Na akkor öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyák közé. Nem születési adottság, ha valaki dagadtra zabálja magát. Nem fátum, hogy valaki nem bír ellenállni a sok krumplival feltálalt szaftos pacalnak, sörnek, pálinkának, heló röfi. Ennélfogva nem tapintatlanság nem félrenézni és nem hallgatni róla, ha az ember lát egy széthízott alaktalanságot, sőt. Ha a hordóhasú tolatómozdony egy ország miniszterelnöke, akkor kifejezetten kívánatos szóvá tenni, hogy súlyos kívánnivalók maradtak figyelmen kívül az esztétikumot illetően, hogy a szétfolyó kövérségnek mindenféle kellemetlen üzenete van köztisztséget nem viselő embertől is. Különösen egy olyan figurától, aki néhány évvel ezelőtt megjegyezte, hogy nem bírja kövér katonatisztek látványát.
Úgyhogy ha szabad kérnem, ne tessék leírni,
miszerint a főpolgármester elnézést kért, amiért szóvá tette a miniszterelnök
kövérségét, mert remélem, nem amiatt kért elnézést. Az illető kövér ugyanis,
egy guruló tömb, egy olyan anyaghalmaz, amiből a szobrászok az emberformát
szokták kifaragni.
Tisztában vagyok vele, mennyire nem hízelgő, amit
fentebb leírtam, dehát nem is akarok hízelegni, sokkal inkább pontos leírását
adni egy kellemetlen látványnak, mely kellemetlenségről maga a leírt alak
tehet, ahogyan ennek a kellemetlenségnek a mérsékléséről is egyedül ő tehetne,
ha a táplálkozását emberi mértékűvé fogná vissza. Tökéletesen bizonyos, hogy ezeknek
a tényeknek a rögzítése nem ütközik semmilyen illemszabályba, éppen ezért
elnézést kérni is fölösleges.
Az illetőnek a rövid termetére tett megjegyzés
egészen más kérdés, azt tényleg nem illik. Arról tényleg nem tehet.
Csak arról tehet, hogy magánbeszédben sűrűn kerül
szóba a földbegyökerező megjelenése, az ugyanis szembetűnő. Méghozzá azért
szembetűnő, mert nincs egyetlen olyan jó tulajdonsága sem, ami érdektelenné,
lényegében észrevehetetlenné tenné az út porához való közvetlen közelségét.
Ismertem kis termetű embereket. Az első
főszerkesztőm, akitől az újságíró szakmát tanultam, csodálatos ember volt. Több
mint harminc éves ismeretségünk során mindig felnéztem rá, pedig körülbelül két
fejjel lehetett kisebb nálam. Haláláig refenciaszemély maradt, neki akartam
megfelelni, bármit tettem, mindig az érdekelt, mit szól hozzá. Már régen én
voltam a nagy öreg, a fiatalok az én stúdiómba jártak, ha igazán rádiósok
akartak lenni, de nekem akkor is Eck Gyula számított végső fórumnak. Soha nem volt
szempont, hogy mekkorára nőtt.
Hegedűs Géza nemcsak kicsi volt, még beszédhibás
is. Csak éppen nem ismertem olyan embert, aki úgy látta volna a világot és
annyit tudott volna róla, mint ő, aki még egy analfabéta szénlehordóban is
képes lett volna felébreszteni az olvasás vágyát. Akinek szeretnivalók voltak
azok a tulajdonságai is, ami mindenki másnál taszító lett volna. Kit érdekelt,
mekkora és miképpen vethető össze a belvederei Apollónnal.
A mi miniszterelnökünk voltaképpen nem engedheti
meg magának a kis termetet. Úgy is mondhatnám, viszonyain felül alacsony. Annyi
rossz tulajdonsága van, olyan mértékig uralja el a lényét a gyűlölet és a bármi
jóra való totális képtelenség, hogy ezek mellé szinte természetes ragadványként
járul a kicsisége, az európai férfi átlagos testalkatához mért rövid lába,
hatalmas gyomra és az ezekhez illeszkedő slampossága. Az embernek az a
benyomása, hogy ez az alak szándékosan, csináltan kicsi, valahogy nem
természetes a fejének és a törzsének az aránya. Nyilván nem véletlen, hogy nekem
évek óta nyomban egy Ady-vers ugrik be, ahogy a miniszterelnököt meglátom, a Harc
a Nagyúrral. Ady már 1905-ben sokmindent látott a jövőből, de hogy még ezt is…
Na jó. Ez mind igaz. Hogy ugyanis nem mindegy,
valaki hogyan alacsony, milyen förtelmeket tol bele az emberek arcába. De az
kétségtelen, az alap a születési adottság, arról tényleg nem tehet, hogy kicsiként
jött a világra és úgy is maradt, ezt tényleg nem illik gúnyolni.
Csak azt ne tessék leírni, hogy a főpolgármester
bocsánatot kért a miniszterelnök kövérségének emlegetése miatt. Egy dagadtra
hízott alak a saját elhatározása miatt vált dagadttá.