2021. július 30., péntek

Olimpia

 Tóta W Árpád írt az olimpiáról. Neki most lett elege. Én nyolc évvel ezelőtt írtam róla, dehát én idősebb vagyok (egyszer találkoztunk, 2003-ban kaptunk mindketten Pulitzer-díjat, de ezek szerint hasonlóan vélekedünk a versenysportról). Ideteszem azt a hajdani írást, ne kelljen keresgélni:

Az újságok legviccesebb rovata a sportrovat, úgy értem, akik írják, szerkesztik, annak szánják. Én általában a fogamat csikorgatom ezektől a vicces rovatoktól, és képtelen vagyok megérteni, miért gondolja úgy bárki, hogy a sportról viccesen kell írnia vicces fiúknak. Nem tudom, a sport mennyivel viccesebb területe az életnek, mint bármi más, engem az utóbbi időben inkább háborúra emlékeztet, ökölrázó, eltorzult arccal üvöltő, görcsösen a levegőbe csapkodó fiúkkal és lányokkal, akik örülni sem tudnak, én legalábbis azt látom, hogy amikor örülniük kellene, akkor mintha átkozódnának, a csapatsportokban megragadják egymást és szemmel láthatóan fájdalmat okoznak. Valamint koreográfiát készítenek az örömükhöz. Amikor örülni lehetne, akkor a lépéseikre, a mozdulataikra vigyáznak, hogy el ne rontsák a kitalált és begyakorolt idétlenségeket.

A versenysportban, ha tetszik, a profi sportban nincs semmi vicces. Kínlódás van benne, kegyetlen küzdés, az ellenfelet bármi áron elsöprő győzni akarás, harc az életben maradásért. Pénzt vagy életet, a szó szoros értelmében. Ha pénzt akarsz, az életedet kockáztasd, vagy menj a fenébe. Testmozgás, jó levegő, felfrissülés – beszélgess róla a nagymamáddal, nekünk te egészben kellesz, hogy feláldozhassunk lent az arénában. Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos? Ugyan már. A háztömb körüli bajnokságban talán, de a megyei háromba már nyerő típusokat válogatnak. Vegyen egy biciglit a gyereknek, apuka, jól fogja érezni magát, de mi egy osztállyal följebb akarunk kerülni, ide olyan kell, aki gólokat tud rúgni. És az hogy’ van elképzelve a kedves szülőtől, az a vászongatya meg a tiszacipő? Nájkiba’ játszunk, apuka, van egy itthoni színünk meg egy amikor idegenbe megyünk, a nájkicuccot a kedves szülő veszi. Na viszonlátás.

Sima vereség a Syma csarnokban, írja a sportújságíró, és valószínűleg elismerésre várva néz körül, hogy milyen vicces címet választott. A „sima vereség” következtében a boxolót kórházba vitték, és bár másnap hazaengedték, azt senki sem tudja, melyik szerve milyen mértékben károsodott. Jópofa, nem? Vicces.
(A humor és a viccelődés úgy viszonyul egymáshoz, mint a forrásvíz és a pocsolya – hogy tisztázzuk a fogalmakat. A humorérzék az intelligencia jelzőfénye. Az intelligencia képesség a minket körülvevő világ megismerésére és képesség a minket körülvevő világhoz való alkalmazkodásra. A vicces ember, pontosabban a viccelődő ember nem képes vagy nem akar – végülis mindegy – alkalmazkodni, ő azt hiszi, hogy humoros, pedig csak intelligencia-hiányos.)

Militarista szimbólumok
A sport addig játék, amíg az a célja: a testmozgással együtt járó játék. Amint számítani kezd az eredmény és a jobb eredmény által való győzelem, a sport megszűnik eredeti értelmében sportnak lenni. Futni, úszni és labdázni azért kell, hogy az ember örömét lelje a futásban, úszásban és labdázásban (és persze az ezekkel járó versengésben), és nem azért, hogy másoknak okozzon örömet. Mások szórakoztatására futni, úszni és labdázni, a jobb eredményekkel másokat legyőzni elsősorban nem sport, hanem a rabszolgaság egyik megnyilvánulási formája. A jó Coubertin báró talán maga is elhitte, hogy nemes eszménnyel ajándékozza meg a világot, pedig csak felújította az ókori cirkuszt és annak minden elemét, a népszórakoztató intézmény világméretűvé szélesítésével nagy lehetőséget adott mindazoknak, akiknek az ő nemes eszményeihez a legkevesebb köze van: a militaristáknak és a 20-21. század legelvetemültebb rabszolgatartóinak, a kereskedőknek.

Az olimpia militarista szimbólumok sorozata, a zászló, a láng, az alakzatban vonulás, a babérkoszorú, az érmek (kitüntetések), a jelszó mind annak a rendnek és fegyelemnek a szimbólumai, amiknek semmi köze nincs a sport eredeti jelentéséhez. A citius-altius-fortius (gyorsabban-magasabbra-erősebben) éppen olyan lelkesítően hangzik, mint a hendiatris más megjelenései, a veni-vidi-vici (jöttem-láttam-győztem), a liberté-égalité-fraternité (szabadság-egyenlőség-testvériség) vagy az ein Volk-ein Reich-ein Führer (egy nép-egy birodalom-egy vezér) (bocsánatot kérek az érzékeny lelkűektől, de a hendiatris, azaz a hármasság fogalmába az utolsó is beletartozik), és éppen olyan kártékony, mint minden, ami az ösztönöket akarja feltüzelni lelkesítés céljából. A vége mindig blood-sweat and tears (vér-verejték-és könnyek, hogy egy áttételesen lelkesítő hendiatris-t is idézzek).
Gyorsabban-magasabbra-erősebben, ez a coubertini eszmény lényege, a báró által kitalált jelszó állítólag az ember legnemesebb törekvéseit foglalja össze. Tényleg?

A vesztesek érme

Én gyorsabb vagyok nálad és erősebb is és magasabbra (távolabbra) tudok ugrani. Én testesítem meg a coubertini eszményeket. És te? Hát micsináljunk, te bizony lassúbb vagy nálam meg gyengébb és nem is tudsz olyan magasra (távolra) ugrani, mint én. Te csak szeretnél olyan lenni, amilyen én vagyok, de csak akkor leszel, amikor én már abbahagytam, ha lesz olyan szerencséd, hogy addig nem jön egy másik jobb.

Tessék megkérdezni az ezüstérmest meg a hatodik helyezettet az ember legnemesebb törekvéseiről. Ha azt mondja, hogy ő jól érzi magát ezüstérmesként vagy hatodikként, akkor hazudik. Esetleg szellemileg és érzelmileg kissé visszamaradott, ha az volt a célja, hogy ő legyen a második legjobb vagy a hatodik. Igaz, hogy Marika huszonkettedik lett tízezren, de megjavította az országos csúcsot, és ez már nagyon szép eredmény. Nem is azért ment, hogy aranyérmet nyerjen, ugyebár, amivel fényesen igazolta a másik coubertini eszményt, hogy ugyanis nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. Igen? Akkor miért tartjuk számon, hogy az országos csúcsot azért megjavította ez a Marika? Talán kérdezzük meg Marikát, szeretne-e tízezren olimpiát nyerni. Nem azt, képes-e rá, hanem hogy szeretne-e. Ha azt válaszolja, hogy nem, meg kell simogatni a fejét, és gondoskodni ápolókról.

A versenysport a megalázottság gyűjtőhelye, a kisebbrendűségi érzések kikelésének legmelegebb fészke. Aranyérmesből egy van, vesztesből sok. Az ezüst- és a bronzérem a vesztesek érme.

A sport angol szó, első jelentése mindenhol a világon ugyanaz (még németül is Sport), azaz sport, testgyakorlás (kivéve mondjuk a sakkot, ami szellemi sport, de azt nem szokták rá mondani, hogy szellemgyakorlás). Ez az angol precíz nemzet, mintha tudták volna, mi fog történni a sporttal – van a szónak egy második jelentése is: feltűnést keres, felvág, erőt fitogtat. Sport with somebody azt jelenti, gúnyt űz valakiből.


Vacsora vagy világhír

Az NBA (National Basketball Association) alapos trénerei már nemcsak az egyetemi kosárlabda bajnokság meccseire járnak, hanem figyelemmel kísérik a középiskolás kosarasok pályáját is, hogy elsőként csaphassanak le a legígéretesebb tehetségekre.

Ronaldinhót a Copacabana homokján fedezték föl, mint a legtöbb brazil futballistát, ő akkor még szerette a játékot, és az elérendő cél egy jó vacsora volt (ő mondta egy újságírónak). Holnap estére. De a jövő hétre már a világhír és a vagyon.

Az amerikai tornatermekbe és a brazil tengerpartra régen nem játszani mennek a gyerekek, hanem fölfedeztetni magukat. Ezeket a helyeket az különbözteti meg az ókori rabszolgapiacoktól, hogy aki itt nem találtatik elég jó gladiátornak, azt nem adják el birkapásztornak. Egyelőre.

A nagyobbik fiam tízéves lehetett, amikor átment labdát szedni a szemközti teniszpályára. Meleg volt, kis idő múltán már csak a Kanadából hazalátogatott rokon maradt talpon, kérdezte a kisfiamat, tud-e teniszezni, játszana-e vele. A pálya tulajdonosa (a magyar női utánpótlás válogatott edzője) leült, nézte az én fiacskámat, aztán hazakísérte, és azt mondta nekem, wimbledoni bajnokot csinál belőle. A sportban semmi sem biztos ugyan, de ő kivételesen garanciát vállal arra, hogy ez a gyerek tizenhat-tizenhét éves korában nyerni fog Wimbledonban. Nagyon meghatódtam és köszöntem szépen, de inkább nem. Az én kisfiam szabadnak született, és az öccsével együtt abban a szellemben is nevelkedett – már amennyiben létezőnek fogadjuk el az emberi szabadság fogalmát.

Demokrata mesteredző?

A sportoló attól a pillanattól fogva, hogy nem a saját örömére fut, úszik, labdázik, része lesz egy függési láncolatnak, egy függelmi rendszernek, aminek ő mindaddig a legalján marad, amíg sportol. Főnök, mester, Laci bácsi vagy Kati néni – mindegy, hogyan hívják, ő mondja meg, mi legyen, mikor legyen. Nincs olyan, hogy majd megbeszéljük, te miképpen látod ezt, fiam, mondd el, mert lehet, hogy én tévedtem.
A sport nem demokratikus rendszer (mondom a demokrácia híveinek). Az edző, aki nem parancsol és nem kinyilatkoztat, nem alkalmas edzőnek. Lehet persze lázadni, az asztalra csapni, hogy én ezt másképp tartom jónak, de ez a viselkedés a sportoló pályafutásának a végét jelenti. Különösen, ha sikeres, nagy tekintélyű edzőre csapja rá az ajtót. Az én első egyesületi edzőm a közepesnél gyengébb képességű volt, de eszembe sem jutott, hogy akár csak magamban minősítsem őt. Félpályától labdavezetés, ziccer. Ennyit tudott a kosárlabdáról, de azt fölényesen, ellentmondást nem tűrően. (Fentiekhez nem tartozik hozzá a pofozás, az edzőnek nem szükséges rosszjellemű, rosszminőségű, ócska alaknak lennie, ezek nem edzőtulajdonságok.)

Amikor tizenkilenc évesen (már válogatottként) abbahagytam a versenysportot, csak annyit tudtam, hogy én nem küzdeni jöttem, hanem játszani. Ha nem hagynak, inkább elmegyek. Az amerikai profi kosárbajnokság meccsein a hazai közönség azt üvölti kórusban, hogy dííífensz (defense), magyarul védekezz. Ennek az egy szónak a jelentéstartalmát kifejtve megkapjuk a játékok mai lényegét: állítsd meg a gaz ellent bármi áron, dolgozd bele a talajba, üsd agyon, öld meg, mert ha nem teszed, ő fog győzni. Ha mégis kicselezett, és otthagyott téged, akkor nyúlj utána kézzel vagy lábbal, vesd elé magad, nyomorítsd meg, lődd le, mindegy, csak ne hagyd pontot dobni, gólt lőni, azaz tedd lehetetlenné magát a játékot. Dííífensz, mintha az életed függne tőle!

Eselék

Mintha az életed függene tőle? Nagy Zsigmond tanár úr, a Testnevelési Főiskola végzős hallgatója – ’64-ben a tokiói olimpián 5. lett súlylökésben – középiskolai tornaórákra járt mérni a diákok teljesítő képességét. Állt a futókör közepén, és egyenként szólította ki azokat, akikről úgy gondolta, sok nekik a terhelés. A mérései igazolták, hogy helyesen döntött. Ez 1960-ban volt. Kolonics Györgyöt, Fehér Miklóst akkor Nagy Zsigmond nem engedte volna, hogy túlhajtsa magát. Most futballisták, kerékpárosok, atléták halnak meg. A sportszergyártók és a kereskedők szótárában „eselék” címszóval jelölik ezeket a halottakat. A szó a katonaságnál használatos, a hadgyakorlatok közben meghalt bakákat nevezik eseléknek. (Nagy Zsigmond 2010-ben, 73 éves korában meghalt. Nyugodjék békében, kedveltem őt, remek ember volt.)


Berlinben, a 2009. évi atlétikai világbajnokságon a maratoni futás ezüstérmese az utolsó két-három kilométert végighányta. Futva. Kicsit oldalt fordult, hogy a mezére azért viszonylag kevesebb hányadék jusson. Aztán a célba érkezve kiadta magából a maradékot. A pekingi olimpián ugyanezt tette egy nőversenyző. Ő a vert mezőnyben végzett. Még az ezüstérmesnél is vertebb mezőnyben.

Micsoda önuralom, micsoda fegyelem, hogyan sanyargatja és győzi le az ember a saját szervezetét! Ó milyen nagyszerű! Egy frászt. Értelmetlen és védhetetlen marhaság akkor is, ha aranyérem a vége. A baj az, hogy a sportolók nagy részének ezt hiába magyaráznánk. Nemcsak a kenyai maratonfutóknak, hanem az európai és amerikai „egyetemistáknak” is. (Az idézőjel nem annak az elenyészően csekélyszámú sportolónak szól, akik az agyvelejük és nem az izomzatuk teljesítménye okán kerültek be az egyetemre.) Ez ugyanis nem szellemi szint, nem IQ és nem kultúra függvénye, hanem jellemkérdés. Nevezhetjük lelki alkatnak, mentális irányultságnak, a lényeg az, hogy a jórészt érdemtelenre pazarolt tekintélytisztelet, a rajongás valami és valaki iránt (főnök, mester, Laci bácsi vagy Kati néni), az ebből fakadó hamis értékrend uniformizálja ezeket az ifjú embereket tekintet nélkül arra, hol születtek és milyen környezetben nőttek fel. A sportoló agyú ember soha nem lesz önálló gondolkodású és ízlésű ember, mindig szüksége lesz egy felettes énre, akit csodálhat, és aki sosem lehet nála bonyolultabb személyiség. A sportoló agyú ember inkább végighányja a maratonfutást, de nem áll meg, mert gyerekkorában azt mondta valaki, hogy az ember nem adja fel. Ez a valaki nagy valószínűséggel a tornatanár volt.

Nem minden versenysportoló sportolóagyú, viszont rémületesen sok sportolóagyú van azok között, akik soha semmit nem sportoltak.

(A volt, bukott köztársasági elnök például reménytelenül sportoló agyú, marad is, amíg él. Azt is mondhatnám, nem tehet róla szegény, de azért ez nem volna igaz. Egy bizonyos szellemi szint fölött mindenki maga döntheti el, milyen halmazállapotú gerinccel kívánja leélni az életét, ez nem életkortól függ, hanem jellemerőtől. Vagy mondjunk inkább jellemgyengét?)

A mi Petink

A legnagyobb tömegeket kiszolgáló népszórakoztató intézmény dermesztően jelzi az emberiség szellemi állapotát. Mit kap a versenysporttal a közönség? Militarizmust, diktatúrát és nacionalizmust. Ezért nézi hol őrjöngve, hol könnyekig meghatódva, magához ölelve a nemzethez tartozót, és (persze sportágtól függően) megvetve, lenézve, gyűlölettel eltaszítva az „idegent”, a más nemzet polgárát. Vigyázzba vágja magát, a sírás a torkát szorongatja, amíg leng a nemzeti zászló és szól a nemzeti himnusz, és közben érzi, hogy ő mennyivel különb, mint a más nemzet fia-lánya. Máskor is érzi ezt persze, mert ha máskor nem érezné, akkor most sem nézne diadalmasan a szomszédra, de a máskor az más, most ez így még diadalmasabb, és még sokkal világosabb a magasabbrendűsége, most, hogy a Peti megnyerte az aranyat. A mi Petink.

A sportriporter tárgyilagossága szakmai és etikai alapkövetelmény. Kivéve ha magyar van a mezőnyben, annak szabad, sőt kötelező drukkolni, és illik többes szám első személyben beszélni. (Esetleg van a nacionalizmusnál rosszabb is? Vajon mit mondott az amerikai sportriporter 1968-ban, a mexikói olimpián a 200 méteres síkfutás eredmény hirdetésekor? Amikor az árbocra lassan húzták fel az amerikai zászlót, szólt az amerikai himnusz, és a dobogón két amerikai állampolgár, Tommie Smith és John Carlos, az arany- és a bronzérmes felnyújtott, fekete kesztyűs kézzel tiltakozott. Hogy mi ellen? Talán rosszkor lőtték el a rajtot, vagy egyenetlen volt a futópálya? Nem. A saját hazájuk politikája ellen tiltakoztak. Az olimpián. Zászló, himnusz.) Van még egy kérdésem. Jobban szeretném, szívesebben nézném Usain Boltot, a képességeit magasabbra taksálnám, ha magyar volna?

Diktatúra és nacionalizmus ölelkező fogalmak, nem kiegészítik, hanem feltételezik egymást. A diktatúra mechanizmusára épülő és a nacionalizmust magától értetődően fel- és kihasználó sport jelenlétének mennyisége és minősége egy ország felépítményében következtetésekre ad lehetőséget az illető ország társadalmi berendezkedésének minőségére. Rákosi Mátyás a helsinki olimpia 16 magyar aranyával hirdette országlásának nagyszerűségét, és a berni világbajnoki döntő elvesztésébe bukott bele. A sportra különös figyelmet fordító, stadionépítő és milliárdokat a sportra (különösen a futballra) költő politikusok és a nagy sportnemzetek mindig gyanúsak. (Az amerikai nacionalizmust és a feketékre épülő sportot most hagyjuk, a gyanú alól nem kivétel az sem, csak másfajták az összefüggések, mint Hitler 1936-os olimpiája, Rákosi Magyarországa, a Szovjetunió, az NDK és Kína esetében. A magánstadion építését, ahová az ember a hálószobájából közvetlenül beléphet, már nem tudom a gyanús kategóriába sorolni. Az annál sokkal súlyosabb. A nemzetről meg, ami ezt szó nélkül tűri, végképp nincs mondanivalóm.)

Nagy pénz, de nem akkora

 
A Debrecen futballcsapata néhány éve eggyel tovább jutott a Bajnokok Ligájában, mint ameddig magyar csapat el szokott jutni, a sportrovatok máris tele lettek hozsannával. Hogy akkormost namostakkor húha és húdemilesz! Semmi sem lesz. Nem azért, mert a Debrecen ennél már nem jutott tovább, hanem mert akkor sem lenne semmi, ha megnyerné a Bajnokok Ligáját (ami különben abszolút lehetetlen). Néhány forinttal aktívabb lenne az idegenforgalmi mérleg, mert sok turista jönne a Real Madriddal, de Magyarország hitelképessége és az ország gazdasága ugyanolyan maradna, amilyen most. És az ország kultúrája is ugyanolyan maradna és a „politikai” éretlensége is, akkor is tovább menetelnénk az újbarbárság meredek lejtőjén lefelé, a menet élén a kereskedőkkel és az ő kereskedelmi televízióikkal.

Lényegében ugyanis a versenysport nem tényező, nem fontos, ha nem volna, néhány sportszergyáros- és kereskedő szegényebb lenne, és néhány hüllőagyú politikusnak máshol kellene keresnie a bulvármédiába való bekerülés lehetőségeit. A doppingüzletben érdekelt gyógyszergyártók talán észre sem vennék, ha megszűnne ez az üzletág, nem hiszem, hogy jelentős százalékot jelent a világ legnagyobb és legveszélyesebb maffiájának költségvetésében a viszonylag csekély mennyiségű „koksz”. (A közbeszéd ritkán említi őket, fegyvert, olajat, kábítószert szokás elsősorban szóba hozni, ha a legnagyobb gazemberségeket vesszük számba, és bár tudomásom szerint nem készül effajta statisztika, úgy tudom, a gyógyszer kenterbe veri a fenti hármat. Nyilvánvalóan ők vannak a legnagyobb befolyással a versenysportra, de nem győzöm hangsúlyozni, a szerencsétlen sportoló csak melléküzemág, nem fontos.)

A Formula I. versenyszériának állítólag az a gyakorlati haszna, hogy onnan kerül át minden új műszaki megoldás a civil autókba – nem tudom, nem értek hozzá. A lóversenynek meg állítólag az a haszna, hogy a telivérfuttatás határozza meg az általános lótenyésztést – ehhez értek valamelyest, ez egy marhaság, az volt akkor is, amikor például a kicsi, sűrű és fordulékony farmerlovak vására volt a legjobb üzlet. (Csak én egyedül legalább 80 ilyen helyes kis rövidtestűt segítettem megvenni, három amerikai keresett meg egymástól függetlenül, a harmadik százat akart volna, de már nem volt, csak húsz.) Nehéz lenne megmagyarázni, miképpen kerül át a telivértenyésztő tapasztalata a kis csordaterelőket szaporító gazdához. Még az istállózási és abrakolási teendők is alapvetően mások, mint amire a lóarisztokrata telivér tartásában szükség van.


Nájkicucc


A versenysport gyakorlati haszna viszont egy pillanatig sem lehet kérdéses. A síkfutásban működő mesterek edzésmódszereinek változása és finomodása, az élettani vizsgálatok alakulása, az úszóedzők felfedezései a légzéstechnika és a vízfekvés tárgyában, melyek mind az emberi szervezet jobb megismerését vannak hivatva szolgálni, nagyon komoly gyakorlati hasznot hoznak – na kinek? A sportszer gyárosnak és -kereskedőnek. Mert a bevezetőben említett apuka hamarosan meg fogja venni a nájkicuccot akkor is, ha megfelel a gyerek a követelményeknek, akkor is, ha nem. Az otthoni színt is meg azt is, amiben idegenbe’ szoknak. A szörnyülködő nézőnek üzenem, aki azon sápítozik, hogyan lehet olyan méregdrága ütőt darabokra törni, amilyet a faragatlan és ostoba élvonalbeli bunkók szoktak a földhöz vagdosni, hogy tegnap tetszett azt az ütőt kifizetni, amikor meg tetszett vásárolni Sanyikának az ugyanolyan emblémával díszített bóvlit, ami annyiba került a kedves apukának, amennyibe az élvonalbelié, de az anyaga is más, a görbülete is más meg a húzása is más. Ócska. Előállítási költsége körülbelül huszadrésze a Wimbledonban látottnak. A felfújt hólyag sportceleb meccsenként összetör két ütőt, a civil fogyasztó ez idő alatt megvesz nagyjából egymilliót. Mert a civil fogyasztónak is sportagya van, csak amögül hiányzik a tehetség és a sportteljesítmény. Úgyhogy az ő rajongásának alanya a sportoló, és értelemszerűen visszafelé haladva a függelmi rendszerben a civil fogyasztó rajongásának alanya az is, akiért a sportoló rajong. Mert ha sportoló rajong, akkor az csak jóféle rajongás lehet, azt meg a sportolóról lehet tudni, kiért rajong, mert ő ott van a politikai gyűlésen, és elhomályosuló szemmel csüng a vezér, a Főnök, a Mester minden szaván és minden mozdulatán. Ebből így együtt könnyű következtetni mindannyiuk szellemi színvonalára.



A fegyelem haszna

 
A militarizmus, a diktatúra és a nacionalizmus „szellemén” kívül mit ad még a versenysport? Gyors és felületes kielégítését az ember zsigeri szintű vágyainak a küzdés, a versengés iránt. Üzenetének lényege: ha már tenni nem tudod, legalább nézd. És példát ad fegyelemről, lemondásról, az emberi szervezet fizikai tűrőképességének határtalanságáról (a határ mögött már csak a halál van), azaz csupa olyan dologról, ami az emberiséget nem viszi előre az emberré váláshoz vezető úton, ezzel szemben viszont legalább hátráltatja. Fegyelmezett ember még soha mást nem tudott létrehozni, mint fegyelmezettséget, a lemondás és az önsanyargatás hozzátartozik egy cella magányában sínylődő szerzetes vagy egy remete alapfelszereltségéhez, de mindezekből még soha nem született zenemű, kép vagy szobor, sem regény, sem színdarab, az e=mc2 fegyelmezett, a világot elvágólagosan kezelő koponyában soha nem fogant volna meg. A sportagyú élharcosból elő lehet állítani 35-40-es pulzusszámú, 7 literes tüdejű, 45 kilós biciklistát, de soha nem lesz belőle Mozart, El Greco vagy Rodin. És viszont, Thomas Mannt, George Bernard Shaw-t vagy Albert Einsteint, Wigner Jenőt nem lehet rávenni arra, hogy másoknál nagyobbat ugorjon, vagy hátvédeket és kapusokat megszégyenítő gólokat rúgjon. Nem azért, mert nincs hozzá tehetségük, hanem mert más a mentalitásuk.

A sport és az alkotásra való képesség nem zárják ki egymást. Azaz a sport nem gátolja az alkotni képes embert, hogy létrehozzon valami maradandót, csak akadályozza addig, amíg az illető a sporttal foglalkozik és nem az alkotással. A „sokat köszönhetek a sportnak” kezdetű mondatok még a sportagy fertőző maradványai, a sportnak természetesen semmit nem „köszönhet”, legföljebb az anyagi biztonságot, ha meggazdagodott korábban.

Ment-e a versenysport által a világ elébb?

Nem.

Végül, visszatérve a mába, én már nemcsak a futballcsapatnak nem drukkolok, egyetlen sportolónknak sem. Jó, a többi kétségkívül nem olyan undorító, mint a futballvircsaft és benne a futballistáink, de az 50 milliós aranyérem felfordítja a gyomromat. Én például 16 éves koromtól dolgoztam, de egész életem összes havi fizetését összerakva sem kerestem annyit, mint egy aranyérmes olimpikon. Ugye nem kell összehasonlítanom az értékeket? Ja, és mielőtt elfelejtem: versenysportoló koromban a nagyválogatottban havi 600 forint "kalóriapénzt" kaptam. Kicsit szégyelltem megam. Nem az összeg nagysága miatt, akkor 1000 (ezer) forint volt az átlagfizetés, hanem mert magalázásnak tartottam, hogy pénzt adnak azért, amit én kedvtelésből csinálok. Ez a mentalitás ma legalábbis nevetséges.

2021. július 25., vasárnap

A választók viselkedéséről 2.

Az éles szemű olvasó nyilván észrevette, hogy a minap többször nekilendültem a jobboldaliság taglalásának, de egyszer sem jutottam el a konklúzióig. Hogy ugyanis miért fontos megértenünk a jobboldaliság lényegét. Miért írta Márai is, hogy ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a “jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit, anélkül, hogy megmagyarázta volna, hogyan keletkezett ez a „különös valami” és miért irtandó. Talán nem is tartotta fontosnak megmagyarázni, annyira nyilvánvaló, hogy ki kell pusztítani – tényleg az. Vagy nem érezte feladatának a jelenség mélyére hatolni. Talán tartott tőle, hogy olyat talál, amit jobb nem közhírré tenni. Vagy ’45-ben még túl fiatal volt ahhoz, hogy olyan kérdéseket tegyen föl, amilyeneket én fogok mindjárt. Azt nem hiszem, hogy ne merte volna leírni.

Ez egy jobboldali nép. Nem azért, mert ilyen akart lenni, mert ilyennek határozta meg magát, hanem mert nem tehetett mást.

Ideteszek néhány bekezdést egy 400 oldalas könyvből. A könyvet én írtam (kiadóra vár, lehet, még soká), higgyék el nekem becsületszóra, mind a 400 oldal annak bizonyítását adja, amiből most ezeket a sorokat kiragadom. De kell, hogy ezt most idézzem, mert fundamentuma a továbbiaknak.

Na akkor mégegyszer, utoljára: az alapbűn a honteremtés elmulasztása, a következő kérdés meg az, hogy van-e megnevezhető elkövetője.

Van. Istvánnak hívják, I. István néven tartják számon a tudományban, Szent István néven szokás emlegetni, róla ezen a néven szokás közterületeket és intézményeket elnevezni. Tele van velük az ország, ahogyan az ezen a néven látható, daliás férfialakot ábrázoló képekkel és szobrokkal is.

Vádolom ezt az István nevű királyt a magyar nép megnyomorításával. És vádolom a magyar történetírást, amiért egy, a korabeli adatok szerint kétségkívül kevéssé kedvező génállományú, lelkileg és szellemileg sérült, tanulatlan (hol, mikor, mit tanulhatott volna), primitív, a törzsi létben nevelkedett embert az üvöltő tények ellenére ezer éve magasztalnak, és ruháznak fel olyan tulajdonságokkal, amelyeknek az ellenkezője bizonyítható, tulajdonítanak neki olyan tetteket, amiket soha nem vitt véghez. Holott az egyetlen a magyar történelemben, akinek minden lehetősége megvolt arra, hogy hont teremtsen, azaz esélyt a népnek az önálló döntésre és fejlődésre képes létre, az egyetlen, akit ebben senki nem akadályozott, és aki ezt a lehetőséget a föld és az emberi szellem kipusztítására használta.

De nem vádolom ezt a népet. Mert most végül beleraktam a mérleg egyik serpenyőjébe azt az alapigazságot, hogy egy népnek olyan vezetői vannak, amilyeneket megérdemel, mert ő maga akarja ezeket a vezetőket – a másik serpenyőbe meg beleraktam ezt a könyvet. Annak a súlya sokkal nagyobb, ami ebben a néhányszáz oldalban benne van annál, mint amit egy szórványtelepüléseken élő, a törzsi szokásokkal megnyomorított embersokaság jelent, aminek az egyszerűségéből fakadó kíváncsiságát, a jóra áhítozó vágyát beledöngölték a Kárpát-medence földjébe. És minden egyes próbálkozásakor, amikor ki akarta dugni a fejét, újra meg újra rátapostak sáros csizmájú despoták. Akik mind ennek a nemzetnek a szülöttei voltak vagy az általuk ránk szabadított idegenek.

Azok az ősapák, kik egyik legkiválóbb költőnk szerint szabadon éltek-haltak, nagy valószínűséggel a 9. század első feléig élhettek-halhattak szabadon, a nagy utazásig, amíg végig nem rohantak azon a 2000 kilométeren (magyarázat majd az Ezerév című könyvben), aminek a végállomása a jelenleg Kárpát-medencének nevezett terület volt. Azóta mindig a legrosszabb minőségű emberfajta ül a nyakán az ősapák leszármazottainak, mely ócska és gyáva réteg (uralkodónak és uralkodó osztálynak nevezzük őket) az önnön ócskaságát és gyávaságát abban éli ki, hogy a tulajdonának vélt és aszerint kezelt népet megnyomorítja, miközben magát képtelen kiszabadítani valamely hűbérúr vazallusának a státuszából. Hivatalosan Orseolo Péter, a második magyar király 1045 pünkösdjén nyújtotta át az aranyozott lándzsát III. Henriknek, jelképéül annak, hogy országa a Német-Római Császárság hűbérese lett. 7 évvel I. István, az „államalapító” halála után. Mely hűbériség voltaképpen már István alatt előállt, csak még nem volt jelképileg megerősítve és a megfelelő (német-római) intézményekben okmányilag rögzítve (itt nem rögzíthették, minthogy semmiféle intézmény nem létezett). Attól kezdve ez a nép soha egy pillanatra sem élt önálló országban, csak (legjobb esetben) valamely perszonálunió részeként, de leginkább idegen hatalom által megszálltan. Az a Magyarország, amiről elképesztő hazugságokat hord össze a „hivatásos” történelem, 1920-ig nem létezett. (Az önálló létet Trianonnak köszönheti. Már ha volna mit megköszönni. Dehát semmi nem változott. A pöffeszkedés sem, amivel mindenkinél különbnek gondolta magát a jobboldal által hülyített nép, a siránkozás sem, ami a bús elnyomatásról szólt évszázadok óta, amit 1920-ban tetézett a területek elcsatolása, mely területek éppúgy nem voltak ezé a népé, ahogy a megmaradtak sem.)

Az „államalapító” semmiféle államot nem alapított, a 17. századig a fogalom sem létezett, sehol, nemcsak a mi faragatlan, képzetlen, tájékozatlan királyunk nem ismerhette. Nem alapított az semmit, csak a kereszténységet kényszerítette rá a szó szoros értelmében tűzzel-vassal a szerencsétlen népre, mert azt az egyet volt képes felfogni, hogy ennek a förtelmes vallásnak a nevében olyan rémuralmat alakíthat, amilyet akar, és annyit gyilkol, amennyit akar, senki nem fog szembe szegülni vele, mert a vallás lényege az, hogy ő isten küldötte, aki neki akar ellentmondani, az istennel ellenkezik, annak pedig az örök kárhozat a büntetése az örök üdvözülés helyett. Amiből ez a szerencsétlen ázsiai horda, a sámánizmus borzalmain felnőtt törzsi alattvaló azt szűrte le, hogy meg lesz büntetve, amit el is hitt, mert az ő felkent, keresztény uralkodója valóban halomra gyilkoltatta az embereket.

Ha elfogadjuk azt a meghatározást, miszerint a jobboldaliság az emberek közötti egyenlőtlenség erőszakos fenntartása és törvényként való helyeslése, akkor tudomásul vesszük, hogy az egyetemes történelem jelentős része a jobboldaliság történelme. És ha azt is tudjuk (Tocqueville-től), hogy a világ könnyebben elfogadja a kínálkozó hazugságot, mint a bonyolult, nehezen megismerhető igazságot, akkor nem nagyon csodálkozunk azon, hogy a világtörténelem sok közös megegyezésre alapozott hazugságból épül fel. Amiket feltárni, de főképp valósággá változtatni küzdelmes munka, mert a legnagyobb gazemberek, amilyen például Alexandrosz (Nagy Sándor), Napóleon, Jackson, Kossuth, holtukban is nehezen adják meg magukat.

Mindenesetre Európában azért ez egyszerűbb, ott azt nem lehetett megtenni, amit a sámánista törzsszövetség „vérszerződésére” (brrr) tákolt magyar királyságban meg lehetett és attól kezdve bármikor is, az „Árpádház” királyait senki nem akadályozta, mint ahogyan az utánuk következő idegen királyokat sem. Szokás idézni Bibót az egyik legkiválóbb megállapításával: Európa középkora „a szabadság kis körein” kezdett építkezni, a polgárság ebből a szabadságból lett. A Magna Cartára alapozott Bill of Rights rendelkezéseit alkalmazó jobboldal hasonló sem lehet  a Márai által leírt magyarhoz. Mint ahogyan a magyar „forradalom és szabadságharc” sem hasonlítható például a bármilyen ostoba és fölösleges, jakobinus diktatúrába, majd napóleoni császárságba torkolló, végül semmit meg nem oldó francia forradalomhoz, ami nélkül sokkal egyszerűbben és hatásosabban meg lehetett volna oldani a polgárság gondjait, de ami végülis inkább volt „baloldali”, mint a reménytelenül jobboldali magyar. A hőbörgők harca, amit csak azért nem nevezek ramazúrinak vagy felfordulásnak, mert a sok tízezer értelmetlenül meghalt ember legalább a fejet hajtó gyász tiszteletét megérdemli.

„Az egész úgy tűnik fel előttem, mint valami rossz álom! Ó, szent Nemezis! Egy lengyel és Kossuth hordják a gyúlékony anyagot a tűzre!... Nous avons vendu le pays pour deux Louis! (Eladtuk az országot két Lajosért - Batthyány és Kossuth)… Az egésznek rebellió színezete van…”

Azt tanítottam: hozzátok rendbe a vén házat; tisztítsátok meg a szennytől, mely körülveszi etc. Az érintettek nem végezték el ezt… Kossuth és társai pedig jobbnak látták felgyújtani!...”

Ez Széchenyi István naplóbejegyzése 1848. március 15-én és 16-án. Széchenyi és Deák vesztett. A főurak és köznemesek szabadságot akartak és függetlenséget – önmaguknak, a Habsburgoktól. Fogalmuk sem volt róla, mit kezdenének vele, mert a „vén ház” nem lett megtisztítva a szennytől, azzal pedig, hogy rágyújtották a népre, saját magukat is rosszabb helyzetbe lökték, mint amit el tudtak volna képzelni.

48-49 a miniszterek és hadvezérek ügye volt, a bornírt főurakból álló magyar jobboldalé. Eszükbe nem jutott a nemzetiség vagy a jobbágy sorsa, ők akartak önálló létet, ki tudja, mire alapozva. Dehát mit lehet várni egy olyan baromian ostoba alaktól, amilyen a szlovák zugügyvéd volt a hatalmasra növesztett és hazudott magyarságával, amiért bárki életét feláldozta, kivéve a magáét. Ha egyszer valaki hajlandó lesz a valóságról írni és beszélni a 48-as „emlékhelyek” helyett, akkor talán szép lassan eljutunk a felismerésig: ez a „forradalom és szabadságharc” nem a nép harca volt. Ők azt akarták, hogy hagyják őket békén – ha már az áprilisi törvények tisztességes és gyors végrehajtása helyett a hibbant nagyképűsködést választották, csinálják egyedül. Nélkülük. Dehát nem lehetett, mert a „Lajosok” úgy tartották, a népnek vannak kötelezettségei. Például nemzetőrnek lenni. Azt eleinte nem lehetett pontosan tudni, mit is jelent a nemzetőrség meg mivel jár, de egy idő után kiderült. A nemzetőri szolgálatot minden 20 és 50 év közötti életkorú, városokban vagy rendezett tanácsú községekben 200 forint értékű házzal vagy földdel, egyéb községekben ½ jobbágytelekkel vagy azzal megegyező nagyságú földdel, illetve évi 100 pengő tiszta jövedelemmel bíró férfira kiterjesztették (hogy kik? – hát nem a nép képviselői). Végülis 350-380 ezer nemzetőrt írtak össze. Még egyszer, ha nem volna teljesen érthető: 350-380 ezer, a fenti ismérvekkel, ez még nem az általános hadkötelezettség. Erdély, a határőrvidék és Horvátország nélkül. Ez utóbbi mondat azért fontos, mert először a horvátok jöttek nekünk, majd később Bemnek Észak-Erdélyt kellett visszafoglalnia. Hogy kitől? Hát azoktól a román és szász csapatoktól, melyeket a nagyvonalú magyar történetírás, ami részletekkel nem fárasztja az amúgy is túlterhelt tanulóifjúságot, egyszóval ezeket a csapatokat csak per „császáriak” említi. Amiben persze van valami, azért lettek viszonylag hosszú idő múlva „császáriak”, mert a magyar nemzethez tartozók nem lehettek, ahogyan a horvátok sem, a szlovák nemzetiségű Kossuth ugyanis elzavarta őket, mondván, hogy ez az ország a magyaroké. De így is, 350-380 ezer nemzetőr, azért az impozáns létszám, nem? Lehetne. Viszont 1849 későnyarán, amikor legnagyobb volt a magyar haderő létszáma, 172 000 katona vívta a magyar szabadságot. Nem csak nemzetőr, hanem hadköteles katona is – ebben már benne van a sorozott újoncok létszáma. Ez a 172 000 a lehetséges magyar nemzetőr seregnek nem egészen a fele. A „magyar korona” népességének 13 milliójából nagyjából 2 millió volt a felnőtt, hadra fogható férfi. Ha ebből leszámítjuk a durván elzavart nemzetiséget (és arányosnak feltételezzük a család felépítését), marad körülbelül 1 millió 400 ezer. Szeptember 13-án Batthyány rendeletet adott ki az újabb toborzás megkezdéséről, minthogy az előző nem járt valami fényes eredménnyel. Talán a nép – ami mint tudjuk, mindig józanabb a hőzöngő forradalmároknál – nem pontosan értette, kinek és miért kellene nekimenni, ők úgy értesültek, hogy lettek törvények, ezek közül némelyik rájuk vonatkozik, azzal kellene valamit. Az nekik egyelőre éppen elég szabadság lenne a korábbiakhoz képest. Szép és lelkesítő a magyar szabadság úgy általában, de azért az otthoni, az is megtenné egyelőre. Úgyhogy nem nagyon mentek katonának. Együtt kiabáltak a toborzókkal, hogy éljen meg vivát, de leginkább otthon maradtak. Az újabb csapatokat a hadfogadó parancsnokságoknak Pestre, Pécsre, Debrecenbe és Szegedre kellett volna szállítaniuk, de ez a miniszterelnök szeptember 20-án kelt rendeletében már másképpen szerepelt, hiszen Pécset a horvát betörés már közvetlenül fenyegette. A szeptember 13-a és 20-a közötti egy hét alatt a kormányzat fokozatosan letett a honvédsereg újoncozásának önkéntes jellegéről, és az alakulatokat ettől kezdve sorozással állították föl. A tisztikart 24-én nevezték ki, a gyülekezési helyeket megyénként, 27-én állapították meg. Ez az újabb újoncozás 16 zászlóaljról, 24 000 főről szólt. Ezzel párhuzamosan, Batthyány már 26-án utasította a törvényhatóságokat újabb 42 500 újonc kiállítására. A katonaállítási törvény szerint minden 127 lakos után két újoncot kellett kiállítani a polgári hatóságoknak. Ez még akkor sem megrendítő arány, ha már a sorozás vált szükségessé, amiről valahogyan nem az elsöprő lelkesedés jut eszébe a szabadságért különben teliszájjal rajongó hazafinak. Mondom, kicsit nehézkesen indult a dolog, de a magyar történelem eddigi legnagyobb sajátjogú népirtása azért csak elkezdődött. És abban tényleg benne volt az egész ország, 125-en figyelték az ablakból, ahogy két újoncot elvittek. Az már valami, azt a szabadságharcot tényleg sokan nézték, némelyek egész közelről. Az 1 millió 400 ezer hadra foghatóból 172 000 harcolt a mindenkire kötelező sorozás után. A maradék 1 millió 228 ezer megúszta. Üzenhette Kossuth, hogy el kell menni, ők nem mentek el.

"Hogy tulajdonképen mit ünnepelnek martius 15-kén, midőn egy kis pesti lármánál egyéb nem történt, azt nem tudom, de hogy azon a napon, mellyen a hadsereg megmenti a hazát, lesz mit ünnepelni, azt tudom." – írta Kossuth a feleségének 1849. március 15-én.

Hááát. Ünneplés helyett lett iszkolás a kincstár maradékával, aztán sikkasztás Amerikában, aztán az a bizonyos „Cassandra-levél”. Majd a magyar jobboldal bosszúterve 48-ért, hogy majd ők most megmutatják: 1914. Hadüzenetek, kitartás az utolsó halottig, aki megint csak annak a népnek a halottja, amelyik nem akart részt venni ebben sem, de senki nem kérdezte, mely nép aztán elkezdte siratni Trianont, az ő elvesztett országát, ami nem volt az övé soha… És így tovább. Horthy, újabb világháború, a jobboldal újabb bosszúja a féleszű briganti, a nagyra tartott földrajztudós Teleki zsidótörvényeivel… Aztán Rákosi Mátyás a szovjet megszállókkal a háta mögött – ugye nem tetszik azt gondolni egy pillanatig sem, hogy ennek az „új mesének”, ennek a „fasiszta kommunizmusnak” volt valami köze a baloldalisághoz? A legsötétebbnek vélt korszak, ahol az ember kiszolgáltatottabb és megalázottabb volt minden korábbinál, amit csak a csúti szotyolahéjköpködő tudott tovább cifrázni, relatíve még sötétebb mélységekbe taszítani.

Mikor milyen esélye volt ennek a népnek bármire, ami legalább árnyalatnyival különbözött volna a jobboldaliságtól? Ezt kapja ezer éve. Erről tudja, hogy ebben kell élnie. Hogy mi az a másfajta? Ami Európában már sokszáz évvel ezelőtt megvolt? A szabadság kis körei, amik még a jobboldaliság förtelmes korlátoltságát is elviselhetőbbé tették?

Ezzel kellene valamit kezdenie a mai „ellenzéknek” becézett politikusi társaságnak. Ezért nem érti Mari néni és Lajos bácsi azt a rengeteg fölösleges hablatyolást, amivel megpróbálják elárasztani őket, ezért nem érdekli az egész. Mert azt úgyis tudja, mit fog kapni. Lenézést. Esetleg két kiló krumplit.

Mondjam meg, mit kell tenni, hogy ez végre ne így legyen?

 P.S.: Majd’ elfelejtettem. A ’90 utáni 12 évet tetszik kérdezni? Az a nosztalgia megnyilvánulása volt az elveszett paradicsom után. Amit Kádár-korszaknak nevezünk. Aminek éppúgy nem volt köze a baloldalisághoz, mint az összes többinek. De az jó volt. Azt ismertük. Az kellett volna. Aztán nem olyan lett.

  

2021. július 19., hétfő

A választók viselkedéséről

Semmi újat nem fogok mondani. Legalábbis ahhoz képest, amit eddig már elmondtam, leírtam, legföljebb most másképp szól majd. Afféle összefoglalás. A hatszázvalahányadik. Azt is sokszor leírtam, hogy egy levéltetűt nem nagyítunk elefánttá semmiféle részletes elemzéssel – ezt most sem teszem, mert nem Magyarország miniszterelnökét elemzem, hanem bizonyos, első pillantásra érthetetlen folyamatokat.

Csak úgy átsiklottunk a tanárképzés kivégzésének tervén. Volt egy-két ejnyebejnye, de semmi különös, emiatt senki nem akart az utcára menni (aminek különben az égvilágon semmi értelme nincs egy ilyen rendszerben, mint a magyar, kár, hogy ezt senki nem tudja, aki mozgósítani akarja a népet, nem a népet kell mozgósítani, hanem a bíróságokat – perek százait elindítani, nagyon szépen kérem, ne tessék poltpéterezni, senki sem áll a törvények felett, a főügyésznek csúfolt savanyújózsi sem, mindössze a megfelelő módszert kell megtalálni).

Majd mostantól olyan „tanárokat” fognak „képezni”, akik annyit tudhatnak, mint egy érettségiző diák. Annál nem kell több, hiszen csak odáig kell elvinni a gyereket, hogy le bírjon érettségizni, ahhoz meg pontosan az a szint kell, amennyit az érettségin kell tudni. Az úgynevezett emelt szintűhöz valamivel többet, ahhoz majd elvégez az a tanár egy tanfolyamot, és akkor majd azt is tudni fogja. Az emelt szintet. Ha valamelyik hülyegyerek kérdez valamit, amihez ennél a szintnél többet kell tudni, akkor a tanár majd rendre utasítja. Hogy mondjuk anyádat kérdezgesd, fiam-lányom, ez itt az iskola, nem a tudományos akadémia.

Az kissé még homályos, hogy mi lesz azokkal, akik ezeket a tanárokat az egyetemeken tanítják ebben a fékezett habzású kivitelben, mert azt talán nem sejti a „törvénytervezet megalkotója”, hogy az egyetemi tanárok is az úgynevezett tanárképzésből kerülnek ki. Ugyanazt tanulják, amit a középiskolai tanárokká válók. Nincs külön egyetemi tanári egyetem. Van mindenféle magasabb szint, de az arra az öt évre épül, amit egyetemi tanulmányoknak neveznek. És egyáltalán, ez a nikotex tanárképzés meddig fog tartani? Öt évig nyilván nem, ha csak azt kell tudni, amit az érettségizők tudnak. Voltaképpen az egész egyetemi képzést meg kell szüntetni, az lesz középiskolai tanár, aki az érettségi délutánján bemegy az igazgatói irodába és jelentkezik. Hogy ugyanis ő tanár akar lenni. Olyasmi lesz ez, mint az újságírás. Jónapot, jöttem újságírónak. Az nem olyan egyszerű, kérem, tudja valamivel igazolni, hogy a magyar nyelv ismeretének az alapjáig sem jutott el? Persze, bármikor tesztelhetnek, garantálom, hogy csak egy szénlehordó szókincsét vagyok képes használni. Rendben, akkor ahhoz az asztalhoz üljön le. És ha hazamegy, nekiláthat csomagolni, holnapután utazik Cannes-ba, a filmfesztiválra, kell egy friss szemléletű filmkritikus. Nem baj, hogy nem nézek filmeket? Direkt jó, éppen ez kell nekünk, az nem jó, ha a kritikus képzettebb a tanyasi olvasónál, mert akkor Mari néni nem érti, miről van szó. Tapsikoljanak csak együtt a Marvel-filmeken, és kérdezzék egybehangzóan, ki a franc az a Fellini és miért kellene leborulni előtte, nem tud az szart se a filmkészítésről.

Na szóval, nem tudom, ez a miskárolás még csak terv vagy már törvény, azért nem tudom, mert erről nem szólnak a hírek. Egyszer leírtak valamit, aztán hagytuk a fenébe, nem fontos ez, itt van a homofób törvény, az a felháborító.

Tényleg az. Csakhogy van valami, ami annál is felháborítóbb. Az ugyanis, hogy a magyar és a világközvélemény szépen ráugrott, mint a díszpárnára hímzett kismacska a pamutgombolyagra, gurigáznak is szorgalmasan, Magyarország miniszterelnöke meg éppen írja alá a jutalmat annak a brigantinak, aki ezt kitalálta. Mert most éppen egy ilyen kellett, valami igazán felháborító, aljas intézkedés, ami tényleg önmagában is vérlázító, és akkor simán átmegy az oktatás tovább rombolása. Aminek következtében eljut az ország a butaságnak abba a mélységébe, ahol még sosem tartózkodott, pedig a magyarság ismert, 8000 éves történelmének mindig ez volt a fundamentuma: a népnek olyan sötét butaságban tartása, mely sötétség leple alatt bármit meg lehet tenni vele. És amihez képest az igazán förtelmes homofób törvény egy könnyű nyári szórakozás, minthogy az örök homályból ered a másféle ember gyűlölete és nem fordítva. Azaz a homofóbia-törvény a betegség tünete, ami bármilyen undorító is, a kezelésével (a törvény kiirtásával) semmit nem tettünk a betegség ellen. Tetszik érteni? Dühöngünk a fekélyes seben, el akarjuk tüntetni a visszataszító látványt, de eszünkbe sem jut tenni valamit a fekély okának megszüntetéséért.

A fekély oka pedig az az alak, aki a vastag, áthatolhatatlan butaságán kívül a zsigereiben hordozza az összes rossz tulajdonságot, amivel ember születhet. Aki terjeszti a betegséget. És aki új kórjelenségekkel mélyíti a fertőzést a gyógyíthatatlanságig, a halálig. Aki Magyarország miniszterelnöke. Lényegében 23 éve megszakítás nélkül. Nem árt ezt a tényt minél többször és hangsúlyosan rögzíteni, nehogy legyen az utókorban egyetlen ember is, aki azt hiszi, az a nyolc esztendő, melyről az adminisztratív feljegyzések szólnak mint MSZP-kormányzásról, az netán megszakítást jelentett ennek a falusi futballistának az uralkodásában – akkor is az történt, amit ő akart, a kormánypárt „demokratikusan” kormányzott, azaz teszetoszán totyorgott és maga alá eresztett rémületében, ahányszor a csúti szotyolahéjköpködő megparancsolt valamit a Rádiónak, Televíziónak vagy utcára szólította a híveit. Ahelyett, hogy már akkor lefolytatta volna az összes eljárást, amiknek az alapján Magyarország jelenlegi miniszterelnöke már akkor megkaphatta volna az őt megillető börtönbüntetést, mellékbüntetésként az örökös eltiltást mindenféle közéleti tevékenységtől. Tetszik tudni valamilyen nyomozásról és retorzióról például a 2006-os események után? Hogy ugyanis ki a felelős a TV-székház ostromáért, a tank elkötésével összekötött fővárosi harcokért, a csőcseléknek a lakosságra szabadításáért? Megbüntettek valakit a rendőrfőnökön kívül? Beszél bárki másról, mint a rendőrök „túlkapásairól”? Beszél bárki bármit a valóságról, vagy csak a „szemkilövetés” megy anélkül, hogy valaki valaha látott volna egyetlen dokumentum felvételt egyetlen szem kilövéséről a különben végig közvetített puccskísérletben? Érdekelt valaha valakit a Rádió megsemmisítése egy fizetett maffiózó által, aminek következménye lehetett az „öszödi beszéd” gyalázata, a magyar médiatörténelem legundorítóbb epizódja, ami után sokévtizedes börtönbüntetéseket kellett volna kiosztani, a rádióelnöktől indítva a sunyi MSZP-tagokig? Ha van valamilyen súlyos bűne Gyurcsány Ferencnek, akkor ez. Hogy ránk szabadított egy fasiszta gazembert.

Dehát persze nem erről van szó, már megint majdnem belecsúsztam a levéltetű felnagyításába. A hordóhasú primitív csak egy jelenség, egy voltaképpen kivédhetetlenül kitüremkedő következmény, amilyen sok volt a magyar történelemben. A hordóhasú primitív az ostoba, értetlen világpolitika következménye. Abból fakad, hogy a „nyugati” politikusok nem képesek tudomásul venni azt a rendkívül egyszerű tényt, miszerint a földrajz által meghatározott Európának csak egy töredéke nevezhető valóban Európának. Az Odera-Neisse határ nemcsak a második világháború befejezésekor választotta el a két világrendet, ennek a vonalnak a dél felé való meghosszabbítása lényegében a történetének kezdete óta jelölte Európa keleti határát. És ez nem változott 1990. óta sem – ez itt Ázsia, a maga dühöngő fasiszta kommunizmusával, valamint mindazzal, amit az magába foglal, a vicsorgó antiszemitizmussal és más, idegennek ítélt népcsoportok kirekesztő gyűlöletével, a minden ismeretlentől érzett rettegéssel, és legfőképpen az egyszemélyes vezető iránti rajongással. Még egyszer: nem Magyarországról beszélek, hanem erről az egész hatalmas térségről az Odera-Neissétől a Urálig. Ifjúkoromban nagyon dühös voltam a tehetetlen szövetségesekre, amiért a szicíliai partraszállás után csak töketlenkedtek, vacakoltak, ahelyett, hogy igyekeztek volna észak felé, bőven lett volna idejük elvágni a szovjet hadsereg útját, és akkor mi maradhatunk a nyugati zónában. Az eszembe sem jutott, hogy Churchill és Montgomery már akkor tudta, amit én csak mostanában: ráérnek, Európa valódi határait így is meg tudják védeni, a ruszkik meg végezzék el a piszkos munkát az övéik földjén.

Azt akarom mondani, hogy az 1990-ben elkezdett művelet nemhogy nincs befejezve, sokkal inkább megy visszafelé. Most nem szovjet birodalomnak hívják, de amint az nyilvánvaló volt már Jelcin megjelenésekor, nincs változás. A lenini út helyett sűrű keresztvetések közepette döngve masírozunk a középkori keresztény inkvizíció bevezetése felé, különben minden úgy van, ahogyan volt, még a határok sem változtak. A helyi párttitkárok helyett szövetséges kis diktátorok gyilkolják halomra az embereket, bizonyos szempontból kegyetlenebb módszerekkel, mint korábban a sztálinizmus idején, amennyiben például a magyarországi helytartó a mélyszegénység mélyítésével növeli a megalázottak és megnyomorítottak hekatombáját, meg a félelem, az elbutítás és a tömegek megalázása által nyomja mind fiatalabb korra az elérhető élettartamot – voltak okos emberek, akik a fejüket csóválták évekkel ezelőtt, amikor a csúti büdös bunkót tömeggyilkosnak neveztem, lassan kezdik belátni, hogy igazam volt, legföljebb valamivel hamarabb észleltem a nyilvánvalót, mint mások.

Egyelőre a Chamberlain-metódust látom alkalmazni, („ó, hát nem lehet egy ember annyira elvetemült”), és nem a Kissingeri eljárást, pedig utóbbi ma éppolyan aktuális, amilyen ’90 előtt volt, és éppúgy alkalmazható, sőt egyszerűbben, csak a keresztényfasisztakommunisták pénzzel való tömését kell abbahagyni, a rendszer pillanatok alatt összeomlik. De ehhez valakinek szólnia kellene, mert egyre világosabban látszik, Merkel és a többiek ugyanúgy nem képesek felfogni, kivel van dolguk, ahogyan a harmincas években a finom angol úr miniszterelnök a saját kulturális szintjéről szemlélődött, ahonnan Hitlerig nem lehetett lelátni. Szólni kellene, hogy a veszély nem azzal arányos, amennyivel ez a pöcegödör mellől fölfelé könyöklő, primitív dugó jelentéktelenebb az osztrák tájképfestőnél, mert nem a falusi futballista képességei irányítják az eseményeket, hanem azok a fertőző magok, amiket a Finkelstein-félék nyomnak bele ennek a szétfolyó gusztustalanságnak a szervezetébe, amik aztán ott szaporodni kezdenek, és amit a magyar miniszterelnök széthint a világban a maga „eszméire” mind fogékonyabb tömegek közé. Mely folyamat itt, a góc közvetlen környezetében még talán megállítható, de az epidémia (a koronavírusra dermesztően emlékeztetve) gyorsulva terjed. Nagyon sajnálom, de az általam sokszor idézett alaptétel erre a helyzetre is igaz: ha egy hordó szennyvízhez egy kanál bort adsz, szennyvizet kapsz – ha egy hordó borhoz egy kanál szennyvizet adsz, szennyvizet kapsz. Ez a Felcsútról elszármazott kanál szennyvíz már bele is került a boroshordóba.

Azt a sajnálatos tényt kellene tudomásul venni, hogy nemcsak a magyar nép túlnyomó többsége fogékony a pusztító eszmékre és nemcsak a tanulatlan magyarra leginkább hasonlító amerikai plebsz. A németek talán sok évtizedig védő immunitást szereztek(?), de ezzel egyedül állnak még a töredék, Európának nevezhető Európában is.

A nép nem demokrata és nem stabil szavazó. Ha a népről rászűkítünk Mari nénire és Lajos bácsira, talán könnyebb megérteni: nemcsak nem tudják, mi a demokrácia, nem is érdekli őket. Többször elmorfondíroztam arról, kinek mi fontos, jó volna végre tudomásul venni, ez mindenféle „politikának” meghatározó kérdése. Kellene hogy legyen. Ők nem azért nem mennek szavazni, mert közömbösek az ország sorsa iránt, a marinénik nem is tudják, hogy van szavazás, és ha netán hallottak róla, akkor azt nem tudják, mi keresnivalójuk volna ott. És ha netán még azt is tudnák, egy dolog egészen bizonyos, a marinéniknek és lajosbácsiknak nem fontos az, amiről szavazhatnának. Nem tudom, készült-e valaha ilyen felmérés, de nyilvánvalónak látszik, a különféle pártokra szavazók legnagyobb részét egyáltalán nem valamilyen világnézeti irányultság, ideológiai meggyőződés vezeti, a pártokra szavazók legnagyobb részének a közvélemény kutatási adatokban a „pártot választani nem tudók” között van a helye, akik nem azért nem tudnak pártot választani, mert egyik sem felel meg a kényes ízlésüknek, hanem mert fogalmuk sincs róla, vannak itt pártok, és azokkal nekik bármi módon foglalkozniuk kellene. A jelenleg uralgó keresztényfasiszta banda kétharmada (ami legutóbb a csalássorozat előtt regisztrálható eredmény szerint már az egynegyedet sem érte el, és egyáltalán, a jogosult népességnek a 30 százalékánál soha nem is volt több), körülbelül 85-90 százalékban olyan szavazatokból áll össze, amilyenek a létezett szocializmusban voltak: „most ez van”. Ez a fősodor iránya. A kisnyilasokból lettek a Magyar Dolgozók Pártjának a leglelkesebb tagjai, akik 56 után nyomban átléptek az MSZMP-be, aztán 90 után ismét nyilasok lettek. Keresztényfasiszták a fideszben meg a jobbikban. Ha jön új irányú sodrás, akkor ott lesznek. Ők a demokrácia tartóoszlopai. Ők azok, akiknek megmondják, mit kell tenni és azt hogyan. Beszélünk itt népfelségről, önálló döntésekről, a magunk és a mások iránt érzett és tanúsított felelősségről – a népnek semmi szüksége nincs ezekre, a nép azt akarja, hogy mondják meg neki – ezt is elmondtam már százszor és rajtam kívül elmondták már százan. Nem arról van szó, hogy nem értik a demokrácia lényegét, még csak arról sem, hogy elutasítják a felvilágosítást – ha netán megértenék, akkor sem kellene.

Félreértés ne essék, a földkerekségnek jóval több, mint a 99 százaléka marinénikből áll, de én most csak Magyarországról beszélek, meg valamelyest az Odera-Neisse vonaltól keletre eső, még egyszer mondom, az Európának tekinthető területnél sokkal nagyobb részről.

Gyurcsány tragikai vétsége abban van, hogy neki tudnia kellett volna, itt mást jelent a jobboldaliság, mint bárhol másutt az atlanti térségben. Nem mintha bárhol másutt valamelyest is rokonszenves volna, de általában nem feltétlenül jelenti az emberi jogok általános és folyamatos megsértését, és kiváltképpen nem azonos mindenütt a fasiszta eszmékkel.

A jobboldaliság számára a pozitív isteni archetípusok létezése nem igényel igazolást, mondja a jobboldal egyik főideológusa. A jobboldaliság elutasítja az egyenlőséget, az egyenlőség szempontrendszerét, mint az ember à priori előfeltevését (azt ne tessék kérdezni, mit jelent az utolsó tagmondat, én csak idézem, de nem értem). Különben ha a pozitív isteni archetípusok létezése nem igényel igazolást, akkor ez az eszmerendszer már ki is állította magáról a butaság és kártékonyság igazolását, de mondom, létezik a világon mindenütt, jórészt kénytelenek vagyunk elviselni.

Ezek a baromi mondatok önmagukban elegendők lehetnének ahhoz, hogy egy emberinek minősíthető társadalom megvetéssel forduljon el a jobboldaliságtól, dehát nem fordul el, mert nincs emberinek minősíthető társadalom (talán a skandináv országok kivételével), méghozzá éppen a jobboldaliság léte miatt.

Ám a magyar jobboldaliság sokkal borzalmasabb fogalom a fenti meghatározásánál. Tessék elolvasni Márai 1945-ös Naplóját.

Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a “jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint “keresztény magyar ember” előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert “keresztény magyar úriember”, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem “keresztény magyar” vagy “úriember”, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a jobboldaliság minden értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt 30 éves, és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen. Talán megalkuszik fogvicsorgatva, s mert önző és gyáva: bizonyára hajlong majd az új rend előtt, de szíve mélyén visszasírja a “jobboldali, keresztény, nemzeti” világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni, és aladárkodni a nagyvállalatokban képzettség és hozzáértés nélkül.

Ez a fajta soha nem változik meg.

Ezekből a „keresztény magyar emberekből” lettek a Rákosi- és Kádár-rendszer legbuzgóbb kiszolgálói és ’90 után az újnyilasok. De az igazán szomorú az, hogy még soha sehol nem olvastam a legnagyobb magyar lángoszlopnak tartott Kossuth sunyi, szóvirágokkal leplezni próbált, megátalkodott jobboldaliságáról. A nagy szabadsághősről, aki a nagy magyar szabadság nevében rekesztette ki a horvátokat és az összes többi nemmagyart, lopott el minden pénzt, ami a keze közelébe került, mert úgy vélte, neki a magyar szabadság nevében joga van hozzá. A nagy magyar szabadságharc bukása után jogosnak tartotta az amerikai magyarok által összeadott dollárszázezrek elsikkasztását, a Londonban nyomtatott húsz tonna „Kossuth-bankó” terjesztését, és jogosnak tartotta a magyar történelem legocsmányabb írását is elküldeni Deák Ferencnek. Amit a hihetetlenül ostoba magyar „történelemtudomány” nem átall „Cassandra-levélnek” nevezni.

Ilyenkor mond le Magyarország legbecsesebb állami jogairól, és lemond oly módon, lemond, magát oly politikának eszközeül szegődtetve, mely szomszédainkat úgy nyugat, mint kelet felé ellenségeinkké teszi; a nemzetiségi belkérdés kielégítő megoldását, a horvátországgali kiegyezkedést lehetetleníti, s szemlátomást közelgő európai bonyodalmaknál hazánkat a vetélkedő ambícióknak céltáblául tűzi ki. [...]

... én e tényben a nemzet halálát látom; s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat; nem avégett, hogy vitatkozzam, hanem hogy Isten, a Haza s az utókor nevében esdekelve felszólítsalak... Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere! [...]

Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még a reménytől is megfosztanának!

Tudom, hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt!

Írta ezt az a százezrek haláláért felelős gonosztevő a Kiegyezés hírére, akit máig magasztalnak, holott elég volna abból a levélből ennyit elolvasni, amit itt fentebb látnak. A magyar „történelemtudomány” a jelen pillanatig úgy tartja, hogy a Kiegyezés, históriánk egyetlen pozitív korszaka olyan volt, amilyennek ez az ostoba diktátor, ez a Kossuth nevű jellemezte. Iszonyatos.

Foglalkoztam sokszor sokféleképpen a konzervativizmussal. Nene! Ne tessék véleménykérdést csinálni belőle, nem a véleményemet írtam le, hanem definíciókat, adatokat, dokumentumokat soroltam, amik mind a konzervativizmus kerékkötéséről szólnak, arról a kártevésről, amivel ez a szűk csőlátás akadályozza az emberiséget az emberré válásban.

"A konzervativizmus világszemlélet, a politikára és az államra vonatkozó nézetek összessége, politikai irányzat, amelynek eredeti értelme a tradicionalizmusban ragadható meg... a változásoktól való idegenkedést, azokkal való szembefordulást jelenti... Hívei védik a hagyományos intézményeket, erkölcsöt és rendet, szkeptikusak az újjal szemben, kétkedéssel fogadják a változtatásra irányuló terveket..."

Ez itt egy szépen összerakott, részletes és pontos definíció, jobbat nem tudok.

Többször mondtam már, én szégyellném magam, ha ez rám érvényes volna. Értem, persze, vannak emberek, akiknek ez tetszik. Akik nem is a jelen állapotot tartják őrizendőnek, hanem a múltat. Akik azt mondják, az elit dolga, hogy vezesse a többieket. És akkor még nagyon finoman és illedelmesen fogalmaztam meg a konzervativizmus egyik alapelvét. Ami a birkának tartott emberhordáról szól. (Félreértés ne essék, nem pártunkról és kormányunkról beszélek, sok csenevész sikló egy vödör takonyban azért mégsem illethető a hozzájuk képest tiszteletreméltó konzervatív jelzővel.)

Gyávának, megalkuvónak, beszűkültnek, szánalmasnak tartom azt, aki konzervatív, dehát én nagyon türelmetlen vagyok és bizonyos élethelyzetekben kevéssé megengedő. Bizonyos élethelyzetnek tartom például az emberellenes mentalitást és az abból fakadó cselekvéseket, a pusztító eszméket, amikből agresszió lesz, háború, emberirtás.

A konzervativizmus alapja a tradicionalizmus, azaz a hagyományőrzés, ami a meglévő vallási, politikai, kulturális szokások és intézmények tiszteletét jelenti.

Nem kell őrizni a hagyományokat, a vallásiakat és politikaiakat kivált nem. Vannak levéltárak és könyvtárak, ott mindenféle megtalálható abból a förtelmes lomhalmazból, amit az emberiség elkövetett valaha. Mindenféle csicsa jelmezbe öltözve handabandázni is lehet, szigorúan zárt körben, ha azonnal fejbe csapják azt, aki valamiféle nagyszerűségnek akarja beállítani az efféle idétlenkedést.

Nem a hagyományt kell őrizni, hanem az értéket.

Azt szeretném kérni szépen, Magyarországon ne tessék elismerőleg szólni sem a konzervativizmusról, sem a jobboldaliságról.

Ezredszer is ideírom, nem vagyok híve semmiféle politikai, rendeleti betiltásnak. De elkötelezett híve vagyok a természeti törvényeknél sokkal gyengébb, ám azokból kiindulni kívánó emberi jogok érvényesítésének.

Az Emberi és polgári jogok nyilatkozata (franciául: Déclaration des droits de l'homme et du citoyen) az egyetlen olyan törvény, aminek irányítania kell mindenféle emberi társadalmat. Úgy értem, annak kell megfelelni. Azon belül is a negyedik cikkelynek:

A szabadság annyit jelent, hogy mindent szabad, ami másnak nem árt. Az egyes ember természetes jogainak gyakorlása tehát más korlátokba nem ütközhetik, mint azokba, amelyek a társadalom többi tagjai számára ugyanezen jogok élvezetét biztosítják; s e korlátokat a törvény határozhatja meg.

A jobboldaliságot innen kéretik megvizsgálni. És ennek megfelelően bánni vele. 

2021. július 10., szombat

Bulvár

Azt írtam a minap, hogy az magánügy, valaki miképpen szólítja a saját mamáját, valamint az is magánügy, hogy róla beszélve miképpen nevezi meg, mondhatja azt is, az édesanyám főzött nekem húslevest, de ha nekem mondja, valami olyan családi intimitásba avat be, ami engem történetesen nem érdekel, sőt kifejezetten zavar.

Ha kicsit alaposabban belegondolnak, eléggé nyilvánvaló, mennyire nincs közünk a másik ember családi ügyeihez, egyáltalán bármihez, ami az úgynevezett magánélet része. Ugye? Mindenkinek joga van ahhoz, hogy amivel nem befolyásolja a közügyeket, ami nem változtat a társadalmi, gazdasági folyamatok menetén, ami úgy zajlik a nyilvánosság kizárásával az egyes ember életében, hogy azzal nem sért semmilyen közérdeket, semmilyen törvényt, azt megtarthassa magának. Belegondoltak, mennyire nyilvánvaló alaphelyzetet határoztam meg?

A tömegtájékoztató eszközök 90 százalékát ki kellene dobni a szemétbe, bedarálni, megsemmisíteni, ha ezt az alaphelyzetet érvényesíteni akarnánk. A büszkén mellét verő bulvár ugyanis, ami hirdeti magáról, hogy ő bulvár, 100 százalékban a másik ember magánéletében turkál. Kizárólag azzal foglalkozik. És az ember ezt élvezi. Úgy értem, az is, akinek a magánéletében turkálnak. Elvárja. Közhírré teszi, hogy kivel él, hogy terhes, hogy elvált. Úgy tesz, mintha mindez rám tartozna. Miközben egyetlen érzést tud kiváltani belőlem, az undort. Igaz, kevesen vagyok. A „rajongók”, a „követők” úgy vélik, ezeknek a „hírességeknek” kötelességük tájékoztatni a nagyérdeműt arról, milyen az emésztésük, rendben van-e a székletük.

- Tudod, mit csinálok veled? Szétverem a pofádat.

-      Már megbocsáss, de tájékoztatnom kell a közönséget, ez a mesterségem, és egy kis reklám senkinek sem árt.

-      Á, te ezt reklámnak nevezed. De tudod, mit kap az a szegény nő a férjétől? Én talán beleütöm az orromat a te házaséletedbe?

-      Te nem vagy újságíró.

Félek, kevesen tudják, honnan idéztem. Nem nézünk ilyesfajta filmeket. La dolce vita. Az édes élet. Azt talán még kevesebben tudják, hogy a paparazzinak nevezett lesifotósok köznévvé vált elnevezése is innen  származik: az „újságíró”, a saját magától és a szakmájától is undorodó Marcello fotósát hívják Paparazzónak. Úgy értem, ez a neve a film figurájának.

Fellini zsenialitása (ő tényleg zseni volt, ez nem a szokásos, ostoba tódítás, szerintem a filmtörténet legnagyobb alakja) első látásra meghökkentő ítéletre készteti a közönséget – Marcellót Mastroianni játssza, a durván rátámadó bárvendéget meg egy tenyérbemászó alak, akkor nyilvánvalóan Marcello mellé állunk. Csakhogy a tenyérbemászónak van igaza. Amit Marcello művel, az nem újságírás, az a legundorítóbb piszokban való tipródás. Az a bulvár. Azért nem írom, hogy a legrosszabb értelemben vett, mert nincs jó értelemben vehető bulvár. (Sok évtizede volt egy kollégám, egy napilap főszerkesztő helyettese, kiváló újságíró, jóhumorú, rokonszenves ember. Elment főszerkesztőnek egy bulvárlaphoz. Betegre kereste magát, házat vett, élt, mint Alízka meseországban, közben szép fokozatosan romlott le az emberi tartása, azért nem írom, hogy vált szaremberré, mert mégiscsak majdnem a barátomnak számított hajdan – évek óta nem láttam.)

A XVI. század óta sok évnek kellett eltelnie, mire az emberiség odáig torzult, hogy kizárólag a mások magánélete érdekelje, hogy nézze saját magát, mint – ahogyan már sokszor leírtam – majom a tükörben. VIII. Henrik csinált napi szenzációt a magánéletéből, csak hát az valamelyest védhető volt, az alattvalók tájékoztatását művelte a hálószobájának híreivel, az ugyanis tényleg tartozott a közemberre is, ki lesz a király utódja. Lesz-e fiú örököse. (A sors különös kegyelmének eredményeként nem lett, így válhatott uralkodóvá a mai napig legjelentősebbnek tekinthető Erzsébet, a világtörténelem három kiemelkedő uralkodója közül is talán a legnagyobb – bár a versenyt nehéz eldönteni, a másik kettő, Mária Terézia és Viktória súlya is nehezen felmérhető. Milyen érdekes, nem? Három nő. Én az olyan hímsoviniszta bunkók helyében, amilyen például Magyarország miniszterelnöke, azért ezen elgondolkodnék.)

Ma valóságsókat bámul a mind primitívebbre butított emberiség, a kereskedők meg gondoskodnak arról is, hogy a nyilvánosság előtt dolgát végző szerencsétlen VIII. Henriknek érezze magát, akinek kötelessége beszámolni arról, milyen intenzíven volt érezhető a legutóbbi szellentése. Az diadalmaskodik, akié büdösebb. Azt a közönség a vállára emeli, a legközelebbi légnemű béltermék már az orruk alatt durran.

Most visszaolvastam az előző bekezdést, sikerült néhány sorban leírnom a bulvár lényegét.

Nem tudom, mondtam-e már vagy csak akartam: a bulvárújságot írókat meg a kiadóikat hosszú börtönbüntetésre kellene ítélni, ha az emberiség elhatározza, hogy szeretne tovább élni. Jog szerinti akadálya nincs, számos paragrafus tiltja mindenütt a világon mindazt, amit ez a „termék” tesz. Egy bizonyos, a halált okozó foglalkozások listáján már hosszú ideje kiemelkedően vezet a bulvár. Olyan pusztítást végez, amire a gyógyszeripar, a fegyvergyártás és kereskedés meg az olajipar együtt sem képes.

 

2021. július 7., szerda

A magyar nyelvről végtelen szomorúsággal 2.

 

„Meghan Markle-t jó néhány néven lehet szólítani. Hallgat a Rachelre, a Sussex hercegnéjére, az anyura... de édesanyja máshogy hívja.

II. Erzsébet ezek mellett a Gary névre is hallgat…”

Ezt itt az előző bejegyzésemben említett portál idézi, a legnépszerűbb magyar hetilapból.

Megkérdeztem a második általánosba járó unokámat, mikor mondjuk azt, hogy valamilyen „névre hallgat”. Gondolkodás nélkül válaszolta, hogy amikor egy kutyáról beszélünk.

Ez nem árnyalatnyi különbség, hanem jelentéstartalmi. A magyar nyelv egyik egyedülálló szépsége, ami semmilyen ismert nyelvben nincs: a valamilyen névre hallgatásban benne van, hogy valamely állat felfigyel a nevére, úgyszólván megérti. Meghan Markle és II. Erzsébet különféle neveit sokféleképpen lehet ismertetni, ezt az egy formulát még „humor” gyanánt sem használjuk, egyszerűen azért, mert annak ízléstelen. Különben meg a tudatlanság, a pályára való alkalmatlanság szánalmas bizonyítéka.

Dehát sajnos van itt más is.

Búsan, a reménytelenség borújával közlöm, nagyon sokadszor (Don Quijote ehhez a küzdelemhez képest egy kis misi volt a szélmalmával), hogy Meghan Markle-nak anyja van, nem „édesanyja”. Nem tudjuk, hogyan szólítja a mamáját, de nem is fontos tudnunk, egy újságnak nincs hozzá köze. Ha ő egy interjúban édesanyámozik (bizonyosan nem teszi, az angol nyelv – mint az összes többi kultúrnyelv – ezt nem teszi lehetővé), az elég szomorú, mert azt jelzi, hogy fogalma sincs bizonyos illemszabályokról, nem bizalmaskodunk ugyanis nyilvánosan, a mamájához fűződő viszonya nem tartozik másra.

Dehát nem erről van szó, hanem arról a mindent elárasztó édesanyázásról és édesapázásról, ami nélkül semmit nem lehet olvasni, hallgatni, mert mindenhol beletörülik az ember arcába.

„Hír” (azért teszem idézőjelbe, mert egy nyavalyát hír az ilyesmi, dehát hol vagyunk már attól, hogy törődjünk az újságírás műfaji szabályaival) a különféle nevű híradókban (nincs ilyen, kékfénnyel kombinált bulvár van): édesanyja megfojtotta az újszülöttet. De olyan is van, hogy a férfi szétverte édesanyja fejét.

Alázatosan könyörgök (nem könyörgöm, mert nem ikes ige), ne tessék édesanyázni. Sem a fent idézett módokon, sem máshogyan. Ilyen szó, ilyen fogalom nincs ugyanis. Anya, az van. Mother, Mutter, madre, mére, maty (ha nem bánják, nem cirillel írom, gondolom, kevesen tudnák elolvasni), matka, mor – sorrendben angolul, németül, olaszul és spanyolul, franciául, oroszul, csehül, norvégul és svédül és dánul (minthogy a három skandináv nyelv voltaképpen egy nyelv három különböző dialektusának tekinthető) anya. Nem édes, csak anya. Tudniillik az magánügy, hogy valaki miképpen szólítja a saját mamáját, valamint az is magánügy, hogy róla beszélve miképpen nevezi meg, mondhatja azt is, az édesanyám főzött nekem húslevest, de ha nekem mondja, valami olyan családi intimitásba avat be, ami engem történetesen nem érdekel, sőt kifejezetten zavar. Az újszülöttet az anyja fojtotta meg, és a férfi az anyja fejét verte szét. Magánbeszédben anyám, mamám, anyu, anya – sokféle változat lehetséges, ha valaki az anyjáról beszél egy idegennek – az édes anya senki másra nem tartozik, azt otthon, ha szabad kérnem.

Nem kell finomkodni, kurvanyázás (© Petőfi) más nyelveken is van (ha nem feltétlenül kurvának nevezik is), azért az anya minden nyelvben szerepel az ostoba emberek szitokkészletében – mégsem akarják másképp hívni, ha éppen nem káromkodnak. Ezt csak azért emelem így ki, mert gyanúm szerint a szempillarebegtető magyar köznyelv egyebek között ezért is édesanyáz (bár ez sem feltétlenül elválasztó szó, vannak választékosabb bunkók, akik az édesanyjába küldik az embert). Ezen kívül van egy olyan, a fentihez hasonlóan blőd hiedelem, mely szerint az édesanya az a vérszerinti, az anya meg nem az, hanem az a mostohaanya.

Holott miről van szó? Az édes mindössze egy szimpla jelző, az íz-, ízes alak- és jelentésváltozása következtében lett édes, azaz nem sós és nem keserű, hanem kellemes és szerethető íz, ebből eredően egy kedves, szerethető személy jelzője. Az Ómagyar Mária-siralomban még ezes (ezes urume), az 1495-ben kiadott Guary-kódexben már edos (ahol a zárt e majdnem é-nek hangzott, a sva-szerű o meg inkább ö-nek), de igazi „karrierjét” csak a 18. században kezdte Verseghy Ferenc verseiben, és a Szinnyei-féle Magyar Tájszótár rögzítette először a 19-20. század fordulóján például az éccs-ám (édesanyám), ies ’pám (édesapám) alakokat. Azaz bő száz évvel ezelőtt ivódott bele a falusi-tanyasi nyelvbe, ahol valószínűleg fokozatosan elveszítette a jelzős szerkezet jellegét. A következő kérdés az lehet, van-e azzal valami baj, ha egy szó a tájnyelvből kerül át az úgynevezett irodalmi nyelvbe. A válasz meg az, hogy nem feltétlenül, mert a nyelv mozgása általában nem baj, ha hirtelen kell megsaccolnom (lám, ez meg argó, a józsef- és ferencvárosi svábok magyarították a schätzen /felbecsülni/ igéből), akkor azt mondom, nagyjából fele-fele a hasznos és a nyelvet károsító jövevények aránya.

Ezúttal káros. De a kárt persze nem az eredet jelenti, hanem az ostoba nagyvárosi média, azon belül is a kereskedelmi televíziók nyálas bulvárhangja. Ahol kizárólag olyan „újságírók” dolgoznak, akiknek a hallása eltorzult, akiknek fel sem tűnik, hogy a csecsemőjét gyilkoló anya is borzalmas, de ugyanez édesezve már hányinger.

Anyja neve – egyelőre a kérdőíveken még ez áll. Minden édesanyázót megnyugtatok, ha a kérdőív azt akarná tudakolni, mi a neve a kérdezett mostoha- vagy nevelőanyjának, akkor azt kérdezné, ha meg arra volna kíváncsi, annyira szereti-e az alany a mamáját, hogy édesnek szólítja, volna rá módja.

Az anya nem kerülendő, pejoratív kifejezés, ha hagyjuk, még ma is képes kifejezni a maga teljes jelentéstartalmát, azaz az anyaság lényegét, annak minden szépségével együtt. Ha szabad kérnem, leginkább otthon tessék édesanyázni. Az édesanyázók mamája is leginkább otthon hallgat erre a megszólításra.

 

  

A magyar nyelvről végtelen szomorúsággal

 

Suttyomban távoztak az utolsó amerikai katonák Afganisztánból

 

„Fanfárok nélkül, pestiesen szólva suttyomban távoztak az utolsó amerikai katonák Afganisztánból az elmúlt napokban.”


Ez itt a „suttyom”. Azaz a rejtőzve, bujkálva, kissé riadtan, óvatosan körülnézve való távozása az amerikai katonáknak.

Ez a legnagyobb „példányszámban” megjelenő, legtöbbek által olvasott portál „szalagcíme” és a tudósítás első mondata. Gondolom, újságíró írta. De ha a takarítószemélyzet valamely tagja, újságírónak akkor is látnia kellett, mikor föltette. Ami azt jelenti, hogy ennél a lapnál (nem tudom, mi a fenéért vagyok ilyen tapintatos, hogy még mindig nem írom ide a címét, pedig már sokadszor tapasztalom, hogy a szakma alapjai is hiányoznak a működési feltételek közül) egyetlen ember sincs, aki legalább egy közepes előmenetelű, másodikos elemista szintjén bírná a magyar nyelvet.

Mindenekelőtt: a suttyomban nem „pestiesen” szól, méghozzá nagyon nem, lévén úgynevezett tájnyelvi szó, az értelmező szótárak ezt „nép” megjegyzéssel jelzik. A sutton, sut szóból ered, ami rejtekhelyet, zugot jelent, a suttyomban pedig ennek határozóraggal rögzült alakja, a kemence sut ma már ritkán előkerülő szó, de aki olvasott Mikszáthot, Móriczot, Tersánszkyt, az azért érti, mi az.

Tudom, hogy manapság az lesz újságíró, aki elhatározta, hogy az lesz. Követelmény nincs, ha némely helyen tanítják a szakmát, azt olyanok teszik, akiket nem egy tanári szobába nem engednék be, egy takarító szertárba sem – ha már föntebb szóba hoztam a takarító személyzetet.

Csak azért említem olykor, hogy jó volna legalább a tömegtájékoztató eszközöknél alkalmazni bizonyos limitet, mert ez a nép mindenek fölött a nyelve által maradt meg körülbelül 8000 évig. Az Ezerév című, megjelenésre váró könyvemben elég részletes indoklással leírtam már, ezt most nem hozom át ide, nézzék el nekem, hogy csak a konklúziót rögzítem: ismeretes mindenféle elmélet a magyar nyelv mindenféle rokoni kapcsolatairól, jövevényszavakról és más finomságokról – ezek szép és tudományosnak álcázott mesék, bizonyíték nincs. Eretnekség, persze, azt állítani, hogy a magyar nyelv éppúgy magányos a nyelvek között, ahogyan a nép az, itt Európában és az volt Ázsiában is, de szívesen kiállok bárkivel egy valóban tudományos vitára, aki a finnugor elmélet híve, olyan jó volna már véget vetni ennek a legendának is.

Szóval csak azt akarom mondani, hogy a magyar nép a nyelve elsorvadásával fog eltűnni, felszívódni, beolvadni, ha nem vigyázunk. Vigyázni pedig elsőbben is úgy lehet, hogy nem engednek be semmilyen szerkesztőségbe olyan alakokat, akik képesek leírni és közrebocsátani a fenti szalagcímet és az alatta lévő mondatot. Ennek az intézkedésnek meg az a fundamentuma, hogy az ország elsőszámú ügyintézője nem lehet egy faragatlan, tudatlan, rosszízlésű, gerinctelen köztörvényes bűnöző, mert amíg politikusok adják a mintát (ahelyett, hogy a sutban, csöndesen észrevétlenül végeznék a munkájukat), addig a bemutatott „újságírók” fogják szennyezni a környezetet.


2021. július 5., hétfő

Kereszténység

 "Konkrét lépéseket" ígért Justin Trudeau kanadai miniszterelnök azután, hogy a múlt héten több mint 200 gyerek földi maradványait találták meg az észak-amerikai országban egy őslakosoknak létrehozott egykori bentlakásos iskola területén.

Justin Trudeau intézkedéseket ígért a túlélők, a hozzátartozók és az őslakosok támogatása céljából, de nem szolgált részletekkel ezzel kapcsolatban.

"Sajnálatos módon ez nem egy kivételes vagy elszigetelt eset. Nem fogjuk elhallgatni. El kell ismernünk az igazságot. A bentlakásos iskolák valóságosak voltak, egy olyan tragédia részei, amely itt történt, a mi országunkban, és ezt magunkra kell vállalnunk" - mondta a kormányfő.

Rosanne Casimir, a Tk'emlups te Secwepemc nevű őslakos közösség vezetője a múlt csütörtökön számolt be arról, hogy Kamloops kisvárosa mellett megtalálták 215 gyerek földi maradványait, amelyekre egy különleges hanglokátor segítségével bukkantak rá.

A katolikus egyház által fenntartott létesítmény több mint száz éve nyílt meg azzal a céllal, hogy az őslakosok gyermekeit kényszerrel beillesszék az európai bevándorlók társadalmába. A gyermekek elhunytát a bentlakásos iskola akkori vezetősége nem dokumentálta, bár eltűnésüket az őslakos közösség tagjai bejelentették a hatóságoknak.

A 19. század végén 139 hasonló létesítmény nyílt a kanadai kormány megbízásából. Az észak-amerikai országban 1874-től kezdődően mintegy 150 ezer indián, mesztic és inuit gyereket szakítottak el családjuktól és kulturális közegükből, és zárattak kényszerrel bentlakásos iskolákba. Sokukat bántalmazták, illetve nemi erőszak áldozatai lettek.

Szombaton Trudeau felszólította a katolikus egyházat, hogy vállalja a felelősséget az őslakos iskolák ügyében játszott szerepéért. Többek között azt követelte, hogy engedélyezzék a hozzáférést olyan dokumentumokhoz, amik segíthetnek az évtizedek alatt eltűnt gyerekek sorsának megismerésében.

Közben tizenöt kanadai ügyvéd hivatalos kérvényt nyújtott be a Nemzetközi Törvényszékhez (ICC), hogy indítson vizsgálatot a kanadai kormánnyal és a Vatikánnal szemben is feltételezett emberiesség elleni bűncselekmények miatt.

Az is általános volt, hogy az elhunyt gyermek testét nem adták vissza a családoknak, és a szülők ritkán tudták meg a halál körülményeit. Sokszor csupán annyi jutott el az indián közösségekhez, hogy egy bizonyos keresztnevű gyerek meghalt. Egy 1939-es esetnél egy anya kikérte az iskolától az állítólag agyhártyagyulladásban elhunyt fiának a testét, amit az illetékes minisztérium azzal utasított el, hogy „nem tartozik a gyakorlatba, hogy a minisztérium indiánok holttestét vonatoztassa”.

Arra a kérdésre, hogy akár jogi lépéseket is fontolgatnak-e a katolikus egyházzal szemben, Trudeau azt válaszolta, hogy ha szükséges, keményebben lépnek fel. Azonban reményét fejezte ki, hogy a katolikus vezetők megértik, hogy részt kell venniük ezekben a vizsgálatokban, és segítenek a dokumentumok megismerésében.

Kanada őslakos kapcsolatokért felelős minisztere, Carolyn Bennett szerint a bentlakásos iskolák a „szégyenteljes” gyarmati politika részei voltak, a kormány pedig elkötelezett amellett, hogy „emlékezzen az elveszett ártatlan lelkekre” – mondta. Benett, illetve az őslakos szolgáltatásokért felelős miniszter, Marc Miller szerint a katolikus egyháznak és Ferenc pápának bocsánatot kellene kérnie a múltban elkövetett bűnökért, a Vatikán azonban egyelőre nem reagált az ügyre. Trudeau már 2017-ben felszólította Ferenc pápát, hogy kérjen bocsánatot az egyház szerepéért.

Ha Ferenc pápa bocsánatot kér, az remek lesz. Akkor minden rendben, mehet tovább a meseszekér. A katolikus egyház pusztít tovább, lelkeket és embereket.

Ha nem volna világos, a kanadai tudósítás népirtásról szól. Az egyház által meggyilkolt gyerekek ezreiről. Minthogy azok nem voltak keresztények, és nyilvánvalóan azért nem, mert az egyház nézete szerint alacsonyabb rendűként születtek.

Félreértés ne essék, nemcsak a katolikus pusztít, a többi keresztény egyház is. Csak mostanában éppen a katolikusokat hangsúlyozzák a különféle tömegtájékoztató eszközök.

Sokszor sok helyen leírtam, elmondtam, az emberiség történetében nincs kártékonyabb, gyilkosabb ideológia a kereszténységnél. Tartósabb sincs, ezer éve pusztít, százmilliókra tehető a halálos áldozatok száma.

Antoine Destutt de Tracy a francia filozófia 19. századi történetének legérdekesebb alakja az ideológiát az állattan részének írta le. Az állattanból kiindulva én nem látok lényeges különbséget Destutt de Tracy és a 20. századi frankfurti iskola (Adorno, Habermas, Marcuse, Walter Benjamin) elmélete között, ami hamis tudatnak nevezi az ideológiákat. Az a helyzet, hogy nemcsak nem ismerek hasznos ideológiát, elképzelni sem tudok. Ezt csak azért említem, mert a kereszténységet a vallás címszóval szokás illetni, dehát rosszabb az annál. Nem vallás, ideológia.

Azt is sokszor leírtam, tőlem senkinek sem kell megóvnia a vallását, elismerem (nem tiszteletben tartom, semmi tisztelnivalót nem találok benne, csak elismerem), mindenkinek joga van gyakorolni a vallását, templomba járni vagy otthon leborulni a nagyszakállú öregember előtt (ahogy istent elképzelik a keresztények), sajnos még ahhoz is joga van mindenkinek, hogy Jézust mint vallásalapítót imádja, elmondhatom, leírhatom én milliószor, hogy neki semmi köze nincs ahhoz a borzalomhoz, amit kereszténységnek hívnak. De úgy vélem, tartozunk egymásnak annyival, hogy minden vallásos elismerje, nekem meg jogom van óvni az emberiséget a kereszténységtől, az írásaimnak remélhetőleg lesz idejük elterjedni, az emberiségnek meg remélhetőleg lesz ideje eljutni odáig, hogy felfogja, jobb tudni, mint a vallás iszonyatos ostobaságaival elutasítani a tudást, a valóságot, majd azt mondtam, az igazságot. És ami annál is sokkal rosszabb, a kereszténységnek nevezett ideológia „iránymutatásával” halomra gyilkolni embereket és főképp gyerekeket.

Trudeau bocsánatkérésre szólítja fel a pápát meg az egyházat. Ez mostanában nagy divat: tessék bocsánatot kérni, és akkor a bűnök meg vannak bocsátva. Nem képesek felfogni sem azok, akik a bocsánatkérésre felszólítanak, sem azok, akik azt elutasítják, hogy ez a baromi aktus honnan származik.

Ideteszek néhány idézetet.

És oltárt építe Noé az Úrnak, és vőn minden tiszta állatból és minden tiszta madárból, és áldozék égőáldozattal az oltáron.       

És megérezé az Úr a kedves illatot, és monda az Úr az ő szívében: Nem átkozom meg többé a földet az emberért, mert az ember szívének gondolatja gonosz az ő ifjúságától fogva; és többé nem vesztem el mind az élő állatot, mint cselekedtem.

És tegye kezét az égőáldozat fejére, hogy kedves legyen ő érette, hogy engesztelést szerezzen az ő számára.  

És ölje meg a tulkot az Úr előtt, az Áron fiai pedig, a papok, vigyék fel a vért, és hintsék a vért köröskörűl az oltárra, a mely a gyülekezet sátorának nyílásánál van.  

Azután vonja le az égőáldozat bőrét, azt pedig vagdalja el tagjaira.

Azután felemelé kezeit Áron a népre, és megáldá azt és leszálla, miután elvégezte vala a bűnért való áldozatot, az egészen égőáldozatot és a hálaáldozatot.      

És beméne Mózes és Áron a gyülekezetnek sátorába, azután kijövének és megáldák a népet, az Úrnak dicsősége pedig megjelenék az egész népnek.    

Tűz jöve ugyanis ki az Úr elől, és megemészté az oltáron az égőáldozatot és a kövérségeket. És látá ezt az egész nép, és ujjongának és arczra esének.

És akkor meg van szerezve az engesztelés. Az ember elkövette a bűnt, utána jön a megbocsátás. Tényleg nem képes a „hívő” keresztény felfogni, hogy Jézus pontosan emiatt zavarta ki a Templomból a kereskedőket? Hogy véget vessen ennek a felháborítóan undorító cselekménysornak. Hogy többé ne forduljon elő. Hogy a „vallását” gyakorló ember előbb elköveti a bűnét, aztán vásárol egy állatot, azt a szerencsétlen élőlényt meggyilkolja, majd a bűnét tovább tetézve még el is égeti. Azaz az elkövetett bűn egy újabb bűn elkövetése által, az állat meggyilkolásával és elégetésével meg van bocsátva. És a rémületesen buta emberiség jobb szándékú, de ugyancsak buta, érzéketlen és faragatlan része a nácik haláltáborainak áldozatairól úgy emlékezik meg, mint a holokauszt áldozatairól – azaz az ember bűnéért engesztelésül meggyilkolt és elégetett állatokról alkotott szót használja. Ami ki nem mondva ugyan, de egy nagyon egyszerű asszociációval értelemszerűen magába foglalja a megbocsátás fogalmát. Tetszik emlékezni? Azután felemelé kezeit Áron a népre, és megáldá azt és leszálla, miután elvégezte vala a bűnért való áldozatot, az egészen égőáldozatot és a hálaáldozatot. Egy bűn, egy meggyilkolt állat és minden meg van bocsátva. És látá ezt az egész nép, és ujjongának és arczra esének.

A kereszténységet nem legitimálja két másik ideológia gyűlölete a kereszténység iránt. A nácizmus és annak egy tovább szegényített, de lényegében pontos másolata, a kommunizmusnak nevezett keleti nácizmus azért próbálta kiirtani a kereszténységet, mert félt tőle. Ahogyan a gyenge fél az erősebbtől. A félelem alaposan indokolt volt. A nácizmus abban a formájában kimúlt, a kereszténység itt maradt. Most az újnáci diktatúra úgy próbálkozik, hogy nem betiltja a kereszténységet, hanem a magáévá teszi. Meghágja. Dehát Magyarország miniszterelnöke is elég ostoba ahhoz, hogy megfelelően használja ezt a förtelmes ideológiát. Azt hiszi, elég öblögetni, naponta felböfögni a szót: kereszténység. Az úgy nem működik. Úgy működik, ahogyan ezer évvel ezelőtt kezdték letolni az emberiség torkán. Halomra gyilkolni az ellenkezőket és a híveket, az egyik tábort ilyen jelszóval, a másikat olyannal – nagyjából mindegy, a félelem és a gyűlölet  a lényeg, a kereszténység két alappillére. Én a keresztények helyében legalább azon elgondolkodnék, miféle ideológia az, ami befogad egy olyan alakot, amilyen Magyarország miniszterelnöke, és miféle ideológia az, amit egy ilyen alak alkalmas eszköznek talál a maga gyűlöletből, rettegésből és bosszúvágyból összerakott személyiségének az érvényesülésére.

A kanadai borzalom tökéletes tükre a kereszténységnek. Ha nem volna világos a kezdő idézetből, ott az amerikai földrészen ez nem évszázadokkal ezelőtti történet, hanem 20-25 évvel ezelőtti. A délebbre ugyancsak a kereszténység nevében gyilkoló KKK és az ahhoz hasonló szervezetekkel együtt.

Nem vagyok híve semmiféle betiltásnak. De híve vagyok a jog alkalmazásának. Kéretik végre észrevenni, a kereszténység által elkövetett bűnökért nem bocsánatot kérni kell, hanem érvényesíteni az emberi jogokat. Méghozzá kíméletlenül. Megbüntetni minden, kereszténység nevében bűnöző egyházat a maga ájtatos papjaival együtt – nemcsak a pedofilokat, az összes többit is, a bűnsegédi bűnrészeseket, akik a cifra operett öltözékeikben rabolják ki a népet ezer éve, akiknek szava nincs például arról, ami Magyarországon folyik, akik szó nélkül tűrik egy bomlott agyú alak pusztítását. És Iványi Gábor gyülekezetének megnyomorítását, azzal együtt a Hit Gyülekezetének harácsolását, aljasságát, sunyiságát.

Mielőtt elfelejtem: Iványi Gábor nem azért teszi, amit tesz, mert keresztény, hanem annak ellenére. Ő ugyanis olyan embernek született, aki bármely szervezetben ugyanazt tenné. Igen, azt akarom mondani, hogy akkor is, ha a kereszténység soha nem lett volna.

A kereszténység jellemző megtestesülése a Hit Gyülekezete. És Magyarország miniszterelnöke.