Anyám forog a sírjában. Azért teszem ide
ilyen nagyban ezt a képet, hogy jól lehessen látni a rajzokat és főképp a kiadó
nevét.
A Helikon kiadót hárman alapították Magyar
Helikon Könyvkiadó néven.
Bár az első „kapavágásnál” nem lehettem
jelen (akkor még a Fő utcai büntetésvégrehajtási épület pincéjének – három emelettel
a Duna alatti – mérsékelten egészséges levegőjét szívtam mint statáriálisan halálraítélt),
de a táblára a kapu mellett emlékszem. A szerkesztőség a Petőfi Sándor utcában
volt, egy nagyon csúnya feketére kormozódott ház harmadik emeletén. Ott most
egy igen elegáns, modern épület áll (kár, hogy a keletkezése előtt évekkel már
láttam, négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre ugyanezt a stílust Bécsben, a
Kärtnerstraßén, a Peek és Cloppenburg székházaként), a Helikon első
szerkesztőségét lerombolták, a Muskátli nevű eszpresszóval együtt.
A kiadót hárman alapították, két
férfiember (Feri bácsi és Gyula vagy Gyuri bácsi, sajnos a vezetéknevük kiesett
a memóriámból) és az anyám, aki nagyra becsülte az illető bácsikat. Őt ez a két
férfi hívta műszaki szerkesztőnek, mert látták egy munkáját, a Bibliothéca
Budapest nevű kiadónál megjelent könyvet, Szerb Antal két kötetes művét, A
világirodalom történetét. A közhiedelemmel ellentétben ez volt az első, háború
utáni kiadás, amiben nem voltak benne a Rákosi-korszak torzításai, nem kis részben
az anyám makacsságának következtében.
Namármost. A fent látható könyv annál a
Helikonnál, ahol az anyám volt a művészeti szerkesztő, nem jelenhetett volna
meg. Ha valaki megpróbálkozik akkor egy ilyen förtelemmel, azt hárman rúgták
volna ki.
Nem tudok semmit Korcsmáros Pálról, nem is
akarom bántani, bizonyára rendes ember volt, azt sem tudom, ő találta-e ki
azokat az iszonyatos torz, karikatúrának is primitív figurákat, amikkel éveken
át gyalázták Rejtő Jenőt hatalmas példányszámban, és amiknek persze az
égvilágon semmi közük nincs a magyar prózairodalom egyik legnagyobb zsenijének
az alakjaihoz. Egyvalami viszont kétségtelen, ezeknek a „rajzoknak” az
előállításához olyan baromian botfülűnek kellett lenni az irodalomhoz, ami
örökre való kitiltást vonna maga után minden olyan intézményből, aminek a munkaköri
leírásában szerepel a kultúra szolgálata. Soha senkinek nem ártottak
annyit, amennyire ezek a borzalmas ábrák megalázták Rejtőt.
Pedig voltak követhető előképek.
Ez a könyv például valamikor az ötvenes
években jelent meg a Novi Sad-i Forum Könyvkiadónál. Amint látják, P. Howard az
író neve, azaz a kiadó átvette Rejtő álnevét, meghagyta az angolosan hangzó Howardot,
vélhetően az eladhatóság kedvéért, de az nem jutott eszükbe, hogy a fenti
velőtrázó szörnyűséghez hasonlót rakjanak a címlapra. Ez itt M. Stojnic
munkája.
Az itt látható kötetek az én könyvtáramban
foglalják el a megfelelően kitüntetett helyet, másodéves koromban jutottam
hozzájuk. Bóka László, minden idők legkiválóbb professzora segített, hogy
a Kultúra Könyv és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat közreműködésével megkaphassam az akkor még
nálunk tiltott, a nyugatnak számító Jugoszláviában kiadott könyveket, összesen
ötöt. Úgy volt ugyanis, hogy a szakdolgozatom, amit később doktori
disszertációvá bővítettem volna, egy Rejtő-monográfia lesz, ami végre az őt
megillető helyre teszi a világirodalom egyik legkülönösebb íróját. Bóka
hamarosan meghalt, az én doktorim pedig soha nem készült el. Úgyhogy
valamennyire én is bűnös vagyok abban, hogy a jelzett pokoli illusztrációk
elkészülhettek. Dehát ezt már sokszor megírtam, ha nem is e rémületes torzképek
kapcsán.
Ez a borítókép is Stojnic rajza. Ahogyan
szolgáltathattak mintát a későbbi Albatrosz könyvek is, a Magvetőnél sem jutott
eszébe senkinek lidércnyomás szerű „rajzokkal” bemocskolni Rejtő Jenőt.
Talán szólhatna valaki a jelen Helikonjának. Hogy a jóízlés minimuma azért ennél a küszöbnél sokkal magasabban van.