Ha hiszik, ha nem, valamikor voltam Magyarország legnépszerűbb embere. A Petőfi Rádió tartott egy közvélemény kutatást, Darvas Iván lett mögöttem a második. Jót nevettem a dolgon.
Félreértés ne essék, jobb dolog népszerűnek lenni, mint olyannak, akit mindenki utál. De ha hiszik, ha nem, soha nem tettem semmit azért, hogy népszerű legyek. Sokkal inkább olyanokat, amikről úgy gondoltam, nem fognak szeretni érte. De valakinek akkor is mondania kell.
Most is ezt teszem.
Talán az még többek számára érthető, hogy undorodom az elcsukló hangú ordítozástól, amit egy jobb napokat látott sportriporter produkált a második magyar gól láttán az Európa-bajnokságon. Talán az is, hogy felfordul a gyomrom az eufóriától, a tódításoktól, amik próbálják felértékelni azt a szánalmas teljesítményt, amit a magyar válogatott nyújtott egy még szánalmasabb osztrák válogatott ellen, a második gólt, amit egy magyar válogatott futballista rúgott (hagyjuk, milyen körülmények között), akinek a képességeit a németek felmérték, és a Bundesliga 2-re találták elegendőnek.
De az már nyilván sokak ellenszenvét fogja kiváltani, hogy én az osztrákoknak drukkoltam volna, ha néztem volna a meccset, dehát sejtvén, mire számíthatok, csak az utolsó tíz percre ültem a televízió elé. Hogy képtelen vagyok hazafias érzelmeket produkálni, ha a magyar futballról van szó. Nemcsak azért, mert az a mozdulatsor, amit a magyar pályákon látni, legföljebb nyomokban emlékeztet az imitált játékra, hanem mert heves émelygést érzek minden alkalommal, amikor valamiről az ország miniszterelnöke jut eszembe. Mert minden gól, amit ez a balsors bagázs bekotor az ellenfél kapujába, egy-egy igazolás ennek a hízott pulykának, hogy a stadionépítések rendben vannak, mert szükség van rájuk.
Sokszor mondtam már, a jelenlegi rendszert a pöffeszkedő diktátorával a magyar történelem relatíve legsötétebb korszakának tartom - ahhoz képest, amilyen élet itt most lehetne, egyenesen elviselhetetlennek.
Erre most itt van a legújabb bizonyíték: a Rákosi-korszakban Kocsisékat nem azonosítottam a rendszerrel (ennyire nem is lett volna reális), nekik drukkoltam, nem az ellenfélnek. Ettől a tegnapi győzelemtől jobban és tartósabban le vagyok sújtva, mint amennyire valaha örültem egy bármilyen magyar sportsikernek.