Sportolóagy

Egy sportolóagyú sportújságíró „nagyinterjút” készített az úszóedzővel, akiről sok úszó mondta el a történeteit. Amik mind arról szóltak, hogy az illető egy erőszakos, embertelen, gyerekverő alak. A sportolóagyú sportújságíró úgy gondolta, majd ő most igazságot szolgáltat, elmondatja az illető úszóedzővel a saját verzióját. Mit tesz isten, ebből a „nagyinterjúból” az derül ki, hogy ez az úszóedző milyen nagyszerű ember. Az illetőt a „nagyinterjú” megjelenésének másnapján az úszószövetség minden tisztségéből felmenteni készült. Ezután a portál sportolóagyú szerkesztője nagy nehezen talált egy magához hasonló hülyét, aki kiállt a vérnősző úszóedző mellett – talán nem tudja a sportolóagyú szerkesztő, hogy bármiféle hülyét bármire bármikor lehet találni, ám ezen hülyék megnyilvánulásaitól függetlenül a valóság nem változik. De a portál valószínűleg nem nyugszik bele abba, hogy az illető úszóedző egy pitiáner hatalmi tébolyult, egy perverz, gyáva alak, aki kizárólag gyerekeken meri kiélni a beteges ösztöneit.

Előkerestem egy sokéves jegyzetemet, ez akkor íródott, amikor Kiss Lászlóról még nem derültek ki az aljasságai, aztán mégegyet és mégegyet, ideteszem őket, utána még beszélgetünk:

 

Baj van. Most láttam egy négy nappal ezelőtti tudósítást arról, hogy megnyilvánult az egyik úszóedző. Azt mondta, hogy "a tiszteletlenség nem uralkodhat a tisztesség felett". Aki ezt mondta, azt Turi Györgynek hívják, és a tudósítás szerint 35 éve munkatársa Kiss Lászlónak.

Ez baj. Nagyon nagy baj. Az ugyanis minősíti az embert, kit fogad munkatársának. Különösen 35 évig. És az is minősíti az embert, ki áll ki mellette.

Ideteszek egy bejegyzést a Jóreggelt Európából 2013. július 2-áról.

„Van egy könyv a piacon, nem tudok róla mondani semmit, nem olvastam. Amit az ’illetékes sajtó’ összehord róla, nem érdekel. Egy lány írta, bántják is érte, lehet, megérdemli, mondom, nem tudom, de nem is erről van szó. És nem is arról a szerencsétlen vénemberről, akit Szepesi Nikolett név nélkül említ és akivel kapcsolatban nincs bírósági ítélet, disznólkodott vagy sem, ennélfogva róla sincs mit mondanom.

Annál inkább arról a nyolc lányról a 22 aláíróból, akik tiltakoznak Szepesi Nikolett könyve ellen, és kiállnak az edzőjük, bizonyos Turi mellett. Az is szomorú, hogy a hímneműek ezt teszik, de a lányok…

Megvédenek egy alakot, aki azt mondja, neki nincs semmi köze ahhoz a disznólkodó vénemberhez (azaz semmiféle felelősséget nem vállal azokért, akikért pusztán a munkakörénél fogva felelősséggel tartozik), és aki sajátszájúlag is beismerte, hogy pofozta a sportolóit (a „tanítvány” kifejezést talán mellőzzük, ahhoz tanárt is kell feltételeznünk). Azt mondta ez a Turi, hogy akkoriban még nem ítélte el annyira a közvélemény a pofozást, most már más a helyzet, ehhez kénytelen alkalmazkodni.

Tetszik érteni?

Legszívesebben most is pofozna, dehát a közvélemény vagy mi a fene. Meg nem fordul abban a sajnálatosan csekély méretű agyában, hogy az ilyesmi nem a közvéleménytől függ. Most sem és száz vagy ötszáz évvel ezelőtt sem attól függött, megüt-e az ember egy másik embert, hogy mi erről a véleménye a köznek, hanem attól, hogy az egyén mennyire jutott a kétlábra állás megerőltető folyamatában. Ha egyelőre inkább makog, mint beszél, akkor persze még nem érte el a homo erectus szellemi színvonalát, ilyen van, ezt tudomásul kell vennünk, csak akkor nem szabad emberek közé engedni. Mert az ösztönvezérelt előember odacsap, ez természetes, ennyi telik tőle. Kisgyereket üt, esetleg nőket, egy alapszabály van, az illető legyen nála gyengébb. Fizikailag. Ócskalelkű bugrisok nagy számban élnek korunkban is, nem különösebben bonyolult lélektani művelet felismerni őket. Az ilyen gyáván elsunnyog ugyanis, amikor a felelősségéről van szó, mert akkor sem tett semmit, amikor egy Szepesi Nikolett nevű védtelen kislány szólt neki, hanem inkább megpofozta.

Aláírást gyűjteni, kiállni egy efféle mellett – hát nem tudom. A sportolói agy az esetek többségében eltér a hétköznapi emberétől (ezt nem pozitívumként említem), de ennyire?

A levél, amit huszonketten aláírtak, inkább felháborítóan, mint szánalmasan szemforgató és ostoba, olyan jó kis ötvenes évekbeli hangulata van neki, ’a legteljesebb mértékben kiállunk a minket a múltban és/vagy a jelenben felkészítő és segítő szakemberek emberi és erkölcsi tartásáért és példamutatásáért…’ (molesztáló /nincs bizonyítva, de az sem, hogy nem/ vénember és pofonokat osztogató edző emberi és erkölcsi tartásáról van szó, különös tekintettel a példamutatásukra, lányok, az isten szerelmére!). És van még egy apróság, amire persze lehet sokféle magyarázat, de egyelőre kérdés: a nyolc, nem túlságosan ismert lány mellett miért nem írta alá ezt a baromi levelet Egerszegi Krisztina, Kovács Ágnes és Risztov Éva? Bizonyos források szerint nekik is volt edzőjük ez az alak.

És végül tessék mondani, az hogyan lehet, hogy ez a Turi nevű még egyáltalán ott van, ahol eddig volt? Esetében ugyanis nem kell semmiféle jogerős ítélet ahhoz, hogy eltűnjön a gyerekek közeléből, elég az, amit beszél.”

Az nagyon kínos, amikor egy ilyen alak a szájára veszi a tisztesség szót például. Ha ezt ráadásul az én védelmemben tenné, elsüllyednék a szégyentől.

Bár… Ha akkor nem süllyedtem el, amikor megtudtam, hogy nem védi, hanem veri a gyerekeket…

 

Ezt január 11-én írtam Kiss László úszókapitányról (Turi György az, aki saját maga beszélt arról, hogy verte a lányokat, mert az régebben még nem volt olyan nagy baj).
Az Origón most megjelent egy hír Kiss László hároméves börtönbüntetéséről, amit csoportosan elkövetett nemi erőszakért kapott a 60-as években. Szinte lehetetlen, hogy egy olyan orgánum, amilyen az Origo, megjelentessen egy ilyen hírt ellenőrizetlenül, de én remélem, hogy csak valamilyen félreértés következtében...
Sajnos a Turi Györggyel való 35 éves együttműködésben benne van ez a lehetőség. Sokszor leírtam már, az embert a legrosszabb cselekedetei minősítik. Egy "kommentelő" fel van háborodva, ilyet közölni, mikor azóta hány olimpikont nevelt meg minden, meg hogy elévült már. Büntetőjogilag talán. Az embert a legrosszabb cselekedetei minősítik, azok nem évülnek el.
Hitler szerette a kutyákat és barackot nyomott a gyerekek fejére. Más nagyságrend, persze. De a lényeg ugyanaz.

 

A kisebbrendűség érzése evidencia, minden hímneműben munkál, és munkálni is fog, amíg anya szüli a férfit is, ezt értem, és szinte természetesnek tekintem, egy primitív ember ösztöncselekvése nem bonyolult folyamat.

Az üzekedési inger is adott, az állatvilágból éppen csak kiemelkedett faj, az embernek alig indokoltan nevezhető biológiai konstrukció önfenntartásból származó reflexe majdnem olyan természetes, mint az éhség.

Na jó, mondom, nem értem.

A Kiss László féléket érdekes módon sokkal egyszerűbb képletnek vélem, mint a csajozókat. Az úgynevezett nemi erőszak a gyilkos agresszió leggyávább kitörési formája, ugyanaz, mint a fasizmus és a nácizmus, csak ez nőneműekre korlátozódik. A Lantos-szerű gennyfakadék ezt még megtetézi azzal, hogy a férfiasságnak képzelt nemi irányultságát becsületbeli ügynek tartja, és perel, mert feltételezték róla, miszerint ő homoszexuális. Tetszik érteni? A nemi erőszak rendben van, de hogy buzi volna...

Most megjelent az áldozat. A Petrucchiók elhallgattak. Az értelmiség. Akik úgy gondolták, nem történt semmi különös, és tele szájjal mondták a magukét a lányok prédaságának magától értetődőségéről. 

 

Aztán itt van egy újsághír:

Ahogy a Népszava is megírta, a Takáts Zsuzsanna ellen elkövetett nemi erőszak kirobbanása után az is kiderült, hogy nem az 1964-ben megerőszakolt lány volt Kiss László egyetlen áldozata, a korabeli periratokból ugyanis kiderült, hogy a sportolót már korábban is felfüggesztették egy hasonló ügy miatt. 

Kiss uszodai eltiltásához egy csoportos nemierőszak-kísérlet vezetett, amely 1960. december 30-án történt. A volt úszókapitány ezen a napon két társával szexre akart kényszeríteni egy 18. életévében járó lányt a margitszigeti Sportuszoda medencéjében. Áldozatukat körülfogták, majd fogdosni kezdtek minden testrészén, így lábát, melleit és nemi szervét is megfogták, bár részletesen nem volt tisztázható, hogy a három úszó közül a fogdosásban kinek milyen szerepe volt. Kijelentették, hogy csak akkor engedik el, ha a lány megígéri, hogy Kiss Lászlóval és két társával közösülni fog. 

A lányt végül az mentette meg, hogy az arra haladó úszómesternek odakiáltott, de Kiss és társai a víz alá nyomták. A három fiú egyike még víz alatti közösülést is ajánlott. Az úszómester megjelenésére azonban a három sportoló, így Kiss ­László is elúsztak a lány közeléből. 

A Blikk megtalálta Kiss László az ügyben érintett társát, aki - mint írják - a kor ismert vízilabdázója volt, még Európa-bajnokságot is nyert a válogatottal. Egy budapesti klubban pólózott, úszóként országos bajnoki címet szerzett, a másik férfi pedig szintén egy budapesti csapat játékosa volt. 

Tettükért három hónapra minden sporttevékenységtől eltiltotta őket a Magyar Úszószövetség, s ebben az időszakban még az uszodákat sem látogathatták. Ugyanakkor a még komolyabb következményeket megúszták, ez ügyben nem indult rendőrségi eljárás – a lap ezért nem írta le a két pólós nevét.

Az egyik férfi úgy nyilatkozott a bulvárlapnak: "Engem nem tiltottak el soha, nem tudok semmiről, hagyjanak ezzel békén! Kiss László a barátom volt. Nem történt ilyen, semmiféle eljárás nem folyt ellenem.Szeretném, ha 80-100 éves történetekkel békén hagynának" - mondta feldúltan az egykori sportoló.

A lap felkutatta a Népsport részletes beszámolóját a történtekről: „Az ítélettel a legteljesebb mértékben egyetértek – ezt egy egyesületi vezető mondta a sportújságnak. – Meg kell mondanunk, ...-nak nem ez az első fegyelmi ügye. Sajnáljuk, hogy a különben tehetséges sportoló most ismét ennyire megfeledkezett magáról. Az utóbbi időben ugyanis azt tapasztaltuk, hogy megkomolyodott” – idézi a Blikk a Népsport akkori számát.

 

És egy másik:

 

 

Kiderült, az úszók későbbi szövetségi kapitánya, a Hosszú Katinkával való "szakítást" megkönnyező Kiss László is az események tevékeny részese volt, két társával együtt 1962. februárban el is ítélték a dokumentumokból kirajzolódó gyalázatos bűnügy miatt.

Kiss László a három úszó közül harmadikként gyalázta meg az addigra már "elernyedt" testű lányt.

Az ítélet indoklásában leírták: a Ferencvárosi TC három akkori tehetsége, L. László, V. Lajos és az akkor 21 éves Kiss László 1961 júliusában ismerkedett meg a Nemzeti Sportuszodában a későbbi áldozattal, Zsuzsannával, akinek megtetszett V. Lajos. L. azzal csalta fel a sportuszoda területén található lakásba, hogy V. is ott lakik, és megmutatja neki az ingatlant.

A férfi a lakásban egyből letámadta a nőt, és közölte is vele, hogy addig nem engedi ki onnan, amíg nem közösül vele. Dulakodásuknak az vetett véget, hogy megérkezett Kiss László és V. Lajos. A három sportoló együtt nyomta le az ágyra a tiltakozó nőt.

V. hátracsavarta a nő karjait, száját pedig lefogta, így tartotta őt ledöntve, amíg L. a sértett lábait szétfeszítve közösült vele. Ezután Kiss László vett át a lefogó pozíciót, és V. erőszakolta meg a lányt. Ekkora a lány már rosszul lett, ellenállásától már nem kellett tartani, ezért Kiss László fokozatosan elengedte, majd amikor sorra került, ő közösült "az elernyedt sértettel". Miután a lány magához tért és megmosakodott, újból rátört a rosszullét, ezért az élsportolók nyugtatót adtak neki.

 

Ennyit a „tisztességről” meg a Turi Györggyel együtt töltött 35 évről.

Még valami – a sportolóagyról. Nem fölmentés, csak magyarázat. Jónéhány évig éltem a sportolóagyúak között, sőt, talán én is olyanná akartam válni. Nem sikerült. A BHSE (Budapesti Helyiipari Sport Egyesület) a Népligetben tartott fenn sporttelepet, oda kerültem még gimnazista koromban, ahonnan föl sem lehetett látni a Honvédig meg a MAFC-ig, pedig azonos osztályba tartoztunk, és onnan jutottam fel a csúcsra, az élsportnak is a legtetejére. És ott kellett belátnom, hogy ezt nem nekem találták ki. A tekintélytisztelet, a militarista berendezkedés alapszükséglet az élsportban, anélkül a dolog nem működik.

Az olimpia militarista szimbólumok sorozata, a zászló, a láng, az alakzatban vonulás, a babérkoszorú, az érmek (kitüntetések), a jelszó mind annak a rendnek és fegyelemnek a szimbólumai, amiknek semmi köze nincs a sport eredeti jelentéséhez. A citius-altius-fortius (gyorsabban-magasabbra-erősebben) éppen olyan lelkesítően hangzik, mint a hendiatris más megjelenései, a veni-vidi-vici (jöttem-láttam-győztem), a liberté-égalité-fraternité (szabadság-egyenlőség-testvériség) vagy az ein Volk-ein Reich-ein Führer (egy nép-egy birodalom-egy vezér) (bocsánatot kérek az érzékeny lelkűektől, de a hendiatris, azaz a hármasság fogalmába az utolsó is beletartozik), és éppen olyan kártékony, mint minden, ami az ösztönöket akarja feltüzelni lelkesítés céljából. A vége mindig blood-sweat and tears (vér-verejték-és könnyek, hogy egy áttételesen lelkesítő hendiatris-t is idézzek).

A militarizmus, a diktatúra és a nacionalizmus „szellemén” kívül mit ad még a versenysport? Gyors és felületes kielégítését az ember zsigeri szintű vágyainak a küzdés, a versengés iránt. Üzenetének lényege: ha már tenni nem tudod, legalább nézd. És példát ad fegyelemről, lemondásról, az emberi szervezet fizikai tűrőképességének határtalanságáról (a határ mögött már csak a halál van), azaz csupa olyan dologról, ami az emberiséget nem viszi előre az emberré váláshoz vezető úton, ezzel szemben viszont legalább hátráltatja. Fegyelmezett ember még soha mást nem tudott létrehozni, mint fegyelmezettséget, a lemondás és az önsanyargatás hozzátartozik egy cella magányában sínylődő szerzetes vagy egy remete alapfelszereltségéhez, de mindezekből még soha nem született zenemű, kép vagy szobor, sem regény, sem színdarab, az e=mc2 fegyelmezett, a világot elvágólagosan kezelő koponyában soha nem fogant volna meg. A sportagyú élharcosból elő lehet állítani 35-40-es pulzusszámú, 7 literes tüdejű, 45 kilós biciklistát, de soha nem lesz belőle Mozart, El Greco vagy Rodin. És viszont, Thomas Mannt, George Bernard Shaw-t vagy Albert Einsteint, Wigner Jenőt nem lehet rávenni arra, hogy másoknál nagyobbat ugorjon, vagy hátvédeket és kapusokat megszégyenítő gólokat rúgjon. Nem azért, mert nincs hozzá tehetségük, hanem mert más a mentalitásuk.

A sportoló attól a pillanattól fogva, hogy nem a saját örömére fut, úszik, labdázik, része lesz egy függési láncolatnak, egy függelmi rendszernek, amelynek ő mindaddig a legalján marad, amíg sportol. Főnök, mester, Laci bácsi vagy Kati néni – mindegy, hogyan hívják, ő mondja meg, mi legyen, mikor legyen. Nincs olyan, hogy majd megbeszéljük, te miképpen látod ezt, fiam, mondd el, mert lehet, hogy én tévedtem.

A sport nem demokratikus rendszer (mondom a demokrácia híveinek). Az edző, aki nem parancsol és nem kinyilatkoztat, nem alkalmas edzőnek. Lehet persze lázadni, az asztalra csapni, hogy én ezt másképp tartom jónak, de ez a viselkedés a sportoló pályafutásának a végét jelenti. Különösen, ha sikeres, nagy tekintélyű edzőre csapja rá az ajtót. Az én első egyesületi edzőm a közepesnél gyengébb képességű volt, de eszembe sem jutott, hogy akár csak magamban minősítsem őt. Félpályától labdavezetés, ziccer. Ennyit tudott a kosárlabdáról, de azt fölényesen, ellentmondást nem tűrően.

Fentiekhez nem tartozik hozzá a pofozás, az edzőnek nem szükséges rosszjellemű, rosszminőségű, ócska alaknak lennie, ezek nem edzőtulajdonságok.

Berlinben, a 2009. évi atlétikai világbajnokságon a maratoni futás ezüstérmese az utolsó két-három kilométert végighányta. Futva. Kicsit oldalt fordult, hogy a mezére azért viszonylag kevesebb hányadék jusson. Aztán a célba érkezve kiadta magából a maradékot. A pekingi olimpián ugyanezt tette egy nőversenyző. Ő a vert mezőnyben végzett. Még az ezüstérmesnél is vertebb mezőnyben.

Micsoda önuralom, micsoda fegyelem, hogyan sanyargatja és győzi le az ember a saját szervezetét! Ó milyen nagyszerű! Egy frászt. Értelmetlen és védhetetlen marhaság akkor is, ha aranyérem a vége. A baj az, hogy a sportolók nagy részének ezt hiába magyaráznánk. Nemcsak a kenyai maratonfutóknak, hanem az európai és amerikai „egyetemistáknak” is. (Az idézőjel nem annak az elenyészően csekélyszámú sportolónak szól, akik az agyvelejük és nem az izomzatuk teljesítménye okán kerültek be az egyetemre.) Ez ugyanis nem szellemi szint, nem IQ és nem kultúra függvénye, hanem jellemkérdés. Nevezhetjük lelki alkatnak, mentális irányultságnak, a lényeg az, hogy a jórészt érdemtelenre pazarolt tekintélytisztelet, a rajongás valami és valaki iránt (főnök, mester, Laci bácsi vagy Kati néni), az ebből fakadó hamis értékrend uniformizálja ezeket az ifjú embereket tekintet nélkül arra, hol születtek és milyen környezetben nőttek fel. A sportoló agyú ember soha nem lesz önálló gondolkodású és ízlésű ember, mindig szüksége lesz egy felettes énre, akit csodálhat, és aki sosem lehet nála bonyolultabb személyiség. A sportoló agyú ember inkább végighányja a maratonfutást, de nem áll meg, mert gyerekkorában azt mondta valaki, hogy az ember nem adja fel. Ez a valaki nagy valószínűséggel a tornatanár volt.

Nem minden versenysportoló sportolóagyú, viszont rémületesen sok sportolóagyú van azok között, akik soha semmit nem sportoltak.

(A volt, bukott köztársasági elnök például reménytelenül sportoló agyú, marad is, amíg él. Azt is mondhatnám, nem tehet róla szegény, de azért ez nem volna igaz. Egy bizonyos szellemi szint fölött mindenki maga döntheti el, milyen halmazállapotú gerinccel kívánja leélni az életét, ez nem életkortól függ, hanem jellemerőtől. Vagy mondjunk inkább jellemgyengét?)

A legnagyobb tömegeket kiszolgáló népszórakoztató intézmény dermesztően jelzi az emberiség szellemi állapotát. Mit kap a versenysporttal a közönség? Militarizmust, diktatúrát és nacionalizmust. Ezért nézi hol őrjöngve, hol könnyekig meghatódva, magához ölelve a nemzethez tartozót, és (persze sportágtól függően) megvetve, lenézve, gyűlölettel eltaszítva az „idegent”, a más nemzet polgárát. Vigyázzba vágja magát, a sírás a torkát szorongatja, amíg leng a nemzeti zászló és szól a nemzeti himnusz, és közben érzi, hogy ő mennyivel különb, mint a más nemzet fia-lánya. Máskor is érzi ezt persze, mert ha máskor nem érezné, akkor most sem nézne diadalmasan a szomszédra, de a máskor az más, most ez így még diadalmasabb, és még sokkal világosabb a magasabbrendűsége, most, hogy a Peti megnyerte az aranyat. A mi Petink.

A sportriporter tárgyilagossága szakmai és etikai alapkövetelmény. Kivéve ha magyar van a mezőnyben, annak szabad, sőt kötelező drukkolni, és illik többes szám első személyben beszélni. (Esetleg van a nacionalizmusnál rosszabb is? Vajon mit mondott az amerikai sportriporter 1968-ban, a mexikói olimpián a 200 méteres síkfutás eredmény hirdetésekor? Amikor az árbocra lassan húzták fel az amerikai zászlót, szólt az amerikai himnusz, és a dobogón két amerikai állampolgár, Tommie Smith és John Carlos, az arany- és a bronzérmes felnyújtott, fekete kesztyűs kézzel tiltakozott. Hogy mi ellen? Talán rosszkor lőtték el a rajtot, vagy egyenetlen volt a futópálya? Nem. A saját hazájuk politikája ellen tiltakoztak. Az olimpián. Zászló, himnusz.) Van még egy kérdésem. Jobban szeretném, szívesebben nézném Usain Boltot, a képességeit magasabbra taksálnám, ha magyar volna?

Diktatúra és nacionalizmus ölelkező fogalmak, nem kiegészítik, hanem feltételezik egymást. A diktatúra mechanizmusára épülő és a nacionalizmust magától értetődően fel- és kihasználó sport jelenlétének mennyisége és minősége egy ország felépítményében következtetésekre ad lehetőséget az illető ország társadalmi berendezkedésének minőségére. Rákosi Mátyás a helsinki olimpia 16 magyar aranyával hirdette országlásának nagyszerűségét, és a berni világbajnoki döntő elvesztésébe bukott bele. A sportra különös figyelmet fordító, stadionépítő és milliárdokat a sportra (különösen a futballra) költő politikusok és a nagy sportnemzetek mindig gyanúsak. (Az amerikai nacionalizmust és a feketékre épülő sportot most hagyjuk, a gyanú alól nem kivétel az sem, csak másfajták az összefüggések, mint Hitler 1936-os olimpiája, Rákosi Magyarországa, a Szovjetunió, az NDK és Kína esetében. A magánstadion építését, ahová az ember a hálószobájából közvetlenül beléphet, már nem tudom a gyanús kategóriába sorolni. Az annál sokkal súlyosabb. A nemzetről meg, ami ezt szó nélkül tűri, végképp nincs mondanivalóm.)

A Turi nevű alakról nincs újabb hír. A jelen rendszerben kicsit sem csodálkoznék, ha végül tőle kellene bocsánatot kérnie a megvert és megalázott úszóknak.