Elvacakolnék még kicsit ezzel a függetlenséggel, amit a tegnapi bejegyzésben Belize kapcsán érintettem.
Sokszor mondtam már (természetesen nem én egyedül és nem én vagyok az első, aki erről beszél), hogy a szabadság abban az értelemben, ahogyan használni szoktuk a fogalmat, nem létezik, a függetlenség meg még annyira sem. Szabad és független az erdőben élő remete volna, ha nem kellene ennie (és a trópuson élő remetét kivéve) nem szorulna legalább az állatok bőrére a hideg ellen - azaz még a remete sem szabad és független.
E két fogalom mértékéről lehet értekezni, ami elég érdekesen, szinte paradox módon alakul, ha például a tulajdonviszonyokkal vetjük össze őket. Minél szegényebb valaki (ember vagy egy egész társadalom/nemzet), annál kevésbé szabad és független, minél gazdagabb, annál inkább abban az illúzióban élhet, hogy szabad és független - miközben a legteljesebb szabadság és függetlenség az egyén számára a teljes vagyontalansággal és a társadalomból való kivonulással érhető el, a társadalom/nemzet számára viszont a lehető legnagyobb gazdagsággal (valójában persze sehogy, minél nagyobb ugyanis a vagyon, annál szerteágazóbb és sokrétűbb a függés, ha tetszik, annál több a kockázat).
Magyarország szabadsága és függetlensége minden kitörési kísérletekor képtelen, megalapozatlan vágy volt egy fogalom kiteljesítésére, aminek a feltételei nem léteztek. Nem lehet ugyanis szabad és független egy elmaradott, szegény és tudatlanságban tartott ország. Először azt az államiságot kellett volna megteremteni, amit "ezerévesnek" becézünk, de soha nem létezett. Valójában 1990-ben vált először lehetségessé, de nyomban a kezdetekkor Magyarország első szabadon választott miniszterelnöke kavart egy gusztustalan, nyúlós dzsentroid kulimászt a betonalap helyére, amire azt a bizonyos polgári építményt kellett volna helyezni, aztán jöttek a többiek, mind dagasztották kicsit, nehogy megszilárduljon valahogy, majd érkezett ez a nyomorult gazember, akinek hét év alatt sikerült visszataszítania ezt a szerencsétlen országot abba az állapotba, ahonnan megint láthatatlan messzeségbe került szabadság és függetlenség. Elmaradott, szegény és legfőképpen tudatlanságban tartott ország lettünk, egy-két évvel ezelőttig nagyjából a Rákosi-korszak szintjén, ma már sokkal az alatt.
Ugye hagyjam most Finnországot vagy Szingapúrt? Jó, mondok helyette mást. Annak a bizonyos államiságnak, amit folyamatosan ezerévesnek hazudunk, és ami lényegében sosem létezett, annak a megteremtésére volt egy halvány esély a reformkorban, ha Széchenyi István értelmes hangját nem nyomja el a hőzöngő monoki ügyvéd, a Kossuth Lajos nevű túlmozgásos vidéki ripacs harsánysága. Kossuth teleüvöltözte a korgó gyomrú, analfabéta magyar paraszt fejét a nemzeti függetlenségnek a semmit sem jelentő, ám legalább hangzatos szóösszetételével, amiből a magyar paraszt annyit értett, hogy csak ki kell egyenesíteni a kaszát, és mindjárt lesz föld is, ló is, eke is. Ha Széchenyit egyáltalán meghallotta volna, ha a falusi prókátor segített volna meghallani (ahhoz persze az kellett volna, hogy legalább ő megértse), akkor a magyar paraszt előbb megtanul írni-olvasni, aztán ipart telepíteni, pénzzel gazdálkodni, utat, hidat építeni, aztán elgondolkodni azon, hogyan lehetne elbeszélgetni szabadságról és függetlenségről azokkal, akik ezeket korlátozzák. Hosszú idő, sokkal hosszabb, mint a kaszát kiegyenesíteni. Nem is lett belőle semmi. Azaz ami lett, az a semminél is összehasonlíthatatlanul rosszabb. Szétégett ország, tömeghalál és reménytelenebb rabság és tudatlanság, mint ami korábban volt.
Na most, 2017 nyarán valahol ott tartunk, ahová egy Kossuth Lajos nevű lökte az országot azzal, hogy nekilázította a kor két legnagyobb hadseregének. Ennek a csúti trógernek, ennek a nyavalyás, primitív tömeggyilkosnak ugyanehhez még ellenséges hadsereg sem kellett.