Én nagyon szeretem ezeket a kommunistázó írásokat, amiket különösen annak a rendszernek a kegyeltjei írnak (ami különben – mint már milliószor elmondtam – sosem volt kommunizmus), vagy olyanok, akik akkor nem éltek. Voltaképpen a címnél (Jobb egy átkos Demeter ma, mint egy áldott Aczél tegnap) sokkal többet nem olvastam. Már ettől felfordult ugyanis a gyomrom.
Rögtön itt az elején meg kell jegyeznem, nem
voltam jóba’ Aczél Györggyel. Személyesen nem is ismertem, soha nem találkoztam
vele, egyszer hívott fel telefonon, 1969 novemberének végén, hogy sajátszájúlag
közölje velem, egy ideig semmi nem fog megjelenni, amit írok. Ez – mint végül
kiderült – 5 évet jelentett, ha jól emlékszem. Abban az időben (fantasztikus
főszerkesztőmnek, Eck Gyulának köszönhetően) külpolitikát írtam monogrammal,
meg színes összeállításokat készítettem francia, német és olasz hetilapokból
szemlézve (persze a forrás megjelölése nélkül) – vigyáztam, hogy ne fordítsak
szó szerint, bár valószínűleg senkit nem érdekelt volna sem a Paris Match-nál,
sem a Sternnél, sem az Epocánál, ha rájönnek, hogy Magyarországon valaki az ő
cikkeikből készít külpolitikai bulvárt. A Der Spiegelből külön rovatot gyártottam,
Augstein és Engelmann írásaiból raktam össze ezt a komoly részt, a nevüket is
említve, nem tudom már, mi lehetett ennek a jogi legitimitása. Akkor is sejtettem,
most meg különösen nyilvánvalónak találom, Aczél tudta, hogy ezeket az
oldalakat én írom, a Szabad Földnél (egymillió feletti példányszám)
jelentéktelenebb lap esetén is tudta volna, de nem szólt semmit, talán úgy
gondolta, hogy amíg a nevem nincs leírva, békén hagy. Ha jól emlékszem, ’74-re
évült el a Ház az erdőben című
tévéjátékom miatti büntetés, ő többet nem jelentkezett. Jártam rendesen
raportra a Pártközpontba, fenyegettek engem is, az éppen esedékes
szerkesztőimet is, de Aczél nem szólt semmit, még Az új Kharón című kötetem megjelenésekor sem, pedig arról a
Népszabadság is megírta, milyen veszélyesen bomlaszt.
Ezt csak azért mondom, hogy világos legyen, semmi
okom nincs arra, hogy nosztalgiával gondoljak Aczél Györgyre. De az tény, hogy Pándi
Pál szemináriumán megvitattuk (én például egy széket törtem el ebben a vitában)
Golding frissen kiadott könyvét, A legyek urát. Amiről csak a hülye törleszkedő
kiszista szocializmus seggnyalók mondták, hogy az a fasizmusról szól. Pándi a
félév végén külön megemlítette, hogy a jelest azért kapom, mert a Golding-regénnyel
fasisztázókat leordítottam – azaz tudta, hogy az indulatom a fennálló rendszernek
szólt. Pándi Aczél György egyik pártfogoltja és legjobb barátja volt, aki régi
magyar irodalmas létére fontosnak tartotta, hogy kiadja szemináriumi feladatnak
Faulkner Medvéjét, Paul Guimard Hárman Párizsbanját, Thorsteisson 79-es
sofőrjét. A kortárs irodalomnak ezeket a Modern Könyvtárban megjelent műveit. A
Modern Könyvtár 1958-ban hozta vissza az Athenaeum húszas években volt
sorozatának címét és szellemét. Attól az évtől kezdve, hogy Aczél átvette a kultúra
irányítását. A következő harminc évben a magyarországi kultúra olyan korszakát
éltük, amit sem korábban, sem azóta meg sem közelített semelyik rezsim. Amit
Aczél „tiltott”, azt jórészt én is betiltanám, ha nem betegednék bele már a
kifejezésbe is (tiltás). Ami érték volt, az megjelent, a kulturális szemetet
kétségkívül nem engedte – ezzel lehet nem egyetérteni, meg lehet vágyni rá,
végülis mindegy, de az tény, hogy Ottlik, Sarkadi, Kardos G., Kertész Ákos, Konrád,
Esterházy az Aczél-időkben jelent meg, Jancsó Oldás és kötése akkor készült és
utána az összes többi nagy filmje, Huszárik, Makk, Gaál, Sára, Bódy akkor
forgatta a világra szóló filmjeit, Szabó István akkor fejezte be az Álmodozások
korát a „tessék kérem felébredni” képsorral, Bálint András a Szerelmesfilmben
rohant ki a párizsi pályaudvarról egy utolsó szippantásnyi szabad levegőt
szívni, és a Mephisto akkor kapott Oscar-díjat. Az én tévéjátékom egy evidensen
hallható ordítás a fennálló rend ellen, mellesleg szerintem nem volt igazán jó darab,
csak éppen a politikai felhangjai csináltak belőle néhány napos szenzációt – de
megjelent. És a kötetem is megjelent, ami után Hegedűs azt írta a
Népszabadságban, hogy figyelemreméltó tehetség vagyok, de károsak az eszméim
(ezeket csak azért említem, mert elég jól ismerem a történet minden oldalát). A
színházak bemutattak Sartre-t és Fejes Endrét, az Erkel Színházba eljött Ella
Fitzgerald és a Modern Jazz Quartet, meg ilyesmi. Mindent lehetett – na jó,
majdnem mindent – ami érték volt, és semmit, ami szemét.
Egy minden szempontból undorító rendszerben éppen
csak a kultúra volt annyira működőképes, amennyire egy minden mást megfojtó
diktatúrában ez egyáltalán elképzelhető. Egy relatíve annál is undorítóbb
diktatúrában még az sem működik.
Ne tessék nekem ezt a kis nyikhajt, ezt a
kinyújtott nyelvvel lihegő, két lábon járó megfeleléskényszert egy napon
említeni egy igazán nagyformátumú, kétségkívül gazemberi tulajdonságokat is
magában hordozó alakkal, aki az Oszlopos Simeont berakatta a Sarkadi-kötetbe,
miután értesült róla, hogy a szerkesztő nem meri az életműbe illeszteni.
Valamint ha szabad kérnem, pufogni se tessék a
nyikhaj szövegén, mert semmi különöset nem mondott ezzel a 80 százalék
kidobandóval, hacsak azt nem vesszük, hogy valamelyest túlzott a 20 százalék
megtartandóval. Nem a százalékokkal van baj ugyanis, hanem a szemlélettel, valamelyest
tájékozott irodalmár nagyjából tudja, hogy a világirodalomnak legjobb esetben
az 5 százaléka az örök érték. A magyar irodalom sincs ennél előkelőbb
helyzetben.
Mondom, nem ez a baj. Hanem hogy bárki lehet olyan
helyzetben, ahonnan bármiféle kultúrát irányíthat és uralhat. És hogy ezt
valaki „még mindig jobb”-nak minősíthesse. Bárminél, bárkinél.