Az ötvenes évek végén, tizenhat-tizenhét éves koromban fogadott be az a szárszói társaság, amelyiknek a tekintélye Balaton-szerte tiszteletet parancsolt a miénkhez hasonló csoportosulásoknak. Nem tudom, mi képviseltük-e a legnagyobb fizikai erőt (nyilván közel voltunk hozzá), de a mi együttléteinket nem a verekedések határozták meg. Talán magabiztosabbak voltunk némely értelmiségi egyletnél, mert tudtuk, hogy adott esetben csonttörésben is jók vagyunk, de nem ez volt a fontos. Ritkán fordult elő, hogy ezt a tekintélyt valakik megpróbálták volna kikezdeni, de néha megesett, hogy tájékozatlan fővárosi csibészek vagy vidéki surmók át akarták venni a mi (különben semmi módon nem kézzelfogható) hatalmunkat. Sosem sikerült.
Voltak szabályaink. Ha tetszik, törvényeink. Nem került szóba, de mindenki tudta, hogy ezeknek a törvényeknek a megszegése szankciókkal járna. Előbb csak azzal, hogy Tamás (a vezér, építészhallgató) a fejét csóválná. Aztán az következne, hogy Tamás, Ákos (későbbi állatorvos) és Kálmán (egyetemista a Közgázon) összeül, és ha egyetértenek, elzavarják a renitens tagot. Ez összesen kétszer fordult elő.
Voltak szabályaink és voltak szankcióink. A társaság így lehetett működőképes. És bár ezt így soha senkinek nem mondtuk el, aki kapcsolatba került velünk, akkor is respektált minket, ha nem pontosan tudta: egy társaság erejét az mutatja, vannak-e törvényei és vannak-e szankciók, amikkel a törvényeinek érvényt tud szerezni. (Ha nem bánják, abba most nem mennék bele, milyen törvényekről beszélek, higgyék el becsületszóra, az emberi jogok és a humanizmus évezredes íratlan szabályainak is megfeleltek - ez természetesen alapkövetelmény.)
Ezt az előbb elfelejtettem mondani.