„Meghan Markle-t jó néhány néven lehet szólítani. Hallgat a Rachelre, a Sussex hercegnéjére, az anyura... de édesanyja máshogy hívja.
II. Erzsébet ezek
mellett a Gary névre is hallgat…”
Ezt itt az előző bejegyzésemben említett portál
idézi, a legnépszerűbb magyar hetilapból.
Megkérdeztem a második általánosba járó unokámat,
mikor mondjuk azt, hogy valamilyen „névre hallgat”. Gondolkodás nélkül
válaszolta, hogy amikor egy kutyáról beszélünk.
Ez nem árnyalatnyi különbség, hanem
jelentéstartalmi. A magyar nyelv egyik egyedülálló szépsége, ami semmilyen ismert nyelvben nincs: a valamilyen névre hallgatásban benne van, hogy valamely állat felfigyel a nevére, úgyszólván megérti.
Meghan Markle és II. Erzsébet különféle neveit sokféleképpen lehet ismertetni,
ezt az egy formulát még „humor” gyanánt sem használjuk, egyszerűen azért, mert annak
ízléstelen. Különben meg a tudatlanság, a pályára való alkalmatlanság szánalmas
bizonyítéka.
Dehát sajnos van itt más is.
Búsan, a reménytelenség borújával közlöm, nagyon
sokadszor (Don Quijote ehhez a küzdelemhez képest egy kis misi volt a
szélmalmával), hogy Meghan Markle-nak anyja
van, nem „édesanyja”. Nem tudjuk, hogyan szólítja a mamáját, de nem is fontos
tudnunk, egy újságnak nincs hozzá köze. Ha ő egy interjúban édesanyámozik
(bizonyosan nem teszi, az angol nyelv – mint az összes többi kultúrnyelv – ezt nem
teszi lehetővé), az elég szomorú, mert azt jelzi, hogy fogalma sincs bizonyos
illemszabályokról, nem bizalmaskodunk ugyanis nyilvánosan, a mamájához fűződő
viszonya nem tartozik másra.
Dehát nem erről van szó, hanem arról a mindent
elárasztó édesanyázásról és édesapázásról, ami nélkül semmit nem lehet olvasni,
hallgatni, mert mindenhol beletörülik az ember arcába.
„Hír” (azért teszem idézőjelbe, mert egy nyavalyát
hír az ilyesmi, dehát hol vagyunk már attól, hogy törődjünk az újságírás műfaji
szabályaival) a különféle nevű híradókban (nincs ilyen, kékfénnyel kombinált
bulvár van): édesanyja megfojtotta az
újszülöttet. De olyan is van, hogy a
férfi szétverte édesanyja fejét.
Alázatosan könyörgök (nem könyörgöm, mert nem ikes
ige), ne tessék édesanyázni. Sem a fent idézett módokon, sem máshogyan. Ilyen
szó, ilyen fogalom nincs ugyanis. Anya,
az van. Mother, Mutter, madre, mére, maty
(ha nem bánják, nem cirillel írom, gondolom, kevesen tudnák elolvasni), matka, mor – sorrendben angolul,
németül, olaszul és spanyolul, franciául, oroszul, csehül, norvégul és svédül
és dánul (minthogy a három skandináv nyelv voltaképpen egy nyelv három
különböző dialektusának tekinthető) anya.
Nem édes, csak anya. Tudniillik az magánügy, hogy valaki miképpen szólítja a
saját mamáját, valamint az is magánügy, hogy róla beszélve miképpen nevezi meg,
mondhatja azt is, az édesanyám főzött nekem húslevest, de ha nekem mondja,
valami olyan családi intimitásba avat be, ami engem történetesen nem érdekel,
sőt kifejezetten zavar. Az újszülöttet az anyja
fojtotta meg, és a férfi az anyja
fejét verte szét. Magánbeszédben anyám, mamám, anyu, anya – sokféle változat
lehetséges, ha valaki az anyjáról beszél egy idegennek – az édes anya senki
másra nem tartozik, azt otthon, ha szabad kérnem.
Nem kell finomkodni, kurvanyázás (© Petőfi) más nyelveken is van (ha nem
feltétlenül kurvának nevezik is), azért az anya
minden nyelvben szerepel az ostoba emberek szitokkészletében – mégsem
akarják másképp hívni, ha éppen nem káromkodnak. Ezt csak azért emelem így ki,
mert gyanúm szerint a szempillarebegtető magyar köznyelv egyebek között ezért is édesanyáz (bár ez sem feltétlenül
elválasztó szó, vannak választékosabb bunkók, akik az édesanyjába küldik az
embert). Ezen kívül van egy olyan, a fentihez hasonlóan blőd hiedelem, mely
szerint az édesanya az a vérszerinti, az anya meg nem az, hanem az a
mostohaanya.
Holott miről
van szó? Az édes mindössze egy
szimpla jelző, az íz-, ízes alak- és
jelentésváltozása következtében lett édes, azaz nem sós és nem keserű, hanem
kellemes és szerethető íz, ebből eredően egy kedves, szerethető személy jelzője.
Az Ómagyar Mária-siralomban még ezes
(ezes urume), az 1495-ben kiadott Guary-kódexben már edos (ahol a zárt e
majdnem é-nek hangzott, a sva-szerű o meg inkább ö-nek), de igazi „karrierjét” csak a 18. században kezdte Verseghy Ferenc verseiben, és a
Szinnyei-féle Magyar Tájszótár rögzítette először a 19-20. század fordulóján
például az éccs-ám (édesanyám), ies ’pám (édesapám) alakokat. Azaz bő
száz évvel ezelőtt ivódott bele a falusi-tanyasi
nyelvbe, ahol valószínűleg fokozatosan elveszítette a jelzős szerkezet
jellegét. A következő kérdés az lehet, van-e azzal valami baj, ha egy szó a
tájnyelvből kerül át az úgynevezett irodalmi
nyelvbe. A válasz meg az, hogy nem feltétlenül, mert a nyelv mozgása általában
nem baj, ha hirtelen kell
megsaccolnom (lám, ez meg argó, a
józsef- és ferencvárosi svábok magyarították a schätzen /felbecsülni/ igéből), akkor azt mondom, nagyjából fele-fele
a hasznos és a nyelvet károsító jövevények aránya.
Ezúttal
káros. De a kárt persze nem az eredet jelenti, hanem az ostoba nagyvárosi
média, azon belül is a kereskedelmi televíziók nyálas bulvárhangja. Ahol
kizárólag olyan „újságírók” dolgoznak, akiknek a hallása eltorzult, akiknek fel
sem tűnik, hogy a csecsemőjét gyilkoló anya
is borzalmas, de ugyanez édesezve már
hányinger.
Anyja neve – egyelőre a kérdőíveken még ez áll. Minden édesanyázót megnyugtatok, ha
a kérdőív azt akarná tudakolni, mi a neve a kérdezett mostoha- vagy nevelőanyjának, akkor azt kérdezné, ha meg arra volna
kíváncsi, annyira szereti-e az alany a mamáját, hogy édesnek szólítja, volna rá módja.
Az anya nem kerülendő, pejoratív kifejezés,
ha hagyjuk, még ma is képes kifejezni a maga teljes jelentéstartalmát, azaz az anyaság lényegét, annak minden
szépségével együtt. Ha szabad kérnem, leginkább otthon tessék édesanyázni. Az
édesanyázók mamája is leginkább otthon hallgat erre a megszólításra.