"Az ellenzék valóban minden lehetőséget megragad, hogy napirenden tartsa az 1300 menekült befogadásának ügyét. A jobbikos és MSZP-s képviselők most parlamenti vizsgálóbizottságot kezdeményeztek az ügyben."
Na valami ilyesmiről beszéltem a minap. Parlamenti vizsgálóbizottság. Játsszunk demokráciát, ha szétszakad ajkunk, akkor is. Dehát ezzel itt nemcsak az a baj.
Tudom én, hogy ezt nehéz megérteni, még okos emberek is vannak, akik úgy gondolják, mindegy, milyen társaságban győzzük le a fideszt, csak le legyen győzve. Hogy egy rablógyilkost legjobban egy másik rablógyilkos tud elpusztítani.
Ez valószínűleg így van. De ebben az esetben a másik rablógyilkos nem eszköz, hanem társ. Tetszik érteni a különbséget? Egy-két napja azt kíséreltem meg magyarázni, hogy az eszközökben már nem lehet válogatni. Azt viszont nem mondtam, hogy a társakban sem.
Egy pillanatra hagyjuk az eset morális tartalmát (különben azt nem lehet, de most a könnyebb értés kedvéért egy kicsit hagyjuk), ne foglalkozzunk azzal, miért nem enged magához közel az ember fajgyűlölettől bűzlő nácit. Vegyük csak a praktikus szempontot.
Az eszközt el lehet dobni, a használatát meg lehet szüntetni. A társat sem eldobni, sem megszüntetni nem lehet. Győztünk, elpusztítottuk az egyik rablógyilkost, ott maradt a másik. Azt ugye nem tetszik komoly stratégiának gondolni, hogy a győzelem után majdcsak lesz valahogyan, a lényeg az, hogy akkor majd felül kerekedünk, mert nem lesz sehogyan, mert nem mi győztünk, hanem ő, minthogy az ő eszközei hatásosabbak, tudtuk, azért választottuk. Még éppen folyik a vér a fogai közül, amikkel átharapta a rablógyilkos torkát, midőn komótosan felénk fordul, és azt mondja, a te nyakad mintha lágyabb volna, most akkor megkóstolom. Azaz nem mi használtuk őt, hanem ő nyert általunk ideiglenes legitimációt a civilizált világ szemében.
Magyarázzam meg még az erkölcs felől indulva is, vagy így elég?
Az előző bejegyzésemben egy pillanatra támadt némi lelkiismeret furdalásom, amiért legazembereztem az ellenzéket is. Ez a rossz érzés most elmúlt.
Tudom én, hogy ezt nehéz megérteni, még okos emberek is vannak, akik úgy gondolják, mindegy, milyen társaságban győzzük le a fideszt, csak le legyen győzve. Hogy egy rablógyilkost legjobban egy másik rablógyilkos tud elpusztítani.
Ez valószínűleg így van. De ebben az esetben a másik rablógyilkos nem eszköz, hanem társ. Tetszik érteni a különbséget? Egy-két napja azt kíséreltem meg magyarázni, hogy az eszközökben már nem lehet válogatni. Azt viszont nem mondtam, hogy a társakban sem.
Egy pillanatra hagyjuk az eset morális tartalmát (különben azt nem lehet, de most a könnyebb értés kedvéért egy kicsit hagyjuk), ne foglalkozzunk azzal, miért nem enged magához közel az ember fajgyűlölettől bűzlő nácit. Vegyük csak a praktikus szempontot.
Az eszközt el lehet dobni, a használatát meg lehet szüntetni. A társat sem eldobni, sem megszüntetni nem lehet. Győztünk, elpusztítottuk az egyik rablógyilkost, ott maradt a másik. Azt ugye nem tetszik komoly stratégiának gondolni, hogy a győzelem után majdcsak lesz valahogyan, a lényeg az, hogy akkor majd felül kerekedünk, mert nem lesz sehogyan, mert nem mi győztünk, hanem ő, minthogy az ő eszközei hatásosabbak, tudtuk, azért választottuk. Még éppen folyik a vér a fogai közül, amikkel átharapta a rablógyilkos torkát, midőn komótosan felénk fordul, és azt mondja, a te nyakad mintha lágyabb volna, most akkor megkóstolom. Azaz nem mi használtuk őt, hanem ő nyert általunk ideiglenes legitimációt a civilizált világ szemében.
Magyarázzam meg még az erkölcs felől indulva is, vagy így elég?
Az előző bejegyzésemben egy pillanatra támadt némi lelkiismeret furdalásom, amiért legazembereztem az ellenzéket is. Ez a rossz érzés most elmúlt.