Száz éves volna. Ugyanazt a lányt szerettük. Az én későbbi első feleségemet. János korábban ismerte. Nem hiszem, hogy lett volna esélye, akkor sem, ha én nem jelenek meg Á. életében, mint ahogyan Mészölynek és Kormosnak sem volt, azaz nem én voltam a győztes vetélytárs, ők nem illettek egy náluk sokkal fiatalabb, nagyon szép és nagyon okos lányhoz. Mészöly Miklós elegánsan eljátszotta, hogy nem haragszik, de élete végéig hűvös maradt és viselkedett, mikor találkoztunk – eljátszotta az idősebb és persze jelentősebb pályatársat, aki ráadásul a világon a legszebb férfi. Kormos Pista inkább szomorú volt, de nem utált, még kedves, közeli ismerősei közé is fogadott, mikor megtudta, hogy Á. Vackornak szólít engem.
Pilinszky félmosolyos fájdalommal vette tudomásul,
hogy ő is a vesztesek közé tartozik, ő volt az egyetlen, akit érdekelni kezdett
az a nála majdnem 22 évvel fiatalabb, hozzá képest hatalmas emberpéldány, hogy vajon
az agya helyén is izmokat hord-e, vagy lehet vele beszélgetni. Ami azért is
különös volt, mert nem szeretett beszélgetni. Napról napra kerültünk mind
közelebbi barátságba, és nem találtam benne semmi önzést – nem akart általam
találkozni Á.-val. Szóba sem hozta soha, még akkor sem, amikor Á. elment
Párizsba és ott is maradt.
Szűkkörű társaság jött össze valahol (nem
emlékszem, ki volt a házigazda), ahol mindkettőnket ismertek, János
lágermúltját és az én siralomházban töltött hónapjaimat is. Azt kérték, meséljünk.
Pilinszky rám nézett. Tudta, hogy én soha egyetlen
szót sem szólok 56-ról, a benne való tetteimről meg végképp nem. Hallgatott egy
ideig. Aztán azt mondta, inkább ti meséljetek. Ti mindennap változó életet éltetek
akkor. A láger meg a börtön mindig ugyanolyan. Nektek vannak emlékeitek. Nekünk
nincsenek.
Száz éve született, november végén. Nem tudtam.
Most tudtam meg, hogy Jelenits István megemlékezett róla.