Názáreti 3.

Tegnap azt mondtam, hogy a Názáreti című könyvem (amiről azt állítottam, bízvást volna nevezhető az "ötödik evangéliumnak"), éppúgy fikció, mint a másik négy. Meg hogy én is ismétlek történeteket, ahogyan az első (Máté) után hárman. 

Ez azért nem olyan egyszerű, mondhatnám, félrevezető. Ha ez így volna, akkor az én könyvem egy volna a Jézusról szóló tengernyi regény közül, amik mind ismételgetik az Újszövetségből ismert történeteket, néhány kiegészítéssel, több kevesebb fantáziával. És éppúgy nem lehetne ötödik evangéliumnak nevezni, ahogyan a tengernyi többit sem. (A kanonikus evangéliumokról beszélek, azokhoz képest ötödik, de hatodiknak vagy hetediknek is nevezhetném, ha az úgynevezett gnosztikus evangéliumokat is számítanám - lehet, úgy volna tisztességes, végülis én sem teszek mást, mint a hajdani kopt szerzők. Azért nevezem mégis ötödiknek, mert a kanonikus evangéliumokat - Máté, Márk, Lukács, János - mindenki ismeri, Júdás és Mária evangéliumáról meg talán kevesebben hallottak. Pedig lehet, hozzájuk hamarosan közelebb fogok állni, ha az egyház engem is eretneknek nyilvánít.)

Az "én is ismétlek történeteket" inkább úgy helyes, hogy a kanonikus evangéliumokból címszavakat veszek át. Hamarjában öt ilyen jut eszembe: a feltámasztás, a vízen járás, a rengeteg hal kifogása, a víz borrá változtatása és a Jákob kútjánál való találkozás* - nálam az a történet szerepel, ami szerintem a valóságban megtörténhetett. És az általam leírt esetből lett a bibliai meseszerű szájtáti sztori, ami nézetem szerint egy vásári csodatévő mágus mutatványának az elbeszélése intimpista által. Jézushoz méltatlan.

Ideteszem a lassan szokásosnak tekinthető illusztrációt, benne a "vízen járással":

Hat kutya loholt a parton észak felől, megálltak a nádasba vágott ösvénynél, ugatni kezdték a tóban ugrándozó gyerekeket. Az egyik fiú feléjük fröcskölt, a kutyák nekirohantak a víznek, horkantva, vicsorogva csaholtak, a legnagyobb közülük már majdnem elérte a mind kétségbeesettebben hadonászó fiút. A kislány hátrált, a szájáig ért a víz, kapálódzott, aztán elmerült.

Felpattant, lerohant a partra, a sittimfabotot a kutyák közé hajította. Az állatok megfordultak, hogy elbánjanak az új ellenséggel. Aztán hallatszott még egy-két vakkantás, a kutyák lábuk közé kapott farokkal eloldalogtak.

Berohant a vízbe, alábukott, megkereste az elmerült kislányt, fölemelte, úszott vele néhány tempót befelé a tóba, majd lassan kezdtek mindketten kiemelkedni a vízből, egészen bokáig. Balra fordult, kézen fogta a kislányt, kilábaltak a nádason keresztül. Letérdelt elé, hátrasimította a haját, kinyomkodta belőle a vizet, aztán magához ölelte, tartotta, amíg a gyerek reszketése elmúlt.

- Nem fázol már? Mutasd. Szorítsd meg a kezemet! Úgy, kicsim, most pedig futás haza, vegyetek száraz ruhát.

Belábalt a vízbe, kihozta a sittimfabotot, visszament a kertbe, a botot ledobta a fűbe.

- Ezt hogyan csináltad? – kérdezte Szedekiás. – Hogy csak úgy kijöttetek?

- Túlságosan besodródott, nem akartam már visszaúszni vele. Nincs ebben semmi különös, csak ismerni kell a tavat. Kinn a parton gyorsan mélyül a víz, de beljebb, a nádasok szélén mindenütt vannak hullámpadok, a keleti szél hordatja ide a fenék homokját, ahol a sűrű növényzet miatt lelassulnak a hullámok, van ahol térdig ér, ha alacsony a vízállás van, ahol csak bokáig. Szegény kicsi, nagyon meg volt ijedve, inkább a kutyáktól, mint a fulladástól.

Egy asszony jött ki a parti házból, felhallatszott, ahogy a gyerekek egyre hangosabban kiabálva elmesélték a kutyákat meg azt a fiút, aki Havvát kihozta a tóból. Mentek a víz tetején. Az a fiú meg Havva is.

- Istennel fenyegetni nem bűn? Isten elvárja, hogy az ő neve megszenteltessék, de engedi, hogy büntető korbácsnak használják? Dehogy engedi. Mi köze volna istennek mindehhez?

- Gyere, üljünk kicsit odébb, a napra, nehogy megfázz, nincs olyan meleg. Isten nem vár el semmit. Van a Tórában egy rész, amit hosszú ideig nem bírtam újra olvasni, mert fiatal koromban nem tartottam illendőnek, hogy ne higgyek el valamit, ami ott le van írva. Mózes halálát. Nem tudtam elképzelni, hogy isten olyan rútul bünteti leghűségesebb szolgáját. És felment Mózes a Moáb mezőségéről a Nébó hegyére, a Piszga tetejére, és megmutatta neki az Úr az egész földet, és mondta neki az Úr, ez a föld az, amely felől megesküdtem Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak, mondván, a te magodnak adom azt. Megengedem neked, hogy szemeiddel lásd, de oda nem mégy át. Iszonyatos. A legkegyetlenebb aljasság, amit el lehet képzelni, egy felfuvalkodott, hiú semmirekellő sem bünteti így azt, aki negyven éven át a leghűségesebben szolgálta őt. Mózes vizet fakasztott Kádes sziklájából, és Mózes, a nyomorult szolga e cselekedete közben nem kiáltotta világgá, hogy ezt valójában nem ő teszi, hanem az Úr. Ezért az Úr megharagudott. Annyira, hogy harminc évvel később megbünteti Mózest? Nem engedi arra a földre lépni, ahová ő vezette a népét?

A túlsó part elemelkedett a tó színétől, alatta úgy rezgett a felszálló pára, mintha a végtelenbe lehetne látni.

- Szép időnk lesz holnap. Abban az évben, amikor Heródes elvette Simon ben Boétosz lányát, én voltam a nászi, harmincnégy évesen minden idők legfiatalabbja ebben a hivatalban. Hillél megelégelte a Szanhedrin napi kellemetlenségeit, az Öreg vissza akart vonulni az iskolájába, és engem nevezett meg utódjául. A főpapi kinevezéshez kellett a Szanhedrin jóváhagyása, és bár évtizedek óta a római helytartók jelölték a személyt, ők mindig figyelembe vették a hagyományt, hogy a főpap szádokita örökös legyen, és ez kisebb-nagyobb csalásokkal így is volt. Harmincöt évvel ezelőtt megjelent nálam egy alak, a király szolgája és közölte, hogy Heródes kívánsága szerint holnaptól Simon ben Boétosz a főpap, itt írjam alá. Éppen azon gondolkoztam, hogy méltóságomat feladva kirúgjam vagy csak kidobassam a király szolgáját, amikor odajött hozzám az egyik tanácsnok, és a fülembe súgta, hogy odakint egy egész hadsereg várja az aláírásomat. Akkor bejelentettem, hogy lemondok. A királynak az a szolgája, aki persze inkább parancsolója volt a királynak, egy azok közül, akiket az előbb Gideónoknak neveztél. Egy ugyanilyen, egy sokszáz évvel ezelőtt élt Gideón, a Tórát író Gideónok egyike írta le, hogy Isten megbüntette Mózest. Ezek a Gideónok figyelmeztetnek sokszáz éve, hogy részükről bármilyen aljasság lehetséges, még Mózes megbüntetése is. Aki nem érti a Tórának ezt a részét, csak az hiszi, hogy Mózest isten megbüntette. A Gideónok istent is megbüntetnék, ha nem az állna érdekükben, hogy azt hirdessék, isten az, aki büntet.

- Szedekiás. Az előbb azt mondtad, van isten, csak nehéz megtalálni. Amikor én azt mondtam, hogy isten a mindenkiben lakozó lélek, és mindenki Messiásnak születik, de senki nem lehet a más ember Messiása, előbb hallgattál, aztán másról kezdtél beszélni. Miért?

- Mert majdnem igaz, amit mondtál. De csak majdnem.

- Mondd tovább. Kérlek.

- Nem fogsz örülni.

- Akkor is.

Szedekiás nézte a tavat. Lassabban beszélt, mint szokott, a hangja rekedtes volt.

- Azt mindig tudtam, mit tesz az ember isten nevében. Rosszat. Azt sosem tudtam, mit tesz az isten azért, hogy ez ne így legyen. De az bizonyos, hogy  valamit tennie kell, mert nem akarhatja, hogy a rossz legyen, amiről az embernek isten eszébe jut. Sokáig nem értettem, mi történt a kertemben hat évvel ezelőtt, amikor először itt voltál. Jött egy okos, kilencéves kisfiú. Dehát az unokám is okos, Mirjam is olyanokat mond és olyanokat kérdez, amiket néha én sem értek. De ha Mirjamra nézek, egy gyereket látok. Ha rád nézek, tudom, hogy isten végre tett valamit.

Felszállt a pára, közelebb jött a túlsó part. A sittimfabot a fűben hevert, kezdett megszáradni.

Adónija hangja hallatszott a házból.

- Készen van az ebéd.

* A háromkirályokat vezérlő csillagot kifelejtettem - az a tegnapelőtti részletben van.