkal eloldalogtak.

Berohant a vízbe, alábukott, megkereste az elmerült kislányt, fölemelte, úszott vele néhány tempót befelé a tóba, majd lassan kezdtek mindketten kiemelkedni a vízből, egészen bokáig. Balra fordult, kézen fogta a kislányt, kilábaltak a nádason keresztül. Letérdelt elé, hátrasimította a haját, kinyomkodta belőle a vizet, aztán magához ölelte, tartotta, amíg a gyerek reszketése elmúlt.

- Nem fázol már? Mutasd. Szorítsd meg a kezemet! Úgy, kicsim, most pedig futás haza, vegyetek száraz ruhát.

Belábalt a vízbe, kihozta a sittimfabotot, visszament a kertbe, a botot ledobta a fűbe.

- Ezt hogyan csináltad? – kérdezte Szedekiás. – Hogy csak úgy kijöttetek?

- Túlságosan besodródott, nem akartam már visszaúszni vele. Nincs ebben semmi különös, csak ismerni kell a tavat. Kinn a parton gyorsan mélyül a víz, de beljebb, a nádasok szélén mindenütt vannak hullámpadok, a keleti szél hordatja ide a fenék homokját, ahol a sűrű növényzet miatt lelassulnak a hullámok, van ahol térdig ér, ha alacsony a vízállás van, ahol csak bokáig. Szegény kicsi, nagyon meg volt ijedve, inkább a kutyáktól, mint a fulladástól.

Egy asszony jött ki a parti házból, felhallatszott, ahogy a gyerekek egyre hangosabban kiabálva elmesélték a kutyákat meg azt a fiút, aki Havvát kihozta a tóból. Mentek a víz tetején. Az a fiú meg Havva is.

- Istennel fenyegetni nem bűn? Isten elvárja, hogy az ő neve megszenteltessék, de engedi, hogy büntető korbácsnak használják? Dehogy engedi. Mi köze volna istennek mindehhez?

- Gyere, üljünk kicsit odébb, a napra, nehogy megfázz, nincs olyan meleg. Isten nem vár el semmit. Van a Tórában egy rész, amit hosszú ideig nem bírtam újra olvasni, mert fiatal koromban nem tartottam illendőnek, hogy ne higgyek el valamit, ami ott le van írva. Mózes halálát. Nem tudtam elképzelni, hogy isten olyan rútul bünteti leghűségesebb szolgáját. És felment Mózes a Moáb mezőségéről a Nébó hegyére, a Piszga tetejére, és megmutatta neki az Úr az egész földet, és mondta neki az Úr, ez a föld az, amely felől megesküdtem Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak, mondván, a te magodnak adom azt. Megengedem neked, hogy szemeiddel lásd, de oda nem mégy át. Iszonyatos. A legkegyetlenebb aljasság, amit el lehet képzelni, egy felfuvalkodott, hiú semmirekellő sem bünteti így azt, aki negyven éven át a leghűségesebben szolgálta őt. Mózes vizet fakasztott Kádes sziklájából, és Mózes, a nyomorult szolga e cselekedete közben nem kiáltotta világgá, hogy ezt valójában nem ő teszi, hanem az Úr. Ezért az Úr megharagudott. Annyira, hogy harminc évvel később megbünteti Mózest? Nem engedi arra a földre lépni, ahová ő vezette a népét?

A túlsó part elemelkedett a tó színétől, alatta úgy rezgett a felszálló pára, mintha a végtelenbe lehetne látni.

- Szép időnk lesz holnap. Abban az évben, amikor Heródes elvette Simon ben Boétosz lányát, én voltam a nászi, harmincnégy évesen minden idők legfiatalabbja ebben a hivatalban. Hillél megelégelte a Szanhedrin napi kellemetlenségeit, az Öreg vissza akart vonulni az iskolájába, és engem nevezett meg utódjául. A főpapi kinevezéshez kellett a Szanhedrin jóváhagyása, és bár évtizedek óta a római helytartók jelölték a személyt, ők mindig figyelembe vették a hagyományt, hogy a főpap szádokita örökös legyen, és ez kisebb-nagyobb csalásokkal így is volt. Harmincöt évvel ezelőtt megjelent nálam egy alak, a király szolgája és közölte, hogy Heródes kívánsága szerint holnaptól Simon ben Boétosz a főpap, itt írjam alá. Éppen azon gondolkoztam, hogy méltóságomat feladva kirúgjam vagy csak kidobassam a király szolgáját, amikor odajött hozzám az egyik tanácsnok, és a fülembe súgta, hogy odakint egy egész hadsereg várja az aláírásomat. Akkor bejelentettem, hogy lemondok. A királynak az a szolgája, aki persze inkább parancsolója volt a királynak, egy azok közül, akiket az előbb Gideónoknak neveztél. Egy ugyanilyen, egy sokszáz évvel ezelőtt élt Gideón, a Tórát író Gideónok egyike írta le, hogy Isten megbüntette Mózest. Ezek a Gideónok figyelmeztetnek sokszáz éve, hogy részükről bármilyen aljasság lehetséges, még Mózes megbüntetése is. Aki nem érti a Tórának ezt a részét, csak az hiszi, hogy Mózest isten megbüntette. A Gideónok istent is megbüntetnék, ha nem az állna érdekükben, hogy azt hirdessék, isten az, aki büntet.

- Szedekiás. Az előbb azt mondtad, van isten, csak nehéz megtalálni. Amikor én azt mondtam, hogy isten a mindenkiben lakozó lélek, és mindenki Messiásnak születik, de senki nem lehet a más ember Messiása, előbb hallgattál, aztán másról kezdtél beszélni. Miért?

- Mert majdnem igaz, amit mondtál. De csak majdnem.

- Mondd tovább. Kérlek.

- Nem fogsz örülni.

- Akkor is.

Szedekiás nézte a tavat. Lassabban beszélt, mint szokott, a hangja rekedtes volt.

- Azt mindig tudtam, mit tesz az ember isten nevében. Rosszat. Azt sosem tudtam, mit tesz az isten azért, hogy ez ne így legyen. De az bizonyos, hogy  valamit tennie kell, mert nem akarhatja, hogy a rossz legyen, amiről az embernek isten eszébe jut. Sokáig nem értettem, mi történt a kertemben hat évvel ezelőtt, amikor először itt voltál. Jött egy okos, kilencéves kisfiú. Dehát az unokám is okos, Mirjam is olyanokat mond és olyanokat kérdez, amiket néha én sem értek. De ha Mirjamra nézek, egy gyereket látok. Ha rád nézek, tudom, hogy isten végre tett valamit.

Felszállt a pára, közelebb jött a túlsó part. A sittimfabot a fűben hevert, kezdett megszáradni.

Adónija hangja hallatszott a házból.

- Készen van az ebéd.

* A háromkirályokat vezérlő csillagot kifelejtettem - az a tegnapelőtti részletben van.

Názáreti 2.

A könyvtárnyi szakirodalom arról vitatkozik, valóságos személy volt-e Jézus. Egyik része "bizonyítja", hogy nem létezett, másik része meg azt, hogy élt.

Engem egyik sem győzött meg. Legfőképpen azért nem, mert már elég régen nem bízom a "dokumentumok" hitelességében. Egyetlen példa: 2006. október 23-án láttam, mi történt, másnap (ismétlem, másnap) olyan írások és képpel, szöveggel ellátott  (tehát elvileg hamisíthatatlan) tudósítások jelentek meg, amik a történteknek az ellenkezőjét állították. Jó esetben. Mert olyan is volt, aminek az olvastán már azt sem lehetett tudni, nagyjából mi történhetett.

Ha valami körülbelül úgy lehet, ahogyan írva vagyon, annak már örülök, és körülbelül el is hiszem.

Ilyenformán nem tehetek mást, hiszem, hogy Jézus élt, mert hinni akarom, mert mindenféle "bizonyíték" alapján akár tudhatnám is. És ezeknek az alapján logikus lépések segítségével eljuthatok oda, hogy le tudom írni Jézust, a tulajdonságait, a mentalitását, a tetteit.

Gyerekkorom óta tudom, hogy le kell  írnom, mert hamisnak és dehonesztálónak tartom a róla kialakult képet. Egyszerűen nem lehetett olyan, amilyennek a négy evangélium leírja.

Úgy döntöttem, megírom az ötödiket.

Meg tetszett botránkozni? Hogy jövök én ahhoz?

Elmondom. 

A tudomány jelen állása szerint egyik evangélium szerzője sem ismerhette Jézust.

Én sem ismertem.

Szájhagyományok (mesék) alapján írtak.

Én is azt tettem (hiába van leírva az Újszövetség, az alapja attól nem változik).

A Jézusról szóló történetek fikciók (ha tetszik, szépirodalom), nem dokumentumok.

Az enyém is az.

Valamiért négyet is kellett írni ezekből a történetekből, ha egy közülük pontos lett volna, senki nem ír még hármat, amik jórészt az előzőket ismétlik.

Én csak megírtam az ötödiket. Én is ismétlek történeteket, csak más nézőpontból írom le őket, más korban (sokkal fiatalabb a "hősöm").

Úgy tudom, senki nem tartotta fontosnak, milyen stílusú írók írták az evangéliumokat.

Minden nagyképűség nélkül bizton állíthatom, olyan író én is vagyok.

Most hívtak a kiadóból, megérkezett a könyvem a nyomdából. Megyek érte. Csak még gyorsan fölteszek egy újabb részletet:

- Mert a messze északon, Názáretben született egy fiú, akiről azt mondták Heródesnek, hogy ő lesz a zsidók királya. Apám azt mondta, hogy megszületett a Messiás. Te hol születtél?

- Názáretben.

- Mikor?

- A mamám szerint kiszlév havának huszonötödik napján, tizenkilenc évvel ezelőtt.

Júdás ül, néz maga elé.

Egyik tenyerét Júdás vállára teszi, másikat a szájára.

- Nem vagyok Messiás. És a zsidók királya sem vagyok. Nem is akarok az lenni, még akkor sem lennék az, ha a zsidók akarnák.

- Nem hiszem, uram, hogy ez a zsidók akaratától függ. És azt sem hiszem, hogy a tiédtől. Nem hiszem, hogy az a madár az előbb csak azért ment oda hozzád, mert nem félt tőled, bár bizonyára az is számított, mint ahogyan Heródes sem azért ölette meg a gyerekeket, mert félt tőled, bár bizonyára az is számított. Fülöp mondta, hogy gyerekkorodban aki meglátott, követni kezdett, és köréd gyűltek mind az emberek.

- Biztosan szép gyerek voltam. Hagyjuk ezt, Júdás, most jövök Kafarnaumból, a gyerekkori játszótársaim nem ismertek rám, az emberek elhúzódtak tőlem, sem a butaságukon nem tudok változtatni, sem azon, hogy félnek mindenkitől, egymástól és még saját maguktól is. Félnek és gyűlölnek.

- Mert rád várnak ezer évek óta, és most már régen úgy gondolják, hogy hiába várnak. A madár itt az előbb tudta, hogy megérkeztél, az emberek még nem, mert nem akarod, hogy tudják. Fülöp mondta, hogy Kafarnaumtól Magdalán és Názáreten át a Karmelig mindenki tudta, hogy köztük jár, akire vártak, de te annyira haragudtál ezért, hogy már senki nem merte mondani.

- Nem rám vártak. Bűnbocsánatra vártak, végtelen szabadságra és sok aranyra. Én nem adhatok bocsánatot a bűnökre, a végtelen szabadság nem létezik, az aranyat meg nem szeretem, mert értelmetlen és kártékony vágyakat ébreszt.

- Mondd meg nekik.

- Mit?

- Hogy nincs sem bűnbocsánat, sem végtelen szabadság, sem arany.

- Akkor miért vártak rám?

- Azt is mondd meg nekik.

- Amit én kínálok, az nem kell senkinek.

- Honnan tudod? Nekem például kell.

- Honnan tudod? Ne mondd, hogy azért, mert véletlenül egy napon születtünk. Meg hogy a madár sem félt tőlem.

- Ingerült vagy, uram és türelmetlen.

- Látod? A Messiás nem ingerült és nem türelmetlen. Nem értelek, Júdás, miért akartál velem találkozni.

Júdás feláll, tesz két lépést a tisztás felé, aztán visszafordul.

- Nem tudom. Kicsit elzsibbadt a lábam, hadd járkáljak. Mondom, ami eszembe jut, jó? Úgy, ahogy gondolom, és nem mentegetődzöm, ha ostobaságot mondok. Érzem a létedet, amióta élek. Tizenkilenc éve tudom, hogy a szellemed itt van velem, pedig sosem éreztem szükségét a Messiásnak, nem szorulok megváltásra, bűnnel és istennel a megfelelő viszonyban vagyok. Négy éve kísérem minden lépésedet, anélkül, hogy valaha láttalak volna. Mindenhová későn érkeztem, de mindenhol ott voltam, ahol te. Tudtam, hogy Qumránból Maszadába üzentek miattad, itt voltam Jeruzsálemben, amikor fellázítottad a népet. Még Athénból is voltak híreim rólad. Az a lánc, amiről az előbb beszéltem, azért lett, hogy csapatokat szervezzünk a rómaiak kiűzésére, de az a sok ember előbb téged akar hallani. És nem én mondtam nekik, hogy téged kell meghallgatni, mert már régen követ mindenki, akárhol jársz, és hallgatják, amit mondasz. Azt nem tudom, a Messiást várják-e, de azt tudom, nem csak ez a madár érzi, hogy megérkeztél. Három évig nem voltál itt, de senkinek nem volt kétsége, hogy visszajössz. Elég szörnyűt fogok most mondani, ne haragudj érte.

- Azt ígérted, nem fogsz mentegetődzni.

- Ha ostobaságot mondok, de most nem azt fogok. Azért akartam veled találkozni, hogy rád rakjam az ember minden terhét. Hogy ne engedjelek ingerültnek és türelmetlennek lenni, amiért annak tartanak, ami vagy. És hogy megóvjalak attól, ami érni fog téged azért, mert olyan vagy, amilyen vagy. Tizenkét éves koromban feljöttünk Jeruzsálembe, apám elment a Templomba, engem egy barátjánál hagyott. Amikor visszajött, azt mondta Azariásnak, hogy különleges élményben volt része.

- Azariás?

- Gabonakereskedő, apám legrégibb barátja. Volt a Templomban egy kisfiú, mondta apám, körülötte papok, szolgák, templomőrség, egyszóval mindenféle felnőtt, és ez a kisfiú a sok emberen keresztül kinézett apámra, mintha segítséget kért volna az egyetlen embertől, aki nem akar tőle semmit. Azt mondta az apám, hogy látta istent kisfiúkorában. Akkor Azariás azt mondta, tudja ki az, József és Mária fia Názáretből, jól ismeri őket, és neki is mindig az volt az érzése, hogy isten ilyen lehetett, amikor kisfiú volt. Hogy hívják apádat?

- Józsefnek.

- Nem tudom, miért akartam veled találkozni. Csak azt tudom, hogy szeretném, ha elfogadnál. Szolgának, tanítványnak, barátnak, nevezd ahogyan akarod.

A kordé újra elindul, még hangosabban nyikorogva.

- Elég zavaros, amit mondtam, ugye?

- Nem. Csak még mindig nem értelek. Én békességet akartam adni, és adtam helyette meghasonlást. Veszekszem és verekszem, és mindezért magamnak kellene először megbocsátanom, de nem tudom, miért kellene, mert nem igazságtalan vagyok, csak tehetetlen. Mit akarsz egy ilyen ember mellett?

- Megtudni, hogy mit és honnan lehet elvenni, és kinek és hogyan kell adni. Tanulni akarok.

- Mit? Zavarodottságot és kételkedést?

- Igen. Látni azt, ahogyan a zavarodottság szétoszlik, és a közepén ott marad a tisztaság, és hallani a kételkedések végén azt az igazságot, ami után nincs több kételkedés.

- Nem létezik olyan igazság.

Csönd lett. Megszűnt a nyikorgás. A Szemét-kapu irányából halk, rekedtes sírás hallatszik. Ugyanaz a hang, mint Jákob kútjánál három éve. Dehát ez nem lehet az a nő, az sosem mozdult ki Szamariából. A sírás mégis ugyanaz.

Mindketten felállnak, elindulnak balra, vissza a Királyok Kertje felé. Bent a fák között áll a szamárkordé, az asszony a kocsira borulva térdel, meg-megrázkódik a válla. A lombok szűrte halványzöld, párától rezgő fénynyilakon egy odafent köröző madár szürke árnyéka suhan át.

Méretek

Találtam egy érdekeset a The Guardian-ban. Milyen magasak világunk vezetői? Ez a címe az összeállításnak. Azt most hagyjuk, kit tekintünk világunk vezetőinek, ez a cikk a politikusokról szól, sajnos nem teljesen alaptalanul.

Jót röhögtem. A csúti nagyhasút a cikk 174 centiméterre taksálja. Igaz, ott van, hogy megközelítőleg, na de körülbelül 10 centi azért erősen túl van a hibahatáron. Nem teszek ide képeket, mert ezt a blogot nem szennyezem ilyesmivel, de bárki megnézheti például az Angela Merkellel közös képeket, amiken reális az optika által mutatott szint. Merkel 165 centi.

Nem szívesen beszélek olyan tulajdonságokról, amikről az érintett nem tehet, azaz például testmagasságról, betegségről, hajhiányról (a kövérség és a faragatlanság nem isten adománya, azokat nem lehet idesorolni). De annyit meg kell említenem, hogy az ember, főképp a férfiember alacsonysága bizonyos munkakörökben kockázati tényezőnek számít. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok elnökei között nemigen találni 180 centi alattit.

A kicsi emberek túlnyomó többsége ugyanis tudatosan vagy tudat alatt valami módon kompenzálni próbál. Egyszerűen érthető, miért, nem jó felnézni a másik emberre, különösen nem jó felnézni rengeteg másikra.

Ismertem rendkívüli alacsony embereket, az első főszerkesztőm, Eck Gyula például a legcsodálatosabb jellem és intellektus volt, sok fejjel nőtt fölé az emberiség maradék részének.

De a többség kétségtelenül nem ilyen. Mélynövésűnek hatalmat adni nem okos dolog, különösen, ha az illetőn messziről látszik a hatalomért való beteges reszketés.

A falusi futballista finoman szólva nélkülözi azt a nagyvonalúságot és intelligenciát, amivel képes volna felülemelkedni bizonyos kisebbrendűségi érzéseken.

Mint fentebb említettem, a termetéről senki nem tehet.

A megválasztásakor kellett volna ezzel foglalkozni. Azoknak, akik rajonganak. Hogy az nem egészséges, ha egy miniszterelnöknek mindenkire föl kell néznie. A szó szoros értelmében. A világ diktátorai ezt mindig azzal kompenzálták, hogy magukat mindenkinél kiválóbbnak tartották.

A történelem nagy embergyűlölői mind kicsik voltak. Azok is maradtak.