Két évvel ezelőtt kapott Nobel-békedíjat Malala Júszafzai. Emlékeznek rá? Ugye nem? Ő az a kislány, akit 2012-ben meg akartak gyilkolni a tálibok. Túlélte a támadást. Valahogy Angliába került. Nem Magyarországra. Érdekes, nem? Pedig ide is hozhatták volna, közelebb vagyunk, jók a baleseti sebészeink, akkor még itthon voltak, nem Angliában. Akkor még nem volt telepiszkolva az ország a csúti futballista idegen- és vallási gyűlöletével.
De a gyűlölet már akkor is itt volt. A vallás keltette gyűlölet természetét nehéz leírni, hőfoka vallásonként és népenként változik. A kereszténységére - különösen az utóbbi években - melldöngetően büszke magyarországi primitívek a keresztényi szeretet jegyében nem engedték volna ide Malala Júszafzait. Egy nő (a fene emlékszik a nevére) menekülteket gáncsolt el, fölrúgta a menekültek gyerekeit. Egy nő.
A jelenkori népvándorlás nyilvánvalóan a vallásról szól. A Föld emberlakóinak legförtelmesebb mételyéről. A jó Thomas Robert Malthus már a 18. században közel járt a felismeréshez, midőn leírta megnyugtató elméletét a természet gondoskodó működéséről: a népességnövekedés jótékony féken tartásáról értekezett, aminek megoldásában bizton lehet számítani a járványokra, valamint a háborúkra és a bűnre. Utóbbiról nem sikerült alapos elemzést adnia, megakadályozta benne hithű anglikán vallása, pedig nem járt messze a teljességtől. Talán tudta is, a bűn úgy járul hozzá a népesség csökkentéséhez, hogy a különféle vallások a különféle istenek nevében irtják az embereket. A gyerekeket is.
Kevés taszítóbb megnyilvánulását ismerem az emberi ostobaságnak, mint annak feltételezését, hogy Jézusnak bármi köze lehetett a kereszténység megalapításához.
A magdalai öbölben
halászhajók köröztek. Ahogy lassultak, felhallatszott a szélbeálló vitorlák
csattogása, a felszínre emelkedő körhálóban kevés keserűhal csillogott.
- Nagyapával szoktuk nézni
a halászokat. Egyszer megkérdezte, tetszik-e nekem, amit látok. Azt mondtam,
hogy nem. Pedig szép. De én azt látom, hogy küszködnek a halak. Ez olyan
kislányos dolog, ugye?
- A nagyapád mit mondott?
- Semmit, csak bólogatott.
Aztán később egyszer azt mondta, most nézzek a halászok szemével, akkor mit
látok. Azt mondtam, sok halat vagy kevés halat. Sok munkát vagy keveset, sok
pénzt vagy keveset. És azt nem, hogy sok embernek lesz mit ennie? Azt nem.
- A halász nem gondol
arra, hogy sok embernek lesz mit ennie?
- Ha arra gondolna, nem
halász lenne.
- Hanem mi?
- Azt nem tudom. De ha
arra gondolna, akkor olyan lenne, mint a nagyapám, de olyan ember nincs. Talán
csak még egy. Ha te lenézel a tóra, és látod a halászokat, mire gondolsz?
- Így már nem ér, mert már
mindent elmondtál.
Ültek a lépcsőn, nézték a
tavat.
- De azért megmondom.
Semmire sem gondolok, csak rád. Amióta ma reggel először láttalak itt a fűben
hasalni, semmire sem tudok gondolni.
- Pedig nagyon okosakat
mondtál a nagyapámnak.
- Neked akartam okos
lenni.
- Nem is vagy olyan okos,
csak énértem lettél az?
- Nem. Vagyis igen. Nem is
vagyok okos, csak teérted.
Ült a két tenyerére
támaszkodva, a balkezét lassan csúsztatta a lépcsőn, amíg az ujja hegyével el
nem érte Mirjam kezét. Mindketten elszántan nézték a tavat.
- Szép vagy. Lehet, hogy
az is elég lett volna, hogy nagyon szép vagy, nem kellett volna okosnak is
lenned.
Mirjam kicsit fölemelte a
tenyerét, aztán rásimította a közeledő kézre.
A halászok átkiabáltak
egymásnak. A Kafarnaum felé eső oldalon lévő három hajón meg-megbillentették a
vitorlarudat, hogy a nyugati szél belekaphasson a vászonba, és közelebb
sodródjanak a többiekhez. Akkor a dél felőli hajókra átdobták a húzókötelet.
Mintha sok nagy dob peregne, úgy szólt a hajók oldala, mikor kiemelték a
vergődő halakat.
- Nem, mégsem lett volna
elég, hogy csak szép vagy. Mert akkor mindig csak ugyanolyan vagy. Holnap is
szép vagy meg holnapután is.
- Amikor elmentem reggel
meg amikor futottam visszafelé, mindig csak a te arcod volt előttem, és
egyáltalán nem unatkoztam tőle. És Kafarnaumban a fiúkkal azért nem tudtam
rendesen játszani, mert rájuk néztem, és akkor is a te arcodat láttam. Tamás
azt mondta, olyan vagyok, mint egy bolond. Most még csak a tavat látom, mert
nem merek még rád nézni, de azt tudom, hogy egész életemben nem szeretnék
semmit sem annyira, mint a te arcodat nézni.
- Az más. Az nem a szépség
miatt van, hanem a szeretettől. Mert a szeretet nem unalmas. De szeretni akkor
is tudnálak, ha csúnya volnál.
- És ha buta is?
- Akkor is. Ha mostantól
csúnya lennél és buta, akkor is.
- De ha csúnyán és bután
jövök ide, akkor észre sem vettél volna.
- Dehogynem.
Szorították egymás kezét,
és nézték a tavat. Úgy ültek.
Mirjam lassan oldalt
fordult, ránézett. Átkarolta a nyakát, magához húzta a fejét, megpuszilta a
homlokát. Két tenyerébe vette az arcát.
- Kicsit vérzett.
Mostantól már nem fog. Ha majd vérzel, mindig csak megpuszilom a sebedet, és
akkor eláll a vérzés, és soha többet nem tud majd vérezni. Soha többet.
Délire fordult a szél. A
halászhajók elindultak Kafarnaum felé.
- Gyorsan veszed a
levegőt.
- Te is. Egyszerre vesszük
gyorsan.
- Akkor is, ha idehajtom a
fejemet a válladra?
- Akkor én biztos még
gyorsabban.
- Jó, én is.
Két karral ölelte magához
Mirjamot, arcát a kislány fejére fektette, és nagyra nyitott szemekkel, erősen
nézte a tavat.
- Most is félek. Hogy
egyszer el kell engednelek.
- Sosem kell, hogy
elengedj. Most már mindig így maradunk. Nézd.
Mirjam kicsit odébb ült.
- Látod? Most is itt van
az arcod a kezemben. Érzem. Ha felállok és elmegyek a kert végébe, akkor is itt
van az arcod a kezemben. És ha sokkal messzebbre megyek, akkor is.
- Azért ha visszatennéd a
fejedet ide a vállamra, akkor azért jobb lenne.
Mirjam nevetett, közelebb
csúszott, átölelte a derekát, a vállára hajtotta a fejét.
- Így?
- Igen, így.
Átkarolták és szorították
egymást.
Elengedte Mirjamot,
eltolta magától, nézte. Két tenyerébe vette az arcát, ujjaival kiemelte a haját
a homlokából, aztán visszaengedte. Újra elengedte, nézte.
- Soha többet nem leszek
nélküled. Itt vagy benne minden gondolatomban, amíg élek, igaz. Most gyere
vissza. Amikor lehet, akkor azért mindig legyél itt.
- Miért nem lehet mindig?
- Nem tudom. Mert nekem el
kell menni dolgozni, mert mi szegények vagyunk. De ha nem volnánk szegények,
akkor is kellene dolgoznom, mert az apám azt mondta, bizonyítanom kell, hogy
okkal és céllal jöttem a világra.
- Ki az apád és mit
csinál?
- Ács. Józsefnek hívják.
- Okkal és céllal? Neked
semmi okod nem volt a világra jönni.
- Az ok az volt, hogy
valakinek célja volt velem.
- Kinek?
- Azt nem tudom. Apám ezt
szokta mondani. Talán neki volt az a célja, hogy jó ács legyek.
- Szép házat tudsz
készíteni meg asztalt meg széket? Az tetszik nekem, amit az apád mond, hogy
valakinek célja volt veled, de ezt nem mondaná, ha azt akarná, hogy jó ács
legyél.
- Az kevés?
- Ács sok van, talán jó
ács is.
- Tudom már. A cél az
volt, hogy veled élhessem végig az életemet. Gyere, mutatok valamit. Szólj
Adónijának, hogy lemegyünk a vízhez. Mégse, odalát, ha kijön a konyhából.
Fogta Mirjam kezét,
lefutottak a tópartra.
- Biztosan te is szoktad,
de biztos te is csak egyedül, úgy sokkal jobb, hogy velem vagy. Feküdjünk
hanyatt a vízre, és úgy szeretném, hogy foghatnám a kezedet. Így majd csak a
másik kezünkkel tudunk egyensúlyozni, de az elég lesz. Érzed? Így voltunk
egyedül, és így most megint majdnem olyan.
Feküdtek a vízen, fogták
egymás kezét, lassan sodródtak körbe-körbe, ahogy a partra kicsurgó és
visszahúzódó hullámok himbálták őket.
- Sosem jutott eszembe –
mondta és oldalt nézett Mirjamra –, hogy lehetek egyszer magamban mással.
Érted?
- Azt hiszem, nem – mondta
Mirjam hosszú szünet után. – Pedig nagyon szeretném érteni, mert ez most nagyon
fontos volna. Azt hiszem.
- Mielőtt megszülettem,
ilyen volt a világ, na jó, majdnem ilyen, de akkor egyedül voltam, és az a
tökéletes, amikor te olyan vagy, mintha én lennél, én meg te lennék.
- Ezt egy kicsit értem, de
az elejét nem. Hogy mielőtt megszülettél.
- Hát amilyen akkor. Hogy
látod a mostaninál nagyobb és színesebb fényeket, és hallod a hangokat, amik
először mindig tompán szólnak, aztán élesek lesznek. És akkor szólnak hozzád,
és elmondanak mindent arról a végtelen világról, amiben lebegsz, és ami
gyönyörű, és én mostanában jöttem rá, hogy az azért volt olyan gyönyörű, mert
ott semminek nincs neve. Mert az nem jó már, amikor szavak jönnek, mert a
szavak abban a pillanatban, mikor kimondják őket, rögtön elkezdenek harcolni
egymással. Én erről még soha senkivel nem beszéltem, mert ezekkel a dolgokkal
az embernek egyedül is kell maradnia, de te olyan vagy, amilyen az a világ
volt. Nem jól mondtam, félreérthető volt, nem mondják, amit hallasz, hanem azok
csak hangok, de sokkal jobban tudod, mit kell érteni, mintha mondanák. Nem
tudom jól elmagyarázni, dehát te ezt úgyis jobban tudod.
Érezte, hogy Mirjam
megszorítja a kezét és magához húzza. Oldalt fordultak, szorították egymást.
Azt nem lehetett eldönteni, hogy Mirjam szeme könnyes volt-e vagy csak vizes,
de eléggé csillogott. Valószínűleg nem lehetett könnyes, mert nevetett, az arca
is meg a szeme is. És nagyon magához ölelte, aztán kicsit elengedte, aztán
megint jobban magához húzta.
- Erről még soha senkinek
nem beszéltél? – kérdezte Mirjam.
- Nem. És nem is fogok
soha.
Adónija jött ki a
konyhából.