Valamit muszáj mondanom, csak elég mérges vagyok. Magamra, amiért elpazaroltam négyszer 45 percet két nyavalyás futballmeccsre, pedig jóideje tudom, nincs semmi értelme.
Az utóbbi években két munkakör határozza meg ezt a játékot, mindkettő rendkívül ostoba embereket foglalkoztat. Az ostobaság elképesztő mértékben növekszik, ebből következően ezeknek az alakoknak a bomlasztó hatalma nézhetetlenné dúlja a futballt.
Az egyik a játékvezető, a másik az edző. Azt én most inkább nem elemezném, miért dagad a keble a FIFA Játékvezetői Bizottságának a saját hatalma hipertrófiáját tapasztalva, mint ahogyan azt sem, miért nem várható, hogy ezt maga a FIFA (Fédération Internationale de Football Associacion) fogja önszántából korlátozni. Maradok a ténymegállapításnál: a futballbírók azzal a buta embereket jellemző önteltséggel mennek ki a pályára, hogy ott ők az urak, és az ő dominanciájukat minden pillanatban manifesztálni is fogják. Tehetik, senki nem korlátozza őket. Mert mindenki természetesnek tekinti, hogy egy nyavalyás kis futóbolond, egy hatalmi tébolyban beteg alak odamehet Messihez, Neymarhoz, Robbenhez, Müllerhez és szigorú pofát vágva parancsoló mozdulatokkal utasíthatja azokat, akikre bemegy a közönség. (Horribile dictu ez a közönség nagy részének még tetszik is, főképp, ha az ellenfél sztárjait alázza egy senkiházi, egy nulla alak, akivel azért is szeretünk egyetérteni, mert ő közülünk való, olyan, mint mi.)
A játékvezető hosszú ideje azzal a meggyőződéssel uralkodik minden futballmeccseken, hogy ő isten után az első, mert ő szabja meg, mit lehet és mit nem, mert ő olyan, hogy "engedi a kemény játékot", esetleg úgy ítéli meg, hogy a kezezés nem volt szándékos meg ilyesmi. Már senki sincs a futballpályák környékén, aki felhívná az elvadult bírók figyelmét: ők azért vannak, hogy érvényt szerezzenek a szabályoknak. Nincs más dolguk, nincs hatáskörük, nincs értelmezési feladatuk. Nem parancsolnak, hanem intézkednek. Semmit nem engedhetnek, amit a szabályok tiltanak, és semmit sem tilthatnak, ami a szabályok szerint lehetséges. Megmutatják, honnan. Minden benne van a szabálykönyvben, azokat a leírásokat kell alkalmazni. Kicsit több is van abban a szabálykönyvben, mint amire szükség van, ez a sárga lap rendszer például nyilvánvalóan az ellenkező hatást éri el, mint ami a szándéka volt a kitalálójának: úgyszólván felszólítja a játékost a durva szabálytalanságra. Tedd nyugodtan, a gyepen futkosó kiscézár legföljebb felmutat neked egy muris papírlapot, ráérsz azután is visszafogni magad. Egy kicsit. Nagyon nem kell, mert a fütyülős alak különben engedi a kemény játékot. A sárgalapos baromság pontosan azt a mentalitást tükrözi, amit az atlétáknál jelentett a kiugrást követő figyelmeztetésdömping. Amióta a startnál való kiugrás azonnali kizárással jár, kevesebb a szabálytalanság, és gyorsabb a lebonyolítás. Lehet ám tanulni az atlétikától, egész ügyes sport.
Esetünkben miről van szó? A futballt (benne van a nevében) lábbal játsszák, kézzel nyúlni a labdához és a másik játékoshoz nem megengedett (kivétel a kapus és bedobás). A meznek az ő tépése meg az úgynevezett taktikai fault nincs benne a szabálykönyvben. Azaz idegen a játék szellemétől. Nincs ok semmiféle mérlegelésre, aki szabálytalanságot csinál, annak nincs helye a pályán. Nem muszáj ugyanis mezt tépni, és nem muszáj felrúgni az ellenfelet. Sőt, a játék szelleme éppen azt igényli, hogy ezek a tevékenységek eltűnjenek, hogy érvényesülhessen a lényeg: aki elég ügyes ahhoz, hogy túljárjon az ellenfél eszén, eléri a célját (goal első jelentése a futball származási országának nyelvén cél). Elvileg a közönség azért jár meccsre, hogy gólokat lásson. Az én ifjúkoromban (az aranycsapat idején) szinte lehetetlen volt a nullnullás döntetlen vagy az 1:0. Igaz, a játékvezető akkor még csak azért volt a pályán, amit fentebb leírtam. És nem létezett a sárga lap. A meztépés meg a taktikai fault sem.
A másik munkakörről elmondtam már a véleményemet. Az edző nem tud csodát tenni. A futballt a játékosok játsszák, ha azok jók, villoghat az edző, ha nem jók, az edző mehet más munkát keresni. Kirúgják, ahogy a hülye madám a bútorokat cserélteti, ha nem megy a bolt. Pedig csak a lányok csúnyultak- öregedtek meg.
Az edzőre akkor volna szükség például, amikor egy olasz csapat (a Juventus) 3:0-ra megnyerte az első meccset. Hogy az előző alkalommal vesztes csapat (a Barcelona) ne álljon fel félkaréjban az olaszok tizenhatosánál, és adogassa órákig a labdát, majd megpróbálja keresztüllőni a védelmet, mert a futballgyilkos olasz futballról az 1930-as évek óta pontosan lehet tudni, hogy ezzel a módszerrel az úgynevezett catenaccio feltörhetetlen. Csak az előző napi Bayernt kellett volna megnézni, az 50-60 méteres passzokat, ha az edző magától nem bír kitalálni ilyen bonyolult módszereket. (Ugye nem kell mondanom, nem a Real Madrid nyerte meg a meccset, hanem a magyar játékvezetői team.)
Fentiekhez járult még a holland bíró minden képzeletet felülmúló ostobasága, ahogyan ő maga eldöntötte, milyen szabályok szerint kell ezt a játékot játszani. Amikor (szerintem) a világ pillanatnyilag legzseniálisabb játékosát (Neymart) sírni látom a tehetetlen dühtől, amit ennek a betonfejű bírónak a pöffeszkedő ostobasága váltott ki belőle, akkor csak egyetlen elhatározásra juthatok: nem nézek többé futballmeccset. Ez ugyanis (a fent megnevezett okokból) már az a játék, ami a saját megnyilvánulási formáival magától értetődő természetességgel hirdeti a barbárság korát - rombolni, gyűlölni, megalázni, tönkretenni mindent, ami az emberi fajra valaha jellemző volt.
Ünnepélyesen megígérem, soha többé nem írok a futballról.