Meghalt Kertész Imre. Annak idején, amikor megkapta a Nobel-díjat, beszéltem róla a rádióműsoromban, a jegyzeteimet tartalmazó kötetben meg is jelent.
Most csak közhelyeket tudnék mondani, nem ismertem őt személyesen, nincsenek róla emlékeim, remélem, igaza volt Szepes Máriának, az ember agya nem hal meg, ahogyan egy számítógép sem törlődik le, amikor megszűnik a tápfeszültség.
Ideteszek mondatokat abból a levélből, amivel a Magvető kiadó visszautasította a Sorstalanságot
- "élményanyagának művészi megfogalmazása nem sikerült"
- nem "válik az olvasó számára megrendítő élménnyé"
- a főszereplőnek enyhén szólva "furcsa reakciói" vannak
- "rosszízű" mondatokkal van tele
- "Elhihetetlen"
- "Magatartása, visszás megjegyzései taszítják és sértik az olvasót"
- "Mondatainak nagy része ügyetlen, körülményesen fogalmazott"
A baj az, hogy ez így most már komikus ugyan, de ezt ő akkor nem tudta nevetve olvasni. Mondom, nem ismertem személyesen, de abban bizonyos vagyok, tudta, mit írt. Az talán nem fordult meg a fejében, hogy a Sorstalanság Nobel-díjat érdemlő regény (de, azt hiszem, kellett gondolnia rá), az mindenesetre kétségtelen, nem volt szüksége senkinek a véleményére, anélkül is tudta, a világirodalom legjobb műveinek a szintjén van a könyve.
De akkor is! A nyavalya törje ki az ilyen süket, ostoba senkiházit, miért kap állást egy kiadónál, aki nem tud olvasni - meg ilyesmit gondolhatott, szelídre stilizálva az ilyenkor gondolt mondatokat.
Tavaly jelent meg egy kiváló kötet, Salinger a címe, elképesztő dolgok vannak benne arról az íróról, akit én az öt legnagyobb között tartok számon, úgy értem, azok között, akik rám a legnagyobb hatással vannak. (Különben az irodalomtudomány is hasonló módon értékeli.) Mindenféle "szerkesztő"-nek nevezett, mozgó alkatrészekből álló szerkezet dobálta vissza az írásait a legelképesztőbb szövegekkel, és ő nyilvánvalóan pontosan annyira tehetetlennek érezte magát, mint Kertész Imre.
Nem szoktam traktálni önöket a magánügyeimmel, de egy közülük most ide tartozik. A Filmalap kért megfilmesítésre érdemesnek tartott könyvet a kiadómtól, ott többen az én Menon Club című regényemet ajánlották. Egy produceri iroda is beállt a sorba, hogy vállalja a gyártást, kért lektori jelentéseket a kiadótól független, megbízható nevektől, egy olyan rendező vállalta a leendő filmet, akinek a neve Európától Amerikán át Ausztráliáig ismert, akire bemegy a néző - és akkor egy nevenincs "előolvasó" azt írta, hogy nem javasolja, mert... szóval mert a könyv rossz, tele van hibával, használhatatlan, kidobott pénz lenne.
Tetszik érteni? Nem egy kéziratot kapott valahonnan a nagyvilágból, ki tudja, ki írta, hanem egy másfélszáz éve fennálló könyvkiadó által megjelentetett és általuk javasolt, kinyomtatott művet, a fent felsorolt körülmények között.
Azt írta, a könyv rossz. Kész, ennyi.
Ahogy Kertész Imre annak idején, én is elég pontosan tudom, mit írtam, függetlenül a körülményektől. De ezen a "lektori jelentésen" nem tudtam nevetni. Nem azért, mert kihúzott a zsebemből annyi pénzt, amennyiből tudnám fizetni a számláimat meg még talán egyebeket is, hanem mert az ostobaságnak való, ilyen mértékű kiszolgáltatottság egyszerűen dühítő.
Mielőtt elfelejtem: a "jelentés" természetesen nem volt aláírva. Mert a butaság csak úgy süt a betűkből, de annyit azért egy ilyen lény is sejt, jobb ha nem tudják, ki ő.