Most ment el Laci barátom és mentorom a paraszti munkában, meg egyáltalán, minden kétkezi tevékenységben, akitől 3 éve, mióta falusi lettem, tanulok élni és látni a természetben, azt kérdezte, kire fogok szavazni. Azért kérdezte, mert tudja, hogy én sem tudom. Rá nem szavazhatok, pedig ő aztán gatyába rázná ezt a szerencsétlen országot, dehát ki kérdezi meg tőle, mit kellene tenni.
Úgyhogy most szünet. Mutatok egy igazi zsenit. Évtizedeken át úgy látszott, akármilyen nagy is a verseny a trombitások között, a legnagyobb mindig Miles Davis marad. Na jó, esetleg Dizzy Gillespie. Meg aztán még mondták a régiek, hogy King Oliver és Buddy Bolden... Aki kicsit is jártas a jazzben, az tudja, hogy zongorán, trombitán, alt és tenorszaxofonon mindig előkerül egy újabb legnagyobb, ezeken a hangszereken annyira sem lehet elsőt hirdetni, amennyire bármi másban (pedig bármi másban sem lehet, kivéve a bariton szaxofont, mert ott Gerry Mulligan tényleg fölötte áll mindenkinek).
Jó ideje (voltaképpen az első jelentkezése óta) figyelemmel kísérem Wynton Marsalis pályafutását, az első pillanattól fogva gyanús volt, hogy itt valaki olyan érkezett a jazz világába, amilyen még nem volt. Händelt játszott (a Kathleen Battle nevű világcsodát "kísérte"), van Haydn trombitaverseny felvétele - dehát ilyesmiből van több is, mondhatják és igaz is. André Previn hamarabb lett világhírű jazz-zongoristaként, mint mielőtt karmester lett, Benny Goodmannél tökéletesebben a mai napig nem játszotta el senki Mozart Klarinét-ötösét és Klarinét-versenyét, a magyar fővárosban is járt klasszikus koncertzongoristaként Keith Jarrett és Herbie Hancock, hogy csak néhányat említsek a jazzesek komolyzenei kirándulásai közül.
Igen ám, de a Haydn Trombitaversenynek az egyetlen olyan felvétele, amiben semmilyen gikszer sincs, Wynton Marsalis-tól való. Ahhoz, hogy ennek a jelentőségét képesek legyünk felmérni, tudni kell, hogy trombitán úgyszólván lehetetlen gikszermentesen játszani - kórusban elképzelhető, szimfonikus zenekarban és big bandben is, de bonyolultabb frazírozást igénylő szólóban a hangszer játékmódja miatt szinte képtelenség (a trombita felhangok megszólaltatására képes, a három ventil csak korlátozott mértékben járul hozzá a kromatikus hangok megszólaltatásához, az elsődleges hangváltó "eszköz" az ajakformálás, azaz a levegőrés módosítása, például oktávugrásnál). Wynton Marsalis technikája valószínűtlen és egyben érthetetlen nemcsak a magamfajta laikus számára, a hivatásosok sem értik. A jazztörténetben nem ismerek hozzá fogható muzsikust és az úgynevezett komolyzenéből is csak egy jut hirtelen eszembe: Leonard Bernstein. Marsalis mindent tud a zenéről és ezt a hihetetlen tulajdonságát azzal is kiegészíti, hogy fantasztikus ötletei vannak, azaz zenei szerkesztőként is utolérhetetlen és utánozhatatlan.
Ideteszek egy részletet egy koncertsorozatából, a Jazz at Lincoln Center Orchestra című elképesztő ötletparádéból. Előtte (a könnyebb tájékozódást segítve) annyit, hogy a 30-as évek derekán egy még alig ismert, olasz bevándorló családból származó süvölvény (Louis Primának hívták, 1956-ban robbantotta fel a slágerlistákat a Buona sera signorinával) írt egy jazz-zeneszámot, amit valószínűleg a legtöbben és legtöbbször játszottak el azóta, először az akkor már nagynevű Benny Goodman, Sing, sing sing a címe. Éppen az ő előadása határozta meg az összes többit: dobosának, Gene Krupának az akkor vadonatúj ritmusképlete és Benny Goodman leheletszerűen kezdődő, majd sikoltásban végződő klarinétjátéka. Ez így együtt adhatta az ötletet Wynton Marsalis-nak, hogy meghívjon négy kiváló klarinétost (az ötödik a zenekar saját muzsikusa), és az ő szólóikkal töltse ki a (szerintem igen rövid) játékidőt. (Marsalis a felső sorban, a trombitakórusban - szemből nézve - a balszélső.)
Igen ám, de a Haydn Trombitaversenynek az egyetlen olyan felvétele, amiben semmilyen gikszer sincs, Wynton Marsalis-tól való. Ahhoz, hogy ennek a jelentőségét képesek legyünk felmérni, tudni kell, hogy trombitán úgyszólván lehetetlen gikszermentesen játszani - kórusban elképzelhető, szimfonikus zenekarban és big bandben is, de bonyolultabb frazírozást igénylő szólóban a hangszer játékmódja miatt szinte képtelenség (a trombita felhangok megszólaltatására képes, a három ventil csak korlátozott mértékben járul hozzá a kromatikus hangok megszólaltatásához, az elsődleges hangváltó "eszköz" az ajakformálás, azaz a levegőrés módosítása, például oktávugrásnál). Wynton Marsalis technikája valószínűtlen és egyben érthetetlen nemcsak a magamfajta laikus számára, a hivatásosok sem értik. A jazztörténetben nem ismerek hozzá fogható muzsikust és az úgynevezett komolyzenéből is csak egy jut hirtelen eszembe: Leonard Bernstein. Marsalis mindent tud a zenéről és ezt a hihetetlen tulajdonságát azzal is kiegészíti, hogy fantasztikus ötletei vannak, azaz zenei szerkesztőként is utolérhetetlen és utánozhatatlan.
Ideteszek egy részletet egy koncertsorozatából, a Jazz at Lincoln Center Orchestra című elképesztő ötletparádéból. Előtte (a könnyebb tájékozódást segítve) annyit, hogy a 30-as évek derekán egy még alig ismert, olasz bevándorló családból származó süvölvény (Louis Primának hívták, 1956-ban robbantotta fel a slágerlistákat a Buona sera signorinával) írt egy jazz-zeneszámot, amit valószínűleg a legtöbben és legtöbbször játszottak el azóta, először az akkor már nagynevű Benny Goodman, Sing, sing sing a címe. Éppen az ő előadása határozta meg az összes többit: dobosának, Gene Krupának az akkor vadonatúj ritmusképlete és Benny Goodman leheletszerűen kezdődő, majd sikoltásban végződő klarinétjátéka. Ez így együtt adhatta az ötletet Wynton Marsalis-nak, hogy meghívjon négy kiváló klarinétost (az ötödik a zenekar saját muzsikusa), és az ő szólóikkal töltse ki a (szerintem igen rövid) játékidőt. (Marsalis a felső sorban, a trombitakórusban - szemből nézve - a balszélső.)
Tudom, nem illik ilyen hosszú zenéket iderakni, de ezt úgy sem lehet másképp meghallgatni, csak ha valaki tényleg ennek szenteli a teljes figyelmét, azaz időt kell rá szakítani (akár majd csak a hétvégén). Viszont ha már egyszer sikerült, akkor lesz még 18 percük arra, hogy megnézzék és meghallgassák a jazztörténet első koncertáló improvizációsorozatát, mely párbeszéd egy trombita és egy sztepptáncos között zajlik (8 perc 35 másodpercnél kezdődik). Nézzék ezt a két embert, ahogy követik, kitalálják és megfejtik egymás gondolatait, ahogyan feltesznek egy kérdést, és ahogyan megvárják a választ, hogy aztán föltegyék a saját kérdésüket.
Nézzék és legalább 18 percig ne gondoljanak a világ gondjával.