Nem ítélkezem. Azaz nem vádolok és nem védek. De valakinek azt is le kell írnia, ami alant következik.
Alaposabban belegondoltam: a színi világban nincs "írhatnám" ember. Aki benne van, az éli a színházat, filmet, televíziót, rádiót, nem ír hivatásszerűen. Aki meg ír, annak felületes, érintőleges a kapcsolata a színészekkel. Egy embert ismertem közelebbről, aki írónak is jó volt meg valamennyire a komédiások között zajlott az életének egy része - talán még a barátomnak is nevezhetem. Török Tamásról van szó, ő írta például Az eltüsszentett birodalom című, évtizedekig betiltott filmet (csak hogy általánosan ismert adattal is szolgáljak). A vértanú című regényének a fülszövegében van egy - tárgyunk szempontjából - fontos mondat: "A rendezéssel, amely az én hitem szerint mindenekelőtt olvasástudomány, olvasásművészet, az idők során úgy körülfontam, begubóztam magam, hogy egynémely pályatársam igazolására már csaknem kételkedni kezdtem: megtarthatom-e jogomat az írói kifejezéshez is." Tamás elsősorban író volt, a Rádiót és a színházat a munkahelyének tekintette, nem "vegyült". Elvégezte a munkáját, hazament a családjához. Thomas Mann nem tudta volna róla mintázni Tonio Kröger figuráját, Török Tamás kiváló és érzékeny művész volt, aki teljes természetességgel élte a kiegyensúlyozott budai polgár harmonikus életét. A Vár alatt lakott egy kis utcában, szerettem a lakását, a feleségét, nyugalom volt náluk. Tamás nem írt arról, amiről én most fogok, nem is írhatott volna, mondom, ő máshol élt.
Én beleszülettem a színi világba. Azaz születésileg éppen csak mellé, de mikor átmentem a "szomszédba", ott is maradtam. Balatonföldváron a Kulipintyó nevű ház volt a miénk, eggyel fölöttünk állt a Germán-villa, Germán Tibor orvosprofesszor nyaralója. A professzor felesége Bajor Gizi volt, akinek annyira tetszett az a kisgyerek, akit anyám hazavitt a Kulipintyóba, hogy megkérdezte, lehetne-e a keresztanyám. Később általa kezdtem bejárni a Nemzeti Színházba, általa ismertem meg a legnagyobb színészeket. Még később már saját jogon lettem díszletező segédmunkás a Vígszínházban, majd operatőr a Televízióban. És ugyancsak saját jogon, a fentiekkel végig párhuzamosan kerültem be a Rádióba 7 éves koromban mint a Horváth Mihály téri általános iskola kórusának tagja (Lukin László vezetésével), és maradtam ott különböző funkciókban 2004-ben történt végleges eltávolításomig, leghosszabban dramaturgként és rendezőként. Tévéoperatőri munkálkodásom során elég közeli kapcsolatba kerültem a velem naponta együtt dolgozó színészekkel, közülük is elsősorban és természetesen az akkori főiskolásokkal. Egyikük a feleségem lett, többükkel éltem hosszabb rövidebb ideig úgynevezett élettársi kapcsolatban, laktam vidéki színészházakban (így nevezik a vidéki színházak alkalmazottai számára épített, hotelszerű, leginkább csóró házakat vagy inkább emeleteket más épületeken belül)... hosszú meg nem is fontos, a részletek csak rám meg rájuk tartoznak, ennyit is csak azért mondtam, hogy jelezzem, elég pontosan tudom, miről beszélek.
A színi világ minden más világtól különbözik, az összes többi művészeti ágtól is, egy igazán egyszerű oknál fogva: az abban élő emberek a testükkel dolgoznak, a szó szoros értelmében. Ha úgy jobban érthető, a színésznek a teste a munkaeszköze, ahogyan a muzsikusnak a hangszere az, a szobrásznak a véső, a festőnek az ecset. Értelemszerűen másképp is bánik vele, mint bárki más a saját testével, mert rajta (a színészen) kívül senki nem lesz mindennap másik test, amennyiben mindennap egy másik embert kell ábrázolnia. Az arcával, a hangjával, a karjával, a lábával - a többit most nem írom ide, pedig a többi is fontos. (Hogy valamennyire érthető legyen, másképp kell viselnie a testének még a legintimebb részeit is egy színésznőnek, amikor Szép Ernő Tóth Manciját játssza, mint amikor Wedekind Luluja.) Értelemszerűen általában szabadabban is bánik a testével, a színészek nagy többsége tényleg munkaeszközként kezeli, úgy is beszél róla. (Még egy példa: Várkonyi Zoltán rendezte az Amerikai Elektrát - ha csak tehettem, minden színházi próbáját végigültem -, az egyik napon szokatlanul ideges volt. Hátrajött, mindig az utolsó sorban ültem, lezöttyent mellém, és azt mondta, mindjárt felrobban, mert nem működik a jelenet. Aztán egyszer csak felugrott és messziről üvöltött a színpadra: Macám, ha csak húsz centivel odébb raknád azt a hatalmas valagadat, akkor a Téninek nem kellene kitekeredni, és érteném, amit mond. "Macám" a magyar színház egyik legjelentősebb művésznője volt, főiskolai tanár, nagy tekintély, ebben az esetben O'Neill drámájának Christine-je, azaz egy másik "test", mint amikor például Claire Zachanassiánt alakította vagy Filuména Marturanót. Nemhogy nem sértődött meg a mondattól, természetesnek vette. A jelenet különben attól kezdve tényleg "működött".)
Van olyan színész, aki ezt hamar megérti és tudomásul veszi, van olyan, aki leéli az életét, de sosem jut el a tudatáig, hogy az ő teste más, mint a közönséges civil test, mégis természetesnek veszi, és ugyanúgy bánik vele, mint a többiek, és van olyan is, aki tiltakozik ellene, hogy őt formálható testnek kezeljék. Meg olyan is van, aki külön tudja választani a színészt és a polgárembert, az ilyen nagyon ritka. Aztán ezen kívül még nagyon sokféle színész van, de amit föntebb mondtam, az mindegyikükre vonatkozik: a testük a munkaeszközük.
Azt hiszem, nagyon kevés olyan van közöttük, aki ezzel a ténnyel a maga teljes terjedelmében tisztában van. És még annál is sokkal kevesebb, aki tudja, hogy ezzel visszaélni nagyobb disznóság, mint a civil világ bármely területén - de említettem az elején, nem ítélkezem.
Mindössze annyit akartam mondani, hogy az a munkaeszköz, a színész teste mindig akként funkcionál, aminek az ábrázolására éppen használják, egy feszített próbafolyamatban olykor napokig folyamatosan. Éppen ezért a színész sokkal érzékenyebb bárki másnál akkor, amikor ez a test megszűnik munkaeszköznek lenni, amikor a sajátja lesz - és valaki még akkor is használandó anyagnak kezeli, azaz lenézi az embert, pontosabban nem is veszi emberszámba.
Szerintem ez rosszabb, mint a hatalom magasából való kényszerítésnek, "egyszerű" erőszaknak tekinteni a mostanában kicsit túl sokat emlegetett aktusokat.
Ami meg a politikusok műfelháborodását illeti, már megint bele akarnak pofázni valamibe, amiről fogalmuk sincs. Ne akarjanak szigorúbb erkölcsi rendet a színházak táján, mert az nem fog menni, és nem is szükséges, megbénítaná az üzemszerű működést. A jelenleg bulvárosított baj nem megelőzhető. Ócskalelkű gazemberek mindig lesznek, védekezni ellenük szinte lehetetlen.
Én egy megoldást tudok elképzelni - engedelmet kérek finom és érzékeny hölgyolvasóimtól - a megfelelő időben és megfelelő erővel kivitelezett tökönrúgást. Abból nem lehet baj, tessék nekem elhinni. Vagy ha igen, csak a tökönrúgottnak.
P.S.: Napokkal későbbi utóirat, de idevaló. Névvel. Stohl Andrást a tehetségesnél is tehetségesebb színésznek tartottam. Neki illenék tudnia legalább egy töredékét annak, amit itt fentebb leírtam. Ha ennyire fogalma sincs róla, hol és miben él, nemcsak ócskalelkű, még annál is förtelmesen butább, mint amit már szinte természetesnek tartanék.
A megnyilvánulása után valaki tökön rúghatná. Csak úgy, pusztán azért, amit mondott.