A szakszervezetek olyan törvényesek, hogy majd' beleszakadnak.
Csak hogy ne kelljen visszalapozni, ideteszek egy 2014. júniusi bejegyzés részletet.
A Radbruch-i formula
„A pozitív jogot akkor kell jogtalanságnak tekinteni, ha a törvény és az igazságosság közötti ellentmondás olyan elviselhetetlen mértéket ért el, hogy a törvénynek, mint igazságtalan jognak az igazságosság előtt meg kell hátrálnia.” (Gustav Radbruch, 1946)
A parancs az parancs - tanítják a katonáknak. A törvény az törvény - mondják a jogászok. Amíg azonban a katonák esetében, ha tudják, hogy a parancs bűntett vagy vétség elkövetését célozza, megszűnik az engedelmesség kötelezettsége és joga, addig a jogászok - mióta egy évszázaddal ezelőtt az utolsó természetjogász is eltávozott körükből - nem ismernek semmilyen kivételt a törvény érvényessége és az annak alávetettek engedelmességi kötelezettsége alól. A törvény azért érvényes, mert törvény, s akkor törvény, ha van hatalom, amely az esetek többségében érvényesíti. A törvénynek és érvényességének e felfogása (melyet pozitivista tannak nevezünk) védtelenné tette a jogászokat, miként a népet is, a mégoly önkényes, mégoly kegyetlen és mégoly bűnös törvényekkel szemben. E felfogás végeredményben azt állította, hogy jog csak ott van, ahol hatalom létezik.
E tételt aztán egy másikkal akarták kiegészíteni vagy felcserélni: a jog az, ami a nép érdekeit szolgálja. Vagyis az önkény, a szerződésszegés és a törvénytelenség is jog, amennyiben a népnek hasznára van. Ez gyakorlatilag azt jelenti: ami az államhatalom birtokosai számára közhasznúnak tűnik - a zsarnokok minden ötlete és szeszélye, a törvény és ítélet nélkül kiszabott büntetés, a betegek törvénytelen meggyilkolása -, az a jog. Ez azt jelentheti, hogy az uralmon lévők saját haszna közös haszonként jelenik meg. A jognak a nép vélt vagy állítólagos szükségleteivel való azonosítása így a jogtalanság államává alakította át a jogállamot. Nem, ne mondjuk azt, hogy mindaz jog, ami a nép számára hasznos. Mondjuk inkább fordítva: a nép számára csak az hasznos, ami jogszerű.
A jog az igazságosság akarása. Az igazságosság azonban azt jelenti, hogy személyre tekintet nélkül ítélj, s mindenkit azonos mércével mérj. Ha dicsőítik a politikai ellenfelek elpusztítását és megparancsolják a más fajúak meggyilkolását, miközben az azonos meggyőződésűek ellen elkövetett ugyanazon tettet a legkegyetlenebb, leggyalázatosabb büntetéssel torolják meg, akkor az sem nem igazságosság, sem nem jog. Ha a törvények tudatosan megtagadják az igazságosságra irányuló akaratot, például ha önkényesen értelmezik, illetve ha tagadják az emberi jogokat, akkor e törvények nem érvényesek, tehát a nép nem tartozik engedelmességgel nekik, és a jogászoknak is venni kell a bátorságot, hogy kétségbe vonják azok jogi jellegét.
Biztos, hogy az igazságosság mellett a közhaszon is célja a jognak. Biztos, hogy a törvény mint olyan, s még a rossz törvény is, mindig értékes - hiszen a jog megszünteti a bizonytalanságot. S az emberi tökéletlenség miatt biztosan nem mindig lehetséges az, hogy a jog három értéke - a közhaszon, a jogbiztonság és az igazságosság - harmonikusan egyesüljön. Ezért továbbra is válaszra vár a kérdés, hogy a rossz, ártalmas vagy igazságtalan törvényeket a jogbiztonság miatt érvényesnek tekintsük-e, vagy igazságtalanságuk, illetőleg a közre nézve ártalmas voltuk miatt meg kell tagadnunk tőlük a jogi érvényességet. Egy dolognak azonban mélyen a nép és a jogászok tudatába kell vésődnie: lehetnek törvények, amelyek oly mértékben igazságtalanok és társadalmilag annyira kártékonyak, hogy tagadni kell érvényességüket, sőt jogi jellegüket is.
A jognak tehát vannak olyan elvei, amelyek erősebbek minden írott jogszabálynál, úgyhogy az ezeknek ellentmondó törvény érvénytelen. Ezeket az elveket természetjognak vagy észjognak nevezik. Külön-külön persze ezek némileg kétségesek, az évszázadok munkája azonban kidolgozta szilárd magjukat, s az emberi és polgári jogok úgynevezett nyilatkozataiban oly messze ható megegyezés tárgyává váltak, hogy ma már csupán az eltökélt szkeptikusok kételkedhetnek létükben. A hit nyelvén azonban ugyanezek a gondolatok két bibliai szöveghelyen fogalmazódnak meg. Egyfelől írva van, hogy engedelmeskedned kell a felsőbbségeknek, melyeknek hatalmuk van feletted. Másfelől azonban az is meg van írva, hogy inkább Istennek kell engedelmeskedned, semmint az embereknek - s ez nem csupán kegyes óhaj, hanem érvényes jogtétel is. E két útmutatás közötti feszültséget azonban nem oldhatjuk fel azzal, hogy egy harmadikra hivatkozunk - mondjuk arra a bölcsességre, mely szerint: add meg a császárnak, ami a császáré, s Istennek, ami az Istené -, hiszen ez az útmutatás is kétséget hagy a határokat illetően. Inkább Isten hangjára hagyja a megoldást, mely csupán kivételes esetben szólítja meg az egyén lelkiismeretét.
„Hiszen a jog megszünteti a bizonytalanságot” – ezt a mondatrészt emeltem ki föntebb a jogi szövegből. Ez nyilván igaz. Ebből következik, hogy a naponta változtatott, a visszamenőleges hatályú, a személyre szabott jogszabályok viszont növelik a bizonytalanságot.
Egy elmebeteg tombolása bizonyára tetszik azoknak, akik valamilyen módon haszonélvezői a beteg kóros megnyilvánulásainak. De senki másnak nem tetszik. Viszont mindenki tehetetlenül tárja szét a karját: neki mindent szabad, többsége van.
Hitlernek is többsége volt.
A jogászok mindennek az ellenkezőjére is találnak paragrafust – egy bizonyos szintig.
Ha gyerekek százezrei éheznek, nincs mit tenni egy éhező afrikai országban. De ha gyerekek százezrei elől lopja el valaki az ételt, és az onnan hiányzó pénzből stadionokat, Kossuth-teret, belvárost, Várkertet épít, az ellen van mit tenni és kell is tenni, mert nincs az a paragrafus, amivel védhető volna. Az emberiség ellenes bűntett ugyanis Nürnberg óta létezik és nem évül el.
Van jogász ebben az országban, aki ezt képes felfogni?
Ezt írtam 2014 nyarán. Kis híján két év alatt úgyszólván bizonyossá vált: nincs jogász ebben az országban, aki ismeri a Radbruch-formulát. És alkalmazni is tudja.
Most itt vannak nekünk a szakszervezetek. Amik nem vesznek részt a sztrájkban, mert az törvénytelen.
Ismerik a tehetetlen dühnek azt a fajtáját, amikor az ember csak ül, néz maga elé, érzi, hogy üvölteni kellene, de csak fájdalmat érez, erős fájdalmat a gyomrában és a fejében.
Ez a szakszervezeti nyavalygás nem szimpla gyávaság, nem is a megfelelni akarásnak egy olyan görcsös változata, amit csak nagyon jellemtelen, ócskalelkű ember érez, ez a nyitva maradt szájú butaság, a szánalmasan ostoba ember viselkedésformája, akinek a nyála is csorog, de azt sem veszi észre.
Egészen bizonyos vagyok benne, hogy mint bűnsegédi bűnrészeseket, ezeket az alakokat is oda kell csukni az elöljáró rablóvezérek mellé...
Na jó, hagyjuk ezt, csak forr bennem a méreg.
Nem mintha volna rá remény, hogy egy ilyen szakszervezetis képes volna megérteni egy mégoly egyszerű szöveget is, mint amilyen a fenti, de azért ideírok még némi kiegészítést, legalább ennek a blognak az olvasói lássák át ennek a förtelemnek a teljes terjedelmét.
Sokszor elmondtam már, de talán nem elégszer: az ember törvénye súlytalan és lényegében komolytalan szabályrendszer, törvénynek a természet törvényét szabad nevezni.
Az ember törvénye változtatható, az ember meg is teszi, hogy változtat a neki nem tetsző törvényen, többnyire az emberi mivoltát folyamatosan kétségessé torzító élőlény.
Jelenlegi tudásunk szerint a természettudományok fundamentuma a matematika, minden törvény azon alapul, a csillagászati is meg a biológiai is. Minden törvény addig nevezhető törvénynek, amíg matematikailag indokolható. Az a hülye közmondás, mely szerint a kivétel erősíti a szabályt, a törvények vizsgálatakor válik igazán nevetségessé: a törvény alól nincs kivétel - ha van, akkor már nem törvény (természetesen a szabály sem szabály, ha van kivétel).
Körülbelül két éve ezt is leírtam már: mindebből az következik, hogy minél távolabb van valami a matematikától, annál kevésbé alkalmas bizonyos rendszerek működtetésére. Ízlés dolga, lázba hoz-e valakit egy bonyolult egyenlet megoldása, de nem volna szabad, hogy ízlés dolga legyen egy ország gazdasági rendszerének a működtetése. Minél több egy rendszerben a számokkal nem leírható elem, a rendszer annál labilisabb, a hibák lehetősége annál sűrűbb és esetlegesebb. Egy ország lakosainak életminősége alapvetően a gazdaságtól és a jogrendszertől függ, ahogy hígulnak ezek a diszciplínák, azaz minél több vélemény és magyarázat foglalja el a számok helyét (vagy minél több hamis számmal igyekeznek elfedni a politika hazugságait), úgy romlik az országlakosok életminősége. Az oktatás és az úgynevezett kultúra ugyancsak ezekre a számokra épül, de ezekkel már bonyolultabb a helyzet. Az ember puha törvényét a jogrendszer foglalja magába, A jog helyett alkalmazott igazság kifejezés tartalma is a matematika függvénye - minél közelebb áll egy kijelentés tartalma a matematikailag igazolhatóhoz, annál inkább igaz. A jog nem igazságot szolgáltat, hanem érvényt szerez a jog hatalmának, ez az esetek jelentős százalékában távol áll az ember igazságérzetétől.
A jog addig nevezhető életképes és használható eljárásrendnek, amíg az emberi élet alapvető megnyilvánulásaival összeegyeztethető, általánosan ezt hívják emberi jogoknak (ellenkező híresztelésekkel szemben ez nem civilizáció- vagy földrészfüggő, egy észak-koreai ember nem kevesebb, mint egy európai).
Ha egy ország elöljárója akár egyetlen embert korlátoz a jogaiban, akkor annak az országnak a törvényei nem törvények többé. Ha százezret, akkor - pusztán matematikai alapon - végképp nincs miről beszélni, a jogrendszert éppen az a rablóbanda törölte el, amelyik az első számú rablóvezér útmutatásait követve lop, csal és hazudik.
A szakszervezeti vezetők ennek a bandának a "törvényeit" tisztelik, ennek a betartásával teszik tönkre a tanárokat és általuk az egész országot.
