Azt mondják, ne bomlasszam az ellenzék egységét. Az összefogást. Jó, nem bomlasztom.
Inkább csatlakozzam egy bornírt gyülekezethez? Akik
még a struccsághoz is hülyék, amennyiben be sem kell dugniuk a fejüket a
homokba, anélkül is elég sötét van körülöttük? Akik képtelenek föltenni a
legegyszerűbb kérdéseket.
Azt mondják az egyik jelöltről, hogy jobboldali.
Kösz, hogy szóltak.
Valahol azt olvastam, hogy a baloldal figyelmébe
ajánlják, a váltógazdasághoz szükség van a jobboldalra. Nemrégen meg azt is
olvastam, hogy Obama is valami ilyesmit írt. Megkerestem, íme:
„A volt
amerikai elnök hangsúlyozta: a demokrácia működéséhez szükséges, hogy egyaránt
legyen bal és jobboldal is.”
Aztán Barack Obama azt is mondta, hogy „…a Republikánus Párt tagadja a klímaváltozás
létezését, vitatja a választási eredményeket és összeesküvés-elméletekbe
kapaszkodik, amelyek közül a legőrültebbeket Donald Trump terjesztette.”
Lehet ilyeneket olvasni mindenhol, hogy a
demokrácia működéséhez kell a verseny meg az eszmék ütközése. Egy pillanatra
tekintsünk el attól, hogy a „demokrácia” jelen formájában egy végtelenül ostoba
és kártékony módszer az emberi társadalom működtetésére, aminek úgyszólván
semmi köze nincs a mintának tartott és ezáltal meggyalázott görög
demokráciához, fogadjuk el alapnak a megállapítást, mely szerint szükség van a
bal és jobboldalra. Ebben a pillanatban azt a megállapítást fogadtuk el, hogy
mondjuk az atlétikát modellnek véve, voltaképpen nem vagyunk tisztában a
futóversenyek lényegével. Mert igazi futóverseny akkor lesz az eseményből, ha
bizonyos, a nép által megválasztott arányban indítunk bérgyilkosokat, kocsmai
verekedőket és más bűnözőket, akik a start után elkezdik irtani a futókat. A
leggyorsabbakat persze már csak hátulról agyonlőni tudják, de a „demokrácia”
szabályai szerint ez rendben van, csak élénkíti a versenyt, ha azért
izgulhatunk, marad-e futó, aki így is célba ér.
A közérthetőség kedvéért kissé (nem nagyon) eltúloztam
a jobboldali versenyzők jellemrajzát.
Namármost. A „demokrácia” jelenkori értelmezése
szerint attól a pillanattól kezdve, hogy egy köztörvényes bűnöző indul valamely
közéleti választáson és ott nyer, akkor politikussá válik, és mint ilyen,
automatikusan elveszíti bűnöző jellegét.
Ha elfogadjuk azt a meghatározást, miszerint a
jobboldaliság az emberek közötti egyenlőtlenség erőszakos fenntartása és
törvényként való helyeslése, akkor tudomásul vesszük, hogy az egyetemes
történelem jelentős része a jobboldaliság történelme. Ha nem bánják, nem írom
ide a jobboldaliság árnyalt jellemzőit, a lényeg itt van fent, különben
nagyjából mindenki tudja, mit jelent a jobboldaliság.
A mi népünk történelme a jobboldaliság történelme,
ez a nép mindig a jobboldaliságot jelentette akkor is, ha ennek a képnek a
kialakulásához nem sok köze volt, rákényszerítették, elfogadta.
Mikor milyen esélye volt ennek a népnek bármire,
ami legalább árnyalatnyival különbözött volna a jobboldaliságtól? Ezt kapja
ezer éve. Erről tudja, hogy ebben kell élnie. Hogy mi az a másfajta? Ami
Európában már sokszáz évvel ezelőtt megvolt? A szabadság kis körei (Bibó), amik
még a jobboldaliság förtelmes korlátoltságát is elviselhetőbbé tették? Honnan
tudná, mi az, nem volt benne része soha.
Úgy vélem, ismét kell beszélnünk kicsit a
jobboldaliságról, legalább annak a legutóbbi százötven évéről, a jobboldal
úgyszólván kizárólagos szerepéről ennek az országnak a mélységes mélyben
tartásáról.
Ideteszek részleteket korábbi jegyzeteimből, a
kompilációt egy másfajta minőség megjelenítésének szánom, hogy értető legyen,
mi a bajom egy Márki-Zay nevű nyomulásával. Trianonoztunk például hosszan,
sírtunk krokodilkönnyeket, a „baloldaliak” is. De valahogy egy szót sem láttam
a „baloldali megemlékezések” között sem például a frankhamisításról.
A magyar „úri osztály”, azaz annak a jelentős
hányadát kitevő ostoba és aljas alakjai nagyjából ugyanazt csinálták, amit
1990. óta az úgynevezett jobboldal: hergelte a náluk is ostobább (általuk
butaságban tartott) köznépet. Hogy ugyanis milyen tragédia Trianon és milyen
igazságtalan. Többször leírtam már, nem az. Nem tragédia ahhoz képest, amilyen
tragédiának a retorziója és főképp nem igazságtalan. Dehát próbálja ezt valaki
elmagyarázni egy habzó szájú mélymagyarnak.
A frankhamisítás részleteit el lehet olvasni
mindenféle helyeken, én most csak a lényeget írom ide.
Windischgrätz Lajos herceg, hajdani közellátási
miniszter 1922-ben saját sárospataki birtokán kezdett el – kőnyomatos technikával
– előállítani ezerfrankosokat. Minthogy a hamisítványok egy vak koldus
megtévesztésére is alkalmatlanok voltak, a herceg úr a fővárosba költöztette a
holmiját, és az Állami Térképészeti Intézet Retek utcai épületében folytatta a
munkát. Ennek az intézetnek a legfőbb korifeusa egy „nagy tudós”, bizonyos
Teleki Pál buzgón vállalt részt a tevékenységből, minthogy ő is meg volt
győződve Trianon igazságtalanságáról. Sőt, ő arról is meg volt győződve, hogy
azt leginkább a zsidók csinálták, ezért megírta a modern kor első
zsidótörvényét, amivel még Hitler Mein Kampfját is megelőzte. A nyomdagépet a
Pénzügyminisztérium szerezte be. Ez csak azért lényeges adalék, mert bizonyos
források a mai napig nem látják bizonyítottnak Bethlen miniszterelnök
részvételét az ügyben. Ami úgy különben számos egyéb ténnyel is igazolható,
dehát egy bírónak, aki hivatását a megfelelő módon gyakorolja, bőven elég egy
miniszterelnök felelőssége az egyik minisztériumának működéséért.
A frankhamisítással az urak bosszút akartak állni
Franciaországon. Azaz tökön akarták rúgni Franciaország lovát. Mely ország – a
viccbeli jegessel ellentétben, akinek a lovát Arisztid rúgta tökön feleségének a
jeges által való elcsábítása miatt – annyira sem volt bűnös a trianoni
ítéletben, mint a jeges lova. De ez az urakat nem zavarta nemes bosszújuk
kivitelezésében.
A sokmillió hamis frank első ezresének a
beváltásával már lebukott a megbízott ezredes, azaz a végrehajtás elindításával
megbízott balek. 1925-ben Hágában letartóztatták. A nyomozás gyorsan eljutott a
legfőbb felelősökig, élükön Horthyval, Bethlennel és Telekivel.
És itt jön az ügy legfinomabb része. A brit és az
olasz diplomácia lecsitította a franciákat. A nemzetközi jog nemhogy a
fentnevezett három alakhoz nem jutott el, szóba sem kerültek mint felelősök. A
magyarországi bíróság négy évre ítélte Windischgrätz Lajost, három és fél évre
a budapesti főkapitányt. A herceg úr szállodákban és szanatóriumokban töltötte
le „büntetését”, a főkapitány kormányzói kegyelemmel szabadulva, el sem indult
a börtönkapu felé.
Nyugat-Európa úgy ítélte meg, hogy Bethlen
„stabilitást” jelentő politikája, valamint a Gömbös gerjesztette fajvédő hisztéria
elegendő ok a félrenézésre. Jobb a békesség. Nekik végülis semmiféle káruk nem
keletkezett, az a lényegtelen apróság meg, hogy mi történik itt országon belül,
kit érdekel. Szerintem baromira igazuk volt. Nem kell bolygatni ezeket a
dolgokat.
Meg sem kérdezem, ismerős-e ez valahonnan.
Voltak olyanok, akik 1990-ben méltatlankodtak az
osztrákok „magyar ne lopj” tábláin. A magyarság megvetése, taszító nevetségessé
válása nem ott és nem akkor kezdődött.
Az a borzasztó, hogy még csak nem is a
frankhamisítási botránnyal.
Annál is sokkal régebben.
Jó, nem győzöm hangsúlyozni, volt majdnem ötven év
Magyarország történelmében, amikor elkezdtük magunkat otthon érezhetni
Európában. De mint hamarosan bebizonyosodott, az arisztokráciának egy
végtelenül ostoba része, és a hozzájuk hasonló „jobboldal” ebben nem akart
részt venni, nekik jobban tetszett a „kutyaszerbia”, ezt 1878-ban már
énekelték, 11 évvel a kiegyezés után, és az országnak az első világháborúba
való belehajszolása.
A magyar „forradalom és szabadságharc” nem
hasonlítható például a bármilyen ostoba és fölösleges, jakobinus diktatúrába,
majd napóleoni császárságba torkolló, végül semmit meg nem oldó francia
forradalomhoz, ami nélkül sokkal egyszerűbben és hatásosabban meg lehetett
volna oldani a polgárság gondjait, de ami végülis inkább volt „baloldali”, mint
a reménytelenül jobboldali magyar. A hőbörgők harca, amit csak azért nem
nevezek ramazúrinak vagy felfordulásnak, mert a sok tízezer értelmetlenül
meghalt ember legalább a fejet hajtó gyász tiszteletét megérdemli.
„Az egész úgy tűnik fel előttem, mint valami rossz
álom! Ó, szent Nemezis! Egy lengyel és Kossuth hordják a gyúlékony anyagot a
tűzre!... Nous avons vendu le pays pour deux Louis! (Eladtuk az országot két
Lajosért - Batthyány és Kossuth)… Az egésznek rebellió színezete van…”
Azt tanítottam: hozzátok rendbe a vén házat;
tisztítsátok meg a szennytől, mely körülveszi etc. Az érintettek nem végezték
el ezt… Kossuth és társai pedig jobbnak látták felgyújtani!...”
Ez Széchenyi István naplóbejegyzése 1848. március
15-én és 16-án. Széchenyi és Deák vesztett. A főurak és köznemesek szabadságot
akartak és függetlenséget – önmaguknak, a Habsburgoktól. Fogalmuk sem volt
róla, mit kezdenének vele, mert a „vén ház” nem lett megtisztítva a szennytől,
azzal pedig, hogy rágyújtották a népre, saját magukat is rosszabb helyzetbe
lökték, mint amit el tudtak volna képzelni.
48-49 a miniszterek és hadvezérek ügye volt, a
bornírt főurakból álló magyar jobboldalé. Eszükbe nem jutott a nemzetiség vagy
a jobbágy sorsa, ők akartak önálló létet, ki tudja, mire alapozva. Dehát mit
lehet várni egy olyan baromian ostoba alaktól, amilyen a szlovák zugügyvéd volt
a hatalmasra növesztett és hazudott magyarságával, amiért bárki életét
feláldozta, kivéve a magáét. Ha egyszer valaki hajlandó lesz a valóságról írni
és beszélni a 48-as „emlékhelyek” helyett, akkor talán szép lassan eljutunk a
felismerésig: ez a „forradalom és szabadságharc” nem a nép harca volt. Ők azt
akarták, hogy hagyják őket békén – ha már az áprilisi törvények tisztességes és
gyors végrehajtása helyett a hibbant nagyképűsködést választották, csinálják
egyedül. Nélkülük. Dehát nem lehetett, mert a „Lajosok” úgy tartották, a népnek
vannak kötelezettségei.
"Hogy tulajdonképen mit ünnepelnek martius
15-kén, midőn egy kis pesti lármánál egyéb nem történt, azt nem tudom, de hogy
azon a napon, mellyen a hadsereg megmenti a hazát, lesz mit ünnepelni, azt
tudom." – írta Kossuth a feleségének 1849. március 15-én.
Hááát. Ünneplés helyett lett iszkolás a kincstár
maradékával, aztán sikkasztás Amerikában, aztán az a bizonyos
„Cassandra-levél”. Majd a magyar jobboldal bosszúterve 48-ért, hogy majd ők
most megmutatják: 1914. Hadüzenetek, kitartás az utolsó halottig, aki megint
csak annak a népnek a halottja, amelyik nem akart részt venni ebben sem, de
senki nem kérdezte, mely nép aztán elkezdte siratni Trianont, az ő elvesztett
országát, ami nem volt az övé soha… És így tovább. Horthy, újabb világháború, a
jobboldal újabb bosszúja a féleszű briganti, a nagyra tartott földrajztudós
Teleki zsidótörvényeivel… Aztán Rákosi Mátyás a szovjet megszállókkal a háta
mögött – ugye nem tetszik azt gondolni egy pillanatig sem, hogy ennek az „új
mesének”, ennek a „fasiszta kommunizmusnak” volt valami köze a baloldalisághoz?
A legsötétebbnek vélt korszak, ahol az ember kiszolgáltatottabb és
megalázottabb volt minden korábbinál, amit csak a csúti szotyolahéjköpködő
tudott tovább cifrázni, relatíve még sötétebb mélységekbe taszítani.
És most nagy barátsággal és örömmel konstatáljuk, hogy
van egy jobboldali az ellenzéki összefogásban. Egy csizma az asztalon.
Szabad annyit mondanom, hogy én nem örülök? Hogy én
nem tartom a váltógazdaság részének a jobboldalt? Különösen egy jobboldali
rendszer lebontásában nem használnék „váltásnak” egy hasonlóan baromi jobboldalit
a maga förtelmes nézeteivel.
Vagy én most itt bomlasztom ezt a különben is elég
kelekótya „összefogást”?