Csak azért nem kérdezem, mit gondolnak, milyen vallásra akartak téríteni, mert a misszionárius szóban már benne van (elvileg persze lehetne más is, de úgy tudom, nincs még egy olyan erőszakos vallás, mint a kereszténység).
Koreaiak Kínában kereszténységre - ez már önmagában elég groteszk és nem az alliteráció miatt.
Két alak jut eszembe irodalmi élményemből, az egyik Mr. Robin A fehér folt című Rejtő-regényből, a másik Old Shatterhand a Winnetouból. Mr. Robin "hivatásos" misszionárius Lungaországban, Old Shatterhand pedig maga May Károly (Karl May), aki szerényen bújik meg a hatalmas erejű, legyőzhetetlen és egyben ájtatos keresztény fehér vadász és igazságosztó alakjában.
Mr. Robin kedves, rokonszenves ember, a feleségével együtt "szintén bizonyos nyersanyagok után kutatott Lungaországban, ősi, vad, bennszülött lelkeket finomított, és bár ez a cikk itt a földön kisebb kelendőségnek örvend, mint a hasonló módon megtisztított olaj, valahol fent, ahol a földi értékeket más árfolyammal jegyzik, bizonyára igen szép felárral írták be egy nagy könyvbe Mr. Robin felkutatott és salakjából lepárolt nyersanyagát."
A Winnetouból sajnos nem tudok idézni, nekem csak a Móra Kiadó 1966-os, Szinnai Tivadar által "az ifjúság számára átdolgozott" kötete van meg, abban egyetlen szó sincs semmilyen vallásról, de higgyék el becsületszóra, a Kosáryné Réz Lola fordításában megjelent első magyar kiadásban a haldokló apacs főnök utolsó szavai ezek: Winnetou keresztény. Azaz a Karl May nevű hittérítő elveszíti ugyan a legjobb barátját, de diadalmasan tud elszámolni egy újabb keresztény lélekkel.
A Robin atyához fűződő leírás szép és felemelő, mert a magyar irodalom egyik legkiválóbb írójától való (ne tessék csodálkozni, Rejtő Jenőt annak tartom, itt most nem taglalandó okokból és ezzel a véleménnyel egyre többen értenek egyet). De attól, hogy a regény alakja egy kedves és tragikus sorsú figura, a misszionárius nem lesz rokonszenvesebb foglalkozás. Mint ahogy Old Shatterhandet sem azért kedvelem, mert a piszkos csizmájával belegázolt egy indián hitvilágába, hogy ráerőltethessen egy agresszív, fenyegető és minden egyes "hívőt" porig alázó, a totemisztikus meséktől lényegében semmiben sem különböző vallást.
Senkit sem akarok rábírni arra, hogy foglalkozzék az afrikai törzsi vallásokkal, inkább ideírok néhány lényeges tudnivalót a később következő konklúzió könnyebb megértésének kedvéért.
A szinte megszámlálhatatlan afrikai törzsi vallást némileg vállveregető módon animizmusként összefoglaló fensőséges tudomány csak mérsékelten (vagy egyáltalán nem) foglalkozik az afrikai emberek lelkével. Talán nem is vagyok nagyon rosszindulatú, ha ezt a meghatározást - egyes keresztény fogalomalkalmazók szándékából indulva - nem a lélektől eredeztetem, hanem az állattól (anima - lélek, animal - állat, mindkét latin szó eredete a lényre vezethető vissza). Az euroatlanti vallás "magasából" lenéző tudósnépség babonák halmazának nevezte és mélységes megvetésével sújtotta az afrikai népek hitvilágát, pedig csak a sajátjának kellett volna alaposabban a mélyére nézni, hogy rájöjjön, az sem egyéb, mint babonák halmaza.
Az afrikai törzsi vallások lényege a természeti jelenségek és ebből eredően a jó és rossz szellemek tisztelete. A közösségek összetartozásának ez az erős fundamentuma lényegében nem különbözik attól, amit más népek más vallásainak tulajdonítanak. A kereszténységnek az egyik legtaszítóbb tulajdonsága, a saját vallásnak a másokra való erőszakos rákényszerítése általában sikertelennek látszik, a törzsi vallások Fekete-Afrikában a mai napig élnek, a "megtérítettek" vagy fumigálják a keresztény ünnepeket, vagy a sajátjukra jellemző rítusokkal (például dobolással) teszik lehetetlenné a ceremóniák bemutatását.
Csak azt akarom mondani, hogy semmi nem igazolja, ennélfogva semmi nem menti a misszionáriusok arroganciáját (bármilyen szelídnek igyekeznek is látszani), amivel nekiesnek a tőlük különböző embereknek. Ez akkor is védhetetlen és tűrhetetlen volna, ha a kereszténység egy magasabb intellektuális, kulturális és technikai lét zálogát jelentené, de mint már másutt említettem, az emberiségnek egy jelentős része egész ügyes kis fejlődést bírt felmutatni ezer évekkel a kereszténység csapásainak feltalálása előtt, ment volna ez tovább a másfajta babonahalmaz nélkül is. A szakrális terek hiányát (azaz a cifrálkodás nélkül való vallásgyakorlást) az euroatlanti teológiatörténet primitívnek nevezi és lesajnálja, ahelyett, hogy elmorfondírozna a saját csiricsáré, operettlis szokásrepertoárján.
Ritkán értek egyet a jelen kínai gyakorlati megnyilvánulásokkal, de ezúttal teljesen.
Mert alapjában véve nem kedvelem a Robin atyák és Old Shatterhandek vallási gyakorlatát sem.
Két alak jut eszembe irodalmi élményemből, az egyik Mr. Robin A fehér folt című Rejtő-regényből, a másik Old Shatterhand a Winnetouból. Mr. Robin "hivatásos" misszionárius Lungaországban, Old Shatterhand pedig maga May Károly (Karl May), aki szerényen bújik meg a hatalmas erejű, legyőzhetetlen és egyben ájtatos keresztény fehér vadász és igazságosztó alakjában.
Mr. Robin kedves, rokonszenves ember, a feleségével együtt "szintén bizonyos nyersanyagok után kutatott Lungaországban, ősi, vad, bennszülött lelkeket finomított, és bár ez a cikk itt a földön kisebb kelendőségnek örvend, mint a hasonló módon megtisztított olaj, valahol fent, ahol a földi értékeket más árfolyammal jegyzik, bizonyára igen szép felárral írták be egy nagy könyvbe Mr. Robin felkutatott és salakjából lepárolt nyersanyagát."
A Winnetouból sajnos nem tudok idézni, nekem csak a Móra Kiadó 1966-os, Szinnai Tivadar által "az ifjúság számára átdolgozott" kötete van meg, abban egyetlen szó sincs semmilyen vallásról, de higgyék el becsületszóra, a Kosáryné Réz Lola fordításában megjelent első magyar kiadásban a haldokló apacs főnök utolsó szavai ezek: Winnetou keresztény. Azaz a Karl May nevű hittérítő elveszíti ugyan a legjobb barátját, de diadalmasan tud elszámolni egy újabb keresztény lélekkel.
A Robin atyához fűződő leírás szép és felemelő, mert a magyar irodalom egyik legkiválóbb írójától való (ne tessék csodálkozni, Rejtő Jenőt annak tartom, itt most nem taglalandó okokból és ezzel a véleménnyel egyre többen értenek egyet). De attól, hogy a regény alakja egy kedves és tragikus sorsú figura, a misszionárius nem lesz rokonszenvesebb foglalkozás. Mint ahogy Old Shatterhandet sem azért kedvelem, mert a piszkos csizmájával belegázolt egy indián hitvilágába, hogy ráerőltethessen egy agresszív, fenyegető és minden egyes "hívőt" porig alázó, a totemisztikus meséktől lényegében semmiben sem különböző vallást.
Senkit sem akarok rábírni arra, hogy foglalkozzék az afrikai törzsi vallásokkal, inkább ideírok néhány lényeges tudnivalót a később következő konklúzió könnyebb megértésének kedvéért.
A szinte megszámlálhatatlan afrikai törzsi vallást némileg vállveregető módon animizmusként összefoglaló fensőséges tudomány csak mérsékelten (vagy egyáltalán nem) foglalkozik az afrikai emberek lelkével. Talán nem is vagyok nagyon rosszindulatú, ha ezt a meghatározást - egyes keresztény fogalomalkalmazók szándékából indulva - nem a lélektől eredeztetem, hanem az állattól (anima - lélek, animal - állat, mindkét latin szó eredete a lényre vezethető vissza). Az euroatlanti vallás "magasából" lenéző tudósnépség babonák halmazának nevezte és mélységes megvetésével sújtotta az afrikai népek hitvilágát, pedig csak a sajátjának kellett volna alaposabban a mélyére nézni, hogy rájöjjön, az sem egyéb, mint babonák halmaza.
Az afrikai törzsi vallások lényege a természeti jelenségek és ebből eredően a jó és rossz szellemek tisztelete. A közösségek összetartozásának ez az erős fundamentuma lényegében nem különbözik attól, amit más népek más vallásainak tulajdonítanak. A kereszténységnek az egyik legtaszítóbb tulajdonsága, a saját vallásnak a másokra való erőszakos rákényszerítése általában sikertelennek látszik, a törzsi vallások Fekete-Afrikában a mai napig élnek, a "megtérítettek" vagy fumigálják a keresztény ünnepeket, vagy a sajátjukra jellemző rítusokkal (például dobolással) teszik lehetetlenné a ceremóniák bemutatását.
Csak azt akarom mondani, hogy semmi nem igazolja, ennélfogva semmi nem menti a misszionáriusok arroganciáját (bármilyen szelídnek igyekeznek is látszani), amivel nekiesnek a tőlük különböző embereknek. Ez akkor is védhetetlen és tűrhetetlen volna, ha a kereszténység egy magasabb intellektuális, kulturális és technikai lét zálogát jelentené, de mint már másutt említettem, az emberiségnek egy jelentős része egész ügyes kis fejlődést bírt felmutatni ezer évekkel a kereszténység csapásainak feltalálása előtt, ment volna ez tovább a másfajta babonahalmaz nélkül is. A szakrális terek hiányát (azaz a cifrálkodás nélkül való vallásgyakorlást) az euroatlanti teológiatörténet primitívnek nevezi és lesajnálja, ahelyett, hogy elmorfondírozna a saját csiricsáré, operettlis szokásrepertoárján.
Ritkán értek egyet a jelen kínai gyakorlati megnyilvánulásokkal, de ezúttal teljesen.
Mert alapjában véve nem kedvelem a Robin atyák és Old Shatterhandek vallási gyakorlatát sem.