2016. július 25., hétfő

A magányos csapatjátékos

Azt játssza hetvenhárom éve, hogy benne van a játékban. Sőt, kezdeményezője a játéknak, alapítója intézményeknek idegen országok népeivel való ismerkedésre, létrehozója színi előadásokra való társaságoknak, és közben egyedül van. Mindig mindenhol. Elképzel valamit, és minthogy perfekcionista, azt a valamit az elképzelhető legjobbra készül formálni. Összegyűjti a csapatot vagy csatlakozik a csapathoz, és abban a pillanatban elkezdődik a küzdelme, amivel próbálja megváltoztatni az alaptézist: tíz ember közül kilenc és fél alkalmatlan arra, amit csinál. Ezt hetvenhárom éve nem hajlandó tudomásul venni. Mégsem lepődik meg, amikor kiderül valakiről, hogy méltatlan volt a figyelmére.
Pontosabb címet még nem találtak ki. Karakterből. Ez a cím. Az író Márton András. A könyv az ő életének rövid, tényszerű közlése. Nem leírása, közlése. Ismertetése egy viselkedésformának, amit színi nyelven úgy neveznek – karakterből. Úgy is lehet mondani, hozza a figurát. Az író megírta, a színész eljátssza. Ha jó az író és jó a színész, kapunk egy tökéletes, következetesen viselkedő karaktert. A színi nyelv megkülönböztet karakterszínészt és hőst. Értem, mi akar lenni ez a distinkció, de sosem tartottam értelmes különbség tételnek. Mindig egy más szempont alapján jellemeztem magamnak a színészeket – belehal a szerepébe vagy eszközei vannak. Pécsi Sándor és Bárdi György. Pécsi legalább negyedórát ült az öltözőben A tizenkét dühös ember előadása után (Bartók-terem, 1959.), nem volt szabad szólni hozzá. Bárdi egy pillanat alatt lépett ki bármiből, ahogy lement a függöny. Mindketten karakterből hozták a figurát, mindketten tökéletesen. Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva. A Rómeó és Júlia (Vígszínház, 1962.) előadása után Ruttkaival többször vártuk, amíg Latinovits magához tér, ha közös programunk volt.
Olyan színésszel csak eggyel találkoztam, aki az eszközeit használja és közben belehal az alakításába. Márton Andrással, aki a Karakterből című könyvet írta. Csak ő úgy halt bele minden alakításába, hogy senki nem vette észre. A mamáját kivéve. Meg egy időben talán engem kivéve. A legjobb barátom volt néhány évig. Ha belegondolok, most is az, nem változott semmi, csak már ritkábban találkozunk. Majdnem mindig majdnem mindent tudtam róla. Azt is, hogy a különböző karakterekbe kicsit mindig belehal, de azt senki nem látja, mert a mamája már nem él, én meg máshol járok. Annyira tökéletesek az eszközei, annyira jó színész, hogy el tudja játszani, ő csak eljátssza azokat a sodró érzelmeket, amik teljesen valódinak látszanak. És azt is el tudja játszani, hogy a befogadó, barátságos viselkedésformái valódiak, mert azt már senki nem veszi észre, hogy ezek a gesztusok a távolságtartásra valók. Néha ő maga sem. Mert makacsul bízik abban, hogy mások is mindent a lehető legjobban fognak csinálni, hiszen ha nem, akkor miért csinálnák.
A Karakterből című könyvben történetek vannak. Sok történet a nagyvilágból, egy színes, utazásos élet történetei lányokról, autókról, vitorlásokról, színészekről, színházakról. A szokásos, ismert karakterektől azért különbözik, mert ezt Márton András maga írta magának. Látszólag több figura, többféle szerep, más-más stílusú alak, jó szerep, na.

Amit itt fentebb leírtam, arról nem szól a könyv. De benne van.

P.S.: Azt nem írtam oda, hogy Pécsi és Bárdi a színi elnevezés szerint karakterszínész volt, Latinovits és Ruttkai hős. Így érdekesebb a különbség. Az igazán érdekes a könyv írója, Márton András. Aki a hagyományos felosztást alapul véve hős is, karakterszínész is. Ha nem születik perfekcionistának, ha nem túl okos, ha csak karakterből szemléli a világot, és nem akarja a Gesamtkunstwerket megalkotni minden mozdulatával, akkor ezt az egész világ tudta volna róla.